Igaz, Mussolini várostervezői ihlették, de attól még - vagy hát: éppen ezért - impozáns és megkapóan egységes stílusú tere Budapestnek a Madách tér. Egy soha meg nem valósult sugárút kiindulópontja, hangsúlyos árkáddal, erődszerű, az erkélyek ritmusa révén mégis emberléptékűvé szelídített térfalakkal. Szép, na.
Pontosabban: szép volt eddig. Mostantól viszont képtelenség úgy nézni (és fotózni), hogy a Wälder Gyula műegyetemi professzor által megkomponált látványba ne türemkedjék be a kerület névadójának, Wittelsbach Erzsébetnek a szobra. Mindünk bronz Sisije egy játszótéri csobogót idéző márványposztamensen, feje fölé az obligát napernyőt tartva, buta képpel bámulja a Károly körút autóáradatát. Méltó párja a pesti Belvárost eluraló rogáni utcabútor-szobroknak - pohos rendőrbácsi, játékos kutyuli -, de az alkotó, R. Törley Mária másik elhíresült művének, a Balog Zoltán idézettel komplett reformátor-panoptikumnak is.
Ezt kapják a pestiek a NER-től - írnám, ha látnám értelmét ezredszer is felhívni a figyelmet arra, hogy a gátlástalan ideológiagyártás, az eszmei hazugságok random kombinálása óhatatlanul az ízléstelenség diadalát, a giccs parádéját hozza el. Ahogy az új arcát kereső "polgári" Fidesz öltött testet a Nemzeti Színház rettenetes épületében, pláne a szoborparkjában, úgy kristályosodott ki másfél évtizeddel később ez a kártékony gondolati katyvasz a Szabadság térre ráerőszakolt német ellenállási emlékműben. Extra pech, hogy mindehhez olyan bumfordi alkotókat sikerült megnyernie a hatalomnak, mint Párkányi Raab Péter vagy R. Törley Mária.
Így jártunk. És már tényleg nincs kedvem fölemlegetni, hogy Sisink háta mögött, bent, a kerületben mi mindenre mehetett volna még el ez a pénz, a szükséglakásokban élők megsegítéséről a kátyúk betöméséig.
De szobor legalább lett. Majd nem nézünk oda.