Somfai Péter;
gondoskodás;időskor;társkeresés;
2018-11-22 09:00:00
Erzsébet egy szép napon összecsomagolta a holmiját, és világgá ment. Bezárta a vidéki kisvárosban lévő fodrász üzletét, elvégzett egy idős emberek ápolására jogosító gyorstalpaló tanfolyamot, és elment Németországba. Azóta elégedett az életével, öregeket ápol. Tisztességesen megfizetik a munkáját azok a családok, amelyek a napi elfoglaltságuk mellett nem tudnak még az idős mamára, vagy a nagypapára is figyelni. Idősek otthonába küldeni, kiragadni őket a megszokott környezetükből nincs szívük.
Innen nézve meg tudom érteni Erzsébetet is, meg azokat a családokat is, amelyek örömmel fogadták a középkorú magyar asszony jelentkezését. Erzsébetnek is idős szülei voltak, halálukig kitartott mellettük. Tisztaságmániás, szeret főzni és beszélgetni, odakint még a demenciába hajló néni eszement rigolyáit is nagy nyugalommal tudja kezelni. Pontosan átéli az idős korukra magukra maradt emberek rettegését a magánytól.
A napokban olvastam egy felmérést arról, milyen veszélyes és idegkárosító tényező az idős emberek kiszorulása a társadalom vérkeringéséből, amelyet a társ elvesztése csak még fájdalmasabbá tesz. Angliai tapasztalatok szerint a szigetország 66 milliós lakosságából 9 millióan szenvednek „magánykórban”, amit már-már népbetegség szinten kezelnek arrafelé.
De idehaza sem jobb a helyzet. Azok, akik „egyszer voltak valakik” a saját példájukon tapasztalhatják meg, hogyan fordulnak el tőlük az egykori barátaik, jó ismerőseik, akik korábban gyakran, akár tolakodva is, keresték a barátságukat. Hetekig, hónapokig meg sem csörren a telefonjuk, s ha esetleg ők veszik a fáradságot, hogy felelevenítsék a kapcsolataikat, a telefon túlsó végén lévő „barátok” feszengve hárítanak: majd jelentkeznek, de most éppen nem aktuális, millió a dolguk, éppen utaznak, csak azt nem mondják, most temetik őket.
Az internetes párkereső oldalakon is egyre több a 60 éven felüli hölgy ajánlkozása, de a hetven és a halál közötti férfiak sem restellik hirdetni magukat. Ilyenkor már egészen más a társkeresés szempontja, nem a lakásszerzés a cél, nincsenek különleges elvárások a másik külsejét illetően sem. Már nem jelent problémát, ha felnőtt gyerekek vannak, nem kell arra számítani, hogy a formálódó barátságot, kapcsolatot a partner családja megronthatja. A legtöbben utazni, kirándulni, beszélgetni, társaságba járni keresnek maguknak társat. Hogy ne kelljen egész nap macinaciban a négy falat bámulni, szótlanul nézni a tévé agyament sorozatait.
A magányos idős férfiak és nők száma a közeljövőben még növekedni fog. Már százezrekben mérik azoknak a fiataloknak a számát, akik a világ másik felén keresik a boldogulásukat. Emiatt a nagypapák, nagymamák még abba is hajlandóak belemenni, hogy csak interneten, telefonon tartsanak kapcsolatot a gyerekeikkel, unokáikkal.
A baj csak az, hogy idehaza nincsenek Erzsébetek, akik felvállalják a magukra maradt öregek otthoni istápolását. De ha mégis akadnának, a családok töredéke tudná csak megfizetni magányűző jóságukat.