Jó városunk, Párizs

Publikálás dátuma
2018.11.22 12:00

Fotó: Draskovics Ádám
A múlt felé fordult, de nem élt a múltban: a Várkert Bazárban Csernus Tibor műtermi titkait is megmutatják.
Csúnya, rossz dolog a neoavantgárd – tudhatjuk Gerhardt Ferenctől, a Magyar Nemzeti Bank alelnökétől. Az Értéktár program vezetője, megérezve az idők kultúrpolitikai szelét, már múlt év végén ekként méltatta Csernus Tibor festőművészt: „Még Magyarországon bátran szembement az 1950-es és 60-as évek divatos képzőművészeti szemléletével, később külföldön pedig nem esett rabjául a neoavantgárd irányzatnak.” A helyes ízlés irányait Gerhardt annak alkalmából jelölte ki, hogy a pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtára hat Csernus-képet kapott letétbe. Persze hol a tavalyi hó, elő sem hozakodnék ezzel, de hát a Várkert Bazár új Csernus-tárlata épp egy olyan festménnyel, a Tengeri csatával nyit a Janus Pannonius Múzeum jóvoltából, amely ékesen bizonyítja, Csernus – a szintén világhírű Hantai Simon hatására – 1957-ben a tasizmus útjára lépett. A tasiszták a tubusból közvetlenül a vászonra nyomják a festéket, azt spaklival szétterítik úgy, hogy a kép márványos felületet kapjon. Visszatérve Magyarországra Csernus − mestere, Bernáth Aurél elismerő véleménye szerint – már-már iskolát teremtett megújult művészetével: Lakner László, majd Gyémánt László, Konkoly Gyula, Korga György és Szabó Ákos vele együtt lépett akkoriban a szürnaturalizmus útjára – ahogy Perneczky Géza művészettörténész méltatta új irányzatukat. Csernus érdemei elismerése mellett ezek után már nem kapott kiállítási lehetőséget, s bár 1963-ban már második Munkácsy-díját vehette át, egy évvel később újra Párizsban volt, hogy rábukkanjon az európai festészet eredetének nyomára – ahogy erről Az idő festője című dokumentumfilmben fogalmazott. A Montmartre negyed Bateau-Lavoir (úszó mosoda) nevű alkotóházában talált otthonra, ahol korábban többek között Picasso és Modigliani – később Czóbel Béla és Rozsda Endre, valamint Csernus felesége, Sylvester Katalin festőművész, szobrász – is alkotott. És ahogy pályatársai, ő sem maradt a kezdeti posztimpresszionista festészetnél: fotórealista művei már a kezdetektől fókuszáltak, sajátos szűrőjével különböző idősíkokat, hangulatokat mutat meg egyszerre. Nem véletlenül hasomlítják e képeit gyakran Huzárik Zoltán Szindbádjához. Majd Caravaggio és Velázquez nyomán a fény-árnyék hatást vizsgálja: a kiállításon épp a caravaggieszk periódus műveiből van a legkevesebb, igaz, az emblematikus Bokszmérkőzés látható. Caravaggio pedig – legalábbis az elismertség szempontjából – az egyik sarokkő: 1985-ben New Yorkban állított ki, épp akkor, mikor a Metropolitan Múzeum egy nagy Caravaggio-kiállítást rendezett. Feltehetően ennek is köszönhető, hogy 1989-ben a Műcsarnok nagy Csernus-kiállítást is rendezett a tiszteletére, igaz, a Magyarország című hetilap a tárlat beharangozóját még egy 1952-es szocreál művével illusztrálta. „Semmi nem modernebb, mint a múlt felé fordulás” − nyilatkozta a Le Figarónak ekkoriban, a Várkert Bazár kiállítása pedig szemlélteti: a múltba fordulás nem egyenlő a múltban éléssel. William Hogarth A szajha útja című metszetsorozatának parafrázisát az illúziótlan párizsi valóság inspirálta. Igaz, mozifilmekből, sajtófotókból egyaránt merített ihletett, a repülők és a tengeralattjárók nemcsak makettként foglalkoztatták. Az irodalom szeretete – Juhász Ferenc barátsága – sem annak köszönhető, hogy jelentős az illusztrátori munkássága. Utolsó nagy sorozata, amelyet 2001 őszén kezdett el egy Edgar Allan Poe-novella: az Egy hordó amontillado – kegyetlen bosszútörténet. A Kogart a 2007-ben elhunyt festőművész hagyatékát – ami nem azonos a teljes életművel – 2009-ben vásárolta meg: 50 olajfestményt, 300 egyedi rajzot, 550 könyvillusztrációt, akvarelleket, litográfiákat. Mintegy húszezer dia maradt utána, számolatlan újságkivágás, dokumentum, amely egy-egy mű megszületését segített. A most kiállított, mintegy 150 mű egy része vázlat, tanulmány – többüket Csernus az életében senkinek sem mutatott meg. 
Frissítve: 2018.11.22 12:00

Egy túlélés krónikája - franci írónő Kertész Imréről és Orbán Viktor leveléről

Publikálás dátuma
2019.03.26 09:00

Fotó: Sony Classics
„Tabukról tudtunk beszélgetni és tanúja lettem A végső kocsma című regényével folytatott küzdelmének: hogyan kellett igénybe vennie más emberek testét, hogy végig tudja írni ezt a regényt. Mindez igazi lecke volt számomra” – mondja Clara Royer, akinek Kertész Imre élete és halálai című életrajzi esszéje a héten jelenik meg.
Hogyan fogadta a francia olvasóközönség a 2017 januárjában megjelent könyvét? Franciaországban éppen jó időben íródott ez a könyv. Az író nemrégen halt meg, és a Kertész-szeretők számára nagy űrt hagyott maga után. A francia értelmiségi és irodalmi közegben Kertészt olyan írókkal szokták összehasonlítani, mint például Aharon Appelfeld, J. M. Coetzee, W. G. Sebald, Varlam Salamov, de mivel a szerzők nagyobb része nem tud magyarul, nem tudtak dolgozni olyan fontos forrásokkal, mint a Berlini Művészeti Akadémián lévő hagyaték iratai. A könyvem volt az első, ami nem összehasonlításra épült. A két – a magyar és a világirodalmi – közegbe igyekeztem belehelyezni Kertész művét. Milyen reakciókra számít a magyar nyelvű kiadás kapcsán? Kertész Imre elfogadta, hogy egy francia író írjon róla, és így lehetségessé tette, hogy hazajárhattam hozzá, és olvashattam a kiadatlan írásait. Azt mondom, hogy író, mert neki fontos volt az írói tevékenységem és kapcsolatom az írással, hogy beszélni tudtunk magyar írókról és történelemről. A magam köztes pozíciójára támaszkodtam: egy magyarul beszélő külföldi, vagy amint mondani szoktam: egy „ismerős idegen”. Másfajta perspektívát ad, és remélem, a magyar olvasóközönségnek is érdekes ez a kevéssé szokásos pozíció. Azt is remélem persze, hogy Kertész műveinek az értelmezését segíti ez a könyv. Ahogy ön is írja, Kertész elégedetlen volt a magyar kritikusok reakcióval, szerinte nem értették, félreértették a műveit – szemben például a német olvasókkal. Az Auschwitz-cal jelzett „holokausztkultúra” érájában történt e téren elmozdulás az utóbbi években? Ugyanakkor azt is írom, hogy néhány kritikust becsült és szeretett, például Molnár Sárát, akinek a könyvéből sokszor idéztem, vagy Selyem Zsuzsát, aki nagyon fontos tanulmányokat írt. De azt hiszem, hogy a Kertész által ismert 1990-es németországi helyzet megváltozott. Világosabbak lettek a hivatalos kollektív emlékezet korlátai. Az antiszemitizmus, a xenofóbia se szokatlan abban az országban.  És Franciaországban? Mit gondol az egyre gyakrabban felmerülő vádról, miszerint a hazájában is terjed az antiszemitizmus? Igaz, Franciaországban veszélyesebb lett zsidónak lenni, mint Magyarországon, habár más okokból Magyarországon sem annyira kellemes.  Visszaérve az író elégedetlenségére: megalapozott volt, valóban a magyar olvasókban volt a hiba? Hát, Kertész frusztrációja nem azt jelenti, hogy hibája van valakinek! Ha ma mégis hibát találunk, leginkább azért, mert vannak, akik megmondják, mi a magyar irodalmi kánon. Bizony, Kertész műve kilóg abból a magyar irodalmi kánonból, amit ma tanítanak az iskolákban: semmi köze egy olyan programhoz, amelyben Wass Albert és Nyírő József szerepel… Inkább egy szélesebb irodalmi körhöz tartozik, amelyben Thomas Mann, Albert Camus, Franz Kafka, Tadeusz Borowski, Thomas Bernhard, Samuel Beckett vagy Márai Sándor foglal helyet. De ez a mai helyzet. Kertész magyar olvasókkal való kapcsolata egy több, mint ötven éves történet, ami a mai napig folytatódik. A Sorstalanság 1975-ös kiadásának „kudarca” megerősítette benne az erkölcsi meggyőződést, hogy mivel nem akart hazug művet teremteni, inkább lemond a sikerről a kádárizmus alatt. Szerintem Kertész függetlensége az olvasóval szemben nagyon egészséges, és egy koherens, egzisztenciális gesztus: tanúskodik, amennyire egy szabad szellem képes. Amikor sokkal később sikeres lett Németországban, és megkapta a Nobel-díjat, „szerencse-katasztrófának” tartotta. Nagyon ambivalens volt a sikerrel szemben. Egyik utolsó interjú alkalmával azt mondta, hogy nem akar a holokauszt bohócává válni. Kertész életműve – nyelve, gondolati világa – mennyire társtalan a magyar irodalomban? Nem mondanám, hogy „társtalan”, mivel nem hiszek az elszigetelt zsenialitásban. A magyar irodalommal való kapcsolatában a személyes naplók említik a nyolcvanas évek elejének nagyon fontos olvasmányait: Krúdy Gyulát, Márai Sándort vagy Szomory Dezsőt. Kertész sokszor olvasta Márai naplóit, nagyon tetszettek neki. De például a barátsága Pilinszky Jánossal fontos lett számára, sőt, tudtak beszélgetni a holokausztról is. Azt hiszem, Kertész és Pilinszky, bár saját poétikájukban és műfajukban, mégis ugyanahhoz az irodalmi körhöz tartoztak. Nem beszélve arról, hogy 1990-től kezdve barátok voltak Esterházy Péterrel vagy Nádas Péterrel, még korábbról Spiró Györggyel, akikkel tudott beszélni írásról és más egyebekről. Könyvének egyik specifikumát a Berlini Művészeti Akadémia Kertész-archívumában való kutatás és az íróval való interjúsorozat (2013 júniusától 2015 májusáig, 19 alkalom) feldolgozása adja. Mennyiben változtatták meg a dokumentumok és az íróval való beszélgetések az ön korábbi személyes és irodalomtörténészi álláspontját, képét a művekről, filozófiájukról? Nagyot változtattak az eredeti „Kertész-képemen”, persze! Elsősorban, mert nagyon féltem tőle, amikor először találkoztam vele. Aztán egyre jobban megszerettem őt: az akasztófahumorát, vagy ahogyan a zene szeretetére tanított. Kertész türelmes volt velem, néha, fájdalmasan türelmes – számára, számomra is. Tabukról tudtunk beszélgetni és tanúja lettem A végső kocsma című regényével folytatott küzdelmének: hogyan kellett igénybe vennie más emberek testét, hogy végig tudja írni ezt a regényt. Mindez igazi lecke volt számomra. Amit az archívuma adott: Kertész szellemi genezise és fejlődése, olvasmányai története, ellentmondásos világnézetei stb. Fantasztikus volt számomra megérteni, milyen hatással volt a saját naplójának tartalmára az 1974-ben először elolvasott Kafka-napló: az önelemzés, önanalízis egyre fontosabb szerepet játszott. A Nobel-díj átadása utáni gratulációk kapcsán írja, hogy Kertész Orbán Viktor levelét tartotta a „legszebb”-nek. Ön olvasta ezt a levelet? Mi áll benne, mitől a legszebb? Igen, olvastam a 2002. október 19-én kelt levelet, amit Orbán Viktor küldött a „Magyar Köztársaság volt miniszterelnöke”-ként. Ez egy szép levél. Gratulált az első magyar irodalmi Nobel-díjhoz. Még három mondat szerepelt benne a Sorstalanságról és irodalmi tétjéről. Nem lehet tudni, azok Orbán szavai voltak-e, vagy egy tanácsadóé. De ha Orbán Viktoré, ezek 2002-ben fogalmazódtak meg. És bizony jól esett Kertésznek, amikor az országban mindeközben csúnya polémia volt a Nobel-díja körül. A könyvében közvetíti Kertész álláspontját a Szent István-rend kitüntetés (2014. augusztus 20.) elfogadásával kapcsolatban. Mi az ön meglátása: ellentmond ez a gesztus az életműnek? Inkább egy anekdotával válaszolnék. Jean-Paul Sartre elutasította a Nobel-díjat, mire Kertész azt írta a személyes naplójában, hogy „akinek a Nobel-díj közömbös, az nem utasítja vissza”. Számára „moralista” gesztus volt. Ötven év után, majdnem ugyanazt mondta Friderikusz Sándornak az utolsó tv-s interjúban. Ebben tehát nem lehet látni semmi ellentmondást. De Kertész mindig tisztában volt azzal, hogy nincs túlélés kollaboráció nélkül. Túlélő módon élte az élete végét. Még mindig díjak. Mit gondol arról, hogy a magyar kormány állami díjjal ismert el két kirekesztő, antiszemita gondolatait nyilvánosan vállaló két irodalomtörténészt: a Nobel-díj után „Imre Kertész”-ező Döbrentei Kornélt, és Takaró Mihályt? Amint látja, a mai kulturális politika nagyon eltér a 2002-es Orbán-levéltől…

Clara Royer

Író, forgatókönyvíró, műfordító, a Paris-Sorbonne egyetem docense, magyar irodalmat és történelmet tanít. Csillag című regénye 2013-ban jelent meg magyarul; Nemes Jeles László mellett társ-forgatókönyvírója volt a Saul fia és a Napszállta című filmeknek.

Infó

A Kertész Imre élete és halálai című életrajzi esszé március 25-én jelenik meg; bemutatója a Frankofón Fesztivál keretein belül március 27-én, 16.30-kor lesz a Budapesti Francia Intézetben, ahol Clara Royerrel Schein Gábor és Szegő János beszélget. 

Frissítve: 2019.03.26 09:00

Átadták a Bartók–Pásztory díjakat

Publikálás dátuma
2019.03.25 19:00

Fotó: All rights reserved/ Molnar Adam
Boldoczki Gábor trombitaművész, Bella Máté zeneszerző és Konrád György brácsaművész kapta az idei Bartók–Pásztory-díjakat. A kitüntetés, amelyet minden évben Bartók Béla születésnapján, március 25-én adnak át a Zeneakadémián, a magyar zenei élet legnagyobb elismerésének számít, mivel a díjazottakról kizárólag a szakma dönt. A Bartók özvegye, Pásztory Ditta zongoraművész által alapított díjat olyan magyar zeneszerzőknek és előadóművészeknek ítélheti a Zeneakadémia professzoraiból álló grémium a mindenkori rektor (jelenleg Vigh Andrea hárfaművész) vezetésével, akik munkásságukkal hozzájárultak a zeneművészet fejlődéséhez, a bartóki szellemiség megőrzéséhez. A díjjal kétmillió forint pénzjutalom jár, amelynek anyagi alapjául a Bartók-jogdíjak egy része szolgál. „Játéka könnyed, igazi tiszta hang, bármit is szólaltat meg, csodálatosan muzikális szólista” – Boldoczki Gábor (helyette a felesége vette át a díjat) tanári és előadóművészi kvalitásait egyaránt méltatta a díjátadón Hőna Gusztáv harsonaművész, professor emeritus. Fekete Gyula zeneszerző egykori tanítványa, Bella Máté méltatásában kiemelte: a most 33 éves Erkel-díjas zeneszerző a klasszikus, a könnyűzene, a színházi muzsika komponálása mellett küldetésének tekinti, hogy a legfiatalabb generációkat integrálja a komolyzenei életbe. „Mint akivel természetes zeneiséggel lehet együtt muzsikálni” – mondta Onczay Csaba csellóművész laudációjában Konrád Györgyről. A 94 évesen is aktív brácsaművész számos szimfonikus zenekar szólamvezetője volt, neve összeforrt a Tátrai Vonósnégyessel.
Frissítve: 2019.03.26 09:48