Csarna-völgyi csata

Másfél évtizede indult el, és 2004 februárjában torkollott az ún. zengői csatába az az eseményláncolat, amely egy lokális környezetvédelmi ügyből kinőve önmagán mesze túlmutató módon befolyásolta a magyar belpolitikát: kitermelt egy köztársasági elnököt (Sólyom László), egy új parlamenti pártot (LMP), és megágyazott annak az egyébként alaptalan érzületnek, hogy a Fideszt érdekli a környezetvédelem. Az akkori legnagyobb ellenzéki párt természetesen mindent megtett eme vélelem megerősítése érdekében. „A Fidesz a Zengő csúcsára telepítendő radarállomással kapcsolatban aggodalmát fejezi ki a jóvátehetetlen természet - és tájrombolás miatt. A radarállomást más helyre kell telepíteni, mivel a jelenlegi tervek megvalósítása helyrehozhatatlan tájsebekhez vezetne. Minden törvényes eszközt felhasználunk, hogy a felesleges természetkárosítást megakadályozzuk” - írták közleményükben, és tényleg vállvetve küzdöttek a Zengőért a magyar zöldszféra színe-javával. Hogy mennyire őszintén, arról persze sokat elárul, hogy 2010 szeptemberében, alig pár hónappal a hatalomra kerülésük után a kormánypárt online házilapja már „Lokátort a Zengőre!” címmel közölt publicisztikát. Ma pedig fogalmilag kizárt bármiféle kiállás a részükről egy természetvédelmi (nemzeti) kincs mellett, amit a leglátványosabban Csarna-völgy esete demonstrál. A börzsönyi szurdok – szemben a Zengővel – fokozottan védett nemzeti parki magterület, az ország utolsó, évtizedek óta érintetlen „őserdeje”. A völgyben kisvasutat akarnak építeni – talán azért, hogy a perpatvar elterelje a figyelmet a kihasználatlan felcsúti vicinálisról –, de az igazi tét a fakitermelés újraindítása (a keskeny nyomközű vasút, amíg volt, az 50-es években nem turistákat, hanem fát szállított). Hogy nemzeti érték forog kockán, az nem kérdéses, ezúttal mégsem áll csatasorba Ádertől Kövérig a teljes jobboldal, hogy megvédje. Azok az idők már elmúltak: ahhoz, hogy a természet ismét fontos legyen nekik, a Fidesznek megint meg kellene buknia.

Az erkölcstelenség virágai

Lehet ezt forgatni jobbról balra és balról jobbra, lehet ócska érvekkel magyarázni, a tény tény marad: az Orbán-kormány Nikola Gruevszki volt macedón kormányfő személyében egy két év börtönre ítélt köztörvényes bűnözőnek, aki politikai menedékjogot kért Budapesten, menedékstátuszt adott.   A kérelem villámgyors, kedvező elbírálása annak bizonyítéka, hogy az Orbán-kormány egész menekültekkel kapcsolatos politikája - 2015 szeptemberétől, a budapesti humanitárius katasztrófától kezdve a keresztény Európát védő gyodáig - egyetlen nagy politikai átverés. Hiszen Gruevszki a magyar  kormány által biztonságosnak nyilvánított országon át menekülve érkezett magyar területre. Azzal, hogy magyar diplomáciai segédlettel autózott keresztül a Balkánon, meg azzal, hogy nem adják ki Macedóniának a volt kormányfőt, nem csak a nemzetközi jogot sértette meg súlyosan az Orbán-kabinet, de a macedón bíróság ítéletének megkérdőjelezésével beavatkozik Macedónia belügyeibe is.  Érzékeny hasonlat: el tudjuk képzelni, mit szólt volna az Orbán-kormány, ha mondjuk Gyurcsány Ferencet sikerül köztörvényes bűncselekményekért jogerősen elítéltetni, és aztán Gyurcsány - portugál diplomáciai autón, diplomata segítséggel - Bécsbe, majd Lisszabonba menekült volna és a portugál kormány menedékjogot adott volna neki? Az belátható: a magyar kormányfő nem tehette meg, hogy megtagadja a menekültstátuszt politikai hasonmásától, mert azzal - Putyin orosz elnökkel az élen - saját elvbarátait tagadta volna meg. Azzal viszont, hogy befogadta Gruevszkit, nem csak az illiberális politikai körben erősítette meg a székét, hanem a macedón szocdemkormány megalázásával nyilvánvalóvá tette, milyen hatalmi struktúrákat szeretne látni a Balkánon, s biztosak lehetünk benne, ezek az illiberális-autokrata rezsimek nem volnának Moszkva ellenére sem. Ugyanakkor sejthető: Orbán látszólag felesleges merészsége, amellyel szembeköpte a nemzetközi diplomáciai szokásokat és szabályokat, nem valami öncélú autoriter hőzöngés volt, hanem tudatos erősítése annak a szerepnek, amelyre - Közép-Kelet-Európa önjelölt vezetőjeként - már nyári, tusványosi beszédében bejelentkezett. A kérdés ismét csak az, mit szól a Gruevszki-afférhoz az Egyesült Államok, amely az ügy kezdetén keményen üzent (talán mert felismerte, saját balkáni stratégiáját fenyegeti Orbán), s mit a Nyugat, az Európai Unió, főként pedig a Néppárt, amelynek elnöksége korábbi hírek szerint "haladéktalanul összeül". A szkeptikusok szerint semmi nem fog történni. Ami arra késztet bennünket, hogy kimondjuk: a látens elszigetelésen túl, Brüsszel és Washington továbbra is tehetetlen az orbáni politikával szemben. Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy Magyarországon túl sokat nem tehetnek, amíg a magyar választók hatalomban tartják Orbánt. Azzal azonban, hogy a nemzetközi porondon is széttárják a karjukat, önmaguk nyakán is szorosabbra húzzák az illiberális kötelet, Orbán mind kijjebb tolja az őt még tolerálhatóvá tévő láthatatlan falakat. Mi pedig tovább "élvezzük" egy erkölcstelen, hazug hatalom autoriter  virágait.
Szerző
Friss Róbert

Magányra ítélve

Erzsébet egy szép napon összecsomagolta a holmiját, és világgá ment. Bezárta a vidéki kisvárosban lévő fodrász üzletét, elvégzett egy idős emberek ápolására jogosító gyorstalpaló tanfolyamot, és elment Németországba. Azóta elégedett az életével, öregeket ápol. Tisztességesen megfizetik a munkáját azok a családok, amelyek a napi elfoglaltságuk mellett nem tudnak még az idős mamára, vagy a nagypapára is figyelni. Idősek otthonába küldeni, kiragadni őket a megszokott környezetükből nincs szívük.
Innen nézve meg tudom érteni Erzsébetet is, meg azokat a családokat is, amelyek örömmel fogadták a középkorú magyar asszony jelentkezését. Erzsébetnek is idős szülei voltak, halálukig kitartott mellettük. Tisztaságmániás, szeret főzni és beszélgetni, odakint még a demenciába hajló néni eszement rigolyáit is nagy nyugalommal tudja kezelni. Pontosan átéli az idős korukra magukra maradt emberek rettegését a magánytól. 
A napokban olvastam egy felmérést arról, milyen veszélyes és idegkárosító tényező az idős emberek kiszorulása a társadalom vérkeringéséből, amelyet a társ elvesztése csak még fájdalmasabbá tesz. Angliai tapasztalatok szerint a szigetország 66 milliós lakosságából 9 millióan szenvednek „magánykórban”, amit már-már népbetegség szinten kezelnek arrafelé. 
De idehaza sem jobb a helyzet. Azok, akik „egyszer voltak valakik” a saját példájukon tapasztalhatják meg, hogyan fordulnak el tőlük az egykori barátaik, jó ismerőseik, akik korábban gyakran, akár tolakodva is, keresték a barátságukat. Hetekig, hónapokig meg sem csörren a telefonjuk, s ha esetleg ők veszik a fáradságot, hogy felelevenítsék a kapcsolataikat, a telefon túlsó végén lévő „barátok” feszengve hárítanak: majd jelentkeznek, de most éppen nem aktuális, millió a dolguk, éppen utaznak, csak azt nem mondják, most temetik őket.
Az internetes párkereső oldalakon is egyre több a 60 éven felüli hölgy ajánlkozása, de a hetven és a halál közötti férfiak sem restellik hirdetni magukat. Ilyenkor már egészen más a társkeresés szempontja, nem a lakásszerzés a cél, nincsenek különleges elvárások a másik külsejét illetően sem. Már nem jelent problémát, ha felnőtt gyerekek vannak, nem kell arra számítani, hogy a formálódó barátságot, kapcsolatot a partner családja megronthatja. A legtöbben utazni, kirándulni, beszélgetni, társaságba járni keresnek maguknak társat. Hogy ne kelljen egész nap macinaciban a négy falat bámulni, szótlanul nézni a tévé agyament sorozatait.
A magányos idős férfiak és nők száma a közeljövőben még növekedni fog. Már százezrekben mérik azoknak a fiataloknak a számát, akik a világ másik felén keresik a boldogulásukat. Emiatt a nagypapák, nagymamák még abba is hajlandóak belemenni, hogy csak interneten, telefonon tartsanak kapcsolatot a gyerekeikkel, unokáikkal.
A baj csak az, hogy idehaza nincsenek Erzsébetek, akik felvállalják a magukra maradt öregek otthoni istápolását. De ha mégis akadnának, a családok töredéke tudná csak megfizetni magányűző jóságukat.
Szerző
Somfai Péter
Frissítve: 2018.11.22. 09:29