Kapcsolgatunk...

Publikálás dátuma
2018.11.18. 11:53
A NAGY JÁTÉKOS - Ezer alakban – most Huszti, mint Psmith
A nézők különbözőképpen választanak maguknak műsorokat. Vannak, akik pontosan tudják, mikor láthatják kedvenc programjaikat, és szinte ahhoz alakítják az életüket. Mások - főleg az idősebbek - a régen megszokott módon, a műsorújság(ok)ból szemezgetnek, néha ki is jelölik maguknak, mit akarnak látni. De él már a korszerűbb műsorválasztó módszer is: felveszik, amit meg szeretnének nézni és arra alkalmas időpontban - akár a reklámokat át is ugorva - lejátsszák maguknak. Végül akadnak olyanok is, akik a távirányító segítségét veszik igénybe. Csak kapcsolgatnak, és ha valami érdekli őket, hát tovább maradnak.
Ezzel a kapcsolgatással néha igazi kincsekre bukkanunk. Néhány hete így fedeztem fel az M3 - vagyis a(z egykori) közmédia archív kincseket ismétlő - csatornáján egy 1975-ben készült filmet. Annak idején, amikor bemutatták, láttam is már és úgy emlékeztem, hogy nem nagyon tetszett. A Magyar Televízióban ugyanis egyik kedvenc szerzőm, P. G. Woodhouse szinte klasszikusnak számító regényéből - Forduljon Psmithhez! - készítettek filmet. És az - egyébként teljesen érthető módon - nem adta, nem adhatta vissza azt a finom angol humort és gyakran frenetikus leírásokat, amitől a könyv maga fantasztikus és letehetetlen.
Most viszont, amikor annyi év után újra láthattam, remekül szórakoztam. És nem azért, mert az idő megszépíti az emlékeket. Hanem csakis és kizárólag amiatt, mivel olyan kitűnő színészek szerepelnek benne, akik tökéletesen hozzák az író megalkotta figurákat. A fő- és címszereplő Huszti Péter snájdig angol fiatalember, akinek első látásra elhiszem, hogy úgy tudja formálni a történetet, ahogy akarja. Baxtert, a szerencsétlen és ellenszenves titkárt Márkus László képes úgy játszani, hogy egy pillanatig nem jut eszünkbe: itt valójában egy remek színészt látunk. Ellenállhatatlan a jelenet, amikor virágcserepeket hajigál munkaadója nyitott ablakába. De ehhez persze kellett Feleki Kamill is, aki a nem nagyon eszes Lord Emsworthöt alakítja, pontosan úgy, ahogy az író megálmodta. Minden kisebb és nagyobb szereplő a helyén van: Szilágyi Tibor, Balázs Péter, Bencze Ilona, Béres Ilona láthatóan élvezték a komédiázást. Miattuk volt érdemes újra látni a filmet és - ismét - sajnálkozni egy sort azon, hogy napjainkban már nem (vagy alig) készülnek tévéjátékok.
Az utóbbi napok műsorában még egy fim erősítette a nosztalgiát. A Duna TV éppen egy hete vetítette - valószínűleg már századszor - a Mágnás Miskát. És századszor sem tudtuk levenni szemünket a képernyőről. Pedig ennek az 1948-49-ben gyártott filmnek bizony sok hibája van. Ám Keleti Márton - aki később, az ötvenes évek első felében gyors egymásutánban háromszor is Kossuth-díjat kapott - már az elismerések előtt is tudott valamit. Ha mást nem, hát úgy választotta ki a színészeit, hogy biztosra ment. És ilyenkor nincs más dolgunk, mint élvezni a remek játékot. A nagyszerű drámai színészeket, Gábor Miklóst és Mészáros Ágit, akik önfeledten komédiáznak. A két Latabárt - Kálmánt és a hozzá képest méltatlanul kevéssé értékelt Árpádot -, akik mindent tudnak a színjátszásból, sőt még annál is többet. Gobbit Hildát, aki mindössze 45 évesen egy majdnem kétszer annyi idős nagymamát alakít, aki ráadásul kleptomániás. Hozzá hasonlóan lubickol a szerepében Sulyok Mária, aki olyan finoman karikíroz, hogy szinte elhisszük neki, ez a nő pont ilyen. És még a két operett-sztár - Németh Marika és Sárdy János - sem tudja elrontani a szórakozást, pedig ők nyilvánvalóan csak az énekhangjuk és népszerűségük, nem pedig színészi kvalitásaik miatt kerülhettek bele a filmbe. Az utóbbi hetven évben már sok helyen nagy sikerrel eljátszották Szirmai Albert operettjét, de ezt a filmet feledtetni, vagy elhomályosítani egyszer sem sikerült. Ennél nagyobb dicséret pedig aligha létezik.
A már csak nevében közszolgálati média viszont azért mindenképpen elismerést érdemel, hogy őrzi és időről-időre fel is eleveníti közelmúltunknak ezeket a művészi értékeit. De még többet is tesz. A Duna TV-n sorozatban láthatják - akiket érdekel - az utóbbi öt év Fölszállott a páva műsoraiban helyezést elért együtteseket és szólistákat. Összesen 48 produkciót válogattak ki a "Döntők döntője" címen futó programba és mind megérdemli, hogy ismét a nézők elé kerüljön. Mi több, a közönség szavazatai döntik el ezúttal azt is, hogy a legjobbak közül kik legyenek a még inkább nyertesek. Minden műsorban 12 produkció látható, közülük a nézők négyet juttathatnak tovább, a zsűri pedig további két fellépőnek adhat szabad kártyát a középdöntőbe. December 21-én lesz a döntő, ami azt jelenti, hogy karácsonyig minden péntek este valóban értékes programmal szórakoztatják a közönséget. Azért jut szerep a zsűrinek is, hiszen az öt szakember irányítja rá a figyelmet a fellépők érdemeire (vagy éppen hibáira). Az elnök Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, mellette Sebestyén Márta énekes, Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, Diószegi László történész, koreográfus és Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus segíti az eligazodást.
Csak néhány példát említettünk, mennyi és hányféle ápolni érdemes érték van a tévék kínálatában. Hasznos keresni és megtalálni őket a műsorfolyamban. És ezek miatt sajnálhatjuk azokat, akik az utóbbi időben leszoktak - vagy ha úgy tetszik, akiket a különféle csatornák leszoktatták - a tévézésről.

Ellenségből nincsen hiány

Publikálás dátuma
2018.11.18. 10:20
ELNÖKÖK EGYMÁS KÖZÖTT - Kína veszélyesebb az oroszoknál (Hszi Csinping és Trump)
Fotó: NICOLAS ASFOURI / AFP
Valamikor a hidegháború napjaiban egy neves amerikai publicista humoreszkjében egy olyan világ képét vázolta fel, amelyben az Egyesült Államok teljesen váratlanul ellenség nélkül maradt. Az oroszok ugyanis fogták magukat és egy másik bolygóra költöztek. Kitört a pánik a Fehér Házban és a Pentagonban: ellenség hiányában sem fegyverkezni, sem politizálni nem lehet igazán.
Most ilyen gonddal nem szembesül az Egyesült Államok. Ellenségből nincsen hiány, az elnök naponta nevez meg egy újabb országot, amelyet büntetni akar. Washington éppen a közelmúltban sújtott újabb szankciókkal orosz vállalatokat, miközben életbe léptette a megújított szankciókat Irán ellen. Ezek több mint ötven iráni bankot, a hajózásban és a hajóépítésben érdekelt több mint kétszáz embert és hajót és az Iran Air légitársaság több mint 65 gépét érintik. Számos más ország „várólistán” szerepel.
Oly sok az ellenség, hogy már rangsorolják őket. E tekintetben John Bolton, az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója októberi kijelentésére kapták fel a fejüket a külpolitika iránt érdeklődők. Azt mondta ugyanis, hogy az Egyesült Államok Moszkvával stratégiai tárgyalásokat szeretne folytatni Kína ellenséges lépéseivel kapcsolatban. Bolton szavai szerint Kína rakétapotenciálja fenyegetést jelent Oroszországnak, mivel Oroszország szíve a kínai rakéták hatósugarába esik. A harciasságáról ismert Bolton szívügye lenne az orosz emberek biztonsága? Ha erről lenne szó, a Fehér Ház nem helyezte volna kilátásba a közepes hatótávolságú rakétákról az oroszokkal kötött megállapodás felmondását. Ezzel lehetővé tennék amerikai rakéták telepítését, amellyel mind Oroszországot, mind Kínát meg lehet szorongatni. S ami legalább ilyen fontos, a Bolton-féle nyilatkozatokkal éket vernének Kína és Oroszország közé.
Washingtonban régen felismerték, hogy nem kifizetődő egyszerre viaskodni Oroszországgal és Kínával. Ráadásul Kínát sokkal veszélyesebb ellenségnek tekintik. Trump talán megtanulta Mao Ce-tungtól, milyen kényelmes a majom szerepe, amint a hegy csúcsáról szemléli, ahogy a völgyben egymást marcangolják a tigrisek. Ezt a szerepet azonban sem Moszkva, sem Peking nem hajlandó eljátszani. Nem, mintha nem lennének egymás riválisai. Az egymással való ütközést azonban későbbre halasztják.
Bár Vlagyimir Putyin nem győzi hangoztatni békés szándékait, a Kreml sem mond le arról, hogy az ellenségkép táplálásával szorosabbra zárja a sorokat. Különösen fontos ez manapság, amikor a szankciók szorongatásában kénytelenek olyan szociális intézkedéseket hozni, amelyek széles körű tiltakozást váltanak ki. Ezek között az első helyen a nyugdíjreform áll. A médiában azonban ezt a témát háttérbe szorítják a napi rendszerességgel közölt híradások a legújabb fegyverekről, amelyeknek állítólag nincsen párjuk a világon. S ahol fegyverek vannak, ott ellenségnek is kell lennie. Az oroszok is mintha rangsorolnák őket.
A FOM közvélemény-kutató intézet minden évben megkérdezi az oroszokat, kiket tartanak barátnak, és kit nem. Nagy meglepetést nem okozott, hogy mint mindig, ezúttal is Fehéroroszországot nevezték meg, mint amellyel a legközelebbi és a legbarátibb kapcsolatok alakultak ki. A második helyen Kína áll, 2014 óta rendületlen az oroszok bizalma az ázsiai óriásban. Törökország viszont idén nyerte meg igazán az oroszokat, lehagyva még a hagyományosan kedvelt Indiát is. De Irán is jobb pozícióba került, mint bármikor korábban. Moszkvával való minden területi vitája ellenére Japánnak is vannak hívei, Németország viszont nyilván a szankciók meghosszabbításában való aktív részvétele miatt már a tíz százalékos szimpátiát sem éri el.
A legrosszabbnak, legbarátságtalanabbnak az Egyesült Államokkal kialakult viszonyt minősítették: a megkérdezettek 83 százaléka voksolt így, megelőzve még az egyre kevésbé elfogadott Ukrajnát és Nagy Britanniát is. Furcsa módon még az amerikaiakkal való gazdasági együttműködés fontosságát sem ismerik el, sokkal inkább Kínával, Fehéroroszországgal és Németországgal kereskednének. A felmérésből az is kiderült, hogy az oroszok Kínában a gyors fejlődést, a gazdasági lehetőségeket, a perspektívát méltányolják. A fehéroroszok iránti rokonszenvet pedig a szláv közösség indokolja.
Szerző

Szüdi János: A szabadság ára

Publikálás dátuma
2018.11.18. 08:01
A DRÓTKERÍTÉS VIRUL - Az ország, ami köré felhúzták, viszont elpusztul
Fotó: Shutterstock
Azt mondják az elemzők, nem a nép a hibás, azért ami hazánkban történik. Az ellenzéki politikusok a hibásak, mert nem tudnak összefogni, nem képesek alternatívát nyújtani. A nép csak tájékozatlan. A kormánypropaganda elfedi a valóságot. Mindez igaz, de nem mentség semmire. Harmadszor nem lehet tévedni! Ha néhány tucat kalandor milliókat képes sakkban tartani, ha milliók tudomásul veszik, hogy néhány tucat kalandor ellopja az ország javait, akkor az itt élők cinkosok, bűnrészesek. Érdekükben áll, hogy fennmaradjon ez a rablóvilág. Kéz kezet mos!
Nincs kit, nincs mit okolni. Azt kaptuk, amit akartunk. Egy fokozatosan kiteljesedő diktatúrát, amelyet a szabadságért kaptunk cserébe. Mert a szabadságnak ára van és ezt az árat nem akartuk megfizetni. Mert szabadnak lenni jó dolog, de sokszor strapás, mivel dönteni kell. Mert szabadnak lenni jó dolog, de fárasztó, mert sokszor tenni kell. A szabadsághoz bátorság kell. Bátorság a cselekvéshez. Bátorság a szembenézéshez. Bátorság a felelősségvállaláshoz. A szabadsághoz egyenes gerinc kell. A szabadsághoz tisztesség kell.
Nem lehet szabad, aki azt várja, megmondják, mit kell tennie. Nem lehet szabad, aki azt várja, kizárólag mások tegyenek őérte. Nem lehet szabad, aki a szabadság monopóliumára vágyik. Ha az ország rab, az is fogoly, aki szabadnak hiszi magát. A szögesdrótkerítés a határon nem a szabadságot védelmezi, A régi kérdésre, ki a szabad, aki kívül van, vagy aki belül, a válasz: a határon kígyózó kerítés a fejekben folytatódva ejt foglyul milliókat.
Csak a demokrácia biztosíthat szabadságot. Demokráciát nem elég deklarálni. A demokráciát fel kell építeni. Meg kell őrizni, s állandóan fejleszteni kell. A demokrácia építése, hasonlít a diófaültetéshez. Hosszú idő, amikorra kiteljesedik. Magyarország nekilátott a demokrácia-építéséhez, de nem járt sikerrel.
Volt húsz évünk gondozni a szabadság-cserjét. Satnya volt? Igen! Girbegurba? Igen! Vékony ágain, alig észrevehetően dugta ki fejét a sajtószabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága, a tanítás szabadsága, az emberi méltóság tisztelete, a tisztességes eljáráshoz való jog, az önkormányzatiság. Öntözésre, gondozásra várt. Hiába! Nem voltunk jó kertészek. Sosem voltunk azok. A cserjéből nem lett fa. Mára el is száradt. Talán a földje volt kemény? Talán nehéz volt feltörni? Talán az ásó láb, az öntöző kar volt kevés? Igen. Kár! Ahol szabadság van, ott lélegezni is könnyebb, mert a szabadságnak illata van. A szabadság illata azonban olyan, mint a frissen sült hús illata. Megnyugtató, kellemes, de nem lehet jóllakni vele. Elillan. Élvezni csak az tudja igazán, akinek nem üres a zsebe, akinek jut a húsból is. Sajnos a jólét búzamezeje sem szökkent szárba.
Így nem csoda, kétezer-tízben a választók új főkertészt, másik kertészcsapatot választottak. Az eredmény mára szemmel látható. Minden elpusztult, csak az ország köré felhúzott magas drótkerítés virul. A kerítés nem védte meg a szabadság-cserjét. Halott már. A gyűlölet áradata nem táplál. Aki távolról, a kerítésen keresztül nézi, azt is gondolhatja, minden rendben van. Áll a cserje. Megvan minden ága. Rajta vannak a levelek. Csak közelről, a kerítésen belülről vehető észre a cérna, amellyel felkötözték a halott leveleket a halott gallyakra. Bár a kontármunkára hamar fény derült, az ország úgy tesz, mintha minden rendben volna. Sokak szerint ez így jó. A kötözött levél nem hullik le, télen is a helyén marad. 2018. áprilisa azt mutatja, nem kellenek új kertészek. Miért? Talán nincs mit elültetni? Talán éretlenek lennénk a demokráciára, a szabadságra? Aki szabadságra vágyik, annak el kell hagynia az országot?
Kérdések, felelet nélkül. Mert hiába keressük, meg nem találjuk a választ múltunkban, amelyben az arisztokrácia és a nemesség azonosította magát a nemzettel, s tagjai ritkán lépték át saját árnyékukat. Aki megtette, az magára maradt. Osztálya kitaszította. Legjobb esetben hősi halottként, de általában öngyilkosként, vagy elítéltként végezte. Mert hiába mélyedünk múltunkba, amelyben a polgárok gyengék voltak ahhoz, hogy megragadják a politikai hatalmat. Kevesen voltak ahhoz, hogy megváltoztassák a közgondolkodást. Sokan ezért kivándoroltak közülük. Mert hiába fürkésszük a múltat, melyben a szociáldemokraták parlamenti helyekért cserébe lemondtak a közalkalmazottak, a vasutasok és a postások beszervezésről, a földmunkások körében korlátozták propagandatevékenységüket, felhagytak a tömegsztrájkok és a köztársasági propaganda szervezésével, a kormány külpolitikájának bírálatával. Mert hiába keressük a választ a múltunkban, amelyben a zsidók jó magyarok akartak lenni. Hinni akarták, hogy itt a helyük, s még vagonokba zárva is remélték, hogy őfőméltósága megmenti őket. Nem adhat választ a mára az a múlt, amelyben a munkások eltűrték, hogy nevükben kiépüljön egy diktatúra, amelyben a parasztok hagyták, hogy földjeiket bevigyék a közösbe, s amikor már jól működött, hagyták a közöst szétverni, és amelyben az értelmiség sosem tudott összefogni, mert mindig önmagával volt elfoglalva, csak a saját sorsán siránkozott, s mindig megtanult megalkudni. Keressük hát a választ a jelenben. Keressük együtt, mert nem adhat választ a politikus, ha nem lát tovább az orránál, mert a hatalom számára nem eszköz, hogy másokért tegyen, hanem cél, hogy törvények fölé helyezhesse magát. A szabadság kelendő árucikk a hatalom-piacon. El lehet kótyavetyélni szép ígéretekért, uralkodói kegyekért, hűbéri gondoskodásért cserébe. Nekünk ez a csere sikerült, pedig a hatalom nem is ígért semmit. Fel kell bontani ezt a megtévesztésre épülő, jó erkölcsbe ütköző, a hatalom számára feltűnően aránytalan előnyöket biztosító, mindezért semmis szerződést. Látszólag van idő. A semmisségre határidő nélkül lehet hivatkozni. Mégis minél hamarabb sikerül, annál hamarabb hozzá lehet látni az újrakezdéshez. A feladat is világos. Le kell bontani a Jó Állam hazugságra épített tornyait. Ki kell durrantani az önámítás léggömbjét. Rá kell döbbenteni a hiszékeny milliókat arra, hogy az ország dolgai nincsenek rendben. Kikre hárul ez a feladat? Mindenkire, aki képes a múlt lezárására. Mindenkire, aki Kölcsey Himnuszának sorait, nem Nostradamus jóslataként fogja fel. Mindenkire, akinek az Örömóda dallama örömet szerez.
Lehet, hogy mindez illúzió? Hamisan csengenek az eskü szavai: Rabok tovább nem leszünk!
Szerző