A legendás kultúrfölény

Gróf Klebelsberg Kuno közoktatásért felelős államtitkára, Kornis Gyula 1921-ben így fogalmazta meg tárcája feladatait: "Meg kell teremtenünk az irredentizmus leghatékonyabb pedagógiáját (...) A nemzeti kultúrpolitika másik fő feladata az ifjúság lelkének megvédése az internacionalizmus szelleme ellen (...) Minthogy az itt vázolt szellemet a keresztény morál tartalmazza a legteljesebb mértékben és a leghatásosabb módon, a nemzeti politikai nevelés csak úgy lehet biztosítva, ha keresztény vallásos érzület hatja át." 
Ahogy az Orbán-rezsim jogot formál arra, hogy a magyar valóságot a társadalom szerkezetétől kezdve a közterekig a Horthy-korszak világának képére alakítsa át, úgy hátországa, a száz évvel ezelőtti nézetein sokat nem változtató konzervatív elit is arra, hogy rendet vágjon a kultúra világában, s magához ragadja az emberek tudatának formálását, akár már óvodás kortól. Ezen igyekezetükben nem valamiféle fennkölt eszme, hit, meggyőződés vezérli őket, hanem - ahogy azt pironkodás nélkül be is vallják - materiális okok. 
A Fidesz-KDNP politikusait a politikai és gazdasági hatalom tartós birtoklásának vágya, értelmiségi holdudvarukat pedig a közpénzekhez, támogatásokhoz, elismeréshez, kitüntetésekhez való kizárólagos hozzáférés óhaja. Az egyiknek ehhez biztos szavazóbázisra van szüksége, a másiknak széles olvasó-, fogyasztótáborra, amely igényt tart a különösebb értéket nem képviselő, emiatt - s a művészetek területén bekövetkezett átrendeződés miatt - az általa remélt érdeklődést ma kiváltani nem tudó kulturális, művészeti termékeire. 
A Magyar Időkben elindított - a média által kultúrharcként aposztrofált - hadjáratot tehát nyilvánvalóan nem a kultúráért érzett aggodalom, a művészetek szeretete inspirálta. Amiatt is indokolatlan a másod-, harmadvonalas jobboldal őrségváltást követelő offenzíváját kultúrafelfogások küzdelmének minősíteni, mivel azt részben saját elvbarátaik ellen indították. (Forradalmárként emlegetve magukat, holott ha gerincesek lennének, példaképeikhez hasonlóan bátran felvállalnák ellenforradalmárságukat.) 
A polgári, konzervatív elit képviselőinek sirámai elnyomatásukról hazugságok! A kultúra, a művészetek területén - úgy az "ántivilágban", mint a Kádár-korban és napjainkban - mindig is jelentős szerepet töltöttek be tagjai (nekik volt/van ehhez rálátásuk, hozzáférésük). Rengeteg művész, alkotó került ki közülük - a zeneszerzőktől kezdve a filmes szakmák művelőin át a cirkuszi artistákig -, de részt vettek a kulturális élet irányításában is. Még a szocializmus idején is, amikor Aczél György tevékenysége tökéletesen megfelelt elvárásaiknak. Ma is ikonként számon tartott személyiségeik tudományos, művészeti munkáját elismerték, nagyra becsülték - csak a példa kedvéért: Kodály Zoltánnak még a kultúra, az oktatás kérdéseibe is beleszólási lehetősége volt -, íróik, költőik számos könyvét kiadták, darabjaikat a színházakban játszották, televízióra alkalmazták. Bár a kulturális stratégia fő irányait az MSZMP határozta meg, az operatív tevékenységet a konzervatív polgári-dzsentri réteg tagjai végezték. Belőlük állt még az ú.n. "sanzonbizottság" is, amelynek ténykedéséről sűrűn emlékeznek meg a beat-generáció szintén hozzájuk tartozó zenészei, tévesen a rendszer nyakába varrva a konfliktusaikat. 
A harmadik ok, amiért hibás a konzervatív elit berkeiben kibontakozott hatalmi harcot kultúrharcnak nevezni az, hogy a csatározások csupán a művészetek egyik területére korlátozódnak. A művészetek változnak, s ennek - ahogy a társadalomban bekövetkezőknek is - a technikai fejlődés az oka. Emiatt születnek új műfajok, stílusok, irányzatok, s halnak el régiek. A művész sikerre vágyik, arra, hogy műveit, nevét minél többen megismerjék, a fogyasztó pedig a minél könnyebben hozzáférhető, minél teljesebb élményt nyújtó alkotásokat igényli. A modern kor egy részében - a tankötelezettség XIX. századi általánossá válásának eredményeként, amely megteremtette a széles fogyasztóréteget, s kitermelt rengeteg alkotót - az irodalom domináns szerepet töltött be a művészetekben, de ennek örökérvényűsége nincs kőbe vésve. Előtte nem volt így, és már ma sincs. 
A kép- és hangrögzítés feltalálása, fejlődése véget vetett az irodalom dominanciájának, s ma már az embereket leginkább érdeklő, általuk leginkább fogyasztott művészeti termékek a film és a (rock)zene. Ezen a konzervatív elit még teljhatalma birtokában sem tud változtatni! Számos jel mutatja, hogy amit ma a kultúráról, művészetekről gondolunk, már nem helytálló. Rengeteg kérdés vár megválaszolásra, s a baloldal súlyos és óriási károkat okozó mulasztása, hogy erre nem vállalkozik. Amíg ez nem történik meg, marad a konzervatívok "kultúrfölénye", egyeduralma, s nagyrészt haszontalanul elfolynak a kultúrára, művészetekre költött milliárdok. És addig a Terror Háza Múzeum képregénybolond történészének útmutatása szerint Horthy Miklósról, Dózsa Lászlóról készített comicsokkal vagy más hasonló "értékekkel" fogják az ifjúság lelkét művelni.
2018.12.06 09:00
Frissítve: 2018.12.06 09:26

Ez a harc

Az Eurostat hivatalos adatai szerint az EU-ban (a lengyelekkel együtt) a magyarok dolgoznak a legtöbbet, az évente ledolgozott óráink száma megközelíti a 2000-et. Ha ezt az egyetlen mutatót összevetjük a várható élettartamokra, a főbb népegészségügyi mutatókra, meg a munkahelyi ártalmakra vonatkozó számokkal, semmiféle szofisztikált indoklás nem kell hozzá, hogy miért nonszensz a rabszolgatörvény: azért, mert már így is túl vagyunk dolgoztatva, aminek az egészségünk, a családunk, az életünk látja a kárát. A hangulat éppen azért volt paprikás a szombati budapesti tüntetésen, mert a jogfosztás ténye mindenki számára nyilvánvaló, aki a munkája ellenértékéből él. A kormány a jelenleginél is sokkal durvább kizsákmányolás lehetőségét kívánja törvénybe iktatni - ezen nincs mit árnyalni vagy szépítgetni: az Orbán-kabinet a multik és az offshore-oligarchák oldalára állt a magyar dolgozókkal szemben. (Az sem titok, hogy kik az offshore-oligarchák: a legnagyobb „magyar” foglalkoztatók, a Mészárosok és társaik mind offshore céghálók révén kerülik meg a közteherviselést.) Csekély vigaszul legfeljebb az szolgálhat, hogy bár a rendszerváltás óta mindegyik magyar kormány meglépte ugyanezt, mindegyik bele is bukott. Az Antall-Boross kormány a munkahelyfaló rablóprivatizációba, a Horn-kormány a Bokros-csomagba, az első Orbán-kormány (többek között) az ország újrafeudalizálását elindító „piszkos tizenkettő”-botrányba, az utána nyolc évig regnáló baloldal pedig abba, hogy a dolgozókkal fizettette meg a saját, még a világválság hatásain is túlnövő bénázása árát. Meredek állítás lenne azt mondani, hogy Orbánékat az ingyenmunka-törvény miatt söpri majd el a népharag, de a majdani távozásukban bizonyára szerepe lesz: ez a kabinet mostantól deklaráltan nem a magyar emberek, hanem a munkás-szipolyozó nagytőke kormánya.
2018.12.10 09:06

Az orbáni magzat

Nem véletlenül mondta július végén a romániai Tusványoson a miniszterelnök: „2010-ben felhatalmaztak minket, hogy lezárjuk az átmenet két zavaros évtizedét, 2014-ben arra kaptunk felhatalmazást, hogy ezt a rendszert stabilizáljuk, 2018-as kétharmados győzelmünk pedig felhatalmazás egy új korszak kiépítésére. Egy korszak több, mint a politikai rendszer, kulturális és szellemi közeg, hangulat, ízlésvilág, viselkedési mód… Kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert."
Akkor figyelmeztettünk: komolyan kell venni, amit mond, hiszen a magyar szupranacionalizmus nevében bejelentkezett Közép-Kelet-Európa vezetésére. Orbán a 2010-es parlamentáris - alkotmányos - puccs és a totális gazdasági hatalomátvétel után az övétől eltérő nemzeti identitás eltiprását jelentette be. Ezért tévedés a kultúrharcot csak a pénzért folytatott fideszes öngyomrozásnak betudni, és nem látni: a hatalomnak szüksége van valamiféle kovász-ideológiára, hogy a nemzetet kulturális értelemben is egységesen maga mögött tudja. Ám mindez messzebb mutat.
Nem csak a siserehad göcög. Megszólalnak a mamelukok "szellemi vezetői" is, mint a nemzet bölcsének bejelentkező Boross Péter volt belügyminiszter, kormányfő, aki a Magyar Hírlapnak adott múltheti interjújában azt mondja: „A mai baloldalt össze sem lehetne hasonlítani a szociáldemokrata Peyer Károllyal, aki örült a revíziónak. A mai baloldalban csak ellenérzés van mindennel szemben, amiben ott a nemzeti jelszó”. 
Nos, a szocdem Peyer, aki Bethlen Istvánnal 1921-ben keresztülvitte a vitatott, de a szociáldemokráciának a Tanácsköztársaság után mégis csak jogokat biztosító paktumot, ma – az Unióban - aligha tudna örülni a revíziónak, vagy tudna kötni bármilyen egyezséget, mert nem találna szellemi partnert hozzá a nacionalista Fideszben, amely kitagadja a "hazaáruló" baloldalt a nemzetből.
Még érdekesebb, amint Boross konkretizálja Orbán nyári homályát: „Kell egy olyan, kulturális életet meghatározó és arra erős befolyást gyakorló szervezet vagy intézmény, amely nem ad előnyt és pénzt olyanoknak, akik nem a magyar nemzeti ébredés ügyét szolgálják… kedvezőbb helyzetbe (kellene) hozni az egyetemi katedrák elosztásánál, a filmkészítésnél, a színházak élén és a szellemi szféra által érintett területeken azokat, akik méltók, akik képviselik azt az irányt, amelyet a politikai felfogásrend mára dominánssá tett Magyarországon, és ezt átvetítik a kultúra és a tudomány egész területére… ezt a kultúrharcot, ne féljünk kimondani, meg kell vívni."
Ha Boross nem fél, mi se féljünk kimondani: ez felhívás szellemi sorozatgyilkosságra. A hatalom minden erővel azon van, hogy valamiféle homogén jobboldali szellemi identitásban egyesítse a nemzetet, így felkészítve, hogy kellő emócióval támogassa az Orbán-korszak határokon túltekintő politikáját, az újraélesztett magyar szupremácia közép-európai  uralmát. Amely maga lenne a XXI. századi szörnyszülött Kelet és Nyugat között, már ha a megfáradt nemzet és a szunyókáló geopolitika nem fojtja meg még magzat korában.
2018.12.10 09:00
Frissítve: 2018.12.10 09:00