Pro Ukrajna kormány vagyunk - fogalmazott a minap Orbán Viktor Prágában.
A NATO-országok külügyminiszterei, kétnapos brüsszeli tanácskozásuk kezdetén most megbeszélést folytattak Pavlo Klimkinnel, az ukrán diplomácia irányítójával. A magyar kormány ugyan a kisebbségi nyelvhasználati jogok ukrajnai korlátozása miatt hosszú ideje blokkolja a magas szintű politikai párbeszédet Kijev és az euroatlanti, illetve európai integrációs intézményrendszer között, ám ilyenkor, amikor Budapest némi rugalmasságot kíván mutatni, kapóra jön a diplomatáknak az a szerencsés körülmény, hogy az atlanti szövetség egy évtizeddel ezelőtt, Bukarestben nemcsak Ukrajnának, hanem Grúziának is megígérte óvatlanul az "egyszer majd" megvalósuló NATO-tagságot. Így nem csupán Ukrajna, hanem Grúzia képviselőjével is leülnek időnként a NATO-ban, és ha kettőjükkel egyszerre ülnek le, akkor az a diplomáciában már egészen más dolog, mint amikor csak az ukránokkal kellene tárgyalni.
Ilyen esetekben nem vétózunk - igaz, nincs is mit, mert döntések nem születnek. A mostani ülésre a Kercsi-szorosnál történt ukrán-orosz tengeri incidens nyomán került sor, azután, hogy az oroszok ukrán hadihajókra adtak le lövéseket, a hajókat elkobozták, azok legénységét őrizetbe vették, és egy időre blokád alá helyeztek több ukrán kikötőt - vagyis a megszokottnál is barátságtalanabb arcukat mutatták a Nyugatnak, amire a NATO teljesen logikus módon, a szokásos szavakkal megerősítette Ukrajna melletti politikai kiállását.
Ez azonban önmagában aligha lett volna elég ok ahhoz, hogy a magyar kormány az Ukrajna-pártiságát kezdje hangsúlyozni. Nem tudni pontosan, hogy mi mivel függ, illetve nem függ össze, de tény, hogy az ukránok blokkolása miatt eddig is az amerikaiak húzták össze leginkább a szemöldöküket - most pedig az amerikai kormány vonogatja a vállát a CEU elüldözése láttán. Az viszont még várat magára, hogy a magyar kormány kézzel fogható tartalommal töltse ki Ukrajna-barát önminősítését.