Péterfy-Novák Éva: Az én családom

Publikálás dátuma
2018.12.16. 10:11
Az egyetlen hely, ahol karácsony éjjelén nyugalmat lel férj és feleség Gustave Dore illusztrációján, 1854.
Fotó: GETTYIMAGES
Ez így elég röhejes, mert mire leírom a családot a kedves olvasó elveszíti a fonalat. Teszek azért egy próbát. Szeretem a családomat. Szeretem a karácsonyt. Szeretem, hogy mindenki körülöttem van. Szeretem, hogy izzik a feszültség, szeretem, hogy a gyerekek olykor veszekednek, aztán kibékülnek, aztán megint… Két nappal az ünnep előtt piaci napot tartok. Gergely el akar kísérni, mert szerinte az legalább az ünnepi vásárláskor úgy illik. Mondjuk, én szívesebben megyek egyedül, de nem akarom elvenni a kedvét. Korán kelek, felköltöm, teszek még egy utolsó kísérletet, hogy szerintem ő menjen el fát venni, a piacot elintézem egyedül. De nem hajlik, jönni akar. A piacon aztán komótosan végigjárunk mindent. A kis tolókocsi hamar megtelik, háromszor is fordulni kell a kocsihoz. De megvan majdnem minden, már csak az Aldiba kell bemenni hazafelé, és készen is vagyunk. Egy nappal az ünnep előtt sütök, Juli (a lányom) az udvarlójával mamáékért megy, mert mama nem szeret Zsombival (a fiam) közlekedni, azt mondja, gyorsan vezet. Juli helyesel, hogy igen-igen, legutóbb még a bőrkesztyűt is felhúzta, hogy figyi mama, most rallyzunk egy csöppet. Anyu ki akart szállni menet közben, de végül szerencsésen hazaértek, és csak kétszer vesztek össze útközben. De idén ez már nem fordulhat elő, mert Petra (a barátnője) megfékezi majd a száguldozni készülő kisfiamat. Mamával együtt a húgom és a kisebbik lánya is megérkezik, plusz külön a nagyobbik, Berta. Ő Pesten él és Ádival (a fiúja) jön. Zsombor és Petra délutánra jönnek, akkor már nem vagyok nyakig lisztes, aminek nem csak én örülök, hanem mindenki más is, mert kevésbé stresszes, ha nem kapkodásban vagyok. Mármint nekik. Juli estefelé ártatlanul megkérdezi, hogy megvan-e már a fa, belém nyilall, hogy egy túrót van meg, azonnal szemrehányóan nézek az uramra, de Julcsi megnyugtat, hogy ők ketten Gergellyel reggel korán elmennek és egy pazar fát fognak választani, ne stresszeljek már ezen. A kalács kisül, természetesen mindenki másfélét szeret, az egyik a marcipánosat, a másik a csokisat, a harmadik a fahéjasat. Azonnal fel akarják falni, én veszekszem, és kikérem magamnak, mert az holnapra van, de aztán feladom a harcot, úgyis esélytelen. Még szerencse, hogy anyukám hozott hat rúd bejglit, meg két bőrönd nagyságú süteményhordozót tele minden jóval. Estére megérkezik Misike (Gergely fia) Berlinből, magával hozza Rozit (féltestvére az anyukájától) is. Keveset látják egymást, ki kell használni minden percet. Aztán Gergely később még bemegy Szentendréig, hogy kihozza Simont (Gergely fia), és Szentesit (plusz gyerek). Hazafelé beszaladnak az Aldiba, mert látatlanba keveslik a bort. Mondjuk, ettől nekem felszalad a szemöldököm, de mindegy. Azt a fonalat, hogy ki hol alszik, már régen elvesztettem, nekem egy a lényeg, hogy mama (anyukám) kényelmesen legyen, a többit zsírozzák le egymás között, hogy ki-kivel tud jól együtt aludni, ki-kivel nem bír, mert szerinte a másik horkol. Nem vagyok hajlandó ebbe belefolyni már legalább három éve. Aznap én már hajnal óta főzök, a harminchárom literes kicsinek bizonyul a húsleveshez, de nincs nagyobb fazekam, jövőre azt kérek karácsonyra. Mivel időérzékem nulla, így a leves megint elkészül majd korábban, de megnyugtatom magam, hogy ez direkt jó, mert nem lesz tűzforró. Hét körül még mindenki alszik, csak Emma (Gergely lánya) sürög-forog körülöttem. Azt mondja, hogy szerinte rittyentsünk egy citromtortát, olyan Kardos szeletet, a Szentesi receptjét. Szentesi leordít fentről, hogy nélküle el ne merjük kezdeni, aztán Juli is leordít, hogy ő is jön, majd Misi is leordít, hogy ne ordítozzunk, ő még alszik. Még szerencse, hogy Zsomborék és Bertáék lent alszanak, az ordítozásból semmit nem hallanak, viszont minden mozdulatunkat igen, hiszen a székeket nem óvatosan tologatjuk, a robotgép pedig gyakorlatilag a fejük fölött pörög. Lassan kezd kiderülni, hogy miket felejtettünk el, anyukám is lejön, hallgatja, majd enyhe mártírsággal a hangjában megkérdezi, elmenjen-e a boltba, mire mindenki felháborodik, hogy majd Simon elmegy, legrosszabb esetben egyedül. Simon (aki nyilvánvalóan hallgatózik) leordít fentről, hogy szívesen elmegy, de elvinné a kocsit, faluhelyen nem nézik az ilyesmit, hogy jogsi. Erre már nem is válaszolok, de Juli intézkedik és összeírják Simonnak, hogy mit hozzon, felköltik Borostyánt is (húgom kisebbike), hogy kísérje el, egy kis mozgás mindenkinek jót tesz így reggeli előtt. Ja, azt elfelejtettem, hogy mindenki mást akar reggelizni, legalább háromszor sütök különféle rántottákat, mindezt főzés közben. Pisztrángot is készítek tejszínesen, de kell csinálnom simán pirítva is, mert mama nem szereti a tejszínest. De nem baj, Berta meg csak csirkemellet eszik, úgyhogy bepácolom azt is. Aztán mindenki felébred, Juli és Gergely meghozzák végre a fát, elkezdődik a díszítés, Juli parancsnoksága alatt. Misiék segítenek neki, meg Szentesi és Emma, de ők csak azután, hogy készen lettek a citromtortával. Zsombor, Petra, Berta, Ádi és Dani (Juli fiúja) közben összepakolják a teraszt, aztán mindenki csomagolgat. Anyukám percenként kérdezi meg, hogy ő mit csináljon, hiába na, szokatlan neki, hogy pihengethet. A szenteste csodás és zsúfolt, és szent és jóleső, csak kicsit veszekedős, de nagyon szeretetteli, egyszóval csodás. A vacsora, nem azért, hogy fényezzem magam, de pazar, aztán ajándékozás, amibe már teljesen összezavarodom, annyian vagyunk, úgyhogy ismét megfogadom, jövőre mindenkinek egyenajit vásárolok. Elpilledünk, majd Julcsi előveszi az Activityt, de túl sokan vagyunk, túl nagy létszámúak a csapatok, túlságosan győzni akar mindenki, úgyhogy iszonyú a hangzavar, mama már nem bírja, felmegy lefeküdni, úgyhogy végre előkerülhet a bor és a Baileys. Aztán tánc és karaoke, és tánc és ugrálás, és kacagás és jókedv, kis veszekedés, aztán tánc. Én elmegyek éjfél körül aludni, mert mégiscsak én főztem, nekem jár egy kis csend. De persze ott sincs csend, hajnal háromig hallom, hogy megy a buli. Reggel fél hatkor jövök ki kávézni. Szőnyeg feltekerve, asztalok félretolva, konfettik szétszórva, poharak mindenütt. Próbálok vizet inni, de esélytelen, nincs miből. Előveszek egy kávéscsészét, iszom abból, majd visszamegyek a hálószobába. Úgy tervezem, hogy sorozatokat nézek addig, amíg fel nem kelnek, nem fogok megint én takarítani utánuk. Aztán tíz perc múlva belém nyilall, hogy itt van mama, nem láthatja meg, hogy mennyit ittak, mert felmegy a vérnyomása. Úgyhogy kimegyek, felveszem a melegítőmet és dohogva, morogva nekiállok összepakolni, aztán főzni, mert ebédre jön Gergő apukája és a húgai összesen öt gyerekkel.  

Péterfy Gergely: Patchwork karácsony

A nagy patchwork családok természete családi ünnepek alatt mutatkozik meg igazán. Ezek a bonyolult organizmusok, amelyek átmenetet alkotnak a törzs, a horda, a zártosztályi kórterem és a kétkamarás parlament között, igazán akkor szeretnek működni, amikor több napra összezár mindenkit a naptári kényszer, a húsvét, a szülinapok, de legesleginkább persze a karácsony. Minden feladatra akad legalább három jelentkező. Elkísérném a feleségem bevásárolni, de arra már bejelentkezett a lányom. Zöldségpucolásnál sorban állnak a konyhapultnál. A szemetet már levitték. Kandalló tiszta. A karácsonyfát már díszítik és összevesztek, melyik csúcsdísz menjen a tetejére. Valaki szerzett hosszabbítót, kicserélte a villanykörtét. Van, aki csavarhúzóval kezében rohangál és megjavítja a fűtőtestet. Az ingeimet kivasalták, elmentek borért, bepácolták a húst. Kimegyek a kertbe, gereblyézni mindig lehet, de ott terem valamelyik vőnek való, és kicsavarja a szerszámot a kezemből. Ha meg hó van, a hólapáttal történik ugyanez. Menjek be, üljek le, igyak valamit. Bemegyek, töltenék mindenkinek, de már rég isznak. Koccintgatok mindenkivel, ezt szerencsére hagyják. De egész nap mégse lehet inni, leülök a nappaliban, de ott épp lányos filmet néznek, azt mondják, inkább nézzek valami férfiasabb időtöltés után. Felmegyek a fiúszobákba, beszállok egy menet COD-ra, persze rommá vernek. Lemegyek a műhelybe, gondolkozom, hogy mi is volt, amit múltkor meg akartam csavarozni vagy ragasztani, tanácstalanul nézek egy doboz zománcfestéket, amit valami nagyon fontos céllal vettem, de nem jut eszembe, mi volt az. Bemegyek a dolgozószobába, hogy akkor megpróbálok írni valamennyit, de rögtön be is kopog valaki, hogy nem tudom-e, hol az autókulcs. Nem tudom. Reggel odaadtam valakinek, aki elment a kocsival valahova, talán házi tojásért a falu másik végébe vagy a halért Leányfalura, már nem tudom. A kabátját aztán valahol letette, abban lesz a kulcs. Éva kiadja a vezényszót, onnantól mindenki kabátot keres. Előkerül anyósom, kérdőre von, hogy ettem-e a bejglijéből. Ettem, isteni volt, de már látom is a szemén, hogy nem ez a helyes válasz, úgyhogy felállok, odamegyek az ebédlőasztalhoz, és szelek a bejgliből. Elégedetten nézi, ahogy elmajszolom. Aztán Éva lenget az orrom alá egy fakanalat, hogy kóstoljam meg a halászlét. Mindjárt, mondom, csak lenyelem a bejglit. Aztán valaki a meggyszószával jön, a másik a mézeskaláccsal, egyéni receptúra alapján. Ha még valaki az orrom alá dug egy újabb ízt, rosszul leszek. Meg már tegnap este is végig ettem, meg reggel is, úgyhogy eszembe jut a mentő ötlet, elmegyek futni. De ahogy észrevesznek, hogy a futónadrággal a kezemben osonok a fürdőszoba felé átöltözni, lecsapnak. Hogy képes lennék itthagyni a családot karácsonykor? Majd menjek futni két ünnep között. Üljek le, érezzem jól magam, igyak valamit. Már épp a szájam felé vándorol a pohár, amikor valamelyik felsikít. – Elfogyott a… – (és akkor itt valami alapvető élelmiszer következik, liszt, só, olaj, cukor – egyszóval valami nélkülözhetetlen). Valaki pedig rögtön előáll azzal, hogy „és ráadásul vaníliarúd/jalapeno/szemes bors/francia mustár sincsen”. És mivel már az autókulcs is megkerült, elküldenek bevásárolni. Szeretem az ilyen karácsony előtti utolsó bevásárlóköröket. Az utcákon már alig kóvályognak, csak a magányos kocsmai karácsonyozók baktatnak a cél felé meg a hozzám hasonló, késésben lévő családapák. A karácsonyfás már pakol, de az utolsó ágavesztett, viharvert lucfenyőkre még akad vevő. Az áruházban kétségbeesetten követelik az eladón a karácsonyfadíszeket. Pótvillanykörtét az égősorba, csavart a karácsony­fa­talp­hoz, mákot a bejglibe. Én szépen összeszedem, ami a listámon áll, és beállok a sorba, ami az egyetlen, még nyitva tartó pénztár előtt kígyózik. Fél óra múlva zárás, mindenkinek elege van mindenből. Már majdnem a pénztárhoz érek, amikor felvisít a telefonom. „Remélem, még a boltban vagy! Létfontosságú! Tej/vaj/harisnyanadrág/szemöldökcsipesz/akármi!!!!!” És akkor a karácsonyhoz egyáltalán nem illő káromlások közepette kiállok a sorból, kárörvendő sorstársaim sorfala előtt visszakullogok a gondolák közé. 
Frissítve: 2018.12.19. 14:49

Lesz-e kulcsa anyámnak a lakásunkhoz? - interjú Lackfi Jánossal

Publikálás dátuma
2018.12.16. 09:50

Fotó: Draskovics Ádám
A család: dinamikus valóság, menet közben tudjuk kialakítani a számunkra legjobban, mondja Lackfi János költő, író, akit legújabb regénye kapcsán kérdeztünk a gyerek-szülői kapcsolatokról.
Sokat, sokfélét írt már a családjáról, sokszor kérdezik róluk, a műveitől függetlenül is. Megkerülhetetlenek, nyilván. A Levágott fül című új regénye kapcsán sem hagyhatjuk szó nélkül a családi viszonyokat, hiszen a két 17 éves főszereplő, az édesanyját elvesztő, rákkal küzdő, vak Lili és a címben jelzett testrészre rálelő Zalán körül is megborul az addig biztosnak hitt otthon, így-úgy elszakadnak a családi kötelékek. A valóságban is az a tapasztalata, hogy a tinédzserek élete ennyire tragikus és bonyolult? A regényben persze sűrítve vannak a tapasztalataim, de ha az élet felől nézzük, túlzások nincsenek e téren. Hajmeresztő helyzetekbe, értékbizonytalanságba kerülnek a gyerekek, jócskán megnehezítjük a dolgukat azzal, ahogy mi, felnőttek élünk. Korábban, ha valaki egy paraszti vagy középpolgári sorba született, nagyjából ki volt kövezve az életútja, látható helye volt az univerzumban. Most, a felerősödött nyilvánosság, például az internet videói következtében jóval hatalmasabb, izgalmasabb térbe csöppen. Megvalósult tündérmeseként láthatja, ahogy egyik napról a másikra egy bolti pénztárosra egy tehetségkutatóban elénekelt dal révén folyékony arany hullik az égből. Miközben a meghatározó családi közege egészen másfelé gravitálja a sorsát. 
Nemcsak családapaként, de tanárként a rendhagyó irodalomóráin is közvetlen kontaktusba kerül az érintett korosztállyal. Nem kétlem, innen is érik hatások, amik aztán regényalapanyaggá válnak. Elképesztő, milyen nyers életdarabkákat képesek bedobálni a diákok egy ilyen alkalommal. Ózdon megkérdeztem egyik versem kapcsán, mi lesz ott, ahol két pasi van, s egy 9 éves kislány bekiabálta: káosz és pálinka. Na, ezt nem az iskolai tankönyvből merítette. Bükkszentkereszten egy Petőfi-verset tárgyalva afelől érdeklődtem, mit gondolnak, a ma még életerős szüleik 30-40 év múlva milyenek lesznek? „Olyan kis aszalt szilvák” – bökte oda egy fiúcska. Az Ősi nevű kistelepülésen pedig azt kérdeztem tőlük, megváltozik-e a szüleik viselkedése, ha autóba ülnek, mire egyikük megnyugtatott, hogy igen, az apukája behunyt szemmel szokott vezetni, hogy szórakoztassa őket. Még jó, hogy hazafelé nem jött szembe önökkel az úton! A regénye alapján mintha az körvonalazódna, a család ma már egyáltalán nem tűnik biztonságos menedéknek, sőt, mintha menekülnének belőle a fiatalok. Megállja a helyét ez az olvasat? Talán soha nem is volt olyan vegytisztán menedék, biztonságot adó fészek, ahogy a különféle színes nyomatokon szeretjük látni. A család: dinamikus valóság. Amiben benne foglaltatik például, hogy igen, ahhoz, hogy felnőtté váljak, el kell mennem otthonról. De a kimozdulásnak is, a helyben maradásnak is megvan az ára – amiként a hierarchiának és a széthulló hierarchiának is. Az evangéliumban olvasható: a családapa a kincseiből régit és újat vesz elő. Nem lehet tehát csak a régiből vagy csak az újból építkezni, nincs vákuumszerű idő, statikus állapot, menet közben kell kitalálni, hogyan legyünk jók – magunkkal, másokkal. És nagyon kevés ember vallja, hogy ő nem a jóra törekszik, hogy ő gonosz. Nem, az csakis a szomszéd lehet… Korán hagyta ott a szülei házát. Mit vitt magával? Kamaszként egyfelől nagyon idealizáltam a szüleimet, másfelől nagyon önálló bolygó akartam már lenni, egyetemistaként elköltöztem otthonról, víg nincstelenségben éldegéltem egy lepukkant lakásban. Utólag és máig tartóan kellett tudatosítanom és elszámolnom számos értékkel, amit magammal hoztam. Hogy például az indulatosságot nem muszáj áthagyományoznom a gyerekeimre. Hiába ordítok, hogy „ne félj tőlem!”, félni fog, ha ordítok. És akkor változnom kell. Érdekes, hogy mennyi minden nincs végiggondolva, mikor valaki kilép a családjából, és saját család alapításába kezd. A lelki értelemben hozott értékekről nem nagyon szoktunk leltárt csinálni, míg a hollywoodi sztárok már a házassági szerződéseikbe belefoglalják, hogy válás esetén kié a Jaguar, a malibui ház, a kastély, a gyémánt nyakék. Mikor részt vettünk a feleségemmel a zsámbéki plébániai jegyesoktatásban, néhány párt megismerhettünk közelebbről. Azt tapasztaltuk, hogy sokkal nagyobb problémának tűnik, legyen-e a széken masni, mi a bevonulózene, hányféle desszert kell. Nincs az, hogy leülünk és megbeszéljük, milyen lesz az életünk, hol vannak a határok, anyámnak lesz-e kulcsa a lakásunkhoz, ki fog mosogatni, hogy kommunikálunk stb. Jelentéktelen dolgoknak tűnnek, de életbevágóak lesznek a későbbiek folyamán.  Már csak négyen élnek a zsámbéki házban, a hatból négy gyerek kirepült. Ők mit vittek magukkal?  Emlegetik a családi bulihangulatot, ahogy bármilyen béna zenére beindult odahaza a diszkó, az ugrálás, bohóckodás. A sok nevetést, kis cinkosságaikat. A beszélgetéseket, melyeket próbálunk most is életben tartani. Jó látni köztük a szoros testvéri összetartást.  És a házastársi önök között a feleségével? Az Emberszabás kötet Beszélgetéseink című versében olvasható a két sor: „egymással szakadatlan / gladiátorharcot folytató szülők”. Mekkorák voltak e csaták? Sokat kellett csiszolódnunk. Az iskolában van töri, magyar, torna, de nincsenek önismereti, gyereknevelési, társkapcsolati alapismeretek. Aztán hipp-hopp belekerülünk egy kapcsolatba. Innen a sok súrlódás, bántás, sértődés. Amiket aztán nem beszélünk ki. Ekkor van az, hogy én azt gondolom, hogy ő azt gondolja rólam, hogy. Azt hiszi, haragszom, pedig félek, hogy neheztel. Ha ezeket kibeszélnénk, tartósabbak lennének a párkapcsolatok is. Mennyire járt előnnyel, hátránnyal a pályáján, hogy a szülei (Oláh János és Mezey Katalin) is író-költők ? Mindkettő előfordult. Voltak, akik évtizedekig azt sem tudták, a felvett álnevem miatt, ki fia-borja vagyok, mások ellenben sokáig nem tudták megbocsátani nekem, kik a szüleim. Ahol emberileg lehetséges volt, túlléptem ezen. A szüleim tudatosan bevállalták saját politikai harcukat, amit átérzek, én viszont nem akartam ebbe a lövészárkosdiba belemenni. Egyetlen Magyarországban hiszek, oda emigráltam, ott élek. Ott él velem Csoóri Sándor és Oravecz Imre, Tolnai Ottó és Parti Nagy Lajos, Utassy József és Erdős Virág. Több versében is nagyon szépen ír az édesapjáról, megidézi a mozdulatait, gondolatait, a viszonyukat – milyen apa egy költő apja, aki maga is költő? Nagy szerencsém volt, hogy a létező szocializmus parkolópályára kényszerítette irodalmilag, ezért cselgáncsedzőként tartotta el a családját. Ő volt az edzőm, a szenszej, aki a saját testével élte elém a mozdulatsorokat, korrigálta az enyémeket, figyelt rám. De inaskodhattam is mellette, amikor házat vagy kertet épített otthon. Ez a régi létközösség, modellátadás sokaknak kimarad manapság, az apa informatikus vagy HR-es, nincs együttmozgás, csak ha horgászik, focizik a fiával. Költőként pedig számomra alapvető volt a Jel című kötete, amiben úgy szólaltatta meg a hangok egészen széles skáláját (keletieket, históriás énekeseket, nyugatosokat, népieket, avantgárdistákat), hogy eközben a markáns hangja is megmaradt. +1 KÉRDÉS Közismerten nagy a családja, hányan ülik körbe a közelgő ünnepekkor az asztalt? Nálunk ez többfelvonásos történet. A feleségemnek hat testvére van, velük ünnepelni külön nagy banzáj. Mi hárman vagyunk testvérek, az öcsémnek három gyermeke van, tőlünk is jön, aki tud – anyámék házában gyűlünk össze. Van még a nagy Bárdos-karácsony, amit a városmajori templomban szoktak megtartani, itt olyan 80-100 rokon találkozik. Ami, tekintve, hogy Bárdos Lajosnak (Kossuth-díjas zeneszerző, karnagy – a szerk.) 11 gyermeke volt és körülbelül 300 leszármazottja, nem is olyan vészesen nagy szám. A mi kamarakarácsonyunkon 2-3 gyermekünkkel ünneplünk, a többiek már a saját párjukkal a saját otthonukban alakítják az ünnepi szokásrendjüket.

NÉVJEGY

Lackfi János - József Attila- és Prima Primissima-díjas író, költő, műfordító. Negyvenhét könyve jelent meg ezidáig, fele vers, fele próza, fele gyerekeknek, fele felnőtteknek, és még harmincöt kötetnyi műfordítása franciából. Idén két könyvvel jelentkezett: az Emberszabás című versgyűjteménnyel és a Levágott fül című regénnyel.

Szerző