Robin, te szegény! - ostoba és irritáló moziban menőzik a sherwoodi zsivány

Robin Hood örök téma a filmtörténetben: százhat éve készült el a mondakör első mozgóképes feldolgozása, a legfrissebbet mától vetítik a hazai mozik. Ami közös bennük, hogy egyik sem kiemelkedő darab.

Lehet, hogy igazságtalanok vagyunk Étienne Arnaud és Herbert Blaché Robin Hoodjával, mivel ez még bőven a némafilmes korszakban született meg, és az összesen harminc perces mű legnagyobb érdekessége, hogy gigantikus kalapokban játszottak a színészek. A sokáig eltűntnek hitt művet végül 2006-ben felújították és a New York-i MOMÁ-ban mutatták be. Ám az első klasszikus álomgyári produkció a Douglas Fairbainks főszereplésével készült 1922-es verzió volt, amely korának legdrágább produkciója volt másfél millió dolláros büdzséjével. (De nyereséges volt, mert 2,5 milliót fialt.)

Az 1932-ben debütált Robin Hood kalandjai, Kertész Mihály és William Keighley által rendezett film a Robin Hood-tematikát feldolgozó alkotások közül az egyik legnépszerűbb: négy Oscar-díjra jelölték, ebből hármat meg is kapott. Kis hazánkban is adták mozikban, és miután a Magyar Televízió a hetvenes években rongyosra játszotta, sokaknak Errol Flynn lett az örök nyilazós hős. A Magyarországon ebben az időszakban a női szívek ellenállhatatlan hercegének tartott Giuliano Gemma is próbálkozott a műfajjal A tüzes íjász című olasz-spanyol-francia összefogással, 1970-ben készült dolgozattal.

1976-ban Sean Connery is a kezébe vette a nyilat a Robin és Marian című produkcióban, bár az alkotás néha nehezen volt komolyan vehető Connery félig mikulásnak, félig ősembernek való maszkírozásával. Mennyire érdekes: ugyanebben évben készült egy szovjet verzió is, a Robin Hood nyila Szergej Taraszov és Kirill Rapaport rendezőktől – mert, akárhogy is nézzük, a gazdagokat kiraboló és egyúttal szegényeket segítő karakter még a szocialista forradalom értékvilágába is belefért. Így minden bizonnyal a cenzorok úgy gondolták, hogy a középkori Anglia kelléképpen elrettentő ahhoz, hogy állami pénzből is elkészülhessen a műalkotás.

Az 1984 és 1986 között a briteknél sugárzott Robin Hood and the Sorcerer tévésorozat csak azért érdekes, mert itt jelenik meg először Kicsin John, az arab segítőtárs és állítólag ezt a verziót vette alapul Kevin Reynolds az 1991-ben debütált Robin Hood, a tolvajok fejedelméhez, mely Errol Flynn mellett megalkotta minden idők „másik” legfontosabb hős interpretációját Kevin Costner színre lépésével. Ezután sokáig inkább csak állatorvosi lovak készültek, mint például Mel Brooks paródiája (A fuszeklik fejedelme 1993) vagy egy bizarr folytatás, melyben Robin Hood lánya – Kiera Knighltley alakításában – próbál fellépni a nottighami seriff ellen (A tolvajok hercegnője, 2001).

Erroly Flynn és Kevin Costner egyeduralmát még maga Ridley Scott sem szerette volna kikezdeni, így készített egy kritikai szempontból vegyesen fogadott előzménytörténetet 2010-ben, szimplán Robin Hood címmel. A címszerepet Russel Crowe alakította, aki ebben a mozikban emlékezetes erővel mondta fel a nagymonológokat, jómagam féltettem is, nehogy agyvérzést kapjon a nagy koncentráció közepette.

Ezek után, akárhogy is nézzük, 2018-ban akár már időszerű is lehetett volna, hogy kapjunk egy modern, ötletes és innovatív feldolgozást – ha már olyan név is van a producerek között, mint Leonardo DiCaprio. Nincsenek azonban jó híreim: noha a fiatalítás jó ötlet volt (Taron Egerton akár jó Robin Hood is lehetne), az egyszerűen csak zseni Ben Mendelsohn itt is sokszor villan nottinghami seriffként, de az előzmény előzményének szánt film olyannyira ostoba és irritáló akciódarab lett, hogy azért kell aggódni, hogy vajon Otto Bathurst rendező vajon hány évre nyírta ki az örökzöld figurát a mozgóképes világból.

A történelmi hűség a világ egyik legismertebb hősével kapcsolatosan igen érzékeny kérés, lévén, hogy a kutatók már abban sem tudtak közös megegyezésre jutni, hogy vajon tényleg Fulk FitzWarin normann nemes volt-e valójában az „angol betyár”. J. C. Holt történész szerint a legendának semmiféle történelmi alapja nincs. Ennek megfelelően a filmes és egyéb művészeti ágakban a feldolgozások szabadon bánnak a tényekkel. Egy azonban biztos: nem volt levegőben úszó, közben nyilakat számolatlanul kilövő, falakat romboló felsőbbrendű lény, mint Ott Bathurst mostani verziójában.