A legendás kultúrfölény

Gróf Klebelsberg Kuno közoktatásért felelős államtitkára, Kornis Gyula 1921-ben így fogalmazta meg tárcája feladatait: "Meg kell teremtenünk az irredentizmus leghatékonyabb pedagógiáját (...) A nemzeti kultúrpolitika másik fő feladata az ifjúság lelkének megvédése az internacionalizmus szelleme ellen (...) Minthogy az itt vázolt szellemet a keresztény morál tartalmazza a legteljesebb mértékben és a leghatásosabb módon, a nemzeti politikai nevelés csak úgy lehet biztosítva, ha keresztény vallásos érzület hatja át."

Ahogy az Orbán-rezsim jogot formál arra, hogy a magyar valóságot a társadalom szerkezetétől kezdve a közterekig a Horthy-korszak világának képére alakítsa át, úgy hátországa, a száz évvel ezelőtti nézetein sokat nem változtató konzervatív elit is arra, hogy rendet vágjon a kultúra világában, s magához ragadja az emberek tudatának formálását, akár már óvodás kortól. Ezen igyekezetükben nem valamiféle fennkölt eszme, hit, meggyőződés vezérli őket, hanem - ahogy azt pironkodás nélkül be is vallják - materiális okok.

A Fidesz-KDNP politikusait a politikai és gazdasági hatalom tartós birtoklásának vágya, értelmiségi holdudvarukat pedig a közpénzekhez, támogatásokhoz, elismeréshez, kitüntetésekhez való kizárólagos hozzáférés óhaja. Az egyiknek ehhez biztos szavazóbázisra van szüksége, a másiknak széles olvasó-, fogyasztótáborra, amely igényt tart a különösebb értéket nem képviselő, emiatt - s a művészetek területén bekövetkezett átrendeződés miatt - az általa remélt érdeklődést ma kiváltani nem tudó kulturális, művészeti termékeire.

A Magyar Időkben elindított - a média által kultúrharcként aposztrofált - hadjáratot tehát nyilvánvalóan nem a kultúráért érzett aggodalom, a művészetek szeretete inspirálta. Amiatt is indokolatlan a másod-, harmadvonalas jobboldal őrségváltást követelő offenzíváját kultúrafelfogások küzdelmének minősíteni, mivel azt részben saját elvbarátaik ellen indították. (Forradalmárként emlegetve magukat, holott ha gerincesek lennének, példaképeikhez hasonlóan bátran felvállalnák ellenforradalmárságukat.)

A polgári, konzervatív elit képviselőinek sirámai elnyomatásukról hazugságok! A kultúra, a művészetek területén - úgy az "ántivilágban", mint a Kádár-korban és napjainkban - mindig is jelentős szerepet töltöttek be tagjai (nekik volt/van ehhez rálátásuk, hozzáférésük). Rengeteg művész, alkotó került ki közülük - a zeneszerzőktől kezdve a filmes szakmák művelőin át a cirkuszi artistákig -, de részt vettek a kulturális élet irányításában is. Még a szocializmus idején is, amikor Aczél György tevékenysége tökéletesen megfelelt elvárásaiknak. Ma is ikonként számon tartott személyiségeik tudományos, művészeti munkáját elismerték, nagyra becsülték - csak a példa kedvéért: Kodály Zoltánnak még a kultúra, az oktatás kérdéseibe is beleszólási lehetősége volt -, íróik, költőik számos könyvét kiadták, darabjaikat a színházakban játszották, televízióra alkalmazták. Bár a kulturális stratégia fő irányait az MSZMP határozta meg, az operatív tevékenységet a konzervatív polgári-dzsentri réteg tagjai végezték. Belőlük állt még az ú.n. "sanzonbizottság" is, amelynek ténykedéséről sűrűn emlékeznek meg a beat-generáció szintén hozzájuk tartozó zenészei, tévesen a rendszer nyakába varrva a konfliktusaikat.

A harmadik ok, amiért hibás a konzervatív elit berkeiben kibontakozott hatalmi harcot kultúrharcnak nevezni az, hogy a csatározások csupán a művészetek egyik területére korlátozódnak. A művészetek változnak, s ennek - ahogy a társadalomban bekövetkezőknek is - a technikai fejlődés az oka. Emiatt születnek új műfajok, stílusok, irányzatok, s halnak el régiek. A művész sikerre vágyik, arra, hogy műveit, nevét minél többen megismerjék, a fogyasztó pedig a minél könnyebben hozzáférhető, minél teljesebb élményt nyújtó alkotásokat igényli. A modern kor egy részében - a tankötelezettség XIX. századi általánossá válásának eredményeként, amely megteremtette a széles fogyasztóréteget, s kitermelt rengeteg alkotót - az irodalom domináns szerepet töltött be a művészetekben, de ennek örökérvényűsége nincs kőbe vésve. Előtte nem volt így, és már ma sincs.

A kép- és hangrögzítés feltalálása, fejlődése véget vetett az irodalom dominanciájának, s ma már az embereket leginkább érdeklő, általuk leginkább fogyasztott művészeti termékek a film és a (rock)zene. Ezen a konzervatív elit még teljhatalma birtokában sem tud változtatni! Számos jel mutatja, hogy amit ma a kultúráról, művészetekről gondolunk, már nem helytálló. Rengeteg kérdés vár megválaszolásra, s a baloldal súlyos és óriási károkat okozó mulasztása, hogy erre nem vállalkozik. Amíg ez nem történik meg, marad a konzervatívok "kultúrfölénye", egyeduralma, s nagyrészt haszontalanul elfolynak a kultúrára, művészetekre költött milliárdok. És addig a Terror Háza Múzeum képregénybolond történészének útmutatása szerint Horthy Miklósról, Dózsa Lászlóról készített comicsokkal vagy más hasonló "értékekkel" fogják az ifjúság lelkét művelni.