Amikor a diktatúra tény, a forradalom kötelesség! - olvastuk a rabszolgatörvény elleni szombati szakszervezeti tüntetés egyik transzparensén. Világos beszéd. A kérdés most már csak az, hogy ki fog itt forradalmat csinálni, már ha eltekintünk attól, hogy forradalmat nem lehet csinálni, mert ha csinálják, akkor már puccsnak hívják.
Szombaton mégis ugrott a fogaskerék. A kormány óriásit hibázott, amikor a tiltakozók elől lezárta a Kossuth teret, a Nemzet Főterét a lengyel parlament alsóházi elnökének tárgyalásaira hivatkozva. A tömeg dühe hirtelen érzékelhetővé vált, felismerték, hogy a Kossuth tér a nemzeté, tehát az onnan kiszorított tüntetőké is. Vissza akarták foglalni, ezért indultak meg a rendőrsorfal ellen.
2014 óta folyik a vita arról, mit keres az ellenzék a parlamentben. Miért teszi le - mindenféle magyarázkodással - az esküt az egypárti, fideszes alkotmányra, miért akarja elhitetni a választókkal (és ami rosszabb: önmagával), hogy jelenléte a Házban még mindig több előnnyel jár, mintha otthagyná a fenébe, esetleg ellenparlamentet szervezne. (Pedig történelmi példa is van erre, a francia labdaházi eskü, ha még emlékszik rá valaki.) Ez a jelenlét ágyaz meg annak, hogy a hatalom bebizonyíthassa, ez itt parlamentarizmus. A kormányfő egyszer kimondta: ellenzék nélkül is működik a Ház. Az ellenzék fizikai jelenléte nélkül is működne, de a demokrácia nem volna demokrácia. Az ellenzék jelenlétével sem az, de lehetősége van annak mutatni magát.
Az ellenzék hagyta, hogy a hangját - szó szerint - elvegyék a Házban, hagyta, hogy a hatalom felszámoljon minden érdekegyeztető fórumot, s minden ellenfelét az utcára szorítsa. Most pedig nézi, amint az utcát, a közteret is elveszik tőle.
A fogaskerék most fordult egyet. Nagyot ugrani akkor fog, amikor valaki egyszer felkiált: a köztér, a Ház miénk és nem a hatalomé! - ha egyszer a nép átlépi a Parlament küszöbét. Nem lesz könnyű nap. Véres nap is lehet, amit senki sem kíván a nemzetnek. Csak hát: amikor a diktatúra tény, a forradalom kötelesség!