A legendás kultúrfölény

Gróf Klebelsberg Kuno közoktatásért felelős államtitkára, Kornis Gyula 1921-ben így fogalmazta meg tárcája feladatait: "Meg kell teremtenünk az irredentizmus leghatékonyabb pedagógiáját (...) A nemzeti kultúrpolitika másik fő feladata az ifjúság lelkének megvédése az internacionalizmus szelleme ellen (...) Minthogy az itt vázolt szellemet a keresztény morál tartalmazza a legteljesebb mértékben és a leghatásosabb módon, a nemzeti politikai nevelés csak úgy lehet biztosítva, ha keresztény vallásos érzület hatja át." 
Ahogy az Orbán-rezsim jogot formál arra, hogy a magyar valóságot a társadalom szerkezetétől kezdve a közterekig a Horthy-korszak világának képére alakítsa át, úgy hátországa, a száz évvel ezelőtti nézetein sokat nem változtató konzervatív elit is arra, hogy rendet vágjon a kultúra világában, s magához ragadja az emberek tudatának formálását, akár már óvodás kortól. Ezen igyekezetükben nem valamiféle fennkölt eszme, hit, meggyőződés vezérli őket, hanem - ahogy azt pironkodás nélkül be is vallják - materiális okok. 
A Fidesz-KDNP politikusait a politikai és gazdasági hatalom tartós birtoklásának vágya, értelmiségi holdudvarukat pedig a közpénzekhez, támogatásokhoz, elismeréshez, kitüntetésekhez való kizárólagos hozzáférés óhaja. Az egyiknek ehhez biztos szavazóbázisra van szüksége, a másiknak széles olvasó-, fogyasztótáborra, amely igényt tart a különösebb értéket nem képviselő, emiatt - s a művészetek területén bekövetkezett átrendeződés miatt - az általa remélt érdeklődést ma kiváltani nem tudó kulturális, művészeti termékeire. 
A Magyar Időkben elindított - a média által kultúrharcként aposztrofált - hadjáratot tehát nyilvánvalóan nem a kultúráért érzett aggodalom, a művészetek szeretete inspirálta. Amiatt is indokolatlan a másod-, harmadvonalas jobboldal őrségváltást követelő offenzíváját kultúrafelfogások küzdelmének minősíteni, mivel azt részben saját elvbarátaik ellen indították. (Forradalmárként emlegetve magukat, holott ha gerincesek lennének, példaképeikhez hasonlóan bátran felvállalnák ellenforradalmárságukat.) 
A polgári, konzervatív elit képviselőinek sirámai elnyomatásukról hazugságok! A kultúra, a művészetek területén - úgy az "ántivilágban", mint a Kádár-korban és napjainkban - mindig is jelentős szerepet töltöttek be tagjai (nekik volt/van ehhez rálátásuk, hozzáférésük). Rengeteg művész, alkotó került ki közülük - a zeneszerzőktől kezdve a filmes szakmák művelőin át a cirkuszi artistákig -, de részt vettek a kulturális élet irányításában is. Még a szocializmus idején is, amikor Aczél György tevékenysége tökéletesen megfelelt elvárásaiknak. Ma is ikonként számon tartott személyiségeik tudományos, művészeti munkáját elismerték, nagyra becsülték - csak a példa kedvéért: Kodály Zoltánnak még a kultúra, az oktatás kérdéseibe is beleszólási lehetősége volt -, íróik, költőik számos könyvét kiadták, darabjaikat a színházakban játszották, televízióra alkalmazták. Bár a kulturális stratégia fő irányait az MSZMP határozta meg, az operatív tevékenységet a konzervatív polgári-dzsentri réteg tagjai végezték. Belőlük állt még az ú.n. "sanzonbizottság" is, amelynek ténykedéséről sűrűn emlékeznek meg a beat-generáció szintén hozzájuk tartozó zenészei, tévesen a rendszer nyakába varrva a konfliktusaikat. 
A harmadik ok, amiért hibás a konzervatív elit berkeiben kibontakozott hatalmi harcot kultúrharcnak nevezni az, hogy a csatározások csupán a művészetek egyik területére korlátozódnak. A művészetek változnak, s ennek - ahogy a társadalomban bekövetkezőknek is - a technikai fejlődés az oka. Emiatt születnek új műfajok, stílusok, irányzatok, s halnak el régiek. A művész sikerre vágyik, arra, hogy műveit, nevét minél többen megismerjék, a fogyasztó pedig a minél könnyebben hozzáférhető, minél teljesebb élményt nyújtó alkotásokat igényli. A modern kor egy részében - a tankötelezettség XIX. századi általánossá válásának eredményeként, amely megteremtette a széles fogyasztóréteget, s kitermelt rengeteg alkotót - az irodalom domináns szerepet töltött be a művészetekben, de ennek örökérvényűsége nincs kőbe vésve. Előtte nem volt így, és már ma sincs. 
A kép- és hangrögzítés feltalálása, fejlődése véget vetett az irodalom dominanciájának, s ma már az embereket leginkább érdeklő, általuk leginkább fogyasztott művészeti termékek a film és a (rock)zene. Ezen a konzervatív elit még teljhatalma birtokában sem tud változtatni! Számos jel mutatja, hogy amit ma a kultúráról, művészetekről gondolunk, már nem helytálló. Rengeteg kérdés vár megválaszolásra, s a baloldal súlyos és óriási károkat okozó mulasztása, hogy erre nem vállalkozik. Amíg ez nem történik meg, marad a konzervatívok "kultúrfölénye", egyeduralma, s nagyrészt haszontalanul elfolynak a kultúrára, művészetekre költött milliárdok. És addig a Terror Háza Múzeum képregénybolond történészének útmutatása szerint Horthy Miklósról, Dózsa Lászlóról készített comicsokkal vagy más hasonló "értékekkel" fogják az ifjúság lelkét művelni.
2018.12.06 09:00
Frissítve: 2018.12.06 09:26

Könyörgök, csak az ajtóig!

Van az a közhellyé dermedt mondás, miszerint birka nép a magyar. Hogy hazánk lányainak és fiainak tompa eszét, végtelen türelmét, netán jól kommandírozható voltát (több száz jószág rebben irányba, ha a nyájat keríteni kezdi a csahos) csúfolja-e ez a szóösszetétel, az mindegy is.  
A birkaság mindegyik ismérve egy irányba mutat: a komótos kérődző szereti, sőt elvárja, hogy más döntsön helyette, és akkor sem tér ki a béketűrésből, ha túl szikes a legelő, túl sok bárányt ragadnak el a farkasok, túl gyakran sújt le a juhász botja. Akkor sem fordul szembe vagy próbál kitörni, ha túlnyírják, és a penge már nem a gyapjúba, hanem a húsba vág. Most a kabinet arra készül, hogy a húst is lefaragja a magyar robotosok csontjairól. Dolgozók százezreivel fizettetné meg elhibázott gazdaságpolitikája árát, amit arra alapított, hogyha egyetlen nagy összeszerelő üzemet csinál az országból, és a dolgozók éhbérért szorgoskodnak, akkor árad a külföldi tőke, és prosperálnak a hazai kis- és középvállalkozások, miközben megúszható a termelékenység javítása. Az összeszerelő üzemből azonban dobbantott mintegy félmillió munkás, és a munkaerőhiány azzal fenyeget, hogy nem jönnek, horribile dictu elmennek a nagy cégek. Jogot ad hát a kormány a munkáltatóknak, hogy túlnyírják a munkavállalókat, ha kell, kvázi hatnapos munkahetet vezessenek be. Amikor a kabinet utoljára nyúlt volna bele létformába és zsebbe (lásd netadó), akkor több tízezer ember áradt az utcákra. Most a szakszervezetek demonstrálnak, utakat zártak le, a parlamenti ellenzék érdemben obstruál. Az utcákat eddig mégiscsak pöttyözték az elégedetlenek csoportjai. Mert a magyar most is a mást várja, azt a bizonyosat, aki majd helyette. A többség azt hiszi, de legalábbis azt mondja, hogy a média tényfeltáró cikkeinek oroszlánrésze lehet a hatalom buktatásában. A többségnél deklaráltan nem értékválasztási tényező egy szavazáson a mutyi, a korrupció. Akkor mit tárjon fel hát a média? Az emberek többsége vallja, hogy a közösségi média fontos szerepet játszik egy kormánydöntésben. A balos Facebook-világ posztjai már sokszor elkenték a kabinet száját – persze csak ebben a zárt, saját valóságban. Restség, fásultság vagy töketlenség ez (mindenki válasszon hevülete szerint), de leginkább álszentség. A magyarok többsége ugyanis azt is vallja, hogy a hatalom megreccsentésében a parlamenten kívüli eszközöknek (sztrájkoknak, tüntetéseknek) jelentős szerepe van, illetve a rezsimet egy olyan mozgalom szoríthatja meg, ami egy parlamenten kívüli mozgalomból támad, és az utcán cseperedik, erősödik. Csakhogy ehhez fel kellene állni a fotelből, a hokedliről, és ki kellene menni a bejárati ajtón. Higgyék el, a többi már megy magától.
2018.12.15 10:10
Frissítve: 2018.12.15 10:34

Utcaharc

Védekezik és támad a kormány, beveti az erőszak eszközeit, beveti a kommunikációs arzenáljának teljes kelléktárát. Védekezik, mondom, pedig dehogy védekezik; mintha ezekben az emberekben egy csöppnyi kétség sem lenne, hogy amit tesznek, az helyes-e. Lám, milyen puha kifejezéseket használok: azt kérdezem, hogy helyes-e, pedig régen túljutottunk azon, hogy értelemre és érzelmekre ható szavakat használjunk. 
Ott, ahol az ellenzéki, hangsúlyozottan parlamenti ellenállást puccsként akarják lefesteni, ott a hatalom azt üzeni a társadalomnak: a demokráciát érte támadás, az emberek szabadságára tör az ellenzék, és ezt csakis ők, a szabad Magyarország védelmezői képesek elhárítani.
Pedig pont az ellenkezője az igaz. Ma az utcán vannak az emberek. Jó, megengedem: a lakosságnak elenyésző kisebbsége vállalja a nyílt szembenállást, a többség még mindig – Csepeli György szép kifejezésével élve – az egyéni túlélési technikákra rendezkedett be. De vajon milyen demokrácia az, ahol – és most Antall Józsefet idézem – alá kell merülni, ha az emberek túlélni akarnak? 
Hogy meddig marad így, nem tudom. Az biztos, hogy Orbán Viktor nem fordul vissza, ma már az erő szavából sem ért. Maga mögött tudja a rendőrséget, szinte a teljes nyilvánosságot, ezért úgy hiszi, megvannak a módszerei, ha valaki mégsem ért a szép szóból.
A teljes kormányzati és képviselői kara felsorakozott mögötte, Gulyás Gergely a legrosszabb Németh Szilárdot idézi már. Ennek a rendszernek nincs önkontrollja, nem képes módosítani az irányon, a kormánykeréknél álló embert már fegyveresek védik. Elszállt belőlük a bizalom, de velük szemben sincs már. 
Felszámoltak mindent, ami a változás, változtatás lehetőségét biztosítaná. Haraszti Miklós úgy fogalmazott: jogászi diktatúra van Magyarországon. Lehet, hogy igaza van. De a jogászi diktatúra, ha nem képes érvényesülni, átcsaphat, sőt át is csap valódi diktatúrába. Ha már ott tartunk, hogy a miniszterelnököt a parlamentben testőrök védik, és azt merik hazudni, hogy megtámadták - fizikailag is - a kormányfőt, akkor ott már nem a jogászok uralkodására kalkulálnak.
A Fidesz, Orbán Viktor jogászai már mindent megtettek, amit meg lehetett és meg kellett tenniük, hogy kiépíthessék totális uralmukat. Megszálltak minden független intézményt, kiüresítettek minden hatalmi ágat, lényegében felszámolták – így, vagy úgy – az ellenzéket, maguk alá rendelték a sajtót Nyugodtan állíthatjuk: tönkretették a demokráciát. 
Ami, sajnálatos módon, azt is jelenti, hogy vele szemben már nem lehet ezekkel az eszközökkel harcolni. Illúzió azt hinni, parlamenti felszólalásokkal, még oly látványos, Házon belüli akciókkal, kerekasztal beszélgetésekkel, publicisztikákkal elérhető bármi. Nem, a Fidesz valóban elérte a látszat-demokrácia felső határát. 
Új szakaszba léptette az ellene folytatott harcot. Ha mással nem, azzal mindenképpen, hogy egyértelművé tette, nincs tovább demokratikus harcmodor sem. Az utcának kell szólnia, bármennyire nem szeretnénk is.
2018.12.15 08:44
Frissítve: 2018.12.15 08:47