Na, mi újság, Wagner úr?

Bizonyára lélegeztetőgépre is le lehet fordítani azt a pénzt, amit a három év múlva esedékes vadászati világkiállításra akar elkölteni a kormány, de mi az egyszerűség kedvéért mérjük csak a kórházak idei adósságához. E pillanatban ötven milliárdra taksálják a Semjén Zsolt hobbijára fordítandó összeget, és ugyanennyi kellett volna ahhoz is, hogy jövőre ismét nulláról kezdhessék a gyógyintézmények az évet. És igen, jól gondolják: a kórházaktól a fele pénzt már el is vették, a vadászati világkiállítás meg a vizes vb-szorzóval számítva egy százasba is belekerül majd a végén. 
Az érdekes csak az, hogy habár sokadszorra történik ehhez hasonló, ilyenkor még mindig nem tör ki botrány. A Wagner úr-effektus tökéletesen működik: a nullák számával fordítottan arányosan háborognak a népek, azaz minél nagyobb egy összeg, annál kevésbé éri el az ingerküszöböt, ha tökéletes baromságra fordítják. A magyar adófizető teljes rezignáltsággal veszi tudomásul az akárhanyadik stadiont vagy kormánygépet is, mintha csak a Mikulás hozná a zsákjában. Asztalt verni, utcára vonulni kizárólag olyankor hajlandó, ha a sarc nagyságrendileg összemérhető a liter tejjel vagy a kiló kenyérrel. (Vagy talán nem emlékszünk a 300 forintos vizitdíjra és a 150 forintos gigabájtonkénti internetadóra?) 
Ezért tett váratlanul rossz lóra a kormány, amikor egy szép kerek, még a szakképzésben bukdácsolók számára is tökéletesen érthető számmal állt neki módosítani a Munka Törvénykönyvét. Négyszáz óra az ötven nyolcórás sihta. Tíz teljes ötnapos munkahét. Hát megőrültek ezek?!  
Egyébként meg, kedves ellenzék, itt a recept. Kilencedik éve tudjuk, hogy a nagy demokratikus mondások, habár rémisztően igazak, sajnos nem működnek. Tessék szépen négykézlábra állni, és végre megkeresni ezeket az elgurult ügyeket.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2018.12.12. 10:28

Futóverseny

A 2023-as atlétikai világbajnokság megrendezéséről beszél, de valójában egy olimpia megrendezésére gondolhat Orbán Viktor. Legközelebb a 2032-es nyári olimpia jöhet szóba, s addigra szinte minden beruházás el is készülhet. 
Az úszó vb-re hivatalosan 43 milliárd forintért épített objektum és a Népstadion helyén alig 140 milliárdos költséggel készülgető Puskás Stadion mellett lesz nekünk ugyancsak világversenyekre alkalmas atlétikai komplexumunk is, hogy a kormányfő sport komplexusát kielégíthesse a nemzet. Épül még egy 12 ezres befogadóképességű állítólagos diákcentrum (lásd még: olimpiai falu), valamint lesz bicikli és evezős pálya. Magyarán néhány éven belül, az infrastruktúra további százmilliárdos korszerűsítésével együtt, alkalmassá válhat Budapest egy olimpia megrendezésére.
A kormány ugyan már elnyerte az atlétikai vb rendezési jogát, de hogy ez nekünk, adófizetőknek mennyibe fog fájni, a mai napig nem közölte. A szakemberek becslése szerint a Csepel-sziget északi szegletében építendő 40 ezer férőhelyes atlétikai központ költsége meghaladhatja majd a 100 milliárd forintot, s ehhez jön a 3200 versenyző, a szakszemélyzet, az utazás, a szállás díja, amit a nemzetközi szövetség 31,5 milliárdra prognosztizált. A vb után ugyan visszabontanák a lelátót, így „csak” 15 ezren férnének be az új stadionba, de még ez is túlméretezettnek tűnik a hazai atlétikai versenyek látogatottságát ismerve.
Orbán szerint tehát újabb, több mint százmilliárdos költséggel járó nemzetközi sporteseményre van szüksége az országnak. Közben lassan elemeire hullik az egészségügy, és a XXI. század kihívásainak egyre kevésbé megfelelő köz- szak- és felsőoktatás gyengíti a versenyképességünket.
A miniszterelnök nagyokat álmodik, mi pedig egyre inkább gúzsba kötve futhatunk a pénzünk után.
Szerző
Bihari Tamás
Frissítve: 2018.12.11. 09:25

Karácsony előtt

Az állomás épületét mintha szó szerint megtöltené az évszaktól teljesen szokatlan napsütés. A fűtés is megy, a nap is melegít – olyan álmosító az egész, hogy nehéz eldönteni, a jegypénztáros az erős fény miatt hunyorog, vagy azért, mert mindjárt elalszik.
- A 11:34-es budapesti vonatra kérnénk szépen két jegyet.
A nőnek még mindig csak félig van nyitva a szeme, olyan fejjel kérdezgeti a menetjegyeink pontos paramétereit, mint egy napozás közben megzavart macska. Lassú mozdulatokkal adja ki a papírokat és veszi el a bankkártyámat. Nem ásít, de mintha az egész létezése egy nagy ásítás volna.
- Lehet, hogy késve indul majd a vonat, ezt még nem tudjuk. Gázolás történt. Valaki megint kifeküdt a vonat elé. 
Egyszerre jajdulunk fel az üvegkalitkán kívül, ő odabent változatlanul hunyorogva bólogat a legkisebb érzelmi megrendülés nélkül. 
- Állandóan ez van.
- Mármint, hogy késnek a vonatok? – kérdezem, bár ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, sejtem a helyes választ, csak próbálom kicsit kevésbé szürreális irányba terelni ezt a lehetetlen párbeszédet.
- Hogy öngyilkosok lesznek – mondta szenvtelenül a macska odabent. Nem tudjuk, mit lehet erre mondani, hülye fejjel állunk. 
- És tessék mondani, ez ennek a vonalnak a sajátossága? – érdeklődik Orsi.
- Nem. Ez ennek az országnak a sajátossága.
Muszáj röhögnünk, és ezzel egy időben azonnal elnézést is kérnünk, a kacagásunk ide-oda pattog az állomásépület meleg levegőjében, aztán visszacsapódik az arcunkba. Hát nincs egy szemernyi emberség se bennünk? A nőnek az üvegfalon túl nem változik a hunyorgása, gondolom, őt már se az öngyilkosok, se a magunkfajták nem bírják meghatni. Közönyösen folytatja, immár kérdeznünk se kell. 
- Hetente kétszer, háromszor van késés emiatt. A múltkor épp befejezték a helyszínelést, mire két méterrel arrébb valaki megint ráfeküdt sínekre.
- De biztos, hogy ez mind öngyilkosság? – kérdezi Orsi némi reménnyel a hangjában, mintha a végeredmény szempontjából bármit is számítana a szándék.
- Nem. Lehet, hogy néha van baleset is. De hát azt ki tudja utólag megmondani a maradványokból?
Megborzongunk. Egyszer leszállítottak az utolsó vonatról egy öngyilkosság miatt, két kutyával voltam, úgy terelgettek bennünket egy tőből kiszakadt comb és néhány felismerhetetlen húscafat között. Nagyon ritkán éreztem olyan sűrűnek és nehezen áthatolhatónak az időt, mint abban a néhány percben. Láttam a személyi igazolványát. Azt mondták a rendőrök, innen lehetett tudni, hogy szándékos volt: kirakta az igazolványt, hogy könnyű legyen azonosítani.
- A lelkiismeretesebbje legalább megvárja az utolsó vonatot, hogy ne okozzon fennakadást – mondja a nő. Nem kezdem el magyarázni, hogy milyen érzés az utolsó vonaton ülni. Már egész kicsire hunyorította össze a szemét, úgy folytatja. 
– És még csak most jön a karácsony. Ilyenkor aztán még több van. És biztos, hogy mindegyik öngyilkos.
Frissítve: 2018.12.11. 09:25