Bizonyára lélegeztetőgépre is le lehet fordítani azt a pénzt, amit a három év múlva esedékes vadászati világkiállításra akar elkölteni a kormány, de mi az egyszerűség kedvéért mérjük csak a kórházak idei adósságához. E pillanatban ötven milliárdra taksálják a Semjén Zsolt hobbijára fordítandó összeget, és ugyanennyi kellett volna ahhoz is, hogy jövőre ismét nulláról kezdhessék a gyógyintézmények az évet. És igen, jól gondolják: a kórházaktól a fele pénzt már el is vették, a vadászati világkiállítás meg a vizes vb-szorzóval számítva egy százasba is belekerül majd a végén.
Az érdekes csak az, hogy habár sokadszorra történik ehhez hasonló, ilyenkor még mindig nem tör ki botrány. A Wagner úr-effektus tökéletesen működik: a nullák számával fordítottan arányosan háborognak a népek, azaz minél nagyobb egy összeg, annál kevésbé éri el az ingerküszöböt, ha tökéletes baromságra fordítják. A magyar adófizető teljes rezignáltsággal veszi tudomásul az akárhanyadik stadiont vagy kormánygépet is, mintha csak a Mikulás hozná a zsákjában. Asztalt verni, utcára vonulni kizárólag olyankor hajlandó, ha a sarc nagyságrendileg összemérhető a liter tejjel vagy a kiló kenyérrel. (Vagy talán nem emlékszünk a 300 forintos vizitdíjra és a 150 forintos gigabájtonkénti internetadóra?)
Ezért tett váratlanul rossz lóra a kormány, amikor egy szép kerek, még a szakképzésben bukdácsolók számára is tökéletesen érthető számmal állt neki módosítani a Munka Törvénykönyvét. Négyszáz óra az ötven nyolcórás sihta. Tíz teljes ötnapos munkahét. Hát megőrültek ezek?!
Egyébként meg, kedves ellenzék, itt a recept. Kilencedik éve tudjuk, hogy a nagy demokratikus mondások, habár rémisztően igazak, sajnos nem működnek. Tessék szépen négykézlábra állni, és végre megkeresni ezeket az elgurult ügyeket.