Marosán György: A zérótranzakciós költség forradalma

Publikálás dátuma
2018.11.18. 15:55
Ma a legtöbben a laza, lájkokban megnyilvánuló kapcsolatokat keresik
Fotó: Shutterstock
A forradalmakat - a legtöbbek számára - tömegdemonstrációk és ágyúlövések jelzik. A valóságban azonban csendben, szinte lopakodva - „mint éjjeli tolvaj” (Koestler) – érkeznek. Egy új technológia hatékonyabbá teszi a termelést, egy találmány új szokásokat szül, egy gondolat megváltoztatja az életet vezérlő szabályokat, és egyszer csak másként kezdenek élni az emberek. Erre utalt az egykori szovjet vicc. Brezsnyev, halálát követően, a Pokolban találkozik Miklós cárral, aki kérdőre vonja az új jövevényt: Mond Leonyid, iszik-e még a muzsik? Bizony iszik – így a válasz. És jár-e még a templomba? Hát bizony jár! No, és veri-e még a feleségét? Bizony veri! És a vodka, még mindig 39 fokos? Nem – válaszolja büszkén a volt főtitkár – az már 41 fokos! Te, Leonyid – mondja elgondolkozva Miklós - hát érdemes volt ezért a két fokért ezt a nagy felfordulást csinálni?

Kapcsolatok - költség nélkül

A forradalom az emberi viszonyok - kísérletezéssel és kudarcokkal teli - gyökeres átalakulásának folyamata. A változást kísérő küzdelmek során formálódnak ki azok az új eszközök – többnyire intézmények - amelyek lehetővé teszik, hogy többen, szabadabban, és mégis zavartalanabb módon tudjanak együtt élni. Ezért idéznek elő forradalmat a távolság lerövidítésének új eszközei, a kommunikáció új módjai, vagy az, amikor a többség elfogadja az emberek közötti egyenlőség gondolatát. A társas létnek azonban van egy rejtett - a forradalmárok figyelmét sokáig elkerülő - meghatározója: a kapcsolatok tranzakciós költségei. A baráti és az üzleti kapcsolatok ugyanis az érintettek folyamatos együttműködését - a gondolatok és dolgok cseréjét, és a konfliktusok megoldását – igényli, ami igencsak költséges lehet, amit azonban sokáig magától értetődőnek vették.
1937-ban azonban egy fiatal jogász - Ronald Coase – tettetett naivitással rákérdezett: miért is létesítünk vállalatot (R. Coase: The Nature of the Firms). Ha – mint a közgazdaságtan tanítja - a termelési tényezőket a leghatékonyabban a piac szervezi össze, minek bajlódni egy vállalat létrehozásával, amelyen belül parancsokkal igazgatnak. Kutatásaiért - mint a tranzakciós költségek gazdaságtanának kidolgozóját – évtizedekkel később Nobel-díjjal jutalmazták. Gondolatmenetét egy – nyilván leegyszerűsítő – példával világíthatjuk meg. Aki házat szeretne építeni, két lehetőség közül választhat. Vagy maga szervez mindent, minden feladatra külön munkást keres, velük egyedileg állapodik meg, maga ellenőrizi a végrehajtást és hiba esetén kikényszeríti a javítást. Ez – elvileg - olcsóbb, de sok munkával jár. A másik - a kényelmesebb, de drágább - megoldás: megbízni egy vállalkozást, hogy vállalja át a fővállalkozót terhelő szervezési munkákat és persze a költségeket is. Lényegében ugyanilyen megfontolásból - az elkerülhetetlen tranzakciós költségek miatt - hozunk létre egy vállalatot. Így megszabadulunk a sok-száz ember folyamatosan felkutatásának, megbízásának, irányításának és ellenőrizésének fáradságától. A vállalaton belül a főnöki utasítás az irányadó, míg a vállalaton kívül a piac szervezi kapcsolatokat.
Ám nemcsak egy vállalat, bármely emberi társulás – a család, a haveri kör, egy politikai párt és a társadalom is - bonyolult kapcsolat-háló, amelynek minden elemét tranzakciós költségek terhelik. (D. North: A Transaction Cost Theory of Politics. 1990) A történelem során ezek a költségek folyamatosan csökkentek. Egyre könnyebben és gyorsabban, olcsóbban és megbízhatóbban lehetett eljutni, illetve eljuttatni az árut és az információt egy másik városba, majd egy másik országba, végül egy másik kontinensre is. A XX. században azután - a telefon és a rádió, a vasút és a repülés, az autópályák és konténer-szállítás – még a korábbiaknak is a töredékére csökkentette a tranzakciós költségeket. A XXI. században pedig egyszer csak beköszöntött a zéró-tranzakciós költségek korszaka. (J. Rifkin: The Zero Marginal Cost Society. 2014. A cím részben másra utal, de a tartalom az általunk elmondottakat is fedi.)
A Föld sok milliárd lakója egy olyan - posztmodern - világban éli életét, amelyben kapcsolatba lépni és egyezkedni szinte költségek nélkül lehet. Így bárki, önmaga teljhatalmú fővállalkozójává válhat: saját belátása - meg pénztárcája – szerint, folyamatosan válogatva végtelen számú partnerből szervezheti életét. A lehetséges társ vagy partner már nem a másik utcából vagy a másik városból, hanem távoli országokból bukkanhat elő. A kapcsolatok szervezése – a zéró-tranzakciós költség miatt - mégis gyorsabbá, olcsóbbá és biztonságosabbá vált. Ezzel Földünk végérvényesen globális piaccá és az emberiség pedig egységes közösséggé vált. Minden ember eladó és vevő, minden dolog felkínálható és megvásárolható, minden gondolat közreadható és hozzáférhető. Bárki bárkivel képes kommunikálni és üzletet kötni. Ez azonban alapvetően felzavarta életünk megszokott kereteit és még inkább felbolydította amúgy is forrongó világunkat. Minden lehetséges társulás – kezdve a házasságtól, a vállalatokon keresztül, az államokig – hagyományos formájának alapvető újraszervezésére kényszerül.

Társulások újraszervezve

Kezdjük az egyén számára legfontosabb párkapcsolatokkal. A házasságot, de a barátságot is sokáig a tartós - „holtodiglan, holtomiglan” - viszony jellemezte. A nagy Ő „választéka” a faluban néhány személyre szűkült és a házastársat is a család érdekei jelölték ki. A városban ugyan megnőtt a partnerek száma és a választás szabadsága, de a párkapcsolat alapmodellje továbbra is az állam és/vagy vallási közösség hivatalos „pecsétjével” ellátott tartós együttélés maradt. A XX. század közepétől azután megszokott lett a válás, ugrásszerűen kiszélesedett a partnerek köre és az együttélési formák választéka. A XXI. századba átlépve azonban hirtelen globális lett a „házastársi piac” és áttekinthetetlenül sokféle együttélési forma - „hivatalos” házasság, látogatói párkapcsolat, szingli életmód, poliamor (többszerelmű) kapcsolat, házasság nélküli együttélés stb. – bukkant elő. Így - elvileg – bárki megtalálhatja a neki leginkább megfelelő személyt, és kiválaszthatja az őt leginkább kielégítő formát. A valóságban azonban a partnerek és a formák végtelensége inkább a felületes kapcsolatokra csábított. Míg a múltban kisszámú, de szoros kapcsolatba „fektettünk be”, ma a legtöbben a laza – pusztán a lájkokban megnyilvánuló – kapcsolatot részesítik előnyben. Így, a sok ezer Facebook-ismerős ellenére feltartóztathatatlanul terjed a „társas magány”, amit egyre többen éreznek elviselhetetlennek.
A munka világa– a házassághoz hasonlóan – sokáig a tartós kapcsolatra épült, amit csak némileg színezett az önfoglalkoztatás. A munkaszerződés – mint egy házassági szerződés – a hosszú távú foglalkoztatást ígért. Ám az elmúlt évtizedben egy alapvetően új foglalkoztatási forma, a „szabadúszókra” épülő gig economy született. A vállalatok mindinkább rövidtávú, kizárólag az alkalmi megbízásra és egyedi munkafeladatra igénybe vett, ún. hakni munkásokra építenek. (A hakni - eredetileg – a művészek, sorozatban zajló, egyedi díjazású, alkalmi fellépését jelenti.) Az előrejelzések szerint 2050-re a fejlett társadalmakban a munkaerő negyede hakni munkás lehet. A személyzet-beszerzés platformjai – TaskRabbit, PeoplePerHour, és az Expert360 – képesek bárkinek, bármilyen feladatra, a szükséges szakértelemmel és megbízhatósággal jellemezhető, minőségi munkaerőt egy kontinensnyi munkaerőpiacon 6 órán belül felkutatni (R. Botsman: Who Can You Trust? 2017.). Ez alapvetően felbolydítja a munka világát. Előnyöket kínál ugyan sokak számára, de a többséget - úgy tűnik - hátrányos helyzetbe hozza. A gig economy szférájában az átlagjövedelmek a szakszervezetek által befolyásolt iparágak bérszínvonala alá esnek és hiányoznak a korábban kivívott juttatások is. A harc máris elkezdődött: megszülettek az első munkaügyi bírósági döntések, amelyek a „normál” alkalmazottakéhoz hasonló jogokkal ruháznák fel a hakni munkásokat.

Kiszámíthatatlan következmények

A zéró-tranzakciós költség azonban megrázza az államok világát is. Véget érni látszik a vesztfáliai békével (1648) kezdődött korszak, amikor a nemzetközi politikai rendszer alapegységei a szuverén államok voltak. A globális rendszerben „áteresztővé” váltak a határok és érvényesül a szuverenitást gyengítő kölcsönös meghatározottság is. Egyre több államon belül vetődik fel a „válás” – a házasságok felbontásának törvényesítését követő változásokra emlékeztető - gondolata. Napjaink kérdése: elképzelhető-e, hogy a „holtodiglan-holtomiglan” helyébe az államok világában is a „csak amíg a közös szándék tart” típusú kapcsolat lépjen? Mi lesz a következménye, ha egyre több elégedetlen térség azzal lép fel: vagy újragondolják a kapcsolatot, vagy elválnak „ágytól-asztaltól”. Nemrég felröppent a hír: Kalifornia, ha a választói is így akarnák – végül nem akarták! - három államra válik szét. Újra millióan tüntetettek Barcelonában az elmúlt évben sikertelen „elszakadási” kísérlet mellett. Skócia önálló állammá válhat -  bizakodik miniszterelnöke. És a sor folytatható. A nemzetközi rendszer ma – úgy tűnik – a térségi válás törvényesítésének küszöbéhez érkezett. Az önállóvá válás biztosítása nem azért ijesztő, mert a létrejövő új egységek működésképtelenek lennének. A félelmet inkább a kiszámíthatatlan következmények keltik.
És még nem értünk a változások végére. Moldova György egy novellájában – tréfaként - vetődött fel egy különös ötletet. A történet szerint egy budapesti utca elégedetlen lakói - szembesülve, hogy az állam nem teljesíti velük szemben a kötelességét - úgy döntenek: létrehozzák a Rottenbiller utca 93/A alkotmányos köztársaságot! A zéró tranzakciós költségek egyszerűen létrehozhatóvá és fenntarthatóan működtethetővé teszik az ilyen mini államot. Ennek konkrét példája lehet Užupis köztársaság (Republic of Užupis), amely Vilnius alig néhány négyzetkilométernyi területén létesült. Mielőtt azonban bárki lelkesedne vagy szorongana az efféle „kommunák” felbukkanása miatt: a zéró tranzakciós költségek sokféle formát kínálnak fel. Az egyik végletet egy amish közösség, a másikat a Farenheit 451 (Ray Bradbury regénye) Emlékezőinek közössége alkothatja, akik - hogy ne vesszenek el az emberiség számára - könyvemberré válva, szóról szóra megtanulják a világirodalom egy-egy klasszikusát. Míg középtájon az Užupis típusú „köztársaságok”, Asimov Alapítványára emlékeztető közösségek, és – igen - a kibuc-típusú kommunák találhatók. A zéró-tranzakciós költségek korában bármelyik olcsón, és hatékonyan működtethető, ha tagjaik nemcsak jogaikat, hanem a saját közösségük által rájuk rótt kötelességeiket is tudomásul veszik, és persze ha a környező társadalom törvényesként fogadja el őket.
A történelem során az államok egyre terebélyesedtek, de egyúttal költségesebbek is lettek. Éles küzdelem folyt a szolgáltatásokat bővíteni és a túlhatalmat szűkíteni igyekvő politikusok között. A kérdésre - mi a teendő, ha az állam nem teremt rendet és nem nyújt megfelelő szolgáltatásokat – hagyományosan három válasz merült fel: megtagadni az adót, leváltani a kormányt, forradalmat csinálni. A zéró tranzakciós költség azonban újabb lehetőséget teremt. Az a területi egység – országrész, város vagy akár falu - amely úgy gondolja, nem jól gazdálkodnak adójával, és úgy véli, jobban meg tudná szervezni polgárainak életét, egyszerűen kiválik az addigi állami kötelékből. Az igazi kérdés már nem ezeknek a mini államoknak az életképessége. A valódi probléma: egy forrongó világban, a széteséssel küszködő Európában, a szerveződések gyökeres újraalapításának szabadsága vajon bevezethető-e?
A válásnál gyakori volt - még ma is előfordul - hogy az elhagyott fél bosszút esküszik és fegyvert ragad. Ez a veszély az államok „szétköltözése” vagy a kommunák kiválása esetén jóval nagyobb. Ha ugyanis a kollektív identitás megőrjíti az embereket, akkor összeütközések, sőt háborúk következnek. Ez pedig óvatosságra int! Hosszabb távon azonban – mint a történelemben mindig - érvényesülni fog a társulásokra ható egymásra hangolódási kényszer. Ha bármely – szerelmi, baráti, üzleti, szervezeti vagy állami – kapcsolatban az érintettek egyenlő jogon és racionálisan mérlegelve egyezkedhetnek arról, hogyan kívánnak a továbbiakban együtt élni, az végső soron szabadabbá és boldogabbá teszi kapcsolatukat. És akkor még a válás is okafogyottá válhat.

“Nem felejtünk, nem bocsátunk meg"

Publikálás dátuma
2018.11.18. 14:08
EZ MARADT AZ ÁLDOZATOKBÓL - A butovói (Moszkva környéki) emlékpark
Fotó: ALEXEY SAVOSTIN/SPUTNIK / AFP
Október 29-én Moszkvában szokott hidegebb is lenni. A politikai foglyok emléknapját megelőzően az államvédelem központja előtt, a Ljubljankán, az egyik valamikori táborból ideszállított gránit szikladarabnál zajlik az áldozatok egynapos névsorolvasása.

Az emléknap

Mindenki mondhatja saját családja neveit. Beszélhet egykori rokonokról, kollégákról. Ha nincsenek nevei kéznél, mint nekem, akkor kap egyet a szervezőktől, azt felolvashatja. Az én “nevem” David Ivanovics Cepov, aki főkönyvelő-helyettes volt, korábban a cári hadsereg törzskapitánya. Kivégezték 50 évesen, 1938. július 4-én. Időnként hallani kórusokat is: ”Nem felejtünk, nem bocsátunk meg”. A nem-felejtéssel is vannak, persze, problémák. De a meg nem-bocsátással sokkal nagyobbak.
Szerencsére nem volt eső, hó, fagy. Reggel tíztől este tízig lehetett felolvasni. Délelőtt inkább nyugdíjasok és diákok jöttek. Szerencsés esetben mintegy két óra alatt végig lehetett a sort állni. Hallottam, estefele már többen voltak. A kérdés, hogyan lehet ilyenkor emlékezni. Az állam nagy ünnepségeket nem rendez, de egyének, családok akár átfogó megemlékezésekre is összeállhatnak. Ez nem kisebbségi ügy, amit a többieknek el kell magyarázni. Némi habozás után valamilyen formában minden család, ha akarja, ha magáénak érzi, a megemlékezést nyilvánosan is vállalhatja. A legtöbb orosz városban működnek az egykori politikai üldözöttek klubjai. Ma már inkább az egykori áldozatok gyermekei a tagok, ők is egyre kevesebben vannak. Közben gyorsan fogy egy másik emlékező közösség; a háborús veteránoké. Van, ahol a veteránokat és az áldozatok gyerekeit összeolvasztották: ma sokfelé vegyes klubok működnek.
Közben elindult egy vita. Mi történjen azokkal, akik áldozatok voltak, de korábban az elnyomó apparátust működtették? A rendszerváltás idején nálunk ez az ügy Rajk László kapcsán bukkant elő. De a mai orosz demokrata csoportok felfogása mintha pont ellentétes lenne a 90-es évek magyar liberálisaiéval. Nem akarnak fekete-fehéren azonnal dönteni. S zömük mintha alázatosabb lenne a történelemmel.

Párhuzamok

A vészkorszak jelenlétének intenzitása még a közvetlenül érintettek számára is változik időben. S nem egyszerűen felejtésről, vagy az emlékezés valamilyen karbantartásáról van szó. Ráadásul legalább kétféle dologról lehet itt szó: az ”emlékezés kiszereléséről”, olyan formák kereséséről, amelyek megkönnyítik, a jelenben használt formákhoz közelítik a múltcsomagokat, illetve a történet - a családi, a személyes múlt - vállalásáról. De látjuk, mindehhez tér is kell. Először úgy látszott, a Soának eltűntek az emlékterületei. A németek igyekeztek a táborokból a háború utolsó hónapjaiban annyit megsemmisíteni, amennyit csak tudtak. A barakk-alaprajzokból szinte semmi sem elevenedik meg, a lengyel és ukrán városszéleken tömegsírokba lőtt zsidó családokból pedig még ennyi sem maradt. De a megmaradt, sokszor virtualizált emlékhelyeket már az 50-60-as években kiépítették, kanonizálták, kiterjedt holokauszt-ipar jött létre. A táborokban persze, számtalan nép és csoport szenvedett. De a vészkorszak elsősorban nem róluk szólt. És akármennyit is ismételte a progresszív oldal, hogy itt nem egy kisebbség elpusztításáról, hanem a többség felelősségéről és áldozatairól is szó van, a saját megélt többségi köztörténet és a holokauszt csak szétvált egymástól Kelet-Európában a tömegek emlékezetében. A zsidó közösségek elpusztításának emlékezettörténetei sok száz éven át ritualizálódtak és ezeket az emlékformákat a háború után azután használni is lehetett. De más csoportokat ide nehezen lehetett beleilleszteni. Az érintett generációk emlékei így fel is szakadoztak.
A szovjet Gulag-emlékeket párhuzamba szokták állítani a vészkorszakkal. Sok minden bizonyára összevethető, de több elem alapvetően különbözik. Először is, az áldozatok itt nem kisebbségiek, hanem többségiek. Bár nagyobb arányban voltak köztük pártmunkások, vagy a forradalom előtti idők elitjének tagjai, és nagyságrendben akár egybevethetők a nácik áldozataival, sokkal véletlenszerűbben oszlanak meg, többféle csoportból kerültek ki, mint a szűkebben vett holokausztban elpusztultak. Tehát a Gulag-kép – bármennyit is változott – nagyobb mértékben függött a nemzeti kollektív áldozatképektől. S ugyan az utolsó évtizedekben változtak a holokauszt-képek is, mégis összefogottabbak maradtak, mint a különbözőképpen átrendeződő Gulag-emlékek. Utóbbiak jobban részei a nemzetképnek, s most átfogóbban változnak, mint ahogyan hittük, mondjuk tíz éve. A táborok nagy többsége eltűnt. Néhány helyen létrehoztak ugyan emlékhelyeket, de a megközelíthetetlen messzeségben vannak. Oda nem szoktak eljárni. Hogyan?
Ezért olyan érdekesek a mostani orosz viták a hóhér- és áldozatszerepek részleges átfedéséről, vagy egymásba csúszásáról a sztálini időkben. Kiket vettek be végül a névsorokba, s kiket hagytak ki tudatosan?
A 60-as évek olvadása valamit elkezdett, de igazán e történetekről 1989-91 után esett szó. Ám akkor nem volt vita. Még éltek a legfiatalabb túlélők, akik sokszor nem is akarnak beszélni arról, ami történt velük. Különösképpen a társadalom nem is nagyon támogatta őket az emlékezésben. Ma már egyre többen tudják, hogy nem egyszerűen egykori áldozatokról, hanem az új nemzedékek közös azonosságairól van szó. Most az utolsó túlélők is elmennek: ezek a nagyon idős, már gyönge, majdnem hangok nélküli emberek eddig sem tudták megakadályozni a sok összevissza beszédet. Így is elindult valamilyen küzdelem a kulturális emlékezetért (ahogy Jan Assmann nevezi az egyben tartott képek, elbeszélés-töredék, fantáziatörmelékek társadalmi együttesét), de a kollektív emlékezet nem kínál biztos, kölcsönösen összekapcsolódó pontokat.
Traumáiról senki sem beszél szívesen, legyenek azok bármilyenek. A vészkorszakról is sok évig szinte mindenki hallgatott. De először kívülről törték meg a hallgatást különböző mozgások, majd a túlélők is támogatni kezdték egymást. Elveszett városkákban is lehetett így a saját tapasztalatoknak - legalább a saját maguk számára - univerzális értelmezéseket találni. A Gulag-emlékeknek nem volt ilyen tisztító hatásuk. És majdnem senki sem kapott nyilvános segítséget az életben maradás értelmezéséhez. Nem voltak, persze kiszerelhető magyarázatok az otthoniak között a hazaérkezők megértéséhez. A hallgatás közben kiterjedt és elmélyült. Ez most, az utolsó szenvedők eltávozása után kezd felszakadni.

Hétköznapivá vált

Butovo egy Moszkva környéki volt államvédelmi lőtér, amit 1937-38-ban kiemelten a legfontosabb pártvezetés lefejezésére használtak. Kivégzőhely a kiserdőben. Létezése 1993-tól ismert, azóta hoznak ide látogató csoportokat. De a komoly nagy emlékművet csak ezekben a napokban avatták fel. Itt pontos listát vezettek az agyonlövésekről. Ezen a helyen végezték ki időről időre a belügy főtisztjeit. Itt hal meg Jagoda, a korszak egyik belügyi népbiztosa, az NKVD vezetője. És persze sok-sok pártvezető, a szovjet állam szervezői, ideológusai, akiknek közvetlenül nem volt közük a politikai megfélemlítés technikai kivitelezéséhez. Az áldozatok emléktábláin az ő neveik is szerepelnek. A bolsevikok és a rendőrtisztek az értelmiségiekkel, lelkészekkel és a forradalom előtti államapparátussal együtt.
Az emléklistákat, a belvárosit és a lőtérit is a Memorial, egy még a gorbacsovi időkben alakult, a mindenkori kormánytól független emlékezéspolitikai civil társaság gondozza. Ők úgy gondolták, Jagodát most sem kellene kihagyni. A szervezeten belül végül kisebbségben maradtak a radikálisok, akik a rendőrtiszteket a listákról kicenzúráznák. Létezik a véleményük, de azért a nevek maradtak.
Ültem a Ljubjankán, a téren egy padon, és egy félórán át számoltam, csoportokba rendeztem a felolvasott neveket. Zömmel még fiatalemberek. Nevük szerint talán egyharmaduk zsidó lehetett, de vannak szép számmal német és lengyel nevek is - ma már elég sokat tudunk az első forradalmár korosztályokról. Amíg ott ültem, előkerült egy mongol miniszter és egy közép-ázsiai népbiztos neve is. 1936-38-ra nem sokan maradtak a cári rendszer embereiből, de az áldozatok között (nem Butovóban) igen sok volt a kétkezi munkás, tanító, könyvelő. Ők vajon hogyan kerültek a húsdarálóba? Valakivel fecsegtek egy kicsit taggyűlés után?
Olvastam családi vallomásokat. A leszármazottaknak többször változik a véleményük. A korábbi névsorolvasásokon elhangzott áldozatként a dédnagymama neve, aki nem rendőrtiszt volt, hanem pártújságíró. Eleinte a dédunoka megértő volt, azután megkeményedett és a nénit a következő évben a rendszer embereként már kihagyta. Mások ellenkezőleg, megbocsátóbbak lettek. De általában a 1930-40-es évek családi szereplőit a családi emlékezők már nem ismerték, s a szovjet rendszer nem nevelte őket megértőekké. A vallomások szerint általában kísérletet sem tesznek arra, hogy felfogják, milyen lehetett a korszak, amiről beszélünk. Sok családban az elpusztult családtag szentté vált, mindent megőriztek, ami tőle származott. Egy letartóztatott lelkész özvegye negyven esztendőn át dugdosta otthon a férje egy céduláját a táborból. "Nem kaptam meg a csizmát" - írta a férj. Úgy látszik, voltak helyek és időszakok, ahol, és amikor csomagokat is lehetett kapni. Akkor is, ha éppen nem érkeztek meg.
Közben nem lehet egyszerűen resztalinizációs, vagy ellenkezőleg, desztalinizációs hatásokról beszélni. Ebből is, abból is van szépen. Vannak hivatali helyiségek, ahol ma is kint van a falon Dzerzsinszkij portréja. De tavaly végre Moszkva belvárosában is felavattak egy kiváló Gulag-emlékfalat. És ami talán fontosabb, hogy az emlékezés hétköznapibbá válik. Ma már simábban emlékezhetsz, de ritkán közösségben, hangosan és nyilvánosan. A nemzeti történelem folyamatosságát ebben a metszetben is megélheted. Az új butovói emlékparkban van egy tisztás, félember nagyságú fényképekkel a fűben. Ez maradt az áldozatokból.
Néhány éve az egyik Urálon inneni, európai országrészben működött politikai táborban, a Perm-36-ban felavattak egy múzeumot. A foglyokról szólt, mint valamennyi ilyen gyűjtemény. Majd átalakították a kiállítást, most az őrszemélyzet történetéről szól. Végül is a büntetés-végrehajtásnak is van valamilyen története. Mindenki külön őrizheti családja emlékeit. Kollektívan vállalható szintézisben nem hiszek. Az együttes emlékezés éles összecsapások nélkül nehezen elképzelhető. Nem tetszik, de szinte kizárólagosan kivitelezhetőnek az tűnik, hogy mindenki saját bokra alatt ül és magának emlékezik. A saját múltvízióját hosszabb távon sem tudja rákényszeríteni a másikra. Ismerjük végre fel, hogy sok tekintetben a múltunk egymástól hosszabb távra is elszigetel.
Szerző

A megkergetett miniszterelnök nyomában

Publikálás dátuma
2018.11.18. 12:27

Fotó: WIKIPÉDIA
Páratlan eseménynek lehettek tanúi a pesti polgárok, mert az mégsem fordul elő mindennap, hogy a miniszterelnököt lényegében megszöktetik a parlament épületéből. Csak semmi izgalom, a régmúltról van szó: majd’ 130 évvel ezelőtt történt, hogy az akkor már 14 éve kormányfő Tisza Kálmán fiákeresének leleményére és higgadtságára volt szükség, hogy a miniszterelnök elkerülje a fölhevült, politikailag végletekig fölizgatott tömeget. A Bródy Sándor utcai épületet, az országgyűlés székházát 1889. január végén körülvették a földühödött tüntetők és a Múzeum körútra várták a „Generálist”, ahogyan akkor nevezték bizalmasan a már nagy tekintélyű kormányfőt. Még Schneider fiákerest is beszólították a miniszteri szobába, ahogyan négy évtized távolából Szatmári Mór, az egykori ellenzéki újságíró nagy élvezettel elbeszéli, s a lovas kocsik híres gazdája túljárt a föltüzelt tömeg eszén – ha ugyan a föltüzelt tömegnek egyáltalán van esze. A fiáker előállt, a rendőri kordon védelmét élvezve a „kegyelmes úr” beszállt, de az agyafúrt Schneider egy hirtelen mozdulattal megfordította a lovakat, s az egykori Eszterházy – a mai Puskin – utcában vágtára fogta a derék négylábúakat a Kerepesi – ma Rákóczi – út felé. Mire a Múzeum körúton várakozó ezrek föleszméltek, a kocsi már messzire jutott, a Síp utcába befordulva „úgyszólván nyugodtan vihette föl a miniszterelnököt Budára.”
A lázongások nem a kormányfői szöktetéssel zárultak a „boldog békeidők” egyik legviharosabb parlamenti disputájában, a véderővitában. A kormányzó Szabadelvű Párt és a különböző pártokból, így a függetlenségiekből álló ellenzéki koalíció két vitapontja a történelem mindig utólag működő mérlegén pehelykönnyűnek találtatott. A kormányra rátámadó ellenzék azt nehezményezte – inkább dübörögve dörögte –, hogy az újonclétszámról nem mondták ki, csak tíz évre lesz érvényes a megállapodás, s az új törvénytervezet a német nyelvtudást a magyar rovására előnyben részesítette a különféle katonai vizsgákon, vagyis – amint az ellenzék nem kevés pátosszal fogalmazott – anyanyelvünket „prédául dobta a bécsi katonai köröknek”. Több hónapi vita után végül sikerült megtalálni a kompromisszumot, de a 67-es platformon álló szabadelvűek és a 48-as hagyományokat foggal-körömmel védő koalíció késhegyig, olykor golyóváltásig menő közjogi harcai szinte megelőlegezték azt az elkeseredett megvetést, sőt utálatot, amelyet a két tábor egymás iránt mindvégig táplált. E közjogi küzdelmek háttérbe szorították a dualizmus korának egyre égetőbb nagy gondjait – így a szociális és a nemzetiségi kérdéseket –, arról nem szólva, hogy a gyűlölködésbe belefulladó politikusok többsége – tisztelet a kivételnek – szem elől tévesztette az európai hatalmak átalakuló viszonyrendszerét, a Monarchiára leselkedő mind nagyobb veszélyeket. Amelyet persze még az ellenzék sem akart szétverni, hiszen vezérszónokai nem egyszer azt harsogták, gyűlölik a kormányt, de a „legnagyobb hódolattal” vannak a király iránt.
Aztán már nem lehetett „hódolni” sem Ferenc Józsefnek, sem az uralkodásban nem sok örömöt találó utódának, mert szétrobbant az a politikai építmény, amely kitörölhetetlen nyomot hagyott a közép-európai népek történelmében. A pusztító sovinizmusok, nemzetvesztő erkölcstelenségek, nagyhatalmi galádságok, elnyomó diktatúrák XX. százada felől visszanézve az épület irigylésre méltóan lakájos volt. Fejtő Ferenc méltán „mondott” rekviemet a közép-európai történelemnek e megismételhetetlen államalakulata fölött. A nagy háború szétrobbantotta a soknemzetiségű birodalmat, de örökül hagyta a gyűlölséget, s úgy fest, a nemzeteknek könnyebb egymással kibékülniük, mint a politikai eliteknek. A minapi párizsi centenáriumi ünnepségek mellett háttérbe szorult a német államfő londoni látogatása, amely mindennél plasztikusabban jelzi, milyen messzire jutottak a megbékélésben a liberális demokráciák.
Nem így a különféle közép-európai elitek, amelyek az első háborút követő forradalmakban és felkelésekben szorgosan táplálták a gyűlölet tüzét. Ami minket illet, az 1918-as, republikánus hagyományokat élesztő őszirózsás forradalomtól kezdve vagy hét rendszerváltozáson át formálódtak, alakultak újjá, s izzottak még magasabb hőfokon a különféle szembenállások, az osztály- és faji alapú, világnézeti vagy éppen a szociális indíttatású gyűlöletek. A magyar politikai osztály életében kivételes pillanat volt az ’56-os forradalom, amikor ritkán látott egyetértés alakult ki – talán még a ’48-as forradalmat vagy a’67-es kiegyezést is meghaladó mértékben – függetlenségünkről, a sztálinista diktatúra lebontásáról. E dicsőséges tizenkét napnak is köszönhetjük a békés, „tárgyalásos” rendszerváltást, amikor nagyon sokan hittük, hogy eljött az újrakezdés, a kiegyensúlyozott, nyugatias fejlődés és az erkölcsi kiengesztelődés nagy pillanata.
Reményeink romjain gyűlölet-tradícióink ma is virágoznak, s kábultan kérdezhetjük, a pillanat visszatér-e még?
Szerző