A legendás kultúrfölény

Gróf Klebelsberg Kuno közoktatásért felelős államtitkára, Kornis Gyula 1921-ben így fogalmazta meg tárcája feladatait: "Meg kell teremtenünk az irredentizmus leghatékonyabb pedagógiáját (...) A nemzeti kultúrpolitika másik fő feladata az ifjúság lelkének megvédése az internacionalizmus szelleme ellen (...) Minthogy az itt vázolt szellemet a keresztény morál tartalmazza a legteljesebb mértékben és a leghatásosabb módon, a nemzeti politikai nevelés csak úgy lehet biztosítva, ha keresztény vallásos érzület hatja át." 
Ahogy az Orbán-rezsim jogot formál arra, hogy a magyar valóságot a társadalom szerkezetétől kezdve a közterekig a Horthy-korszak világának képére alakítsa át, úgy hátországa, a száz évvel ezelőtti nézetein sokat nem változtató konzervatív elit is arra, hogy rendet vágjon a kultúra világában, s magához ragadja az emberek tudatának formálását, akár már óvodás kortól. Ezen igyekezetükben nem valamiféle fennkölt eszme, hit, meggyőződés vezérli őket, hanem - ahogy azt pironkodás nélkül be is vallják - materiális okok. 
A Fidesz-KDNP politikusait a politikai és gazdasági hatalom tartós birtoklásának vágya, értelmiségi holdudvarukat pedig a közpénzekhez, támogatásokhoz, elismeréshez, kitüntetésekhez való kizárólagos hozzáférés óhaja. Az egyiknek ehhez biztos szavazóbázisra van szüksége, a másiknak széles olvasó-, fogyasztótáborra, amely igényt tart a különösebb értéket nem képviselő, emiatt - s a művészetek területén bekövetkezett átrendeződés miatt - az általa remélt érdeklődést ma kiváltani nem tudó kulturális, művészeti termékeire. 
A Magyar Időkben elindított - a média által kultúrharcként aposztrofált - hadjáratot tehát nyilvánvalóan nem a kultúráért érzett aggodalom, a művészetek szeretete inspirálta. Amiatt is indokolatlan a másod-, harmadvonalas jobboldal őrségváltást követelő offenzíváját kultúrafelfogások küzdelmének minősíteni, mivel azt részben saját elvbarátaik ellen indították. (Forradalmárként emlegetve magukat, holott ha gerincesek lennének, példaképeikhez hasonlóan bátran felvállalnák ellenforradalmárságukat.) 
A polgári, konzervatív elit képviselőinek sirámai elnyomatásukról hazugságok! A kultúra, a művészetek területén - úgy az "ántivilágban", mint a Kádár-korban és napjainkban - mindig is jelentős szerepet töltöttek be tagjai (nekik volt/van ehhez rálátásuk, hozzáférésük). Rengeteg művész, alkotó került ki közülük - a zeneszerzőktől kezdve a filmes szakmák művelőin át a cirkuszi artistákig -, de részt vettek a kulturális élet irányításában is. Még a szocializmus idején is, amikor Aczél György tevékenysége tökéletesen megfelelt elvárásaiknak. Ma is ikonként számon tartott személyiségeik tudományos, művészeti munkáját elismerték, nagyra becsülték - csak a példa kedvéért: Kodály Zoltánnak még a kultúra, az oktatás kérdéseibe is beleszólási lehetősége volt -, íróik, költőik számos könyvét kiadták, darabjaikat a színházakban játszották, televízióra alkalmazták. Bár a kulturális stratégia fő irányait az MSZMP határozta meg, az operatív tevékenységet a konzervatív polgári-dzsentri réteg tagjai végezték. Belőlük állt még az ú.n. "sanzonbizottság" is, amelynek ténykedéséről sűrűn emlékeznek meg a beat-generáció szintén hozzájuk tartozó zenészei, tévesen a rendszer nyakába varrva a konfliktusaikat. 
A harmadik ok, amiért hibás a konzervatív elit berkeiben kibontakozott hatalmi harcot kultúrharcnak nevezni az, hogy a csatározások csupán a művészetek egyik területére korlátozódnak. A művészetek változnak, s ennek - ahogy a társadalomban bekövetkezőknek is - a technikai fejlődés az oka. Emiatt születnek új műfajok, stílusok, irányzatok, s halnak el régiek. A művész sikerre vágyik, arra, hogy műveit, nevét minél többen megismerjék, a fogyasztó pedig a minél könnyebben hozzáférhető, minél teljesebb élményt nyújtó alkotásokat igényli. A modern kor egy részében - a tankötelezettség XIX. századi általánossá válásának eredményeként, amely megteremtette a széles fogyasztóréteget, s kitermelt rengeteg alkotót - az irodalom domináns szerepet töltött be a művészetekben, de ennek örökérvényűsége nincs kőbe vésve. Előtte nem volt így, és már ma sincs. 
A kép- és hangrögzítés feltalálása, fejlődése véget vetett az irodalom dominanciájának, s ma már az embereket leginkább érdeklő, általuk leginkább fogyasztott művészeti termékek a film és a (rock)zene. Ezen a konzervatív elit még teljhatalma birtokában sem tud változtatni! Számos jel mutatja, hogy amit ma a kultúráról, művészetekről gondolunk, már nem helytálló. Rengeteg kérdés vár megválaszolásra, s a baloldal súlyos és óriási károkat okozó mulasztása, hogy erre nem vállalkozik. Amíg ez nem történik meg, marad a konzervatívok "kultúrfölénye", egyeduralma, s nagyrészt haszontalanul elfolynak a kultúrára, művészetekre költött milliárdok. És addig a Terror Háza Múzeum képregénybolond történészének útmutatása szerint Horthy Miklósról, Dózsa Lászlóról készített comicsokkal vagy más hasonló "értékekkel" fogják az ifjúság lelkét művelni.
Frissítve: 2018.12.06. 09:26

Történelmi lecke

Bécs ünnepel. Teljes joggal: megszerezték Közép-Európa egyik legjobb egyetemét. Sőt még csak meg sem kellett szerezniük, elegendő volt nem elhajolniuk előle. Ezzel szemben Budapest (a jóérzésű, a magyar jövőről valami értelmeset gondoló embereket értve e név alatt) magában búsong, hivatalosan pedig hallgat. 
Én őszintén szólva egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor Tarlós István főpolgármester mondott volna valamit a CEU ügyében – amúgy önök el tudják képzelni, hogy létezik még egy európai főváros, ahol a főpolgármester szó nélkül hagyná a legrangosabb felsőoktatási intézmény kirugdosását? –, de hogy tegnap óta nem szólalt meg ebben a témában, az egészen biztos. 
Ezúttal azonban nem is a CEU-ról lenne szó, hanem a sorsfordító pillanatokról. Arról, hogy amikor választani kellett és lehetett minták, modellek, társadalmi berendezkedések, fejlődési útvonalak között, akkor ezekben a kivételes momentumokban hányszor döntött jól Bécs, és hányszor Budapest. A mából nézve tisztán látható, hogy abból a nulla alatti állapotból, ahonnan a II. világháború végén indultunk - de visszamehetünk még távolabb is az időben, akár a Monarchia széteséséig –, hová jutott el Magyarország, és hová Ausztria. Nyugodtan lehet a sorsra, az egyenlőtlen feltételekre vagy akár a szerencsére hivatkozni, de csak akkor, ha nem akarunk szembenézni a valósággal. 
A CEU elüldözésében ugyanúgy nem volt semmi sorsszerűség, ahogyan például a magyar szakszervezeteknek a rendszerváltást követő lemészárlásában (az osztrák szakszervezetek élnek és virulnak – nagyon nehéz lenne megmagyarázni, hogy a magyar és az ausztriai munkajog kirívó különbségei nem függnek össze a dolgozó tömegek ottani szervezettségével, illetve a szervezeteik itteni szétverésével), vagy éppen a munkaidő-szabályozás sajátosan magyar mintájának kidolgozásában. Utóbbival kapcsolatban idéznénk föl most, hogy néhány hónappal ezelőtt Ausztriában is hozzányúltak a vonatkozó szabályokhoz – tanulságos megfigyelni, mire mentek a sógorok, és hogyan jutottak el odáig. 
2018 nyarán az osztrák kormány bejelentette, hogy bevezeti a 12 órás munkanapot. A hírre azonnal százezres tömegtüntetések kezdődtek, a hatalom pedig egyezkedni kezdett a szakszervezetekkel. Amiről végül megállapodtak, azt Kósa Lajos még a közmédia értő közreműködésével sem tudná kormányzati győzelemként interpretálni. 12 órás munkanap szeptember óta tényleg létezik, de 4 napos munkahét jár hozzá (nem 6 vagy 7 napos, mint nálunk). A törvény szövege szerint „a munkavállaló jogosult indokolás nélkül a napi tizedik, illetve illetve a heti ötvenedik óra utáni túlóra teljesítését visszautasítani, és ennek kapcsán felmondási védelem illeti meg”. A túlórára pedig pótlék jár, amit a bérrel együtt kell kifizetni. 
A történelmet a véletlenek helyett legtöbbször az emberek ostoba vagy bölcs döntései formálják. Simán lehet, hogy az osztrákok a hülyék (és ráadásul még a CEU-t is jól rájuk sóztuk), de a múlt arra tanít, hogy végül többnyire ők szoktak jobban járni.
Frissítve: 2018.12.05. 09:14

A fordulat éve

A Rákosi Mátyás által vezérelt „fordulat éve” 1948-ra tehető. A kékcédulás választás meg a szalámi taktika fokozatosan elnémította a valódi politikai ellenfeleket, ám mivel ellenségre azért szükség volt, a rendszer már a kommunisták között kereste őket. Éberség, elvtársak, a gonosz ellenség nem alszik. Jött a kőkemény diktatúra, becenevén népi demokrácia.
Félő, hogy 2018 újra a fordulat éve lesz. Bár a többpártrendszer már évekkel ezelőtt elhalt, idén még volt választás, amelyet nem a Fidesz és nemlétező társutasa (KDNP) nyert meg – elvégre a többség nem rájuk szavazott. 2018 áprilisában az ellenzék veszített. Az orbáni szalámi taktika sikerrel fordította egymás ellen az ellenzék különféle pártjait. 
A hasonlat, 1948 és 2018 egymásra rímelése azonban közel sem pontos. A 2018-as fordulat egy európai áldemokrácia, nem egy kommunista népi demokrácia korát harangozza be. 2018-ban az ország nyugati határa nyitva van, vasfüggöny nincs. Aki akar (és tud), elmehet - és el is fog. Aki akar, információhoz juthat. A rendszert támogatók tábora - a luxust élvező törleszkedők száma - sokkal nagyobb, mint hetven évvel ezelőtt. 2018-ban nincs hidegháború, amely a nyugati demokráciákat együttműködésre kényszerítené. Brüsszel tehetetlen. Washington egyre-másra tájékozatlan és naiv politikai kinevezetteket küld Budapestre, akik azt hiszik, hogy Orbán befolyásolható. Amikor Cornstein nagykövet kudarcot vallott, öthetes szabadságot vett ki. 
2018 az az év, amikor az egykori keleti szél nyugatellenes viharrá fajult. Orbán láthatóan egyre beképzeltebb; hírhedtségét hírességnek könyveli el. Amerikát megalázza: a CEU-t nevetséges „törvénnyel” kitiltja Budapestről; az amerikai polgárokat gyilkolni tervező orosz fegyverkereskedőket nem Washingtonnak, hanem Moszkvának adja ki; az amerikai nagykövetnek ígérget, nyilvánosan is, de ígéretei egy fillért sem érnek. Úgy tűnik, hogy Kínát tartja példaképének, ahol az irányított kapitalizmus kemény diktatúrával párosul. 
Belpolitikai elképzelései is szöges ellentétben vannak egykori meggyőződésével. Kormánya ma a minőség forradalma ellen harcol, ellenzi a független gondolkodást. 1948 után a művészet irányvonala az ún. szocialista realizmus lett, most az Akadémia szakterületei – például a történelem – kerülnek centrális irányítás alá a nacionalista indokrináció érdekében. A pártsajtó központosítása is ezt a célt szolgálja, a CEU kiebrudalása az egyetemi kínálat változatossága és a felsőoktatás függetlensége ellen irányult. Míg külföldön a polgári demokrácia, otthon a független gondolkodás és a magas szellemi színvonal az ellenség.
Magyarország 2018-ban átlépte a Rubikont, de a jövő egyszerre bizonytalan és nyitott is. A mai áldemokrácia sebezhetőbb, mint az 1948 utáni népi demokrácia volt. 
Elképzelhető, hogy a megosztott ellenzék előbb-utóbb magára talál, a nyugati demokráciák talán visszanyerik önbizalmukat és küldetéstudatukat, s a Fideszen belül is elindulhat egy hatalmi harc. Nehéz optimistának lenni, de az alternatíva lesújtó és megalázó.
Szerző
Charles Gati
Frissítve: 2018.12.05. 09:13