A legendás kultúrfölény

Gróf Klebelsberg Kuno közoktatásért felelős államtitkára, Kornis Gyula 1921-ben így fogalmazta meg tárcája feladatait: "Meg kell teremtenünk az irredentizmus leghatékonyabb pedagógiáját (...) A nemzeti kultúrpolitika másik fő feladata az ifjúság lelkének megvédése az internacionalizmus szelleme ellen (...) Minthogy az itt vázolt szellemet a keresztény morál tartalmazza a legteljesebb mértékben és a leghatásosabb módon, a nemzeti politikai nevelés csak úgy lehet biztosítva, ha keresztény vallásos érzület hatja át." 
Ahogy az Orbán-rezsim jogot formál arra, hogy a magyar valóságot a társadalom szerkezetétől kezdve a közterekig a Horthy-korszak világának képére alakítsa át, úgy hátországa, a száz évvel ezelőtti nézetein sokat nem változtató konzervatív elit is arra, hogy rendet vágjon a kultúra világában, s magához ragadja az emberek tudatának formálását, akár már óvodás kortól. Ezen igyekezetükben nem valamiféle fennkölt eszme, hit, meggyőződés vezérli őket, hanem - ahogy azt pironkodás nélkül be is vallják - materiális okok. 
A Fidesz-KDNP politikusait a politikai és gazdasági hatalom tartós birtoklásának vágya, értelmiségi holdudvarukat pedig a közpénzekhez, támogatásokhoz, elismeréshez, kitüntetésekhez való kizárólagos hozzáférés óhaja. Az egyiknek ehhez biztos szavazóbázisra van szüksége, a másiknak széles olvasó-, fogyasztótáborra, amely igényt tart a különösebb értéket nem képviselő, emiatt - s a művészetek területén bekövetkezett átrendeződés miatt - az általa remélt érdeklődést ma kiváltani nem tudó kulturális, művészeti termékeire. 
A Magyar Időkben elindított - a média által kultúrharcként aposztrofált - hadjáratot tehát nyilvánvalóan nem a kultúráért érzett aggodalom, a művészetek szeretete inspirálta. Amiatt is indokolatlan a másod-, harmadvonalas jobboldal őrségváltást követelő offenzíváját kultúrafelfogások küzdelmének minősíteni, mivel azt részben saját elvbarátaik ellen indították. (Forradalmárként emlegetve magukat, holott ha gerincesek lennének, példaképeikhez hasonlóan bátran felvállalnák ellenforradalmárságukat.) 
A polgári, konzervatív elit képviselőinek sirámai elnyomatásukról hazugságok! A kultúra, a művészetek területén - úgy az "ántivilágban", mint a Kádár-korban és napjainkban - mindig is jelentős szerepet töltöttek be tagjai (nekik volt/van ehhez rálátásuk, hozzáférésük). Rengeteg művész, alkotó került ki közülük - a zeneszerzőktől kezdve a filmes szakmák művelőin át a cirkuszi artistákig -, de részt vettek a kulturális élet irányításában is. Még a szocializmus idején is, amikor Aczél György tevékenysége tökéletesen megfelelt elvárásaiknak. Ma is ikonként számon tartott személyiségeik tudományos, művészeti munkáját elismerték, nagyra becsülték - csak a példa kedvéért: Kodály Zoltánnak még a kultúra, az oktatás kérdéseibe is beleszólási lehetősége volt -, íróik, költőik számos könyvét kiadták, darabjaikat a színházakban játszották, televízióra alkalmazták. Bár a kulturális stratégia fő irányait az MSZMP határozta meg, az operatív tevékenységet a konzervatív polgári-dzsentri réteg tagjai végezték. Belőlük állt még az ú.n. "sanzonbizottság" is, amelynek ténykedéséről sűrűn emlékeznek meg a beat-generáció szintén hozzájuk tartozó zenészei, tévesen a rendszer nyakába varrva a konfliktusaikat. 
A harmadik ok, amiért hibás a konzervatív elit berkeiben kibontakozott hatalmi harcot kultúrharcnak nevezni az, hogy a csatározások csupán a művészetek egyik területére korlátozódnak. A művészetek változnak, s ennek - ahogy a társadalomban bekövetkezőknek is - a technikai fejlődés az oka. Emiatt születnek új műfajok, stílusok, irányzatok, s halnak el régiek. A művész sikerre vágyik, arra, hogy műveit, nevét minél többen megismerjék, a fogyasztó pedig a minél könnyebben hozzáférhető, minél teljesebb élményt nyújtó alkotásokat igényli. A modern kor egy részében - a tankötelezettség XIX. századi általánossá válásának eredményeként, amely megteremtette a széles fogyasztóréteget, s kitermelt rengeteg alkotót - az irodalom domináns szerepet töltött be a művészetekben, de ennek örökérvényűsége nincs kőbe vésve. Előtte nem volt így, és már ma sincs. 
A kép- és hangrögzítés feltalálása, fejlődése véget vetett az irodalom dominanciájának, s ma már az embereket leginkább érdeklő, általuk leginkább fogyasztott művészeti termékek a film és a (rock)zene. Ezen a konzervatív elit még teljhatalma birtokában sem tud változtatni! Számos jel mutatja, hogy amit ma a kultúráról, művészetekről gondolunk, már nem helytálló. Rengeteg kérdés vár megválaszolásra, s a baloldal súlyos és óriási károkat okozó mulasztása, hogy erre nem vállalkozik. Amíg ez nem történik meg, marad a konzervatívok "kultúrfölénye", egyeduralma, s nagyrészt haszontalanul elfolynak a kultúrára, művészetekre költött milliárdok. És addig a Terror Háza Múzeum képregénybolond történészének útmutatása szerint Horthy Miklósról, Dózsa Lászlóról készített comicsokkal vagy más hasonló "értékekkel" fogják az ifjúság lelkét művelni.
2018.12.06 09:00
Frissítve: 2018.12.06 09:26

Budapest nyerésre áll

A Fideszből a budapesti polgárok jelentős többségének elege van, ha ez így marad, az önkormányzati választásokon a kormányzópárt veszíteni fog. Optimizmusomat a választás kimenetelét illetően derűs és szívszorító tények támasztják alá.
Derűre ad okot, hogy a demokratikus pártok képesek voltak megszervezni és trollkodás, kínos közjátékok nélkül levezényelni a főpolgármester-jelölti előválasztás felszabadítóan demokratikus ügymenetét, amelyen az előzetes várakozásokat messze meghaladó számban vettek részt a budapestiek, és hoztak egyértelmű döntést a jelöltről. Karácsony Gergellyel - aki a szavazatok nagy többségét begyűjtötte - pedig rögvest szövetségesként lépett fel Horváth Csaba, a verseny második helyezettje, a szocialisták fővárosi politikusa. Mindez alapot ad arra a bizalomra, hogy úgy véljük, az ellenzéki pártok képesek a sokat hiányolt koordinációra, képesek beállni a legesélyesebb jelölt mögé, és képesek a választóikért küzdeni, akik pedig akceptálják mindezt.
Ami a szívszorító tényeket illeti: mindez természetesen semmire sem volna elég, ha Budapesten jól mennének a dolgok, és lássuk be, politikai preferenciától függetlenül, nekünk, fővárosiaknak az lenne a legjobb, ha az elmúlt években a városban minden a lehető legjobban ment volna. Ennek azonban sajnos pont az ellenkezője az igaz.
A közösségi közlekedést a végletekig lerohasztották, a hármas metró körüli szomorújátékok minősíthetetlenek, és naponta sok tízezer ember életét keserítik meg. Lebetonoztak sok mindent felújítás címén (a térkő lesz az egyik szimbóluma a Fidesz uralmának, ha majd egyszer születik egy értő, vizuális összefoglaló róla), de nem tettek semmit egy élhetőbb, nyugatiasabb városért. Felhúztak tátongó stadionokat, amelyek mellett a kórházakban XIX. századi állapotok uralkodnak. Bár a Széllkapu-, a városligeti vagy épp a Kopaszi-gáton zajló beruházásnak vannak üdítő, ésszerű elemei is, jellemzően mindent átláthatatlanul és rengeteg pénzt felemésztőn valósítanak meg, az érdemi diskurzust a polgárokkal következetesen hárítva.
Összességében a város szövetének rehabilitációjáért, környezetének védelméért, a polgárok kulturális javakhoz való hozzáféréséért nemhogy nem tettek semmit, hanem amit lehet, elvettek, ellehetetlenítettek. Tarlósék szó nélkül tűrték, hogy államosították és szétverték a fővárosi oktatási rendszert, felszámolták az önkormányzati egészségügyi rendszert, megszüntették a budapesti szociális ellátó rendszert. Magyarán a Tarlós-féle városvezetés, miközben a főpolgármester szeret abban a szerepben tetszelegni, hogy akár a kormányfővel is szembeszegül, a valóságban soha nem képviselte a város polgárainak érdekeit.
S van itt egy mélyebb probléma is: miközben a nemzeti össztermék több mint negyven százalékát a fővárosban termelik meg, a város lakói a töredékét sem kapják vissza annak, amit betettek a közösbe. Ez persze az egész orbáni politikából következik, amely az államszocializmus és a feudális uralom különös elegye.
A minap elmondott évértékelőjében Orbán hét olyan pontot ismertetett, amely megint csak abból a (mélyen szocialista) államfelfogásból merítkezik, hogy majd a kormánypárt eldönti, kinek kell visszaosztani az elvont forrásokat. Így történhet meg, hogy egy marginális kisebbség, azaz a jómódú, négy gyermekes anyák ezentúl adómentességet kapnak. Így történhet meg, hogy akik együtt élnek, gyermeket vállalnak, ám nincs kedvük összeházasodni, fizetik azoknak a kedvezményeit, akik összeházasodtak. Így történhet meg, hogy összességében újra egy kontraszelektált, felső-középosztályi körnek - azaz a Fidesz törzsszavazóinak - ad kedvezményt Orbán, a többiek terhére.
Budapesttel pont ugyanez történik, csak ha lehet, még pofátlanabbul: a megtermelt forrásokat elvonják, amit mégis itt tartanak, azt beforgatják a házi használatra ellopott Várnegyed felújítására, vagy éppen olyan presztízs beruházásokra, amelyekkel a haveri építői kör zsebét ki lehet tömni. Ahogy Margaret Thatcher mondta: az a probléma a szocializmussal, hogy előbb-utóbb elfogy a mások pénze. Ezek a “mások” a budapesti polgárok, akiknek munkájából, cégeik adójából oly sok mindent finanszíroznak Orbánék, miközben velük hagyományosan hadilábon állnak. 
Bár a főpolgármester választásig nyilván számos karaktergyilkossági kísérlet fog lezajlani, talán további szerencsétlen nyilatkozatok is születnek majd a demokratikus pártok képviselőitől, a Fidesz is tudja: Budapesten vesztésre áll. Budapest “felszabadítása” pedig (különösen, ha néhány nagyvárosban is megtörténik a váltás) a NER végső eroziójához vezető utat nyithatja meg. Ráadásul számtalan olyan várospolitikai döntést lehet meghozni, amely példát mutat abból is, milyen, ha nem despoták, hanem nyitott, demokratikus elkötelezettségű politikusok vannak döntési pozícióban.
Mindehhez még rengeteg munkára van szükség, de most azzal a hittel küzdhetnek az aktivisták, a pártok és a jelöltek, e munkát pedig azzal a hittel követhetik a választók, hogy a belátható és megélhető győzelemhez vezető utat járják be közösen.
2019.02.22 10:18
Frissítve: 2019.02.22 15:19

Trombita harsog, dob pereg

Még nem kész a csatára a sereg, de a „hol az ellenség?” kérdésre már félreérthetetlenül mutat a dárda hegye körbe-körbe. A magyar legfőbb hadúr – a tőle megszokott profán pimaszsággal – már közölte is, hogy teszünk a NATO-ra, magunk védjük meg magunkat. Mindehhez a bátorságot közvetlenül az amerikai külügyminiszter évtizede várt látogatása után vette. 
Sajnos sem a katonai szövetségtől, sem a Trump elnökölte Amerikától mostanság sem logikában, sem politikai tisztességben nem várhatunk sokat, azonban ilyen mértékű eltévelyedés ijesztő kilátásokat vetít előre. Az régóta érezhető, hogy az Orbán fémjelezte soviniszta kurzus belátható időn belül konfliktusba sodorja az országot. Sajnos az is, hogy a valódi ellenség helyett ismét a szomszédok jelentik a célpontot. Az ürügy természetesen mindig a sanyargatott magyar kisebbség megvédésének ígérete, még ha a soviniszta kurzust támogató szavazatok sorsán kívül más nem is érdekli Orbánékat.
Azt azért sokan mertük remélni, hogy a most hercigeskedő politikai elit tisztában van a magyar hadipotenciál kicsinységével, nem úgy, mint Tiszáék és Horthyék. Még az is lehet, hogy érzik a problémát, de a hadúr már nem rángatható ki az elszabadult hajóágyú szerepből. Ő pedig, ha érzett is valaha felelősséget alattvalói sorsáért, mára ennek nyoma sem maradt. Csak saját hatalmának örökössé konzerválása és az ahhoz szükséges anyagi alap gyarapítása érdekli. Stabil harcias szavazótáborát hadseregként kezeli. Napiparancsok és vezényszavak hömpölyögnek ennek a jobb sorsra érdemes szellemi szegényekből és igazi gonoszokból évtizedes műgonddal toborzott bandériumnak a nyakába. 
De túl azon, hogy keresztény erkölcsű ember és ország számára nincs erkölcstelenebb dolog a háborúnál, háborút csak racionális számítás alapján lehet a győzelem reményével kezdeni. Mindaz, amit a magyar kormányfő nekünk mutat, csak lázálom. Tiszának és a Monarchiának sem volt sok esélye, Horthynak még annyi se, Orbánnak egy győzelemre nulla, de a konfliktusok élezésére annál több. Bátornak igyekszik mutatni magát, azonban hogy miféle ez a bátorság, mutatja a páncélozott fekete mikrobusz és a TEK, amely még a parlamenti ülésteremben is őt óvni van kényszerítve. 
Fegyverbeszerzései nem védelmi célokat igazolnak. Azt például még a levente korúak is tudják, hogy a tank sokféle harci feladatra alkalmas, honvédelemre legkevésbé. Utcai tüntetések ellen, polgárháborúban viszont nélkülözhetetlen. Akik eddig sem élveztük az új hungaristák vezénylő tábornokának nemzetvezetését, kezdhetünk félni. 
A nem régi balkáni háború megmutatta, hogy az emberi szenvedések kis hatalmak összeütközésekor is tudnak óriásiak lenni. És azt is, hogy a háborút követő béke sem hoz megnyugvást.
2019.02.22 10:13
Frissítve: 2019.02.22 10:20