Egy sikerre ítélt ügy

Amikor Londonban a kilencvenes évek közepén szóba került egy Raoul Wallenberg-szobor felállítása, a britek nagyon lelkesek voltak, és ragaszkodtak hozzá, hogy a költségeket közadakozásból teremtsék elő. Az akkori főpolgármester, Sir Roger Cork járt az élen, felajánlott egy telket a zsinagóga és a svéd nagykövetség között.

Az ügy eleve sikerre volt ítélve, mert a britek imádnak adakozni: a főpolgármester bejelentése után valóban így is történt, bár én tudtam róla, hogy a főváros és a királynő kasszája is készenlétben áll, legfeljebb nem beszéltek róla. London a londoniaké, ez volt a jelszó, mindenki örült, hogy a város gazdagodik egy ilyen szoborral. De jelentkeztek tervezők, szállítók, újságírók, takarítók és karbantartó vállalatok, iskolák, magyar és svéd állampolgárok, mindenki a hagyományoknak megfelelően őszinte elhivatottsággal és lelkesen kezdte el a munkát. Én magam számos középiskolában tartottam előadást a történelmi háttérről, a nagykövetség pedig rengeteg érdeklődőtől kapott levelet, és ezrével jelentkeztek olyanok, akik az avatáson szerettek volna részt venni.

Egy zsűri kijelölte a szobrászt, Philip Jacksont, a szervezőbizottság tagjai, az érintett országok diplomatái, londoni hivatalnokok, a Palota emberei, biztonsági és rendőrségi vezetők pedig rendkívüli gyakorisággal találkoztak, hogy az előkészületeket megtárgyalják. Az avató előtti napok feszültek voltak, szoros menetrend szerint dolgoztunk, számtalanszor egyeztettük a vezetők programját, érkezési és elutazási időpontjukat, a csatlakozó delegációk tagjainak étkezési szokásait, az újságírók és a fotósok mozgását, nem is beszélve az ilyenkor mindig felbukkanó okoskodók és aggályoskodók kezeléséről.

Az avatásra 1996. február 21-én került sor a Erzsébet királynő, Weizman izraeli elnök, Kofi Annan akkori ENSZ-főtitkár, Göncz Árpád köztársasági elnök és a svéd miniszterelnök részvételével, mi pedig délután már a repülőtéren vettünk búcsút a magyar államfőtől. Kedves búcsúszavak, egy-két dicséret, és végre beszívhattuk a távozó delegáció gépének édes kerozinillatát.

Az avatást követő estén a londoni főrabbi vacsorát adott a rezidenciáján, amire mi is meghívást kaptunk. Fiatal, magas, jókedvű férfi volt a főrabbi, aki felesége és két lánya társaságában fogadta a vendégeket. Megnéztük a szobor makettjét, ittunk egy pohárka italt a fogadóteremben, majd átmentünk az ebédlőbe, a huszonnégy személyes, gyönyörűen terített ovális asztalhoz. A kóser lazac után a főrabbi pohárköszöntőt mondott. Olyan szívszorítóan beszélt a hatmillió európai zsidó szenvedéseiről, hogy a feleségemet, Marit egy pillanat alatt elfogta a zokogás. Nem tudta visszatartani a könnyeit, ki is ment, hogy ne zavarja a többieket.

A főrabbi felesége azonnal utánasietett, a szalonban átkarolta a vállát, leültek egy kanapéra.

- Biztosan te is elveszítetted a rokonaidat - mondta neki.

- Még csak nem is vagyok zsidó – felelte Mari a könnyein át.

De hát számít az ilyesmi?