Lesz-e kulcsa anyámnak a lakásunkhoz? - interjú Lackfi Jánossal

Publikálás dátuma
2018.12.16 09:50

Fotó: Draskovics Ádám
A család: dinamikus valóság, menet közben tudjuk kialakítani a számunkra legjobban, mondja Lackfi János költő, író, akit legújabb regénye kapcsán kérdeztünk a gyerek-szülői kapcsolatokról.
Sokat, sokfélét írt már a családjáról, sokszor kérdezik róluk, a műveitől függetlenül is. Megkerülhetetlenek, nyilván. A Levágott fül című új regénye kapcsán sem hagyhatjuk szó nélkül a családi viszonyokat, hiszen a két 17 éves főszereplő, az édesanyját elvesztő, rákkal küzdő, vak Lili és a címben jelzett testrészre rálelő Zalán körül is megborul az addig biztosnak hitt otthon, így-úgy elszakadnak a családi kötelékek. A valóságban is az a tapasztalata, hogy a tinédzserek élete ennyire tragikus és bonyolult? A regényben persze sűrítve vannak a tapasztalataim, de ha az élet felől nézzük, túlzások nincsenek e téren. Hajmeresztő helyzetekbe, értékbizonytalanságba kerülnek a gyerekek, jócskán megnehezítjük a dolgukat azzal, ahogy mi, felnőttek élünk. Korábban, ha valaki egy paraszti vagy középpolgári sorba született, nagyjából ki volt kövezve az életútja, látható helye volt az univerzumban. Most, a felerősödött nyilvánosság, például az internet videói következtében jóval hatalmasabb, izgalmasabb térbe csöppen. Megvalósult tündérmeseként láthatja, ahogy egyik napról a másikra egy bolti pénztárosra egy tehetségkutatóban elénekelt dal révén folyékony arany hullik az égből. Miközben a meghatározó családi közege egészen másfelé gravitálja a sorsát. 
Nemcsak családapaként, de tanárként a rendhagyó irodalomóráin is közvetlen kontaktusba kerül az érintett korosztállyal. Nem kétlem, innen is érik hatások, amik aztán regényalapanyaggá válnak. Elképesztő, milyen nyers életdarabkákat képesek bedobálni a diákok egy ilyen alkalommal. Ózdon megkérdeztem egyik versem kapcsán, mi lesz ott, ahol két pasi van, s egy 9 éves kislány bekiabálta: káosz és pálinka. Na, ezt nem az iskolai tankönyvből merítette. Bükkszentkereszten egy Petőfi-verset tárgyalva afelől érdeklődtem, mit gondolnak, a ma még életerős szüleik 30-40 év múlva milyenek lesznek? „Olyan kis aszalt szilvák” – bökte oda egy fiúcska. Az Ősi nevű kistelepülésen pedig azt kérdeztem tőlük, megváltozik-e a szüleik viselkedése, ha autóba ülnek, mire egyikük megnyugtatott, hogy igen, az apukája behunyt szemmel szokott vezetni, hogy szórakoztassa őket. Még jó, hogy hazafelé nem jött szembe önökkel az úton! A regénye alapján mintha az körvonalazódna, a család ma már egyáltalán nem tűnik biztonságos menedéknek, sőt, mintha menekülnének belőle a fiatalok. Megállja a helyét ez az olvasat? Talán soha nem is volt olyan vegytisztán menedék, biztonságot adó fészek, ahogy a különféle színes nyomatokon szeretjük látni. A család: dinamikus valóság. Amiben benne foglaltatik például, hogy igen, ahhoz, hogy felnőtté váljak, el kell mennem otthonról. De a kimozdulásnak is, a helyben maradásnak is megvan az ára – amiként a hierarchiának és a széthulló hierarchiának is. Az evangéliumban olvasható: a családapa a kincseiből régit és újat vesz elő. Nem lehet tehát csak a régiből vagy csak az újból építkezni, nincs vákuumszerű idő, statikus állapot, menet közben kell kitalálni, hogyan legyünk jók – magunkkal, másokkal. És nagyon kevés ember vallja, hogy ő nem a jóra törekszik, hogy ő gonosz. Nem, az csakis a szomszéd lehet… Korán hagyta ott a szülei házát. Mit vitt magával? Kamaszként egyfelől nagyon idealizáltam a szüleimet, másfelől nagyon önálló bolygó akartam már lenni, egyetemistaként elköltöztem otthonról, víg nincstelenségben éldegéltem egy lepukkant lakásban. Utólag és máig tartóan kellett tudatosítanom és elszámolnom számos értékkel, amit magammal hoztam. Hogy például az indulatosságot nem muszáj áthagyományoznom a gyerekeimre. Hiába ordítok, hogy „ne félj tőlem!”, félni fog, ha ordítok. És akkor változnom kell. Érdekes, hogy mennyi minden nincs végiggondolva, mikor valaki kilép a családjából, és saját család alapításába kezd. A lelki értelemben hozott értékekről nem nagyon szoktunk leltárt csinálni, míg a hollywoodi sztárok már a házassági szerződéseikbe belefoglalják, hogy válás esetén kié a Jaguar, a malibui ház, a kastély, a gyémánt nyakék. Mikor részt vettünk a feleségemmel a zsámbéki plébániai jegyesoktatásban, néhány párt megismerhettünk közelebbről. Azt tapasztaltuk, hogy sokkal nagyobb problémának tűnik, legyen-e a széken masni, mi a bevonulózene, hányféle desszert kell. Nincs az, hogy leülünk és megbeszéljük, milyen lesz az életünk, hol vannak a határok, anyámnak lesz-e kulcsa a lakásunkhoz, ki fog mosogatni, hogy kommunikálunk stb. Jelentéktelen dolgoknak tűnnek, de életbevágóak lesznek a későbbiek folyamán.  Már csak négyen élnek a zsámbéki házban, a hatból négy gyerek kirepült. Ők mit vittek magukkal?  Emlegetik a családi bulihangulatot, ahogy bármilyen béna zenére beindult odahaza a diszkó, az ugrálás, bohóckodás. A sok nevetést, kis cinkosságaikat. A beszélgetéseket, melyeket próbálunk most is életben tartani. Jó látni köztük a szoros testvéri összetartást.  És a házastársi önök között a feleségével? Az Emberszabás kötet Beszélgetéseink című versében olvasható a két sor: „egymással szakadatlan / gladiátorharcot folytató szülők”. Mekkorák voltak e csaták? Sokat kellett csiszolódnunk. Az iskolában van töri, magyar, torna, de nincsenek önismereti, gyereknevelési, társkapcsolati alapismeretek. Aztán hipp-hopp belekerülünk egy kapcsolatba. Innen a sok súrlódás, bántás, sértődés. Amiket aztán nem beszélünk ki. Ekkor van az, hogy én azt gondolom, hogy ő azt gondolja rólam, hogy. Azt hiszi, haragszom, pedig félek, hogy neheztel. Ha ezeket kibeszélnénk, tartósabbak lennének a párkapcsolatok is. Mennyire járt előnnyel, hátránnyal a pályáján, hogy a szülei (Oláh János és Mezey Katalin) is író-költők ? Mindkettő előfordult. Voltak, akik évtizedekig azt sem tudták, a felvett álnevem miatt, ki fia-borja vagyok, mások ellenben sokáig nem tudták megbocsátani nekem, kik a szüleim. Ahol emberileg lehetséges volt, túlléptem ezen. A szüleim tudatosan bevállalták saját politikai harcukat, amit átérzek, én viszont nem akartam ebbe a lövészárkosdiba belemenni. Egyetlen Magyarországban hiszek, oda emigráltam, ott élek. Ott él velem Csoóri Sándor és Oravecz Imre, Tolnai Ottó és Parti Nagy Lajos, Utassy József és Erdős Virág. Több versében is nagyon szépen ír az édesapjáról, megidézi a mozdulatait, gondolatait, a viszonyukat – milyen apa egy költő apja, aki maga is költő? Nagy szerencsém volt, hogy a létező szocializmus parkolópályára kényszerítette irodalmilag, ezért cselgáncsedzőként tartotta el a családját. Ő volt az edzőm, a szenszej, aki a saját testével élte elém a mozdulatsorokat, korrigálta az enyémeket, figyelt rám. De inaskodhattam is mellette, amikor házat vagy kertet épített otthon. Ez a régi létközösség, modellátadás sokaknak kimarad manapság, az apa informatikus vagy HR-es, nincs együttmozgás, csak ha horgászik, focizik a fiával. Költőként pedig számomra alapvető volt a Jel című kötete, amiben úgy szólaltatta meg a hangok egészen széles skáláját (keletieket, históriás énekeseket, nyugatosokat, népieket, avantgárdistákat), hogy eközben a markáns hangja is megmaradt. +1 KÉRDÉS Közismerten nagy a családja, hányan ülik körbe a közelgő ünnepekkor az asztalt? Nálunk ez többfelvonásos történet. A feleségemnek hat testvére van, velük ünnepelni külön nagy banzáj. Mi hárman vagyunk testvérek, az öcsémnek három gyermeke van, tőlünk is jön, aki tud – anyámék házában gyűlünk össze. Van még a nagy Bárdos-karácsony, amit a városmajori templomban szoktak megtartani, itt olyan 80-100 rokon találkozik. Ami, tekintve, hogy Bárdos Lajosnak (Kossuth-díjas zeneszerző, karnagy – a szerk.) 11 gyermeke volt és körülbelül 300 leszármazottja, nem is olyan vészesen nagy szám. A mi kamarakarácsonyunkon 2-3 gyermekünkkel ünneplünk, a többiek már a saját párjukkal a saját otthonukban alakítják az ünnepi szokásrendjüket.

NÉVJEGY

Lackfi János - József Attila- és Prima Primissima-díjas író, költő, műfordító. Negyvenhét könyve jelent meg ezidáig, fele vers, fele próza, fele gyerekeknek, fele felnőtteknek, és még harmincöt kötetnyi műfordítása franciából. Idén két könyvvel jelentkezett: az Emberszabás című versgyűjteménnyel és a Levágott fül című regénnyel.

Szomorú-izgulás - Grecsó Krisztián Vera című regényéről

Publikálás dátuma
2019.03.24 11:55

„Tíz éve nem tudok olyat csinálni, hogy az állami tévében csak egy mondatra méltó legyek” – nyilatkozta a Magyar Narancsnak két hete Grecsó Krisztián. Mondjuk erre akár büszke is lehetne, ez ma valójában érdemnek minősül. Ám nem kell tartania attól, hogy könyvei, írásai nem jutnak el a nagyközönséghez. A Vera című regényének Radnóti Miklós Színház-beli dupla estés bemutatója telt házas volt (gondolom, a szegedi nemkülönben), a 95 százalékban hölgyközönség már a színpadra belépésekor olyan meleg szeretettel és vastapssal fogadta az írót, ami abszolút sztár státust feltételez és mutat. Sokan pedig nem egy, hanem kettő-három-négy új kötettel a hónuk alatt távoztak a helyszínről. Erre is büszke lehet a szerző. A fogadtatás ilyen mértékű hevessége, úgy hiszem, ezúttal nemcsak a művek sorával népszerűséget kivívott írónak szólt. Hanem a súlyos betegségével, a halállal megvívó szerzőnek is. Bár a Vera kézirata már a kiadónál volt, mikor Grecsó Krisztiánt megtámadta a kór, a megjelenéséhez már hosszú távon hozzá fog tapadni ez az egyszerre fájdalmas és győzedelmes stigma. A Vera egy tízéves kislány története 1980 őszén-telén Szegeden. Valahol az Abigéllel és A Pál utcai fiúkkal közös szövegtérben – a szerzői szándék szerint. A negyedik osztályba lépő kislányra rárogy az élet: egyszerre lesz szerelmes, derül ki, hogy a szülei nem vérrokonai, összevész legjobb barátnőjével és szembesül a szűkebb-tágabb környezete, a felnőttek valóságával, mely hazug, fájdalmas és bonyolult. „A korábbi élete neki való volt, gyerekhez illő, az volt a normális, neki még nem is kellene tudnia, hogy van ilyen, hogy így is lehet élni; és ekkor megérti, hogy már sohasem lesz úgy, ahogy azelőtt, már nem lehet visszacsinálni, az, ami jó volt régen, többé nem lehet ugyanolyan, mert már nem lesz elég.” (176. o.) („[M]ár sosem lesz úgy, ahogy azelőtt” – a Vera a fejlődési regény műfaj jegyei alapján is párhuzamba állítható az Akik már nem leszünk sosem című Krusovszky-regénnyel.) Az idejekorán felnőtté válás processzusa közben a szerző hatalmas szeretettel viseltetik főszereplője iránt (aki amúgy már felnőttként ismerős lehet a Jelmezbál című regényből, ahol a szülei után nyomoz…), szinte vigyáz rá, nehogy a kelleténél jobban sérüljön. Közel van hozzá, amit az elbeszélői hangösszeolvadás is megtestesít: hiszen bár a világ a tízéves Vera szemszögétől szűkös, azért mögötte/mellette mindig ott a szerző hangtudata is – az elbeszélő „valahol félúton van kettőnk között”, mondta a bemutatón Grecsó. Mert hát valóban, a következő idézet sem lehet Veráé: „A szombat reggel olyan, mint egy magyar filmben, végtelen, soha véget nem érő pillanatok, félálomba süllyedő, ködös háztetők, az ablaküveg megolvadt és újrafagyott jégrózsái.” (227. o.) Olvasás közben engem kevésbé érdekelt – fontosságát azonban nem feledve – a szerelmi érzet vagy a barátságválság alakulása, a látószögem előterébe inkább az örökbefogadást tabusító társadalmi elvárás és a társadalmi felnőtt közeg szentesített csalásai, hazugságai álltak. Az örökbefogadással, azt hiszem, szoros összefüggésben áll a választott időpont: hogy miért pont 1980-ban történik mindez. Nos, az örökbefogadás kérdése személyes érintettség a szerző részéről – ahogy ezt a bemutatón megtudhattuk –: a feleségével kisgyereket szeretnének örökbe fogadni. Ám a jelenkori felfogással szemben a 40 évvel korábbi szemléletmód leginkább az elhallgatást szorgalmazta ennek kapcsán, így alakulhatott ki az a helyzet, hogy mindenki tudta, csak éppen az örökbefogadott nem, hogy őt nem a vér szerinti szülei nevelik. Amikor pedig bizonyos esetekben (rosszindulat, bosszú, pletyka, elszólás) ez kiderül, traumatikus helyzetet eredményez. Sok-sok kérdéssel. Olvasóként nekem például (másfelől) kérdés, hogy miért pont Szegeden történik mindez. A szerző számára ismerős ugyan a terep, de későbbről, az egyetemi éveiből. Fontos ez egyáltalán, játszódhatott volna bárhol máshol a történet? Szerintem igen, számomra nem szervesül a város funkció szempontjából a regénybe – ez nem úgy Szeged-regény. Nem egy helyen erőltetettnek érzetem a „helyrajzot”, akárcsak a kort indexáló, lépten-nyomon felcsendülő korabeli slágerek zaját, a korszak aktuális tv- és moziműsorának megidézését, az éppen átadott nagyáruház (amúgy azt 1977-ben avatták) szövegbe illesztését. Míg máskülönben meg a korabeli figurák igen életszagúak lettek, ahogy a farmerőrületre való többszöri utalás is igen pászentos. Az elbeszélés dramaturgiája, menete amúgy a jól megszokott Grecsó-féle szövegalakítás: elliptikus, körkörös (spirálos), vissza-visszahurkolódó, más szemszögből bővítő, legyen szó fejezetekről vagy az egész regényről. S ha már kihagyás: az elhallgatás, az elfojtás fojtogató, egyben melankolikus hangvétele sem ismeretlen az olvasók számára (én a Pletykaanyu óta nem is nagyon tudok vidám Grecsó-kötetet felidézni), na, nem mintha ez elvárás lenne… És persze az identitáskereső „családfakutatás” is „toposzként” köszön vissza. A kiadói mondás szerint ezzel a regénnyel Grecsó letért az eddigi nyomvonalról, most kevésbé a saját élettörténetéből, élethelyszíneiből építkezett, se Szegvár, se Békéscsaba, se Budapest – miközben látjuk: Szeged mégis. A hangvétel „szomorú-izgulása” (a regényben a szorongás), az írásmód azonban változatlan – ezért és ezzel együtt szerethető a Vera. (Magvető, 2019. 328 o.)  
Szerző

Kondor Vilmos: A haverem nélkül - exkluzív Gordon Zsigmond-novella

Publikálás dátuma
2019.03.24 11:00

Kondor Vilmos Budapest Noir-sorozatának új regénye az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg júniusban A budapesti gengszter címmel a Libri gondozásában. Gordon Zsigmond története ezúttal a szesztilalom idején játszódik Philadelphiában. Kedvcsinálónak a szerző exkluzív, felkérésünkre írt novelláját olvashatják alább, mely 1929-be kalauzol el.
– Ez meg mit keres itt? – hajolt le a dohányzóasztal mellé a fiatal Fogerty detektív, akiről a szerkesztőségben az a mondás járta, hogy olyan tompa az agya, hogy hozzá képest a halkés japán finomacélból edzett filézőszerszám. Kiegyenesedett, és a maszatos ablak felé tartotta a kezét. – Az áldozat nem dohányzott. Sehol egy hamutálca – hümmögött, és vékony ujjai között megforgatta az öngyújtót. – Lehet, hogy tényleg volt itt még valaki, ahogy az a szomszéd állítja? – Még az is lehet – szuszogta a nyugdíj felé ballagó Archer nyomozó vörös arccal. – Hadd nézzem – lépett közelebb Gordon, akiben gyanú ébredt. – Bizony, az enyém, bocsánat, nyomozó, amikor lehajoltam, kiesett a zsebemből, és… – Hányszor mondtam magának, hogy nem tapogathat csak úgy – ingatta hatalmas fejét Archer, és Gordon egyszerűen nem értette, hogyan volt képes azt a nyakat abba az ingnyakba beleerőltetni. – Sokszor mondtam már magának, aztán mégis tapogat. A Philadelphia Inquirer tudósítói mindenhol ott vannak és mindig tapogatnak. – Mert a Daily Newséi nem? Semmihez sem nyúltam hozzá, kérdezze csak meg tőle – intett fejével Gordon a bejárati ajtónál strázsáló egyenruhás rend­őrre, aki unott hangon közölte Archer detektívvel, hogy Gordon bejött, megnézte az áldozatot, és semmihez sem nyúlt. – Tessék – mutatott Gordon a foszlott, öreg kanapéra meg az azon fekvő fiatalember holttestére. – Így találtam, eszem ágában nem volt hozzányúlni. – Még szerencse, lévén gyilkossági az ügy – pillantott rá Fogerty detektív, miközben Archer nyomozó tovább sóhajtozott: munkakedvét a hőségben nagyító alatt sem lehetett látni. – Gyilkosság? – hamuzott Gordon. – Ha engem kérdeznek, de persze nem kérdeznek, ez a szerencsétlen magával végzett. – És ez a kupleráj? A dulakodás nyomai? A vérfolt a falon? – bökött rá a jelekre Fogerty nyomozó a rendetlen helyiségben. – Ugyanakkor mindegy, legalább egy kokszossal kevesebb. – Én nem látok se külsérelmi nyomot, se gyilkos fegyvert, és persze detektív sem vagyok, de azt tudom, hogy kár Jimbóért – jegyezte meg Gordon. – Nem mintha olyan nagyot lódított volna a világ kerekén előrefele, de nála jobb burgert a környéken senki sem csinált. – Annyira nem volt jó szakács – lóbálta meg fejét ismét Archer, majd a mozdulattól úgy megtántorodott, hogy belehuppant az egyik rozzant fotelba. Az egész lakás mintha összeroskadni készült volna Jimbo súlytalan életének nyomasztó súlya alatt. Mocskos ablakok előtt a könyöklőn száraz légytetemek, a nappaliban két fotel, az egyikben Archer nyomozó, a másikban Jimbo köténye és két üres sörös­üveg, előttük dohányzóasztal, amelyen lisztszerű por fehérlett néhány apró, kihajtott papírtasak társaságában. Egy szívószál, kettétörve. Egy Jimbo, meghalva. – Sok sikert a gyilkos megtalálásához – biccentett Gordon a két rendőr felé, majd lesietett az utcára, ami valójában egy szervizút volt két háztömb között. Északnak tartva megkerülte a tömböt, és Tony Tonio kifőzdéjével szemben belépett a szemeteskukákkal és kidobott bútorokkal teli sötét sikátorba – de nem volt ott senki. Tudta, hogy nem kell soká várnia, kiállt hát a Huszadik utcára, nekitámaszkodott a falnak, elővette öngyújtóját, rágyújtott, és miközben várt, azt nézegette. Egy nagy kaliberű töltény hüvelyéből készítette hozzáértő kéz, hogy aztán lehetetlen türelemmel és szabatos ízléssel apró levelek és virágok garmadáját vésse bele. Gordon párszor látta csak, de ezer közül is megismerte volna. Tíz éve a fronton sorra készültek az ehhez hasonló öngyújtók, a katonák ugyanis mindennel igyekeztek elfoglalni magukat, amíg a németek támadására vártak, de csak kevésnek volt ilyen szépen kimunkált a díszítése, és azok közül is csak egynek volt az aljába belekarcolva az FS monogram. A meleg úgy ült rá a városra, ahogy egy migrén veszi át az uralmat az ember feje fölött, nem lehetett menekülni előle. Gordon szívta a cigarettát, és figyelte, ahogy vele szemben, az Ionic utcában Tony Tonio a kifőzde hátsó kijáratánál egy összecsukható széken ülve tanulmányozza a lóversenyeredményeket. Lassan összefolytak előtte az öltönyös férfiak és a hosszúszoknyás nők alakjai, amikor fojtó levegőben kirajzolódott egy bicegő figura alakja, amint megtorpant az étterem előtt, majd megfordul, hogy elsiessen, ám ekkor Gordon elrúgta magát a faltól. – William! – kiáltotta. Az alak mintha meg sem hallotta volna. – Tüzet akarok adni neked! – kiáltotta Gordon, mire az alak megtorpant. Gordon hallani vélte sóhajtását, és nézte, ahogy a fekete férfi átbiceg hozzá a túloldalról. – Gyere csak be, ide – mutatta Gordonnak a szemeteskukák és a kidobott bútorok rengetegét. – Hacsak nincs hideg limonádéd, akkor szó sem lehet róla. Te gyere velem, Tonynál van limonádé. – De azt te iszod, én inkább sört kérek, ha már te fizetsz. Gordon legyintett, és átmentek Tonyhoz, a pultos azonban gorombán rájuk mordult. – Itt tilos koldulni. – Mindig ez van – nézett Gordonra William, aki azonban szó nélkül lenyomta az asztal mellé, majd a pultosra förmedt: – Will velem van, de ha nem lenne, akkor sem küldheti ki. Sör és limonádé. Meg egy burger. Will beesett vállal ült, a hőség ellenére pulóvert viselt, viszonylag kevés lyukkal, arca borostás volt, mindkét szeme véreres. Gordon elővette cigarettáját, és Will felé nyújtotta, majd felkattintotta az öngyújtót. Miután mindketten kifújták az első slukkot, letette az asztal közepére a gyújtót. Egy ideig szótlanul nézték, aztán Will szólalt meg kaparós hangon. – Zig, a múlt héten adtam be jelentkezésemet a városhoz utcaseprőnek, de ha kiderül, hogy én… – Elhallgatott, mert megjelent a pultos, és a sört Will, a limonádét pedig Gordon elé tette le, aztán csak állt, kezében a hamburgerrel. Gordon intett, hogy azt is Will elé tegye, majd adott neki két egydollárost. – Mi történt? Will fogta a poharat és nagyot kortyolt belőle. Vékony nyakán le-fel ugrált az ádámcsutkája. – Tudod, veterán vagyok, és nem délen vagyunk – törölte le a habot a szájáról –, tudod, milyen nehéz, pláne, ha az ember még ugye kéreget is. – Nem tudom, de sejtem. – Olyan régóta várok erre, Zig – szívott egy erőset Will a cigarettából. – Két éve, már két éve mondják, hogy ha lesz üresedés. Hát most van, és találtam magamnak egy kiadó szobát is az Északi Tizenharmadikban. Ennyire vagyok tőle – mutatta Will remegő ujjakkal. – Én… – Mi történt, Will? – Ezt elteszem, jó? – fogta meg Will az öngyújtót, de nem vette fel. – FS – mutatta az alját. – Freddie ­Stowers volt a parancsnokom. – Melyik egységnél szolgáltál? – A Háromszázhetvenegyedik Gyalogos Hadosztályban, az Ardennekben – felelte Will, és hamuzott. – Freddie Stowersnek köszönhetem, hogy túléltem a krautokat meg azt az egészet ott, Franciaországban. – Tőle kaptad? – Amikor a második lövés leterítette, odaszaladtam hozzá, de elkéstem. Mellette hevert a sárban. – Akkor jobban vigyázhattál volna rá – nézett Gordon az öngyújtóra. – Mi történt, Will? Mit kerestél Jimbo lakásában? – Ez az enyém? – mutatott Will a burgerre. – Ki másé? Will komotósan beleharapott, felkapott pár darab sült krumplit, azt is elrágta. – Ha a rendőrség… Nekem végem, soha nem leszek utcaseprő, jó, ha nem sittelnek le, Zig. Gordon várt. – Jimbo felhívott magához, hogy segítsek neki – kezdte Will. – Mindig ott vagyok az étteremnél, tudod, söprök meg hagymát aprítok, mert azt senki sem bírja, csak én, egyszerre két-három kilót is felkockázok, szóval mondta, hogy este menjek fel hozzá, és amikor ajtót nyitott, én már akkor láttam, hogy nagyot szippantott, mert gyanakodott, tudod, résnyire nyitotta az ajtót, meglátott, berántott a lakásba, és mondta, hogy hallotta, hogy jönnek a járőrök razziázni, és vigyem el azt a kis csomagot, mire mondtam, hogy nem viszem én azt sehova, erre megkérdezte, hogy… – harapott még egyet – …hogy kérek-e, mire mondtam, hogy nem élek én azzal, ami a gránátnyomások után maradt a fejemben, arra vigyáznom kell, erre leült, és megint szívott a fehér porból, és akkor kijött a vécéről a Ken, a Bublowsky, tudod – nézett Gordonra, aki nem tudta, de intett, hogy folytassa –, Ken a haverem, én meg mondtam, hogy nem viszem el a csomagját, mert ha megfognak, akkor Georgiában töröm a követ, amíg el nem földelnek, mire a Ken is kért, hogy segítsek, de az ő szeme se volt tiszta, meg a feje se, és akkor megszólaltak a szirénák, mire Jimbo felpattant, és a falhoz kent, hogy még a fejem is vérzett, hogy én hívtam rá a zsarukat, a torkomnál fogva tartott, szerintem a gyújtóm is akkor esett ki a zsebemből, aztán a Ken szólt neki, hogy meg ne öljön már, mire eleresztett, én meg leestem, és akkor Jimbo fogta a kis csomagot, kinyitotta, a kis tasakok összevissza repkedtek, mondtam neki, hogy lehúzom a vécén, de ő az asztalra szórta a port, és csak szívta, szívta fel, a Ken meg segített neki, őrültek voltak, felszívták a csíkokat, és akkor elhallgattak a szirénák, mire ezek úgy néztek rám, mint valami démonra, és – harapott újabbat – akkor valaki dörömbölni kezdett lenn az ajtón, a bejáratin, odamentem az ablakhoz, egy nő volt a gyerekével, mondtam is a Kennek, hogy nem kell félni, de mire megfordultam, Jimbo már feküdt a kanapén, a Ken meg a mellkasát püfölte az öklével, mire odamentem hozzá, a hóna alá nyúltam, és gyorsan hazatámogattam, nem lakik messze, neki még van lakása, itt, a Huszonegyedik utcában, aztán teleeresztettem a kádat hideg vízzel, beleraktam, és hajnalig ott ültem mellette, hogy nehogy meghaljon már nekem, mert mi lesz velem a haverem nélkül, és nem halt meg, kiszedtem a kádból, ágyba raktam, és mondtam, hogy hozok neki valami gyógyszert, de nem tudom, milyet, Zig, ilyenkor milyen pirulát ad az ember? Gordon nézte a gyöngyöző poharat maga előtt, félig volt még limonádéval. Felhajtotta, aztán Willre nézett: – Nem tudom, de ha bemész a patikába a Sansom utcában, és Maggie-t kéred, ő mindenre tud valami gyógyírt. És vigyázz jobban a gyújtódra.
Frissítve: 2019.03.24 11:00