Jó városunk, Párizs

Publikálás dátuma
2018.11.22 12:00

Fotó: / Draskovics Ádám
A múlt felé fordult, de nem élt a múltban: a Várkert Bazárban Csernus Tibor műtermi titkait is megmutatják.
Csúnya, rossz dolog a neoavantgárd – tudhatjuk Gerhardt Ferenctől, a Magyar Nemzeti Bank alelnökétől. Az Értéktár program vezetője, megérezve az idők kultúrpolitikai szelét, már múlt év végén ekként méltatta Csernus Tibor festőművészt: „Még Magyarországon bátran szembement az 1950-es és 60-as évek divatos képzőművészeti szemléletével, később külföldön pedig nem esett rabjául a neoavantgárd irányzatnak.” A helyes ízlés irányait Gerhardt annak alkalmából jelölte ki, hogy a pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtára hat Csernus-képet kapott letétbe. Persze hol a tavalyi hó, elő sem hozakodnék ezzel, de hát a Várkert Bazár új Csernus-tárlata épp egy olyan festménnyel, a Tengeri csatával nyit a Janus Pannonius Múzeum jóvoltából, amely ékesen bizonyítja, Csernus – a szintén világhírű Hantai Simon hatására – 1957-ben a tasizmus útjára lépett. A tasiszták a tubusból közvetlenül a vászonra nyomják a festéket, azt spaklival szétterítik úgy, hogy a kép márványos felületet kapjon. Visszatérve Magyarországra Csernus − mestere, Bernáth Aurél elismerő véleménye szerint – már-már iskolát teremtett megújult művészetével: Lakner László, majd Gyémánt László, Konkoly Gyula, Korga György és Szabó Ákos vele együtt lépett akkoriban a szürnaturalizmus útjára – ahogy Perneczky Géza művészettörténész méltatta új irányzatukat. Csernus érdemei elismerése mellett ezek után már nem kapott kiállítási lehetőséget, s bár 1963-ban már második Munkácsy-díját vehette át, egy évvel később újra Párizsban volt, hogy rábukkanjon az európai festészet eredetének nyomára – ahogy erről Az idő festője című dokumentumfilmben fogalmazott. A Montmartre negyed Bateau-Lavoir (úszó mosoda) nevű alkotóházában talált otthonra, ahol korábban többek között Picasso és Modigliani – később Czóbel Béla és Rozsda Endre, valamint Csernus felesége, Sylvester Katalin festőművész, szobrász – is alkotott. És ahogy pályatársai, ő sem maradt a kezdeti posztimpresszionista festészetnél: fotórealista művei már a kezdetektől fókuszáltak, sajátos szűrőjével különböző idősíkokat, hangulatokat mutat meg egyszerre. Nem véletlenül hasomlítják e képeit gyakran Huzárik Zoltán Szindbádjához. Majd Caravaggio és Velázquez nyomán a fény-árnyék hatást vizsgálja: a kiállításon épp a caravaggieszk periódus műveiből van a legkevesebb, igaz, az emblematikus Bokszmérkőzés látható. Caravaggio pedig – legalábbis az elismertség szempontjából – az egyik sarokkő: 1985-ben New Yorkban állított ki, épp akkor, mikor a Metropolitan Múzeum egy nagy Caravaggio-kiállítást rendezett. Feltehetően ennek is köszönhető, hogy 1989-ben a Műcsarnok nagy Csernus-kiállítást is rendezett a tiszteletére, igaz, a Magyarország című hetilap a tárlat beharangozóját még egy 1952-es szocreál művével illusztrálta. „Semmi nem modernebb, mint a múlt felé fordulás” − nyilatkozta a Le Figarónak ekkoriban, a Várkert Bazár kiállítása pedig szemlélteti: a múltba fordulás nem egyenlő a múltban éléssel. William Hogarth A szajha útja című metszetsorozatának parafrázisát az illúziótlan párizsi valóság inspirálta. Igaz, mozifilmekből, sajtófotókból egyaránt merített ihletett, a repülők és a tengeralattjárók nemcsak makettként foglalkoztatták. Az irodalom szeretete – Juhász Ferenc barátsága – sem annak köszönhető, hogy jelentős az illusztrátori munkássága. Utolsó nagy sorozata, amelyet 2001 őszén kezdett el egy Edgar Allan Poe-novella: az Egy hordó amontillado – kegyetlen bosszútörténet. A Kogart a 2007-ben elhunyt festőművész hagyatékát – ami nem azonos a teljes életművel – 2009-ben vásárolta meg: 50 olajfestményt, 300 egyedi rajzot, 550 könyvillusztrációt, akvarelleket, litográfiákat. Mintegy húszezer dia maradt utána, számolatlan újságkivágás, dokumentum, amely egy-egy mű megszületését segített. A most kiállított, mintegy 150 mű egy része vázlat, tanulmány – többüket Csernus az életében senkinek sem mutatott meg. 
2018.11.22 12:00
Frissítve: 2018.11.22 12:00

Bartók és Bruckner Londonból a Müpában

Publikálás dátuma
2019.01.16 12:30

Fotó: / Posztos János
Sir Simon Rattle új együttesével, a Londoni Szimfonikus Zenekarral érkezett most hozzánk. Nem könnyű műsorral, és nem egyértelmű végeredménnyel.
Szokás híres karmesterek és nagy zenekarok esetében is, hogy turnéikra olyan műsort állítanak össze, amelynek első részében valami nehezebben megfogható, kevésbé népszerű darab szerepel, azután meg jön a hab a tortára, mondjuk az Újvilág szimfónia Dvořáktól. Mindenki megkapja a magáét. Rattle szerencsére jóval nagyobb kaliber annál, hogy ilyesfélével próbálkozott volna. Mindkét alkotás, amit új zenekarával, a Londoni Szimfonikus Zenekarral (LSO) hozott a Müpába, fajsúlyos, nehéz előadni, a hallgatásuk is komoly odafigyelést igényel. Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének már első előadásai – az 1930-as évek második felében – nagy sikert hoztak a zeneszerzőnek.

Rattle és a világ legjobb szimfonikus zenekarai közé sorolt LSO a nagy komponista nagy alkotásának kijáró tisztelettel közelített a Zenéhez. Hallhatólag aprólékosan kidolgoztak minden hangzást, kezdve a kezdet pianissimójától, amelynek sűrű zenei szövetét légiesen tetsző könnyedséggel szólaltatták meg a vonósok, akik odaadó figyelemmel játszottak azután végig az egész mű során. Amire itt szükség is van: a Zene vonós szólamai osztottak, azaz úgy vehetjük, két vonószenekar játszik. Hozzájuk csatlakoznak az ütők és a hárfa, a zongora, a cseleszta. Jó előadást hallottunk, bár a mű érzelmi rétegeibe mindezzel együtt nem tudtak igazán mélyre hatolni a zenészek, előadásuk inkább az elidegenedettség érzetének felkeltésével hatott.
Anton Bruckner az európai zenetörténet egyik legkülönösebb alakja volt, falusi segédtanítóból lett orgonista Linzben, úgy hogy jórészt autodidaktaként tanulta a hangszert. Már harmincon túl volt, amikor úgy határozott, hogy komoly ellenpont tanulmányokat fog folytatni, és bár voltak korai kompozíciói, maga által is jelentősnek gondolt szimfóniáit negyvenéves kora után kezdte komponálni. Az első igazi nagy elismerést, és a közönségsikert csak a Hetedikkel érte el, ez után még Ferenc József is fogadta. Egész emberi lényét mély vallásosság hatotta át, az áhítatos hangvétel, Istennel szembeni alázata hatalmas műveiben is tükröződik. Manapság a nagy hangversenytermekben játszott életművét lényegében kilenc nagyszabású szimfóniája alkotja. Persze a Hetedik előttiek is teljes értékűek.
Bruckner – bár kissé eltér többi szimfóniájának némely külsőségeitől – a Hatodikban is felvonultatja alkotói világának minden jellegzetességét. Dallamai, harmóniái, zenekari megoldásai, ahogyan a hangszereket kezeli, félreismerhetetlenül jelen vannak itt is. A több mint ötvenperces mű, mint minden Bruckner, nehéz feladatot ró zenekarra, karmesterre. A hangok megszólaltatása önmagában erőpróba, ha azonban a karmesternek sikerül elővarázsolnia a bennük rejlő erőt, szenvedélyt, ellágyulást, áhítatot, ünnepi pillanatok részesévé tehet minket.

Rattle, aki Mahler karmesterként és Bruckner-interpretációival is hírnevet szerzett, láthatólag nem olyan megilletődöttséggel állt a zenészek elé, mint az első részben. Szinte érzéketlenül rohant át az első tételen, nem nagyon ügyelve a hangzásbéli nüanszokra, keveset mutatva meg abból a gazdagságból, amit az emberként csodálatosan egyszerű, komponistaként csodálatosan kifinomult Bruckner itt bemutat. Illetve egy valaminek szentelt nagy figyelmet Rattle: a fortissimóknak. De hát ez csak a megoldandó feladat piciny hányadát jelenti egy olyan együttesnek, mint az övé, amely – valljuk meg – még hangzásával sem bűvölt mindig el, néha még kisebb hamisságot, pontatlanságot is bemutatott.
Jobb volt a helyzet a második tételben, az Adagióban, valamint a Scherzóban, a Fináléban már a valódi Brucker is megjelent. De sportnyelven szólva: ez csak az egyenlítéshez volt elég. A győzelemhez, a hallgató végső igazságokról való meggyőzéséhez már nem segített hozzá.

Infó

Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Bruckner VI. szimfónia
 Londoni Szimfonikus Zenekar, karmester: Sir Simon Rattle
Január 14., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Simon Rattle

A világ egyik legünnepeltebb dirigense, 2002-től 2018-ig a Berlini Filharmonikusok első karmestere volt. Ismertségre a 80-as 90-es években tett szert, amikor a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekarból világszínvonalú együttest nevelt. Liverpoolban született 1955-ben, tehetsége korán megmutatkozott, 19 évesen már megkapta karmesteri diplomáját. A Londoni Szimfonikus Zenekarnak 2017 óta zenei igazgatója. Vezényel régi hangszeres előadásokat is, de legelismertebb a romantikus, későromantikus repertoár előadójaként.

2019.01.16 12:30
Frissítve: 2019.01.16 12:30

A pártközpont megrendelte, a cenzúra betiltotta

Publikálás dátuma
2019.01.16 11:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A pártbizottság megrendel egy szociológiai kutatást, ám az eredmények ismertetését a cenzúra betiltja: jellemző eset a Kádár-korból.
Országonként, régiónként, valamint koronként is különbözők, nem egyértelműen meghatározhatók lehettek-lehetnek az ellenállás formái, legyenek azok kulturálisak, vagy politikaiak – hangzott el a Lehet-e a kultúra ellenzékben? című beszélgetés és a COURAGE könyvbemutatóján. A kutatócsoport három évvel ezelőtt indult projektje a kulturális ellenállást, az ellenkultúrát, a volt szocialista országokban jelen lévő ellenzékiség kulturális örökségét vizsgálta gyűjteményeken keresztül. Az eredményeket két, most megjelent könyvben összegezték, amelyben a tanulmányok a vallási és nemzeti ellenállásokat is bemutatják, a diktatúrák működésmódjának új olvasatát adva. A The Handbook of COURAGE: Cultural Opposition and Its Heritage in Eastern Europe, valamint a Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban (Gyűjtemények története) című köteteket Gyáni Gábor és Rainer M. János ismertette hétfőn este a zsúfolásig megtelt Kelet Kávézóban.

A gyűjteményi vizsgálódás (képzőművészet, zene, irodalom, szamizdat), a rendszerváltás előtti ellenzékiség felkutatása több szempontból is érdekes lehet a hétköznapi embernek. A beszélgetők kiemelték: az ellenállás intenzitása országonként különböző volt, ám ami ellenállásnak minősült az egyik országban, az a másikban nem feltétlenül számított annak. A szürke zóna fogalma is ehhez kapcsolódik, hiszen rendszerről rendszerre is változóban volt, mi számított ellenzékinek. Gyáni Gábor ennek kapcsán Csoóri Sándor költőt említette, aki elkötelezett kommunistából ellenálló személyiséggé alakult az évek során. Míg a Szovjetunióban a szürke zóna megléte egyáltalán nem volt elképzelhető. S ahogy például Magyarországon legitimálták a popzenét, úgy tőlünk délre vagy keletre inkább tiltott volt. A meghívottak elmondták, többnyire a hatalom definiálta a lehetőségeket, amelyek az ellenállás jellegét is meghatározták. Szintén gyakorinak számított, hogy valaki nem tudta, éppen ellenálló. Ennek kapcsán Kovács Éva a Kemény István szociológus nevével fémjelzett cigánykutatást említette. A kutatást a pártbizottság rendelte meg, majd mire elkészült, a cenzúra megakadályozta a megjelenését.

A fennmaradt gyűjtemények gyakran a nem kiemelkedő ellenzéki alkatú, hétköznapi emberektől indultak el. Az ellenállás formái azonban gyakrabban jelentek meg az urbánus, tanult rétegek körében – hangsúlyozták a résztvevők. A téma a megélt tapasztalatok és emlékek, a kíváncsiság, vagy az ellenzékiség aktualitása miatt láthatóan rengeteg embert érdekelt, voltak akik végigállták a másfél órás beszélgetést. A közönség soraiban is akadtak felszólalók igazán meghökkentő történetekkel: egy úr például elmesélte, hogyan vitték el 1977-ben a hírhedt fekete Volgában őt és barátját (történetesen Csoóri Sándor fiát), mert nem megfelelő öltözetben – farmernadrágban – szeretettek volna bemenni egy étterembe.
2019.01.16 11:00
Frissítve: 2019.01.16 11:00