Profi tévések Vadkeletről - színre lép a pornószínész, a főboszorkány és az éttermes

Publikálás dátuma
2018.11.25. 08:28
KELET-EURÓPA - A házigazda szerepét Kusturica vállalta
A rendszerváltás után átalakult Kelet-Európáról szól a sorozat, ahol elkezdtek burjánzani a vadkapitalizmus jelenségei.
Farkasházy Tivadar most megjelent új könyvének bevezetőjében - ő Használati utasításnak nevezi - a címadás nehézségeiről (is) ír. Végül Pacsirta a Dunán lett a cím (mindkét név régi televízió-márkákra utal), de lehetett volna például Volt egyszer egy vadkelet is. Csakhogy - írja - "ezt már biztos használták, annyira kézenfekvő". Mit tesz isten, pár nappal a humorista kötetének bemutatója után egy új tévéműsorról tartottak tájékoztatót. Egy ötrészes filmsorozat látható e héttől minden csütörtök este a Spektrumon, melynek címe: Volt egyszer egy Vadkelet. Igaz, még azt is hozzáteszik: Emir Kusturicával, de ez már nyilvánvalóan az etetés része.
Most még némi magyarázattal tartozom. Akik ugyanis rendszeresen figyelemmel kísérik ezt a rovatot a Szép Szóban, hozzászokhattak, hogy általában már lezajlott eseményekről, leadott műsorokról van szó benne. Ezúttal - erősítendő a szabályt - kivételt teszünk, hiszen egy olyan programot ajánlunk a tévénézőknek és újságolvasóknak, amelynek első adása lapzártánk után került a képernyőkre, a többi négy meg csak a következő hetekben. Mégsem pusztán a reklám kedvéért írunk róla, hiszen valamennyit már láthattunk mind az öt részből az imént már említett bemutatón. Sőt, többet is kaptunk, mivel néhány szereplő személyesen is megjelent és mondott pár szót a tevékenységéről. Mindez jelezte, érdemes lesz megnézni a sorozatot.
A Spektrum minden évben egyszer megörvendezteti nézőit egy saját gyártású dokumentumfilm-sorozattal. Tavaly ilyenkor a Tabukról - tabuk nélkül volt látható. Hat, egyenként egyórás film. Feldolgozták bennük a halál és a gyász témáját, az eltitkolt történeteket és bűnöket, aztán a különféle függőségeket, a társadalomban meglévő szexuális identitásokat, valamint vágyakat, végül foglalkoztak az atipikus családokkal, benne az örökbefogadás különböző aspektusaival. Valamennyi olyan probléma, amely nagyon is jelen van a mindennapokban, de alig beszélünk róla, s ezért kevéssé tudjuk a helyükön kezelni őket. Emlékezetes volt a narrátor, Thuróczy Szabolcs, aki remek színész, de ebben a szerepben egy percig sem színészkedett. Akárcsak az, hogy minden epizódot egy nagyon tanulságos stúdió-beszélgetés követett Radnai Péternek, az AMC Networks International - ide tartozik a Spektrum - kreatív igazgatójának értő műsorvezetésével.
Radnai most is felbukkant, hiszen az öt részből összeválogatott 50 perces kedvcsináló után ő beszélgetett a jelenlévő szereplőkkel. Ezúttal sem volt könnyű dolga, hiszen egy pornószínész, egy főboszorkány, egy transzvesztita fellépő és egy étterem-tulajdonos ülte körül. Talán nem véletlenül az utóbbi beszélt a legtöbbet és ő - Bíró Lajos - volt a legérdekesebb is. A többiek viszont - Csáky Attila (művésznevén Choky Ice), Petróczi Zoltán (az éjszakai életben Lady Dömper), valamint Abafi Cézár (a Magyar Boszorkányszövetség szakrális vezetője) - civilben teljesen hétköznapi jelenségek, meg nem mondanánk róluk, hogy milyen különleges dolgokat művelnek.
De persze éppen erről szól a sorozat. A rendszerváltás után átalakult Kelet-Európáról, ahol elkezdtek burjánzani a vadkapitalizmus jelenségei. Az alkotók elmondták, arra keresték a választ, hogy a rendszerváltozás után mi mindenre voltak hajlandóak az emberek a megélhetésért és a boldogulásért, vagy azért, hogy kitűnjenek a szürke hétköznapok és emberek közül. A produkció bemutatja a meggazdagodás jelenségeit, a gasztroélet változásait, az árnyékból előbújó ezotéria és a szexipar vadhajtásait. A stáb majdnem egy éven át forgatott Romániában, Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban, Oroszországban és Magyarországon. Aztán még kitalálták, hogy kellene egy igazi kelet-európai arc, aki végigkíséri a nézőket ezeken a jelenségeken. És Emir Kusturica, a világhírű filmrendező, színész, forgatókönyvíró és zenész - a Macskajaj alkotója - vállalta a házigazda szerepét.
Ismert tévések jegyzik a sorozatot. A producer Máté Krisztina, aki már nem igazán vágyik képernyőre, mióta kiszállt a TV2 hírműsorából, a Tényekből, viszont egyáltalán nem felejtette el, hogy mitől jó egy műsor. A főszerkesztő Hadas Krisztina, aki nagy utat járt be azóta, hogy húsz éve együtt dolgoztunk a Magyar Rádió Krónikájánál. Sok tanulságos, érdekes, informatív film fűződik a nevéhez. Az egyik szerkesztő is kollégám volt az MTV egykori Híradójánál, Kéky Kira, aki jól hasznosította, amit egykor riporterként megtanult. Az előzetes összeállítás mindenesetre magán viseli a gondos munka jegyeit, de azzal is kecsegtet, hogy pontos képet kaphatunk arról a Vadkeletről, amelyben már jó néhány éve élünk.
Majdnem pontosan egy éve, a tabukkal foglalkozó sorozat bemutatása után joggal bíztunk abban, hogy a Spektrum hasonló színvonalon folytatja. Az új program a jelek szerint beváltja a hozzá fűzött reményeket. És csak úgy mellesleg ismét egyszer kiderül, hogy a kereskedelmi tévék kitöltik azt az űrt, amely az egykori közszolgálati médiumok hatalomba tagozódása és így egyoldalúvá válása után keletkezett. Ami persze nem csoda, hiszen például ennek az új programnak a készítői - Radnaival együtt - a közszolgálati tévében tanulták meg (és milyen jól) a szakmát. Azt pedig, legyenek bárhol is napjainkban, már nem felejt(het)ik el.

Balkáni kaland - Miért Orbánhoz fordult Gruevszki?

Publikálás dátuma
2018.11.24. 13:00

A választ Macedónia helyzetében és múltjában kell keresgélnünk, az ország szárazföldi sziget jellegében, s szomszédaival való ellentmondásos viszonyában.
A magyar kormány évek óta komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy megváltoztassa országunk földrajzi helyzetét. Elhatározta, hogy kivezeti Magyarországot Közép-Európából. Az elmúlt napokban, amióta a volt macedóniai kormányfő Magyarországra szök(tet)ése foglalkoztatja a közvélemény egy részét, meggyőződhettünk róla, Orbán Viktornak ezt a célját már-már sikerült megvalósítania: hazánkra egyre inkább ráillik a balkáni jelző.

Orbán a példakép

Közép-Európa valamilyen módon a jogállamiságot, a jog uralmát jelenti. Az pedig, amit a magyar szervek cselekedtek november 11-én, s azóta, a legjobb esetben is csak a joggal való formális játszadozás. Albániától Budapestig magyar köztisztviselők szállították a VIP-migránst, megszegve minden előírást, egyfajta hadúri utasítást követve. Azóta pedig – a szót csűrve-csavarva – csak azt ismételgetik, hogy nem volt magyar közreműködés abban, ahogy Nikola Gruevszki elhagyta Macedóniát. Tehát – és miért ne hinnénk el - nem kísérte magyar diplomata, amikor átszökött a macedón-albán zöldhatáron. Valaki más kísérte. Feltételezem, van elég jól kiképzett hazai híve, vagy valamilyen ideiglenesen ott állomásozó szakértő, aki vállal ilyen utaztatásokat. (Mindez csak részletkérdés, bevezető egy majdan megírandó kém/kalandregényhez, amelyben a titkos ügynökök mini-tengeralattjárót vetnek be az Ohridi-tavon, miután legyűrték az Enver Hodzsa és Joszip Broz Tito idejében lerakott elrozsdásodott aknamezőket a romantikus tájon.) Gruevszki itt van közöttünk, eljutott Budapestre. Őt, mint manapság itt állítják: maga Soros György tűzte céltáblájára, ezért ítélték el hivatali hatalommal való visszaélés miatt.
Nikola Gruevszki személye, pályafutása minket csak korlátozottan érdekel. A macedóniai elemzők dolga megmagyarázni, hogy miként válhatott az ex-jugoszláviai rendszerváltás idején közgazdaságot hallgató fiatalember először gazdasági szereplővé, majd kormányzati tényezővé, sőt Nyugat-barát reformerré, hogyan foglalta el a macedóniai jobboldal vezető pártját, s miként csinált magának abból örökbérletet. Hogyan vált az eszmeileg üres tőzsdealkusz a nemzeti önazonosság átalakításának prófétájává, aki giccses szobrokba, túlárazott álklasszicista homlokzatokba öntette a megálmodott identitást. Gruevszki azért érdekes nekünk, mert ő lett az a balkáni helyi vezető, aki Orbán Viktorban látta meg a példaképét, tőle kért tanácsot, segítséget, s talán még közvetítést is nagyobb hatalmak irányába. Az ottani elemzők tudni vélik, hogy tavaly novemberben, amikor Orbán a macedóniai Ohridba utazott, hogy kampányoljon Gruevszki pártja mellett az ottani önkormányzati választáson, meg is ígérte, ha bajba kerül, ő majd kisegíti.

Új nemzet a peremen

De miért Orbánhoz fordult a macedón ember? Macedónia helyzetében és múltjában kell keresgélnünk a választ, az ország szárazföldi sziget-jellegében, s szomszédaival való ellentmondásos viszonyában. Új nemzetről van szó. A hivatalos nyelv, a hivatalos történelem megírása alig több mint hetven éve kezdődött. Macedónia akkor vált – legalábbis Jugoszlávián belül – nemzetté, s lett valamennyire önálló államisága. A nemzeti identitást a görögökkel, a bolgárokkal és a szerbekkel szemben kellett meghatározni. A múltért való küzdelem máig tart. Macedónia 1912-ig az Oszmán Birodalom vilajetje, a két világháború között Jugoszlávia Vardari bánságának része volt. A két XX. századi nagy háborúban Bulgária szerezte meg területét, majd következett a köztársasági autonómia Tito alatt. Gazdasági fejlettség tekintetében az egykori Jugoszláviában csak Koszovó volt szegényebb Macedóniánál. Ami csapás, háború, holokauszt, etnikai tisztogatás, menekültáradat, földrengés érte a félszigetet, az pusztította Macedóniát is. Évtizedekig küzdött nemzetközileg elfogadott nevéért, nemzeti szimbólumaiért a görögökkel.
De mi is a Balkán? Erre mindenkinek van elmélete, aki már járt Szabadkánál délebbre. A szó törökül hegyet jelent, s a Bulgária közepén elnyúló hegységet a Sztara Planinát (Nagy- vagy Öreg-hegy) nevezik így. Így aztán a bolgároknak nincs is gondjuk ezzel a földrajzi megnevezéssel, míg más nemzetek általában úgy tartják, hogy a Balkán a szomszédos állam határánál kezdődik. Olvastam ifjúkoromban a Metternich Kelemen hercegnek tulajdonított bon mot-t hogy a Balkán Schwechatnál kezdődik. Fel is háborodtam, ahogy illik. Nálunk a balkáni jelző olyan állapotokat jelöl, ahol a dolgokat nem a törvények, hanem a kapcsolatok, rokonság – a baksis – szabályozzák. A Balkánon nem vakolják le a házakat, mert csak akkor kell adózni, ha az épület teljesen be van fejezve. Az épületeket elkészítik, de nincs karbantartás. Hely, ahol sokféle nyelv, vallás, népség él nagy összekeveredésben. (Rengeteg olyan etnikai és vallási csoport lakja a térséget, akikről csak a szakértők tudnak: pomákok, torbesek, gorániak, vlahok, a romák különböző csoportjai.)
Balkáni állapotok: ez a hanyatló oszmán kor peremvidékének világa, ahonnan az emberek menekülnek. A Balkán a folyamatos menekülések térsége amióta a XIV. században a török hódítás elkezdődött, majd a XVII. század végén a Nyugat elkezdte kiszorítani az oszmánokat. S ugyanebben az időben jelent meg Oroszország, mint hódítani kívánó új, izmos ortodox hatalom. Több mint háromszáz éve a Balkán háborús övezet, ahol valamennyi nagyhatalom kipróbálta magát. Csodálkoztunk, miért estek egymásnak szerbek és horvátok, muzulmán bosnyákok és szerb boszniaiak 25 éve. Ők persze tudták, hogy nagyapáik a csatabárdokat csak elásták, s a gyűlöletek, a kölcsönös vérbosszú-sorozatok évszázadosak.

Nagyhatalmi szempont

A balkanizálódás fogalma a kisállami állapotokat jelzi: kisebb nagyobb nagyhatalmak szemszögéből minden nemzetecske a maga teljes szuverenitását akarja. A magyarok is így tekintenek évszázadok óta a térségre, miközben felháborodtak rajta, hogy az előző századokban sok nagyhatalom a birodalmakba való betagozódást ajánlotta nemzetünknek is merő észszerűségből. A Balkán az EU számára fontos ügy. Az európai projekt ugyanis értelmetlen, ha a határok mellett egy robbanásra kész etnikai-politikai bomba van. Ha a gyenge kormányok képtelenek ellenállni az orosz, a török, a szaúdi hatalmi behatolásnak, ha szétesik a rendszer, ha utat engednek esetleges újabb közel-keleti menekültáradatnak. Tehát az euroatlanti integráció nem csak a helyiek álma a szabad utazásról és a jól fizető londoni és brémai állásokról. Az lenne a jó, ha a térségben rendeződnének a belső viszonyok, megnyílna a lehetőség a külföldi befektetések előtt, fellendülne a turizmus és gazdaság. Biztonságosabb lenne az életük, az életünk. Magyarország csak nyerne ezen a helyzeten. Eleinte úgy látszott, hogy van olyan gyakorlatunk, amelyet a balkáni tagjelöltek átvehetnek Magyarországtól. Azt hiszem, ma az EU-államok többsége nem szeretné, ha a balkániak magyar példákat követve közelítenék meg a csatlakozást. Éppen a magyar-horvát viszony példázza ezt.
Orbán Viktor aligha merítkezett meg a balkáni történelemben. A térséget a magyar gőg és szupremácia szemüvegén keresztül nézi. Erre utal, ahogyan beavatkozott a macedón politikába. Magyarországot épp Orbán süllyesztette le a Balkánról szóló német sztereotípiák színvonalára. Olyan országgá váltunk, ahol nem a törvény számít, nem az ország szövetségi kötelezettségei, hanem a baráti kapcsolatok. Magyarország lépéseiről most bármilyen fantázialufi elereszthető bármely balkáni honlapon, mert a magyar állam tettei annyira nyilvánvalóan illegitimek. Találgathatjuk ezentúl, hogy Orbán Gruevszki iránti személyes rokonszenve, vagy Vlagyimir Putyin utasítása mozgatja a magyar szerveket, amikor több határon át szállítanak egy jogerősen elítélt személyt.
Egyébként óvatosságra intek. Gruevszki azért bukott ki a hatalomból, mert hasonló gőggel kezelte saját apparátusát. A macedón titkosszolgálat húszezer embert hallgatott le rendszeresen: ellenzékieket és kormánypárti politikusokat, sőt minisztereket is. Nyilvánvaló volt a törvénysértés, amit a szervezet néhány tisztje már nem viselt el. Az országgal szembeni lojalitás legyőzte a hivatali belső fegyelmet. Ott.

Két szem tabletta hiúságra

Publikálás dátuma
2018.11.18. 17:21
A SZERZŐ - „Minden mű végső soron rafinált magamutogatás”
Egyszer baráti körben megkérdeztem, hogy mit gondolnak, mi az íróember legmakacsabb betegsége. Sokan az ülő életmóddal kapcsolatos nyavalyákat kezdték sorolni, anyagcserezavarokat, rákféléket, majd jöttek a keringési rendellenességek, mindenféle finom és elegáns kórok, amelyek puha macskaléptekkel viszik el a szerzőt. De nem, én nem erre gondoltam, engem nem a szervezet érdekel, nem a test, ami egyébként is olyan, mint egy bíró a rangadón, csak akkor tűnik fel, ha elnéz egy tizenegyest, vagy megítéli a lesgólt. Ha minden jól megy, zakatol csöndben, észrevétlenül. Mit kell ezen ennyit filózni?
A hiúság, böktem ki végül a megfejtést. Ami ráadásul kimondottan sunyi nyavalya, hiszen sokáig hasznára van az írónak. Mert persze lehet írni pusztán a mondandó fontossága miatt, a világ jobbításáért, az emberiség sorsa felett érzett aggodalomért, de ha jobban megkapirgáljuk a dolgot, akkor mindezek titkos összetevője is előbukkan. Az a valaki, aki magában már az első fejezet után átveszi a Nobel-díjat, fogadja a szomszédok gratulációit, álszerényen elhárítja a szűnni nem akaró rajongást. Nem feltétlenül ez a legfőbb hajtóerő, de alig van oly művészi alkotás, amely megszülethetett volna nélküle. Hiszen minden mű végső soron rafinált magamutogatás, a belső világ kiteregetése.
Csakhogy ott van a bibi, hogy a hiúság nem huny ki az utolsó pont kitevése után. Nem szivárog el, nem oszlik szét, mint a hajnali köd, és nem int búcsút, mint aki jól végezte dolgát. A felkorbácsolt hiúság ilyen szempontból a gyűlölettel rokon: sokáig kering még az elme titkos zugaiban, sokáig fecskendezi a maga méreganyagait. Aztán egyszer csak akcióba lép. Felgyűri ingujját az indokolatlan indulatban, vagy sértődős lesz és túlérzékeny. Egy igazi hipochonder, aki a könyökén lévő bőrpírtól pillanatok alatt eljut a gégerákig. Személyes támadásnak érzi, ha nem ő kap minden díjat, dicséretet, bókot. Egyszer csak azt veszem észre, hogy szinte naponta ráállítom magam az örökkévalóság mérlegére, és kalapáló szívvel lesem a kilengő mutatót. Vajon megvan már a szükséges súly, vagy vásári lufiként lebegek a klasszikusok fölött?
Két dologra vágytam korábban. Lássak egy embert a metrón, aki engem olvas. Nem baj ha unottan, kelletlenül, csak tartsa a kezében. Tegyen úgy, mintha lekötné. A másik: legyen valaki a könyvesboltban, aki hosszas keresgélés után az enyémet választja. És még a pénztárnál sem gondolja meg magát. Ha ez a kettő megvolt, akkor mindent elértem, amit elérhettem. A többi már tényleg csak misztika és máz, üres játszmák egyvelege. Egyszer kiszámoltam az eladott példányszámok alapján, mennyi a valószínűsége annak, hogy eleven olvasómmal találkozzak a négyes-hatoson, ha azon állandó jelleggel száz ember utazik. Csak jó valamire, hogy egykor matematika-fizika szakra jártam a gimiben. Az arányszámban elég sok nulla jött a tizedesvessző után.
Teljesen bizonyos, hogy ezt már gyógyítani kell. Két szem pirulát bevenni naponta. Antinárcizmint vagy antiegomint. Ez már nem normális, lassan ott fogok tartani, hogy szerkesztőket és kritikusok kezdek zaklatni, előbb finoman, majd egyre határozottabban, szinte tollba mondom a saját laudációmat. Naponta kétszer megkoszorúzom magam. Ilyenkor nincs más, mint a drasztikus kúra. A megvonás. Elhatároztam, hogy letagadom magam. Dögöljön meg mindenki, ahol van. Fejben jól is hangzott. Aztán egy napon megtörtént a csoda. Odajött hozzám valaki a könyvesboltban. Dedikáltatni szeretné a regényt, mondta hadarva, mintha a gyors beszéddel szeretné legyőzni a saját félszegségét, és már keresgélte a tollat a táskájában. De hát nem én írtam, feleltem. Gyakran összekevernek vele, tettem hozzá, és kicsit még nevettem is a vígjátéki helyzeten. Belül pedig irtó büszkén húztam ki magam; lám, a teljes gyógyulás szakaszába léptem, rajtam már nem fog ki semmi. A harmincas évei közepén járó olvasó csak néz, erre aztán végképp nem készülhetett fel, egyre értetlenebbül pislog rám, még inkább zavarba jön, egy pillanatig talán el is hiszi, hogy tévedett. De aztán kinyitja a könyvet a hátsó fülnél, ahol ott a portré, és akkor már ketten nézzük a rám megszólalásig hasonlító írót, aki elrévedve ül egy ablakpárkányon. Legszívesebben elsüllyednék. Ártatlan könyvvé zsugorodnék, ami leesett a polcról.
Mit lehet ilyenkor mondani? Talán makacsul ki kellene tartanom, de aztán eszembe jut egy kis videó a netről, amelyen sírva röhögtem: egy fickó annyira berúgott egy orosz lagzin, hogy a tükörrel bevont ajtónál előzékenyen előre akarta engedni a tükörképét, aztán irtó dühös lett, amikor erre a másik is előzékenységgel válaszolt. Újra és újra. Az a pillanat már nem volt fenn, amikor hirtelen rájött az abszurd helyzet megoldására. A kijózanodás fájó és perzselő pillanata. Ami szintén felér egy alkotással.
Faarccal újrateremtem hát magam. Mondhatni, gyarló halandóként emelkedem ki a hülyeség habjaiból. Hosszabbnak tűnik odafirkantani a nevet a cím alá, mint ameddig maga a regény létrejött. Hat év hat másodperc alatt.
Most már csak abban reménykedem, hogy a metrón (vagy a villamoson) senki sem gyötri magát az olvasással. Beérik az okostelefonok önvakító fényével. És nem néznek tükörbe.