Rivalizálás. Későn tanultam meg ezt a szót, gyerekkoromban nem értettem volna, és nem is érdekelt. Az ilyen szavak már akkor anyámat jelentették. Ő volt minden ilyen agresszíven, professzionálisan hangzó kifejezés, aminek más célja nincs, mint hogy én hülyének érezzem magam. Nagyon korán megtanultam, mi az a megaláztatás.
A torok és a gyomor összeszorul, az ember elsüllyedni vágyik, és a szemét szorosan becsukná, ha nem kiabálnának a képébe közben, hogy „Most mit menekülsz? Nézz a szemembe!”. És a gyerek néz, bele az anya szemének haragos sötétségébe, de nem azt látja, hanem csak a saját, egyre távolodó és kicsinyülő alakját a feketeségen át. Az ököl összeszorul, a száj néma, a fül is csak foltokban hallja a „belőled sose lesz semmi”-féle tirádákat és a „mégis, mit csináljak veled” lamentálásait.
Apám erről nem tudott, ő főorvos volt, minden túlórát elvállalt, ritkán járt haza. Fényeskék szemű, szép szál ember, lehengerlően közvetlen és figyelmes, örökké körülrajongták a nők. Volt megbánnivalója bőven, talán ezért is jártunk templomba a nagyobb ünnepeken, gyönyörű család, súgtak össze mögöttünk, és az is voltunk mi hárman, a daliás apa kasmíröltönyében, a darázsderekú, kosztümös, filmcsillaghajú feleség meg a puccba vágott, masnis-térdzoknis, égő szemű kislány. Titokban persze mindenki anyámat sajnálta kárörvendően, főleg, ha azt is tudták róla, hogy a bécsi egyetemről jött haza hirtelen, és a nemzetközi karrier helyett most csak a vidéki társasélet egyhangú helyszínein ragyogtathatja éles eszét, hideg, büszke szépségét, lehengerlő műveltségét és egyre kétségbeesettebben fogyatkozó fiatalságát.
Magányos volt, igen. Megvetett mindenkit, a végén már apámat is. Haragjában engem akart megnevelni, kinevelni magának, fegyverhordozó apródjaként parádézni velem, összejövetelek csillagaként léptetni fel, büszkélkedni azzal, hogy nem siklott ki az élete, mert én majd visszamegyek helyette a világvárosok katedráira és pódiumaira, én majd megmutatom. Hát nem akartam megmutatni. Kétéves koromtól átláttam rajta, lehajtottam a fejem, és hallgattam. Szóáradata, ostorként pattogó érvei, először könyörgő, aztán egyre dörgőbb körmondatai nem hatottak meg, mert egyetlen célom volt: hogy ne tudjon megtörni. Egy idő után már az se fájt, ha kinevetett. Minél jobban akart valamit, annál kevésbé akartam én.
A legkevésbé beszélni szerettem, mert úgyis mindig letorkolt, ha vitatkozni próbáltam, mindig ő akart győzni, soha nem hallgatott meg, csak a földbe döngölt az érveivel. Azt élvezte a legjobban, ha a templomból hazamenet, a kocsiban hordhat le, amikor hármasban voltunk, és én mozdulni se mertem a Lada hátsó ülésén, kettejük össze nem illő parfümjének émelyítő szagában. Ráharaptam a nyelvemre, és nem szóltam vissza, mert egyetlen dologgal tudott zsarolni mégis: ha azzal fenyegetett, hogy kollégiumba küld, és az apámat nem láthatom többet. Az apámért tettem meg mindent, őt istenítettem, őt szolgáltam, miatta nem buktam meg, sőt az iskolában is csak miatta nem verekedtem, pedig nagyon szerettem volna végre bosszút állni én is valakin. Jó kislány voltam, de minden délután ástam. A kert végében volt a titkos gödröm. Kényelmes, sima falú üreggé mélyítettem, rongyokat hordtam bele, és attól kezdve, hogy kész lett, ott kucorogtam és elemlámpánál olvastam át a napsütéses délutánokat. Szerettem a földszag hűvösét, a rejtőzés édességét, a csendet.
Most mégsem egy gödörben ülök. Mégis itt vagyok Bécsben, nyolc éve élek két sarokra attól az egyetemtől, ahonnan az anyám negyven éve, öt hónapos terhesen kilépett, hogy soha ne mehessen vissza. Csak most értettem meg a fájdalmát, amikor nem vagyok kitéve a haragjának. Hosszú évekkel azután, hogy megszakította velem a kapcsolatot, mert árulásnak érezte, hogy rögtön az apám halála után leléptem. Azt ordította akkor, hogy otthagyom egyedül meghalni – pedig pont ettől virágzott ki. Önkénteskedni kezdett, és öregségére lassanként visszakapaszkodott a kórházi és az egyetemi világ peremére. Az egyik ismerősöm kifotózta a megyei lapból a róla szóló cikket, és elküldte, anyám ragyogóbb, mint valaha, elemében van, eltűnt a keserű szájtartása. Egyetlen félmondatban engem is megemlít az interjúban, „a lányom világhírű festőművész”, aztán megint magáról beszél, sokáig sorolja, hogy mit meg nem tett ő ezért a városért.
Ezek szerint tudja, mi lett belőlem. Sokáig reméltem, hogy ő fog felém közeledni. Azt nem várhatom, hogy büszke legyen rám, de tudom, hogy addig nem bírnék szólni se hozzá, amíg meg nem próbálja felfogni legalább, hogy mit művelt velem. Megérteni, hogy miért csak németül tudok interjút adni, hogy miért ragaszkodom annyira egy idegen nyelvhez, amin még mindig csak dadogva tudom kifejezni magam – azért, mert magyarul csak hallgatni tudok. Agresszív anyanyelvem elől egész életemben az elhallgatásba és a föld alatti félhomályba menekültem, és azért lettem festő, mert nem hagytak beszélni. Hiába akartam elmondani, hogy ki vagyok: mindig kiforgatták a szavaimat. A képeimbe viszont már nem szólhat bele soha. A spakli az enyém.
Idén karácsonykor elutazom egy évre, Ausztráliába. Előtte küldök anyámnak egy képeslapot. Nem lesz rajta írás a nevemen, a kép címén és a címzésen kívül, de talán ráismer még az írásomra. Talán meglepődik, és nem dobja ki azonnal. Talán el is gondolkodik majd rajta, mert szereti a rejtvényeket. „Rivus”, olvassa majd a címet a nevem mellett. Talán érdekelni fogja, hogy vajon miért van pont latinul. És ha megfejti, akkor neki kell hallgatni róla, mert erről, a kettőnk jeges viszonyáról, hiúságában és sebzettségében, most majd ő nem fog tudni beszélni, soha, senkinek. De legalább ezt az egy festményt látja majd tőlem, úgysem fogja megnézni egyik kiállításomat sem, ebben egészen biztos vagyok.
A képen vízpart, nagy csend, és egy göcsörtös, fekete fűzfa. Érezni, hogy a befagyott patak némán, sötéten és sebesen áramlik a jég alatt, haragos vér az erekben, de fent csak a jég, a hó, a zúzmara.
A közelgő éjszaka hallgatása.
