Lesz-e kulcsa anyámnak a lakásunkhoz? - interjú Lackfi Jánossal

Publikálás dátuma
2018.12.16 09:50

Fotó: / Draskovics Ádám
A család: dinamikus valóság, menet közben tudjuk kialakítani a számunkra legjobban, mondja Lackfi János költő, író, akit legújabb regénye kapcsán kérdeztünk a gyerek-szülői kapcsolatokról.
Sokat, sokfélét írt már a családjáról, sokszor kérdezik róluk, a műveitől függetlenül is. Megkerülhetetlenek, nyilván. A Levágott fül című új regénye kapcsán sem hagyhatjuk szó nélkül a családi viszonyokat, hiszen a két 17 éves főszereplő, az édesanyját elvesztő, rákkal küzdő, vak Lili és a címben jelzett testrészre rálelő Zalán körül is megborul az addig biztosnak hitt otthon, így-úgy elszakadnak a családi kötelékek. A valóságban is az a tapasztalata, hogy a tinédzserek élete ennyire tragikus és bonyolult? A regényben persze sűrítve vannak a tapasztalataim, de ha az élet felől nézzük, túlzások nincsenek e téren. Hajmeresztő helyzetekbe, értékbizonytalanságba kerülnek a gyerekek, jócskán megnehezítjük a dolgukat azzal, ahogy mi, felnőttek élünk. Korábban, ha valaki egy paraszti vagy középpolgári sorba született, nagyjából ki volt kövezve az életútja, látható helye volt az univerzumban. Most, a felerősödött nyilvánosság, például az internet videói következtében jóval hatalmasabb, izgalmasabb térbe csöppen. Megvalósult tündérmeseként láthatja, ahogy egyik napról a másikra egy bolti pénztárosra egy tehetségkutatóban elénekelt dal révén folyékony arany hullik az égből. Miközben a meghatározó családi közege egészen másfelé gravitálja a sorsát. 
Nemcsak családapaként, de tanárként a rendhagyó irodalomóráin is közvetlen kontaktusba kerül az érintett korosztállyal. Nem kétlem, innen is érik hatások, amik aztán regényalapanyaggá válnak. Elképesztő, milyen nyers életdarabkákat képesek bedobálni a diákok egy ilyen alkalommal. Ózdon megkérdeztem egyik versem kapcsán, mi lesz ott, ahol két pasi van, s egy 9 éves kislány bekiabálta: káosz és pálinka. Na, ezt nem az iskolai tankönyvből merítette. Bükkszentkereszten egy Petőfi-verset tárgyalva afelől érdeklődtem, mit gondolnak, a ma még életerős szüleik 30-40 év múlva milyenek lesznek? „Olyan kis aszalt szilvák” – bökte oda egy fiúcska. Az Ősi nevű kistelepülésen pedig azt kérdeztem tőlük, megváltozik-e a szüleik viselkedése, ha autóba ülnek, mire egyikük megnyugtatott, hogy igen, az apukája behunyt szemmel szokott vezetni, hogy szórakoztassa őket. Még jó, hogy hazafelé nem jött szembe önökkel az úton! A regénye alapján mintha az körvonalazódna, a család ma már egyáltalán nem tűnik biztonságos menedéknek, sőt, mintha menekülnének belőle a fiatalok. Megállja a helyét ez az olvasat? Talán soha nem is volt olyan vegytisztán menedék, biztonságot adó fészek, ahogy a különféle színes nyomatokon szeretjük látni. A család: dinamikus valóság. Amiben benne foglaltatik például, hogy igen, ahhoz, hogy felnőtté váljak, el kell mennem otthonról. De a kimozdulásnak is, a helyben maradásnak is megvan az ára – amiként a hierarchiának és a széthulló hierarchiának is. Az evangéliumban olvasható: a családapa a kincseiből régit és újat vesz elő. Nem lehet tehát csak a régiből vagy csak az újból építkezni, nincs vákuumszerű idő, statikus állapot, menet közben kell kitalálni, hogyan legyünk jók – magunkkal, másokkal. És nagyon kevés ember vallja, hogy ő nem a jóra törekszik, hogy ő gonosz. Nem, az csakis a szomszéd lehet… Korán hagyta ott a szülei házát. Mit vitt magával? Kamaszként egyfelől nagyon idealizáltam a szüleimet, másfelől nagyon önálló bolygó akartam már lenni, egyetemistaként elköltöztem otthonról, víg nincstelenségben éldegéltem egy lepukkant lakásban. Utólag és máig tartóan kellett tudatosítanom és elszámolnom számos értékkel, amit magammal hoztam. Hogy például az indulatosságot nem muszáj áthagyományoznom a gyerekeimre. Hiába ordítok, hogy „ne félj tőlem!”, félni fog, ha ordítok. És akkor változnom kell. Érdekes, hogy mennyi minden nincs végiggondolva, mikor valaki kilép a családjából, és saját család alapításába kezd. A lelki értelemben hozott értékekről nem nagyon szoktunk leltárt csinálni, míg a hollywoodi sztárok már a házassági szerződéseikbe belefoglalják, hogy válás esetén kié a Jaguar, a malibui ház, a kastély, a gyémánt nyakék. Mikor részt vettünk a feleségemmel a zsámbéki plébániai jegyesoktatásban, néhány párt megismerhettünk közelebbről. Azt tapasztaltuk, hogy sokkal nagyobb problémának tűnik, legyen-e a széken masni, mi a bevonulózene, hányféle desszert kell. Nincs az, hogy leülünk és megbeszéljük, milyen lesz az életünk, hol vannak a határok, anyámnak lesz-e kulcsa a lakásunkhoz, ki fog mosogatni, hogy kommunikálunk stb. Jelentéktelen dolgoknak tűnnek, de életbevágóak lesznek a későbbiek folyamán.  Már csak négyen élnek a zsámbéki házban, a hatból négy gyerek kirepült. Ők mit vittek magukkal?  Emlegetik a családi bulihangulatot, ahogy bármilyen béna zenére beindult odahaza a diszkó, az ugrálás, bohóckodás. A sok nevetést, kis cinkosságaikat. A beszélgetéseket, melyeket próbálunk most is életben tartani. Jó látni köztük a szoros testvéri összetartást.  És a házastársi önök között a feleségével? Az Emberszabás kötet Beszélgetéseink című versében olvasható a két sor: „egymással szakadatlan / gladiátorharcot folytató szülők”. Mekkorák voltak e csaták? Sokat kellett csiszolódnunk. Az iskolában van töri, magyar, torna, de nincsenek önismereti, gyereknevelési, társkapcsolati alapismeretek. Aztán hipp-hopp belekerülünk egy kapcsolatba. Innen a sok súrlódás, bántás, sértődés. Amiket aztán nem beszélünk ki. Ekkor van az, hogy én azt gondolom, hogy ő azt gondolja rólam, hogy. Azt hiszi, haragszom, pedig félek, hogy neheztel. Ha ezeket kibeszélnénk, tartósabbak lennének a párkapcsolatok is. Mennyire járt előnnyel, hátránnyal a pályáján, hogy a szülei (Oláh János és Mezey Katalin) is író-költők ? Mindkettő előfordult. Voltak, akik évtizedekig azt sem tudták, a felvett álnevem miatt, ki fia-borja vagyok, mások ellenben sokáig nem tudták megbocsátani nekem, kik a szüleim. Ahol emberileg lehetséges volt, túlléptem ezen. A szüleim tudatosan bevállalták saját politikai harcukat, amit átérzek, én viszont nem akartam ebbe a lövészárkosdiba belemenni. Egyetlen Magyarországban hiszek, oda emigráltam, ott élek. Ott él velem Csoóri Sándor és Oravecz Imre, Tolnai Ottó és Parti Nagy Lajos, Utassy József és Erdős Virág. Több versében is nagyon szépen ír az édesapjáról, megidézi a mozdulatait, gondolatait, a viszonyukat – milyen apa egy költő apja, aki maga is költő? Nagy szerencsém volt, hogy a létező szocializmus parkolópályára kényszerítette irodalmilag, ezért cselgáncsedzőként tartotta el a családját. Ő volt az edzőm, a szenszej, aki a saját testével élte elém a mozdulatsorokat, korrigálta az enyémeket, figyelt rám. De inaskodhattam is mellette, amikor házat vagy kertet épített otthon. Ez a régi létközösség, modellátadás sokaknak kimarad manapság, az apa informatikus vagy HR-es, nincs együttmozgás, csak ha horgászik, focizik a fiával. Költőként pedig számomra alapvető volt a Jel című kötete, amiben úgy szólaltatta meg a hangok egészen széles skáláját (keletieket, históriás énekeseket, nyugatosokat, népieket, avantgárdistákat), hogy eközben a markáns hangja is megmaradt. +1 KÉRDÉS Közismerten nagy a családja, hányan ülik körbe a közelgő ünnepekkor az asztalt? Nálunk ez többfelvonásos történet. A feleségemnek hat testvére van, velük ünnepelni külön nagy banzáj. Mi hárman vagyunk testvérek, az öcsémnek három gyermeke van, tőlünk is jön, aki tud – anyámék házában gyűlünk össze. Van még a nagy Bárdos-karácsony, amit a városmajori templomban szoktak megtartani, itt olyan 80-100 rokon találkozik. Ami, tekintve, hogy Bárdos Lajosnak (Kossuth-díjas zeneszerző, karnagy – a szerk.) 11 gyermeke volt és körülbelül 300 leszármazottja, nem is olyan vészesen nagy szám. A mi kamarakarácsonyunkon 2-3 gyermekünkkel ünneplünk, a többiek már a saját párjukkal a saját otthonukban alakítják az ünnepi szokásrendjüket.

NÉVJEGY

Lackfi János - József Attila- és Prima Primissima-díjas író, költő, műfordító. Negyvenhét könyve jelent meg ezidáig, fele vers, fele próza, fele gyerekeknek, fele felnőtteknek, és még harmincöt kötetnyi műfordítása franciából. Idén két könyvvel jelentkezett: az Emberszabás című versgyűjteménnyel és a Levágott fül című regénnyel.

2018.12.16 09:50

Hidas Judit: Ruha gyorspostán

Annuska épp meg tudta várni, hogy megérkezzen a futár a csomaggal. Szeretett volna valami csinosat felvenni erre az alkalomra. Az új ruháktól mindig fia­talabbnak érezte magát, pedig Béla, a férje sokszor dicsérte, hogy szinte semmit sem öregedett az évek alatt. Annuska mégis úgy érezte, kárba vész a maradék szépsége, ha csak Béla látja. A ruha fehér volt és ujjatlan. Annuska karját kellőképp vékonyította, a derekát karcsúsította, és a jobb lábszárán kidomborodó lila visszereket is némileg eltakarta. Bárányhoz, az orvoshoz hetente egyszer járt beszélgetni. A férfi megértő volt, sajnálta vagy biztatta őt attól függően, épp mire volt szüksége. Annuska tudta, hogy ez része az orvos munkájának, esténként mégis fényképeket keresgélt róla a neten, elolvasta a tudományos publikációit, naponta követte a Facebook-bejegyzéseit. Annuska először egy kopott zöld, levegőtlen váróteremben látta meg a férfit. Körülötte bepólyázott fejű csecsemők feküdtek a szüleik kezében. Egyiknek-másiknak branült preparáltak a kézfejére. Bárány ruganyosan lépkedett felé, félhosszú haját többször hátrasimította, és mosolyogva felé integetett. Annuska az első beszélgetés alkalmával megértette, okafogyottá vált, amiért jött: nem igaz, hogy ő csupán a pszichopatákba tud beleszeretni. Ez a férfi nem volt őrült. De a heti egy óra kizárólagos figyelemről a világ minden kincséért sem mondott volna le. Hétfő reggel, miközben a tükörben nézegette magát, eszébe jutott a hétvége. Ismét jól nevelten keféltek egyet Bélával, miután lefektették a gyerekeket. Még csak rossznak sem nevezhette. Nem gondolt közben Bárányra sem, holott a férfi folyton ott csücsült az agya egyik szegletében. Ha felidézte, megnyugodott, hogy van még remény egy szebb életre, amelyben egy művelt ember felesége lenne és nem egy csempeboltosé. Hirtelen a fejéhez kapott. Sietnie kellett, mert délután indult a repülőjük. Bélával nyaralni mentek, hogy közös élményeket gyűjtsenek, ahogy javasolta a pszichiáter. De előbb még el akart menni Bárányhoz a megbeszélt időpontra. A férfi utoljára azt mondta neki, hogy csak úgy érdemes terápiára járnia, ha nem titkol el semmit. Ezen sokat gondolkodott a hétvégén. Most akkor elmondja, határozta el. Elképzelte, hogy leülnek egymással szemben, és bevall neki mindent. Aztán levetkőzik, és egy hatalmasat szeretkeznek. A folyosón meglepően sokan vártak. A pszichiáter ajtaja előtt nem csak elesett kisbabákat és néhány leszedált ötvenest látott, hanem diáklányokat is. Ahogy elhaladt mellettük, hallotta, hogy egy friss kutatásról beszélgetnek, amely szerint a boldogság csupán helyes döntések kérdése. Annuska maga előtt látta az estéiket. Míg ő a művészeti albumokat bújja az egyik fotelben, és arról álmodozik, hogy Rómába és Párizsba utazzanak, a férje akciófilmeket néz, és közben nagy nyögések kíséretében néha szellent egyet. Nem sokkal később megjelent a pszichiáter a folyosón. Annuska arca kipirult, a lába remegni kezdett, ahogy meglátta ezt a magas, vékony és fess férfit. Az orvos behívta a nőt a szobába. Annuska szolgálatkészen felállt, és szédelegve elindult a férfi után. Menet közben beleütközött az ajtófélfába. – Jól van? – kérdezte az orvos. A nő bólintott, de ahogy ment volna tovább, érezte, hogy valamibe beakadt a ruhája. Egy rozsdás kampó állt ki a fából. Rángatni kezdte a ruhát. – Segítsek? – kérdezte az orvos, és odalépett a nőhöz. Annuska figyelte a férfit, ahogy próbálta óvatosan a ruhát kibogozni a kampó szorításából. Percekig szerencsétlenkedett, de a ruha még jobban belegabalyodott a kampóba. A nő ekkor a férfi kopott bőr szandálját kezdte nézni, és a réseken kikandikáló lyukas zoknit. Már máskor is feltűnt neki ­Bárány ócska kapucnis kabátja és hogy aktatáska helyett hátizsákot hord, mint egy kisdiák. Annuska rántott egyet a ruhán, amely egy reccsenéssel elszakadt. A ruha oldalán egy nagy lyuk keletkezett. – Bocsánat, akkor én most mennék – mondta az orvosnak. – A jövő héten? Annuska bólintott, majd kisietett a szo­bából.
2019.01.13 16:46
Frissítve: 2019.01.13 16:46

Kántor Zsolt versei

Mogorva paplan Terminál evangéliuma A nyelv, mint a tudás pupillája, éles képeket archivál. Ott van a kisagy polcán egy szem meggy: a nyár. Itt a puhán ringó, mátrix- szerű barlang: vízzel és kavicsokkal telt éj. Áttetsző terepasztal. Mogorva paplan. Pixel huszár fürdik benne. Közben azt álmodja, hogy nincs jelen. Minden pozícionálása lappangás. Közben, mint egy könyvtekercs, a félregombolt égbolt mögött megjelenik a múlt. A nagyon távoli jövő. Egy zsilettpenge az emberi szem felé közelít. Heidegger felugrik egy induló vonatra. Ami pillanatnyi kapaszkodó volt, a másodperc törtrésze alatt foszlik szerte. Megint a tenger látszik, nagyon közel. Szinte a szemgolyóban érződik a dagály. Felesel a felkorbácsolt víztükör. Akár egy tekebábu vagy egy hajcsat. Az időtlenség lassan múlik. A könyv mélyen hallgat. Szilva alakú embrió Látószög A bőröd alá költöznék végleg. Elképzeltem, hogy beszippantasz, mint örvény az éjszakát. És hirtelen megjön a hajnal. Jól esne beléd csúszni. Vissza a magzati létbe. S a szájamba helyezem a lélegeztető köldökzsinórt. A hangodon szólalnék meg. A szemeddel látnám a saját életem. Az ujjbegyek kiigazítanák a szívbillentyűket. Kértelek, hogy engedd meg, hogy egész éjjel benned tartózkodjam, amíg bírom szusszal. Forrjunk össze! És próbáljunk ne csak az érzelmekkel, hanem másként is. Beszéljük meg előtte, mire fogunk gondolni. Talán arra, hogy beleharapunk egy szilvába, ami édes. Majd kiköpjük a magját. S érezzük, hogy megy lefele a nyelőcsövünkön a rost, az íz, a nyállal elegy idő.
2019.01.13 14:44
Frissítve: 2019.01.13 14:44