Robin, te szegény! - ostoba és irritáló moziban menőzik a sherwoodi zsivány

Publikálás dátuma
2018.12.06 12:00

Fotó: /
Robin Hood örök téma a filmtörténetben: százhat éve készült el a mondakör első mozgóképes feldolgozása, a legfrissebbet mától vetítik a hazai mozik. Ami közös bennük, hogy egyik sem kiemelkedő darab.
Lehet, hogy igazságtalanok vagyunk Étienne Arnaud és Herbert Blaché Robin Hoodjával, mivel ez még bőven a némafilmes korszakban született meg, és az összesen harminc perces mű legnagyobb érdekessége, hogy gigantikus kalapokban játszottak a színészek. A sokáig eltűntnek hitt művet végül 2006-ben felújították és a New York-i MOMÁ-ban mutatták be. Ám az első klasszikus álomgyári produkció a Douglas Fairbainks főszereplésével készült 1922-es verzió volt, amely korának legdrágább produkciója volt másfél millió dolláros büdzséjével. (De nyereséges volt, mert 2,5 milliót fialt.) Az 1932-ben debütált Robin Hood kalandjai, Kertész Mihály és William Keighley által rendezett film a Robin Hood-tematikát feldolgozó alkotások közül az egyik legnépszerűbb: négy Oscar-díjra jelölték, ebből hármat meg is kapott. Kis hazánkban is adták mozikban, és miután a Magyar Televízió a hetvenes években rongyosra játszotta, sokaknak Errol Flynn lett az örök nyilazós hős. A Magyarországon ebben az időszakban a női szívek ellenállhatatlan hercegének tartott Giuliano Gemma is próbálkozott a műfajjal A tüzes íjász című olasz-spanyol-francia összefogással, 1970-ben készült dolgozattal.  1976-ban Sean Connery is a kezébe vette a nyilat a Robin és Marian című produkcióban, bár az alkotás néha nehezen volt komolyan vehető Connery félig mikulásnak, félig ősembernek való maszkírozásával. Mennyire érdekes: ugyanebben évben készült egy szovjet verzió is, a Robin Hood nyila Szergej Taraszov és Kirill Rapaport rendezőktől – mert, akárhogy is nézzük, a gazdagokat kiraboló és egyúttal szegényeket segítő karakter még a szocialista forradalom értékvilágába is belefért. Így minden bizonnyal a cenzorok úgy gondolták, hogy a középkori Anglia kelléképpen elrettentő ahhoz, hogy állami pénzből is elkészülhessen a műalkotás. Az 1984 és 1986 között a briteknél sugárzott Robin Hood and the Sorcerer tévésorozat csak azért érdekes, mert itt jelenik meg először Kicsin John, az arab segítőtárs és állítólag ezt a verziót vette alapul Kevin Reynolds az 1991-ben debütált Robin Hood, a tolvajok fejedelméhez, mely Errol Flynn mellett megalkotta minden idők „másik” legfontosabb hős interpretációját Kevin Costner színre lépésével. Ezután sokáig inkább csak állatorvosi lovak készültek, mint például Mel Brooks paródiája (A fuszeklik fejedelme 1993) vagy egy bizarr folytatás, melyben Robin Hood lánya – Kiera Knighltley alakításában – próbál fellépni a nottighami seriff ellen (A tolvajok hercegnője, 2001). Erroly Flynn és Kevin Costner egyeduralmát még maga Ridley Scott sem szerette volna kikezdeni, így készített egy kritikai szempontból vegyesen fogadott előzménytörténetet 2010-ben, szimplán Robin Hood címmel. A címszerepet Russel Crowe alakította, aki ebben a mozikban emlékezetes erővel mondta fel a nagymonológokat, jómagam féltettem is, nehogy agyvérzést kapjon a nagy koncentráció közepette. Ezek után, akárhogy is nézzük, 2018-ban akár már időszerű is lehetett volna, hogy kapjunk egy modern, ötletes és innovatív feldolgozást – ha már olyan név is van a producerek között, mint Leonardo DiCaprio. Nincsenek azonban jó híreim: noha a fiatalítás jó ötlet volt (Taron Egerton akár jó Robin Hood is lehetne), az egyszerűen csak zseni Ben Mendelsohn itt is sokszor villan nottinghami seriffként, de az előzmény előzményének szánt film olyannyira ostoba és irritáló akciódarab lett, hogy azért kell aggódni, hogy vajon Otto Bathurst rendező vajon hány évre nyírta ki az örökzöld figurát a mozgóképes világból. 
A történelmi hűség a világ egyik legismertebb hősével kapcsolatosan igen érzékeny kérés, lévén, hogy a kutatók már abban sem tudtak közös megegyezésre jutni, hogy vajon tényleg Fulk FitzWarin normann nemes volt-e valójában az „angol betyár”. J. C. Holt történész szerint a legendának semmiféle történelmi alapja nincs. Ennek megfelelően a filmes és egyéb művészeti ágakban a feldolgozások szabadon bánnak a tényekkel. Egy azonban biztos: nem volt levegőben úszó, közben nyilakat számolatlanul kilövő, falakat romboló felsőbbrendű lény, mint Ott Bathurst mostani verziójában.

A történelmi hűség a világ egyik legismertebb hősével kapcsolatosan igen érzékeny kérés, lévén, hogy a kutatók már abban sem tudtak közös megegyezésre jutni, hogy vajon tényleg Fulk FitzWarin normann nemes volt-e valójában az „angol betyár”. J. C. Holt történész szerint a legendának semmiféle történelmi alapja nincs. Ennek megfelelően a filmes és egyéb művészeti ágakban a feldolgozások szabadon bánnak a tényekkel. Egy azonban biztos: nem volt levegőben úszó, közben nyilakat számolatlanul kilövő, falakat romboló felsőbbrendű lény, mint Ott Bathurst mostani verziójában.

2018.12.06 12:00
Frissítve: 2018.12.06 16:20

Ti rabjai a földnek - megjelent Aranyossi Magda emlékirata

Publikálás dátuma
2018.12.15 12:30
Aranyossi Magda és Pál 1956 környékén Leányfalun
Fotó: /
Szembefordult osztályával, az úri Magyarországgal, lázadva a társadalmi igazságtalanság ellen: megjelent Aranyossi Magda emlékirata.
A cím, amit a kiadó választott, lírai, rezignált, melankolikus. Visszafogott nosztalgiát sejtet, diszkrét naftalinszagot áraszt, „ódon ritkaságok” hangulatát idézi. Ezt még fokozza a csupa báj és kellem borító is.
S mindezzel alaposan megtéveszti leendő olvasóját.
Mert a szerző lebilincselően izgalmas emlékirata mindennek éppen az ellenkezője. Határozott választások, kemény döntések, súlyos kockázatvállalások mozgatják ugyanis Aranyossi Magda életét. Férje oldalán fiatalon csatlakozik a kommunista mozgalomhoz. A Tanácsköztársaság bukása után együtt emigrálnak (itthon a fehérterror az életüket fenyegette), érvényes útiokmányok nélkül élnek Ausztriában, Olaszországban, Svédországban, Németországban és Franciaországban. mindenhol részt vesznek a hol fél-, hol illegális mozgalmi munkában. Majd a második világháború idején kalandos úton visszatérnek Magyarországra, s az antifasiszta ellenállás harcosai lesznek.
A szerző felnőtt életének jelentős része tehát permanens létbizonytalanságban, a teljes ideiglenesség állapotában, majd állandó életveszélyben telt. S mégis: az emlékezés egészét valami derű hatja át – az eszme vezérelte, értelmes cselekvés bizonyossága. Mert Aranyossi Magda tudatosan fordult szembe osztályával, az úri Magyarországgal, a szörnyű társadalmi igazságtalanságokkal, s legjobb meggyőződése szerint választotta a kommunisták által kínált megoldást. Reprezentatív típusba tartozik ezzel, példának Lukács Györgyöt vagy Déry Tibort említhetjük.
 
Az emlékirat másik hőse – természetesen és méltán – a férj, a szellemi és harcostárs: Aranyossi Pál, aki szintén megtagadta a kiváltságosok világát, aki megannyi nyelven beszélt akcentus nélkül, aki nyomdakészen fogalmazott, aki – valami lenyűgöző könnyedséggel, eleganciával – a legveszélyesebb helyzetekben is feltalálta magát. A kommunista mozgalom kicsit csodabogár européer értelmiségije: lapokat szerkeszt, fordít, fedőállásokban dolgozik, röpcédulákat gyárt. A szerző leánykori neve: Nádas Magda. Korunk egyik legnagyobb írójának, Nádas Péternek a nagynénje. Az unokaöcs széljegyzetekkel egészíti ki a memoárt, ezek sosem tolakodóak, leginkább kiegészítik egy-egy emlék tényeit, helyenként vitatnak is egy-egy megállapítást, amitől csak izgalmasabb, gazdagabb lesz az eredeti mű. (Nádas Péter a Világló részletek című gigantikus alkotásában magától értetődően kulcsszerepet szán legendás nagynénjének.) A kötetet a szerző válogatott levelezése, családi fotógyűjtemény teszi teljessé, a szerkesztés Nagy Boglárka munkája.
A felszabadulással záruló memoár tehát egy mindvégig hithű kommunista életének meghatározó szakaszát tárja elénk (lapjain egyébként megelevenedik a nyugati emigráció szinte teljes munkásmozgalmi Pantheonja). Ma visszatekintve, tudom, sokan legyintenek: illúziókergetés, önbecsapás az egész, idejétmúlt ügy.
Ne siessünk ezzel a legyintéssel!

Mert a társadalmi igazságtalanság elleni lázadás egyáltalán nem anakronizmus. Miként a kiszolgáltatottakkal, a kisemmizettekkel, a lent világával vállalt szolidaritás vagy az antifasiszta ellenállás sem. Az egyenlőség – nem konjunktúra kérdése. Márpedig Aranyossi Magda emlékiratában ezek a vezérlő, sorsformáló eszmények. S aki ezekre tette fel az életét, az történelmi léptékben nem válhat megcsalatottá.

Info

Aranyossi Magda: Én régi, elsüllyedt világom – Nádas Péter széljegyzeteivel Jelenkor, 2018

Témák
irodalom
2018.12.15 12:30
Frissítve: 2018.12.15 12:30

A szolgálólány meséjének írója megelégelte, hogy Trumpék vegzálják az újságírókat

Publikálás dátuma
2018.12.15 09:30
Margaret Atwood
Fotó: AFP/ ANGELA WEISS
A nyolcvanéves kanadai írónő, Margaret Atwood arra szólította fel a különböző nemzetek íróit, köztük a magyarokat is, hogy saját hazájukban ne engedjék csorbulni a sajtószabadságot.
Az elmúlt évek Nobel-díj várományosa, Margaret Atwood egyre gyakrabban hallatja hangját közéleti ügyekben, legutóbb a #metoo-ügyek kapcsán nyilatkozott. A szolgálólány meséje című világsiker szerzője szerint a szexuális zaklatásokat nyilvánosan tárgyaló #metoo-akciók a hibás jogrendszerből adódnak. Mivel a szexuális zaklatási ügyek áldozatai a legtöbb esetben nem kapnak segítséget az intézményektől, ezért az internethez, a teljes nyilvánossághoz kezdtek fordulni. Ez nagyon hatékony eszköz ugyan, de mivel kilóg a jog által szabályozott térből, ezért Atwood szerint még komolyabb problémákhoz vezethet. „Ha túllépünk a jogrendszeren, mert nem hatékony, akkor mi jön helyette? Kinél lesz a hatalom? A szélsőségesek nyernek, és az ideológiájukból vallás lesz, és aki nem követi, azt eretneknek tartják. A regényírók különösen gyanúsak ilyenkor, mert emberekről írnak, és az emberek morálisan bizonytalanok. Az ideológiák célja pedig, hogy eltöröljék a bizonytalanságot.” Atwood szerint a demokrácia visszaszorulásával hasonló belső logika vezet a szólás- és sajtószabadság csorbulásához illetve szándékos csorbításához is. Az írók nemzetközi szervezetének, a Nemzetközi PEN Clubnak jelenlegi alelnökeként levélben fordult a napokban kollégáihoz, hogy felhívja figyelmüket a meggyilkolt vagy kivégzett újságírók életére. „Világszerte nő az erőszakkal elhallgattatott újságírók száma, ezért kerültek ők a Times magazin címlapjára, mint 2018 legfontosabb tanúi.” Atwood szerint semmi értelme azt hajtogatni, hogy „ez nálunk nem történhet meg”, hiszen a jelenség egyre szerteágazóbb, a Trump-adminisztráció listázza, le- és kihallgatja a médiában dolgozókat, és naponta akadályozza a munkájukat, ellehetetlenítve az igazsághoz és az információhoz hozzáférés alkotmányos jogát. Az író egyúttal felhívja a figyelmet a legújabb veszélyre is, a sajtóba vetett bizalmat szétziláló, központilag irányított hazugságok és álhírek (fake news) szaporodására. Atwood szerint ez éppen a demokráciadeficites országokra a legjellemzőbb. Nagyjából ezzel egy időben jelent meg a világsajtóban Michel Houellebecq francia író cikke, melyben leszögezi, hogy az amerikaiak ma már egészen biztosan nem adnák életüket a sajtószabadságért, és ez szerinte szorosan összefügg a jelenlegi vezetés módszereivel. Az író azt állítja, hogy eddig nem ismert Donald Trumpnál jobb amerikai elnököt.
Szerző
2018.12.15 09:30
Frissítve: 2018.12.15 09:30