Történelmi lecke

Bécs ünnepel. Teljes joggal: megszerezték Közép-Európa egyik legjobb egyetemét. Sőt még csak meg sem kellett szerezniük, elegendő volt nem elhajolniuk előle. Ezzel szemben Budapest (a jóérzésű, a magyar jövőről valami értelmeset gondoló embereket értve e név alatt) magában búsong, hivatalosan pedig hallgat. 
Én őszintén szólva egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor Tarlós István főpolgármester mondott volna valamit a CEU ügyében – amúgy önök el tudják képzelni, hogy létezik még egy európai főváros, ahol a főpolgármester szó nélkül hagyná a legrangosabb felsőoktatási intézmény kirugdosását? –, de hogy tegnap óta nem szólalt meg ebben a témában, az egészen biztos. 
Ezúttal azonban nem is a CEU-ról lenne szó, hanem a sorsfordító pillanatokról. Arról, hogy amikor választani kellett és lehetett minták, modellek, társadalmi berendezkedések, fejlődési útvonalak között, akkor ezekben a kivételes momentumokban hányszor döntött jól Bécs, és hányszor Budapest. A mából nézve tisztán látható, hogy abból a nulla alatti állapotból, ahonnan a II. világháború végén indultunk - de visszamehetünk még távolabb is az időben, akár a Monarchia széteséséig –, hová jutott el Magyarország, és hová Ausztria. Nyugodtan lehet a sorsra, az egyenlőtlen feltételekre vagy akár a szerencsére hivatkozni, de csak akkor, ha nem akarunk szembenézni a valósággal. 
A CEU elüldözésében ugyanúgy nem volt semmi sorsszerűség, ahogyan például a magyar szakszervezeteknek a rendszerváltást követő lemészárlásában (az osztrák szakszervezetek élnek és virulnak – nagyon nehéz lenne megmagyarázni, hogy a magyar és az ausztriai munkajog kirívó különbségei nem függnek össze a dolgozó tömegek ottani szervezettségével, illetve a szervezeteik itteni szétverésével), vagy éppen a munkaidő-szabályozás sajátosan magyar mintájának kidolgozásában. Utóbbival kapcsolatban idéznénk föl most, hogy néhány hónappal ezelőtt Ausztriában is hozzányúltak a vonatkozó szabályokhoz – tanulságos megfigyelni, mire mentek a sógorok, és hogyan jutottak el odáig. 
2018 nyarán az osztrák kormány bejelentette, hogy bevezeti a 12 órás munkanapot. A hírre azonnal százezres tömegtüntetések kezdődtek, a hatalom pedig egyezkedni kezdett a szakszervezetekkel. Amiről végül megállapodtak, azt Kósa Lajos még a közmédia értő közreműködésével sem tudná kormányzati győzelemként interpretálni. 12 órás munkanap szeptember óta tényleg létezik, de 4 napos munkahét jár hozzá (nem 6 vagy 7 napos, mint nálunk). A törvény szövege szerint „a munkavállaló jogosult indokolás nélkül a napi tizedik, illetve illetve a heti ötvenedik óra utáni túlóra teljesítését visszautasítani, és ennek kapcsán felmondási védelem illeti meg”. A túlórára pedig pótlék jár, amit a bérrel együtt kell kifizetni. 
A történelmet a véletlenek helyett legtöbbször az emberek ostoba vagy bölcs döntései formálják. Simán lehet, hogy az osztrákok a hülyék (és ráadásul még a CEU-t is jól rájuk sóztuk), de a múlt arra tanít, hogy végül többnyire ők szoktak jobban járni.
Frissítve: 2018.12.05. 09:14

A fordulat éve

A Rákosi Mátyás által vezérelt „fordulat éve” 1948-ra tehető. A kékcédulás választás meg a szalámi taktika fokozatosan elnémította a valódi politikai ellenfeleket, ám mivel ellenségre azért szükség volt, a rendszer már a kommunisták között kereste őket. Éberség, elvtársak, a gonosz ellenség nem alszik. Jött a kőkemény diktatúra, becenevén népi demokrácia.
Félő, hogy 2018 újra a fordulat éve lesz. Bár a többpártrendszer már évekkel ezelőtt elhalt, idén még volt választás, amelyet nem a Fidesz és nemlétező társutasa (KDNP) nyert meg – elvégre a többség nem rájuk szavazott. 2018 áprilisában az ellenzék veszített. Az orbáni szalámi taktika sikerrel fordította egymás ellen az ellenzék különféle pártjait. 
A hasonlat, 1948 és 2018 egymásra rímelése azonban közel sem pontos. A 2018-as fordulat egy európai áldemokrácia, nem egy kommunista népi demokrácia korát harangozza be. 2018-ban az ország nyugati határa nyitva van, vasfüggöny nincs. Aki akar (és tud), elmehet - és el is fog. Aki akar, információhoz juthat. A rendszert támogatók tábora - a luxust élvező törleszkedők száma - sokkal nagyobb, mint hetven évvel ezelőtt. 2018-ban nincs hidegháború, amely a nyugati demokráciákat együttműködésre kényszerítené. Brüsszel tehetetlen. Washington egyre-másra tájékozatlan és naiv politikai kinevezetteket küld Budapestre, akik azt hiszik, hogy Orbán befolyásolható. Amikor Cornstein nagykövet kudarcot vallott, öthetes szabadságot vett ki. 
2018 az az év, amikor az egykori keleti szél nyugatellenes viharrá fajult. Orbán láthatóan egyre beképzeltebb; hírhedtségét hírességnek könyveli el. Amerikát megalázza: a CEU-t nevetséges „törvénnyel” kitiltja Budapestről; az amerikai polgárokat gyilkolni tervező orosz fegyverkereskedőket nem Washingtonnak, hanem Moszkvának adja ki; az amerikai nagykövetnek ígérget, nyilvánosan is, de ígéretei egy fillért sem érnek. Úgy tűnik, hogy Kínát tartja példaképének, ahol az irányított kapitalizmus kemény diktatúrával párosul. 
Belpolitikai elképzelései is szöges ellentétben vannak egykori meggyőződésével. Kormánya ma a minőség forradalma ellen harcol, ellenzi a független gondolkodást. 1948 után a művészet irányvonala az ún. szocialista realizmus lett, most az Akadémia szakterületei – például a történelem – kerülnek centrális irányítás alá a nacionalista indokrináció érdekében. A pártsajtó központosítása is ezt a célt szolgálja, a CEU kiebrudalása az egyetemi kínálat változatossága és a felsőoktatás függetlensége ellen irányult. Míg külföldön a polgári demokrácia, otthon a független gondolkodás és a magas szellemi színvonal az ellenség.
Magyarország 2018-ban átlépte a Rubikont, de a jövő egyszerre bizonytalan és nyitott is. A mai áldemokrácia sebezhetőbb, mint az 1948 utáni népi demokrácia volt. 
Elképzelhető, hogy a megosztott ellenzék előbb-utóbb magára talál, a nyugati demokráciák talán visszanyerik önbizalmukat és küldetéstudatukat, s a Fideszen belül is elindulhat egy hatalmi harc. Nehéz optimistának lenni, de az alternatíva lesújtó és megalázó.
Szerző
Charles Gati
Frissítve: 2018.12.05. 09:13

Pro Ukrajna

Pro Ukrajna kormány vagyunk - fogalmazott a minap Orbán Viktor Prágában. 
A NATO-országok külügyminiszterei, kétnapos brüsszeli tanácskozásuk kezdetén most megbeszélést folytattak Pavlo Klimkinnel, az ukrán diplomácia irányítójával. A magyar kormány ugyan a kisebbségi nyelvhasználati jogok ukrajnai korlátozása miatt hosszú ideje blokkolja a magas szintű politikai párbeszédet Kijev és az euroatlanti, illetve európai integrációs intézményrendszer között, ám ilyenkor, amikor Budapest némi rugalmasságot kíván mutatni,  kapóra jön a diplomatáknak az a szerencsés körülmény, hogy az atlanti szövetség egy évtizeddel ezelőtt, Bukarestben nemcsak Ukrajnának, hanem Grúziának is megígérte óvatlanul az "egyszer majd" megvalósuló NATO-tagságot. Így nem csupán Ukrajna, hanem Grúzia képviselőjével is leülnek időnként a NATO-ban, és ha kettőjükkel egyszerre ülnek le, akkor az a diplomáciában már egészen más dolog, mint amikor csak az ukránokkal kellene tárgyalni.
Ilyen esetekben nem vétózunk - igaz, nincs is mit, mert döntések nem születnek. A mostani ülésre a Kercsi-szorosnál történt ukrán-orosz tengeri incidens nyomán került sor, azután, hogy az oroszok ukrán hadihajókra adtak le lövéseket, a hajókat elkobozták, azok legénységét őrizetbe vették, és egy időre blokád alá helyeztek több ukrán kikötőt - vagyis a megszokottnál is barátságtalanabb arcukat mutatták a Nyugatnak, amire a NATO teljesen logikus módon, a szokásos szavakkal megerősítette Ukrajna melletti politikai kiállását. 
Ez azonban önmagában aligha lett volna elég ok ahhoz, hogy a magyar kormány az Ukrajna-pártiságát kezdje hangsúlyozni. Nem tudni pontosan, hogy mi mivel függ, illetve nem függ össze, de tény, hogy az ukránok blokkolása miatt eddig is az amerikaiak húzták össze leginkább a szemöldöküket - most pedig az amerikai kormány vonogatja a vállát a CEU elüldözése láttán. Az viszont még várat magára, hogy a magyar kormány kézzel fogható tartalommal töltse ki  Ukrajna-barát önminősítését.
Frissítve: 2018.12.05. 09:13