– Többször nyilatkozta, hogy színészházaspár – Gáspár Sándor és Bánsági Ildikó – gyerekeként szigorúan viszonyultak a szülei a színészi ambícióihoz, első filmje, az Apám beájulna castingján a nevét sem árulhatta el. Az élet egyéb területén is megnyilvánult a szülői szigor?
– Ez nem szigorúság volt a részükről, egyszerűen meg akartak engem óvni attól, hogy a későbbiekben csalódás érjen. Nem akarták, hogy azért kapjak meg bármit is, mert X. Y. kislánya vagyok. Ezzel nekem a későbbiekben hatalmasat segítettek. Nagyon sok színészgyerek életében eljön a pillanat, amikor elkezdi keresni önmagát: mi az, amit én értem el, mi az, amit nem? Én nyugodt szívvel, egyenes háttal elmondhatom: igen, ez én vagyok, minden kudarcommal, sikeremmel, pangó éveimmel.
– A pangó évek nehezen kalkulálhatók ki a wikipédiás Gáspár Kata-szócikkből. 15 éves kora óta szinte folyamatosak a film és színházi szerepek, számos főszerepben is láthatták a nézők.
– Pedig egy időben nagyon sűrűn követték egymást. Hét évet töltöttem abban a Nemzeti Színházban, ahová még Jordán Tamás vett fel, aztán Alföldi is átvett. Nagyon szerettem ezt a hét évet. Amikor kiderült, hogy elveszik Robitól a színházat, teljesen padlóra küldött. Gondoljon bele, van egy színház, aminek egyszer csak vége szakad, miközben mindenki tele van közös tervekkel, célokkal. Nemcsak a színészeket, Alföldit, de a darabokat is megszerette a közönség. Az utolsó előadásomat nagyon durva volt megélni. Mohácsi János darabjával, A velencei kalmárral búcsúztam hét év után a Nemzetitől. Az előadás végén néma csend, majd az egyik néző sírós hangon felkiáltott: „Elvették a színházamat”. Bőgtünk, férfiak, nők egyaránt. A mai napig nem értem, miért kellett ennek megtörténnie. Nagyon nehezen éltük túl. 25-26 éves voltam akkor, ezután két évig szabadúszóként dolgoztam. Ijesztő időszak volt ez a pályámon. Egyszerre öt színházban is játszottam, mégsem volt egy hely, ahová hazamehettem volna második otthonomként. Miközben a mozik az Intim fejlövés című filmet játszották, amiben én voltam a főszereplő, addig a film plakátja alatt a Művész mozit takarítottam nyáron, mert kellett a pénz. Utólag persze egyáltalán nem sajnálom, hiszen ki az, aki állandóan ugyanazt az arcot akarja látni. Valahogy mindig úgy alakult, hogy küzdenem kellett vagy épp türelmesnek lenni.
– Mint Lucának, a Viasat3-on most futó 200 első randi című sorozat főszereplőjének?
– Igen, de a sorozatban mindig ott kavar a háttérben az anya, Luca annyira nem tudott leválni a családjáról. Én mindenben számíthatok a családomra, de mindenkinek megvan a maga munkája, el tudunk vonulni egymástól.
– Amikor elvállalta a sorozat főszerepét, mire számított, hogyan befolyásolja majd a karrierjét?
– Azt még nem tudom, a későbbiekben milyen hatással lesz a pályámra, de az biztos, hogy nagyon sok mindenben segített már eddig is. Arra is rájöttem, hogy a határaimon túl is képes vagyok húzni az energiáimat: 90 nap forgatás, 600-650 jelenettel nagyon leterhelő, de egyben pozitívan is hat, amikor kiderül, mennyi mindent bírok. És fontos, hogy egyetlenegyszer sem mentem úgy haza, hogy ne tettem volna meg mindent.
– Érdekelne, vajon kiknek készült a 200 első randi? Egy átlagos magyar nem biztos, hogy tud azonosulni ezekkel a szereplőkkel.
– Főképp nőknek szól a sorozat. Feleségek nézik, akik révén a férfiak is bele-belepillantanak. Az érdekessége az, hogy ha nem is feltétlenül működnek vidéken épp ilyen rádióstúdiók, a hétköznapokban kevéssé szaladgálnak a képernyőn látható karakterek, de ilyen személyiségjegyű emberek mindenhol élnek az országban. Csak ha a munkahelyi hierarchiát megnézzük, mindenki talál olyan ismerőst a környezetében, akinek nincs akkora önbizalma, vagy épp fordítva: aki hatalmas önbizalommal rendelkezik, olyannal, aki nem bírja el a terheket, és aki állandóan változik. Bárki érezheti magát zitául, vagy gondolhatja azt, hogy az ő saját anyja is a filmbelihez hasonló. Nagyon sokféle karakter szerepel ebben a sorozatban, akik teljesen hétköznapi jegyekkel bírnak, és ettől szerethetővé válnak. Másik nagyon fontos dolog a 200 első randival kapcsolatban: csak színészek szerepelnek benne, ezáltal mindenki megpróbálta kihozni a saját karakteréből az emberi maximumot.
– Nem fél az arcvesztéstől azáltal, hogy egy populáris sorozatban vállalt főszerepet? Attól, hogy az ország Lucájaként emlegetik majd?
– Mindannyian arra törekedtünk, hogy olyan sorozatot csináljunk, amire büszkék lehetünk. És erre büszkék is vagyunk. Ahhoz, hogy valaki az ország Lucájává váljon, a celebműsoroktól kezdve minden egyéb csatornából neki kellene folynia, és erről szó sincs. Én ettől nem tartok. Más is a karakterem, ha megnézi, én egy vékony lány vagyok. Aztán lehet, hogy ha majd fél év múlva leülünk beszélgetni, akkor azt mondom: hát, lehet benne valami… De most semmiképp!
– Az első részben van egy érdekes mondat, a rádió vezetőjének, Adélnak a szájából hangzik el: „Ez a lány egy rakás szerencsétlenség, de legalább nem kerül sokba.” A mai magyar színjátszást, filmezést mennyire jellemzi ez a szempont?
– Szerintem ez nem az a szakma, ahol az szempont, hogy „de legalább olcsó”. Legfeljebb megállapodás kérdése, amikor is elmondják a színésznek, hogy figyelj, mi ragaszkodunk hozzád, de nem tudunk annyit fizetni, amennyit elképzeltél. Itt nincs olyan, hogy valaki azért játssza Júliát, mert olcsó. Az igazgatóknak, rendezőknek az a céljuk, hogy a színész, aki kiáll, jó legyen. Hinniük kell az embereikben, még akkor is, ha az esetenként a nézőnek nem tetszik. Az ember vásárra viszi a bőrét. A szereposztó dívány is egy a sok mendemonda közül. Attól, hogy valaki hozzá tud jutni egy szerephez, azt még el is kell tudni játszani.
– Odahaza, ha leülnek a családdal a vasárnapi ebéd mellé, kritikusak egymással?
– Nem mondanám. Nyilván rámutatunk a pozitív és negatív dolgokra egymás produkcióiban. De tudjuk azt, és úgy is állunk hozzá, hogy amit a színpadon látunk, közösségi dolog. Inkább próbáljuk boncolgatni, megérteni azt, amit látunk. A végtelenségig tudnánk a szakmáról beszélgetni.
