Jó városunk, Párizs

Publikálás dátuma
2018.11.22. 12:00

Fotó: Draskovics Ádám
A múlt felé fordult, de nem élt a múltban: a Várkert Bazárban Csernus Tibor műtermi titkait is megmutatják.
Csúnya, rossz dolog a neoavantgárd – tudhatjuk Gerhardt Ferenctől, a Magyar Nemzeti Bank alelnökétől. Az Értéktár program vezetője, megérezve az idők kultúrpolitikai szelét, már múlt év végén ekként méltatta Csernus Tibor festőművészt: „Még Magyarországon bátran szembement az 1950-es és 60-as évek divatos képzőművészeti szemléletével, később külföldön pedig nem esett rabjául a neoavantgárd irányzatnak.” A helyes ízlés irányait Gerhardt annak alkalmából jelölte ki, hogy a pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtára hat Csernus-képet kapott letétbe. Persze hol a tavalyi hó, elő sem hozakodnék ezzel, de hát a Várkert Bazár új Csernus-tárlata épp egy olyan festménnyel, a Tengeri csatával nyit a Janus Pannonius Múzeum jóvoltából, amely ékesen bizonyítja, Csernus – a szintén világhírű Hantai Simon hatására – 1957-ben a tasizmus útjára lépett. A tasiszták a tubusból közvetlenül a vászonra nyomják a festéket, azt spaklival szétterítik úgy, hogy a kép márványos felületet kapjon. Visszatérve Magyarországra Csernus − mestere, Bernáth Aurél elismerő véleménye szerint – már-már iskolát teremtett megújult művészetével: Lakner László, majd Gyémánt László, Konkoly Gyula, Korga György és Szabó Ákos vele együtt lépett akkoriban a szürnaturalizmus útjára – ahogy Perneczky Géza művészettörténész méltatta új irányzatukat. Csernus érdemei elismerése mellett ezek után már nem kapott kiállítási lehetőséget, s bár 1963-ban már második Munkácsy-díját vehette át, egy évvel később újra Párizsban volt, hogy rábukkanjon az európai festészet eredetének nyomára – ahogy erről Az idő festője című dokumentumfilmben fogalmazott. A Montmartre negyed Bateau-Lavoir (úszó mosoda) nevű alkotóházában talált otthonra, ahol korábban többek között Picasso és Modigliani – később Czóbel Béla és Rozsda Endre, valamint Csernus felesége, Sylvester Katalin festőművész, szobrász – is alkotott. És ahogy pályatársai, ő sem maradt a kezdeti posztimpresszionista festészetnél: fotórealista művei már a kezdetektől fókuszáltak, sajátos szűrőjével különböző idősíkokat, hangulatokat mutat meg egyszerre. Nem véletlenül hasomlítják e képeit gyakran Huzárik Zoltán Szindbádjához. Majd Caravaggio és Velázquez nyomán a fény-árnyék hatást vizsgálja: a kiállításon épp a caravaggieszk periódus műveiből van a legkevesebb, igaz, az emblematikus Bokszmérkőzés látható. Caravaggio pedig – legalábbis az elismertség szempontjából – az egyik sarokkő: 1985-ben New Yorkban állított ki, épp akkor, mikor a Metropolitan Múzeum egy nagy Caravaggio-kiállítást rendezett. Feltehetően ennek is köszönhető, hogy 1989-ben a Műcsarnok nagy Csernus-kiállítást is rendezett a tiszteletére, igaz, a Magyarország című hetilap a tárlat beharangozóját még egy 1952-es szocreál művével illusztrálta. „Semmi nem modernebb, mint a múlt felé fordulás” − nyilatkozta a Le Figarónak ekkoriban, a Várkert Bazár kiállítása pedig szemlélteti: a múltba fordulás nem egyenlő a múltban éléssel. William Hogarth A szajha útja című metszetsorozatának parafrázisát az illúziótlan párizsi valóság inspirálta. Igaz, mozifilmekből, sajtófotókból egyaránt merített ihletett, a repülők és a tengeralattjárók nemcsak makettként foglalkoztatták. Az irodalom szeretete – Juhász Ferenc barátsága – sem annak köszönhető, hogy jelentős az illusztrátori munkássága. Utolsó nagy sorozata, amelyet 2001 őszén kezdett el egy Edgar Allan Poe-novella: az Egy hordó amontillado – kegyetlen bosszútörténet. A Kogart a 2007-ben elhunyt festőművész hagyatékát – ami nem azonos a teljes életművel – 2009-ben vásárolta meg: 50 olajfestményt, 300 egyedi rajzot, 550 könyvillusztrációt, akvarelleket, litográfiákat. Mintegy húszezer dia maradt utána, számolatlan újságkivágás, dokumentum, amely egy-egy mű megszületését segített. A most kiállított, mintegy 150 mű egy része vázlat, tanulmány – többüket Csernus az életében senkinek sem mutatott meg. 

2:1-re kikapott a fidesz kultúrpolitikusa

Publikálás dátuma
2018.11.21. 19:17

Fotó: Molnár Ádám
L. Simon László szerint kár küzdeni a tao-ért, inkább az áfa-csökkentés jelenthet pénzt a kulturális életnek. A kormánypárti politikus beszántaná a Nemzeti Kulturális Alapot és nem ütötte agyon Enyedi Ildikó filmje.
Áfa-csökkentés, a Nemzeti Kulturális Alap bezárása és a múzeumi ingyenjegyek megszüntetése is szerepel L. Simon László kultúrafinanszírozási ötletei között. „Nincs nagy baj, és nem kell félni a rendszer megváltoztatásától: csak jobb rendszert kell csinálni” – nyugtatott mindenkit a fideszes kultúrpolitikus.  Azért egy kicsit bővebben is taglalta, mi van a fejében: "az előadóművészeti élet szereplői a helyében nem a tao-t siratnám, hanem a 27 százalékos áfa 5 százalékosra csökkentéséért cselekednék". A volt kulturális államtitkár, az Országgyűlés Kulturális Bizottságának alelnöke azon a kerekasztal-beszélgetésként meghirdetett, ám meghatározhatatlan műfajúvá vált eseményen hirdetett programot, amelyet az Örökség Kultúrpolitikai Intézet szervezett a Magyar Művészeti Akadémia új, Andrássy úti irodaházába. Az állami kultúrafinanszírozás rendszere című konverzációra meghívták Inkei Péter kultúroktatót, aki 1996-98 között helyettes államtitkárként dolgozott, illetve Naszvadi Györgyöt, a Magyar Nemzeti Bank elnöki főtanácsadóját is. Utóbbi lemondta részvételét, így az asztal körül a műsorvezető Takács Bence Ervinnel hárman ültek. L. Simon László a tao rendszer visszásságaként nem csupán a visszaéléseket említette, hanem arról is beszélt, hogy szerinte az adókedvezménynek van egy súlyos következménye: nevezetesen az, hogy a magánpénzek nem jöttek a kultúrába. A fideszes politikus szerint azért, mert a "taozó" vállalatok úgy gondolják: ezzel letudták a mecénási feladataikat. (Inkei Péter nemzetközi példákat sorolva arról beszélt, hogy érdemes lenne azzal is foglalkozni, hogy a polgárok tudnak-e költeni a kultúrára.) A beszédteret nagyjából 80 százalékban kitöltő L. Simon László arra is kitért, hogy a kultúrából élni szándékozók száma drasztikusan nőtt, és az állami források egy része szociális szempontok alapján kerül művészekhez. Inkei Péter közbevetésére, hogy az MMA rendszere ugyancsak efelé tendál L. Simon László ismét a pénzek elaprózódását említette, és példaként a Nemzeti Kulturális Alapot hozta fel, mondván: „ebben a formában az NKA-t működtetni nem szabad tovább”. Inkei Péter visszafogottan vitatkozott: szerintem az NKA fölött nem járt el az idő, és nagyon sajnálnám, ha megszűnne.” L. Simon László szerint „nincs nagy baj, az elmúlt négy évben a kultúrafogyasztás pozitívan alakult.” Fontosnak tartja azt is, hogy „töröljük el az ingyenes múzeumi belépőket, Európa nagy részén nem ingyenesek a múzeumok, ez nagyon nagy kárt okoz a múzeumoknak. Bár Inkei Péter hangsúlyozta , hogy a kultúra minőségét nem a politikusnak kell megítélni, hanem a természetes kiválasztódásra kell bízni a kerekasztal-beszélgetés utolsó húsz perce a filmipar helyzetének sajátos elemzésével telt. A kormánypárti kultúrpolitikus szerint ugyan valóban sok nemzetközi díjat nyert a magyar filmipar az elmúlt években, de ezeket az elismerések nem esztétikai minőségről szólnak”. Büszkének kell lennünk a díjakra, ahogy Kertész Imre Nobel-díjára is, de jogos a történelmi filmek iránti igény is. Szerinte a Saul fia zseniális, „de azzal is szembe kell nézni, hogy nem egy közönségfilm, tíz nézőből kilenc nem tudja végignézni.” Az Enyedi Ildikó korábbi filmjeit nagyon szerető kultúrpolitikusnak azonban a Testről és lélekről csalódást okozott, „nem ütött agyon”. Ám Inkei Péternek és Takács Bence Ervinnek nagyon tetszett Enyedi Ildikó Berlini fődíjas filmje.  

Csellócsodák szólóban és zongorával

Publikálás dátuma
2018.11.21. 12:32
Illusztráció
Fotó: Shutterstock
A két ifjú csellista, Rohman Ditta és Várdai István más-más zenei világba kalauzol minket, tudásuk és elkötelezettségük azonban megkérdőjelezhetetlen.
Kodály Zoltánt szinte kötelező hosszú ősz hajú, bácsinak elképzelnünk, aki jóságosan mosolyog szakálla alól, és akit a népdalokon és szolmizáláson kívül más nem nagyon érdekel. Való igaz, megérte azt a kort, hogy jószerivel saját maga emlékművévé válhatott, de tegyük hozzá, ez az emlékmű egyoldalúan ábrázolja őt. Aki olyan művet is írt, mint amilyen a fél óránál kicsit hosszabb Szólószonáta gordonkára. Nehéz, klasszikus mintákat követő alkotás, népzenére utaló elemeket csak nyomokban tartalmaz. Bach volt az, aki az alapgondolatot adta, egy szál gordonka, kíséret nélkül. Harmincas évei közepe felé járt Kodály, amikor komponálta 1918-ban bemutatott, súlyos, férfias gondokról számot adó művét, amelyről a szintén harmincas évei közepén járó, fényképei alapján üde, gondtalan fiatal nőnek tűnő Rohmann Ditta keményen, azaz megalkuvások nélkül ad számot tökéletesen kezelt hangszerén. Száz évet fog át azoknak a műveknek a sora, amelyet most lemezre vett a művésznő, az alkotók listáján az elmúlt évtizedek legnagyobb nevei szerepelnek: Kodály mellett Ligeti, Kurtág, Eötvös, és a nagyközönség számára tán kevésbé ismert Dukay Barnabás is. Kíséret nélküli mind, és szó sincs egyikben sem arról, könnyeden szárnyaló gordonkadallamok akarnának elbűvölni minket: némi hallgatói erőfeszítést kívánnak a nem riasztóan avantgárd módon megírt, a Kodályét leszámítva néhány perces – vagy még annyi sem – hosszúságú művek, de mivel mind-mind őszinte művészi odaadással és perfekt módon szólal meg, nem lehet nem odafigyelni rájuk. Osztanak ma még rangos lemezdíjakat, remélem, nem kerüli el valamelyik zsűrortársaság figyelmét a Szólócselló portré című kiadvány.  Infó: Rohmann Ditta Szólócselló portré Kodály, Kurtág, Ligeti, Eötvös, Dukay művei Hungaroton, 2018 
Más zenei világból válogatott lemezére Várdai István, de engedményeket ő sem tett, még Cassadó, vagy Piazzola darabjai sem egyszerű, könnyed zenék. És mellettük ott van Starvinsky, Bartók... Várdai Stradivari csellóján, Julien Quentin zongorakíséretével táncokat alapul vevő műveket játszik új lemezén. Stravinsky Olasz-szvitjében a szerző Pulcinellájának dallamait dolgozta fel, a barokkos, olaszos, táncos tételek élvezetesek, szórakoztatók így is. Cassadó szólószvitjében eklektikus zenei világ jelenik meg, Kodály Rohmann lemezén is szereplő művének nagy hatásáról tanúskodik, hogy annak témája is felidéződik benne. Bartók Első rapszódiájában viszont valódi népi dallamok jelennek meg, egy verbunkos és egy román tánc. Utóbbi a művész előadásában ellenállhatatlan erővel ragad magával szédületes forgatagába, de Várdai mindegyik zenei világban, amit lemezén felvonultat, otthonosan mozog; legyen az az említetteken kívül még chopini polonézé vagy a piazzolai tangóé akár, amely itt szinte haláltánccá transzformálódik. És mondanunk sem kell, technikai nehézségek nála sem léteznek. A két fiatal művésznek mostanában több lemeze is megjelent, nem lehet velük melléfogni. Infó:  Várdai István Táncoló cselló Stravinsky, Chopin, Cassadó, Bartók, Piazzola, Ravel művei Zongorán közreműködik:Julien Quentin Hungaroton, 2018
Szerző
Témák
zene