Oroszság-ismereti beszélgetések

Publikálás dátuma
2018.11.18 16:29
Szvák Gyula a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik
Fotó: Tóth Gergő/
A napokban jelent meg Szvák Gyula professzor interjúkötete, amely „Nem lelkendezhetek főállásban” címmel, „Beszélgetések Oroszországról” alcímmel válogatást közöl az elmúlt évtizedekben készült beszélgetésekből.

Negyven év

A kötet egy kitűnő bevezető tanulmánnyal indul, amelynek szerzője a gondos szerkesztő, Gyóni Gábor egyetemi docens, az ELTE BTK Történeti Ruszisztikai Tanszékének munkatársa. Az előszó eligazít, keretet ad és felkészít. Az olvasót egy izgalmas idő-utazás várja, amelynek során megismerheti a történeti ruszisztika első hazai műhelye kialakulásának körülményeit, képet alkothat több mint 25 éves működéséről és egyben áttekintést kap Szvák Gyula professzor 40 éves szakmai pályájáról.
A Gondolat Kiadó gondozta 219 oldalas könyv négy fejezetben 17 beszélgetést és a függelékben három beszédet közöl. Mindehhez a Szvák Gyulával készített interjúk, beszélgetések válogatott, több mint 70 tételt felsoroló, de nem teljes jegyzéke kapcsolódik. A kötet a magyar nyelven készült beszélgetések anyagát tartalmazza, de a jegyzékben számos, 2002-14 között orosz nyelven megjelent szövegről is tudomást szerezhet az olvasó.
Az első szöveg az ELTE Egyetemi Lapokban jelent meg 1979-ben, az utolsó kötetbe felvett írást a Népszava közölte 2018. február 17-én. Az első beszélgetés után egy 1990 májusában, a rendszerváltozást követően készült interjú szerepel, amelyet a Magyar Nemzet közölt. A nyomtatott sajtó vezető lapjaiban (Magyar Hírlap 1990-2002, Magyar Nemzet 1990-2006, Népszabadság 1992-2006, Népszava, 2000-2018, 168 Óra 1995-2017), vagy a szakmai életúthoz szorosan kapcsolódó életrajzi részleteket közlő Zuglói Lapokban (2005) megjelent írások mellett 2004-től a különböző országos és egyetemi honlapokon (pl. fidelio.hu, oroszvilag.hu, elte.hu, kultura.hu, ujkor.hu) közölt szövegekkel is találkozhat az olvasó.
Az első szöveget az 1977-ben az ELTE történelem-orosz szakán végzett és az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszékén tudományos továbbképzési ösztöndíjasként dolgozó fiatal történész jegyzi, míg a 2018. februári interjút az ELTE Ruszisztikai Központ létrehozója, illetve ELTE Történeti Ruszisztikai Tanszék leköszönő vezetője, a ruszisztika nemzetközileg elismert szaktekintélye adja. 40 év.
A kötet több réteget érint, többféle metszetben vizsgálódik. A fejezetek a szövegek megjelenésének egymásutániságát, időbeliségét követik rendre: I. fejezet 1979, 1990-2002, II. fejezet 2004-2005, III. fejezet 2006-2013 és IV. fejezet 2014-218. De követik a velünk élő történetiséget, ahogyan Kassák fogalmaz, „a mi időnket”.

Közeledés és távolodás

Az első fejezetben a szövegek egyik fontos fókusza az orosz fejlődés elemzése, pozicionálása: az orosz, az ázsiai vs. európai kultúra viszonya, a keleti vs. nyugati kultúra, az orosz (klasszikus) kelet-európai vs. nem klasszikus (lengyel, cseh, magyar) fejlődés, Oroszország és az európai kultúra, a rész és egész viszonya. Ahogyan Plehanovot idézi Szvák az orosz történelemmel kapcsolatban: „Oroszország mindig ingamozgásban volt a Kelet és a Nyugat, Európa és Ázsia között, és hol az egyikhez, hol a másikhoz került közelebb.”
Ehhez szorosan kapcsolódik az orosz fejlődés belső sajátságainak leírása, jellemzése: az autokratikus (centralizált) állam vs. demokratikus jogállam elvének ütközése, a mindenkori „peresztrojka” ügye. „Mióta az orosz autokratikus, tekintélyuralmi állam kialakult (a 15. század végétől kezdve), története nem más, mint szüntelen »peresztrojkák« (átalakítások) sorozata. Erre tett kísérletet IV. Iván, az első Romanovok, I. Péter és sorban a többiek.”
Szvák 1993-ban Lihacsov akadémikust idézi, aki azt mondta, hogy „az orosz történelem axiómája az abszolutizmus. Itt legfeljebb arról lehet szó, és azért kell drukkolnunk, hogy a felvilágosult abszolutista kerüljön hatalomra”, majd egy öt évvel későbbi interjúban - orosz értelmiségiekre hivatkozva - kiegészíti: „azt szokták mondani, hogy az abszolutizmus az orosz politika megkerülhetetlen működési formája. Választani csak aközött lehet, hogy ez az abszolutizmus despotikus vagy felvilágosult legyen-e.” A történelem azt mutatja, hogy „ha Oroszországban nem működött az abszolutizmus, akkor mindig az anarchia fenyegette.” Érdemes megjegyezni, hogy a fejezetbe került írások zöme a gorbacsovi (1985 – 1991), illetve jelcini periódusban (1991- 1999) készült.
A másik kiemelt gondolatkör az orosz-magyar kapcsolatokhoz kötődik. Érdekes bepillantást nyerni e történelmi, kulturális, politikai kapcsolatok hullámzó természetébe. A rendszerváltozást követően az 1990-es években - sajnálatos módon - meglehetősen leépültek a magyar–orosz kapcsolatok. Érdemes megjegyezni, hogy a kötet írásainak jelentős része e “mélypont” utáni periódust elemzi.
Megjegyzem, hogy mindkét témakör kapcsolódó beszélgetéseinek fontos közös jellemzője a történeti múltból való utalás a mindenkori jelenre (XX. század, XXI. század), a kontextus. Például a gorbacsovi/jelcini peridus elhelyezése az orosz történelemben, az orosz-magyar kapcsolatok elemzése a Szovjetunió előtti illetve utáni (1990-es évekbeli) viszonyrendszerben vagy a szovjet/orosz-magyar kapcsolatok jellemzőinek követése a rendszerváltozás utáni kormányok viszonyában: a közeledés és a távolodás motivációja.
A második fejezet lebilincselő módon ad betekintést a – Szvák professzor által főkurátorként irányított - 2004/2005 évi oroszországi magyar évad előkészületeibe. Dokumentálja a megvalósulást, a reménykeltő hatást. Az egyik, Varsányi Gyulának adott interjúban Szvák professzor megjegyezte: „tizenöt évnyi lemaradásunk halmozódott fel az orosz kapcsolatok ápolásában, fejlesztésében, amiből ideje behozni valamit”, majd később „a magyar kultúrát olyan helyekre is elvittük, amelyeket elképzelni sem tudtunk, s gyakorlatilag az összes jelentős műfajt be tudtuk mutatni”. Ráadásul felnőtt egy új nemzedék, amelynek már ismerete sem volt arról, hogy mi történt az utóbbi időben Magyarországon.

Egyetemtörténet

A kötet egyetemtörténeti szempontból kiemelt jelentőséggel bír. A beszélgetések, az interjúk egyik, dominánsan a harmadik fejezetben felbukkanó eleme, a hazai történeti ruszisztika, mint multidiszciplináris tudományterület művelése és oktatása az ELTE-n. Szvák professzor saját elképzelései szerint – együtt gondolkodó társaival, Krausz Tamással, Szilágyi Ákossal, Sz. Bíró Zoltánnal és másokkal – tudományos társaságként 1990-ben megalakította a Magyar Ruszisztikai Egyesületet és annak tudományos műhelyeként a Magyar Ruszisztikai Intézetet, amely – és ezt érdemes megjegyezni – “helyet kapott” az ELTE BTK-n.
Ezen előzmények után 1995 végén az ELTE BTK-n megalakult a tanszéki jogosultságú Ruszisztikai Központ, amely 2006-ban felvette a Történeti Ruszisztikai Tanszék nevet, majd 2008 októberében létre jött a Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központ is. E központ részeként, 2009. februárban megnyílhatott a legkorszerűbb eszközökkel felszerelt Ruszisztikai Módszertani Kabinet és Könyvtár, amelyet az ELTE és az orosz állami Russzkij Mir Alapítvány közötti, 2008-ban aláírt szerződés tett lehetővé. Az alapítványt elnöki rendelettel 2007-ben hozták létre az orosz nyelv és kultúra megőrzésének és népszerűsítésének céljából.
A kötet nemcsak dokumentálja a szisztematikus munkával kiépített tudományos műhely fejlődésének egyes lépéseit, nemzetközileg elismert eredményeit 1990-től napjainkig, hanem bemutatja a központ részvételét az egyetemi oktatásban, a történelem szakos alap, mester és doktori képzésben.
A központhoz kötődik az egyetem- és felsőoktatás-történeti jelentőségű tény: 2010-től Magyarországon, az ELTE BTK-n megkezdődhetett a Ruszisztika MA(mester) képzés, amelyre Ruszisztika PhD képzés épül. Ahogyan Szvák professzor fogalmaz: „»Russian Studies«, amit csinálunk. Máshol a világban ez a szak van, ezért is akartam itthon is létrehozni. Ország- vagy egész pontosan »oroszság-ismeretnek« mondanánk, míg az orosz (szak) filológiai nyelvvel és irodalomtudománnyal foglalkozik”.
Összegezve, a beszélgetésekből még a laikus olvasó számára is egyértelművé válik, hogy a központ autentikus szellemi-intézményi bázis, orientációs pont, amely lehetőséget ad – széles értelemben – az orosz kultúra hiteles megismerésére, a történelmi-társadalmi-politikai folyamatok tényeken alapuló értelmezésére, segíti a „másik” kultúrájának megértését. Szvák professzor szavaival a magyar ruszisztika elismertségének, növekvő népszerűségének titka az, hogy „nem változó politikai rendszerekhez, hanem a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik”.
A kötet természetesen a címben megjelölt témákról (Oroszországról, (Kelet-)Európáról, ruszisztikáról) szól. De az olvasó megismerheti az interjúalany ruszisztikában, történészként elért tudományos eredményeit, a felsőoktatás modernizálása vagy az orosz kultúra szakszerű megismertetése irányuló törekvéseit is. Markáns véleményt kapunk a tudomány/kultúra és a politika/hatalom viszonyáról, amelynek kiindulópontja a szakszerűség és az elfogulatlanság követelménye. Bepillantást kap az olvasó Szvák professzor sokféle szakmai és közéleti tevékenységébe, amelyet a közjó, a dolgok előremozdítása, a hiteles és megalapozott döntések kialakítása érdekében vállalt, végzett és végez.
A könyvet legalább kétszer ajánlott átolvasni. Először folyamatosan, talán a részletekre kevésbé fókuszálva. E módszerrel az olvasó a történelmi időben és a „mi időnkben” átfogó “képet”, áttekintést kap, megismeri a szerzőt és meggyőződhet arról, hogy jól választott. A második olvasás során az olvasónak kedve támadhat mélyebben utána olvasni, tájékozódni például az orosz történelem kiemelkedő személyiségeiről, az egyetemi „Russian Studies” szak részletes tartalmáról vagy a jelen kortárs orosz művészetről.
Örülök, hogy elkészült e könyv. Köszönöm, hogy elolvashattam és megismerhettem a szerzőt, akivel először személyesen rektorként találkoztam. Személyében nemcsak egy nemzetközileg elismert ruszista, sikeres kutató és elkötelezett egyetemi oktató, de egy olyan ember is bemutatkozik e kötet lapjain, aki a tényekre kíváncsi, az okokra, aki tudja, hogy dolga és felelőssége van és tudja, hogy „nem lelkendezhetek főállásban”.
(A szöveg a 2018. november 7-én, az ELTE BTK Szekfű Gyula könyvtárában, a kötet bemutatóján elhangzott méltatás szerkesztett változata.)
2018.11.18 16:29

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10