Szabó T. Anna: A karácsonyi lap

Rivalizálás. Későn tanultam meg ezt a szót, gyerekkoromban nem értettem volna, és nem is érdekelt. Az ilyen szavak már akkor anyámat jelentették. Ő volt minden ilyen agresszíven, professzionálisan hangzó kifejezés, aminek más célja nincs, mint hogy én hülyének érezzem magam. Nagyon korán megtanultam, mi az a megaláztatás. A torok és a gyomor összeszorul, az ember elsüllyedni vágyik, és a szemét szorosan becsukná, ha nem kiabálnának a képébe közben, hogy „Most mit menekülsz? Nézz a szemembe!”. És a gyerek néz, bele az anya szemének haragos sötétségébe, de nem azt látja, hanem csak a saját, egyre távolodó és kicsinyülő alakját a feketeségen át. Az ököl összeszorul, a száj néma, a fül is csak foltokban hallja a „belőled sose lesz semmi”-féle tirádákat és a „mégis, mit csináljak veled” lamentálásait. Apám erről nem tudott, ő főorvos volt, minden túlórát elvállalt, ritkán járt haza. Fényeskék szemű, szép szál ember, lehengerlően közvetlen és figyelmes, örökké körülrajongták a nők. Volt ­megbánnivalója bőven, talán ezért is ­jártunk templomba a nagyobb ünnepeken, gyönyörű család, súgtak össze mögöttünk, és az is voltunk mi hárman, a daliás apa kasmíröltönyében, a darázs­derekú, kosztümös, filmcsillaghajú feleség meg a puccba vágott, masnis-­térdzoknis, égő szemű kislány. Titokban persze mindenki anyámat sajnálta kárörvendően, főleg, ha azt is tudták róla, hogy a bécsi egyetemről jött haza hirtelen, és a nemzetközi karrier helyett most csak a vidéki társasélet egyhangú helyszínein ragyogtathatja éles eszét, hideg, büszke szépségét, lehengerlő műveltségét és egyre kétségbeesettebben fogyatkozó ­fiatalságát. Magányos volt, igen. Megvetett mindenkit, a végén már apámat is. Haragjában engem akart megnevelni, kinevelni magának, fegyverhordozó apródjaként parádézni velem, összejövetelek csillagaként léptetni fel, büszkélkedni azzal, hogy nem siklott ki az élete, mert én majd visszamegyek helyette a világvárosok katedráira és pódiumaira, én majd megmutatom. Hát nem akartam megmutatni. Kétéves koromtól átláttam rajta, lehajtottam a fejem, és hallgattam. Szóáradata, ostorként pattogó érvei, először könyörgő, aztán egyre dörgőbb körmondatai nem hatottak meg, mert egyetlen célom volt: hogy ne tudjon megtörni. Egy idő után már az se fájt, ha kinevetett. Minél jobban akart valamit, annál kevésbé akartam én. A legkevésbé beszélni szerettem, mert úgyis mindig letorkolt, ha vitatkozni próbáltam, mindig ő akart győzni, soha nem hallgatott meg, csak a földbe döngölt az érveivel. Azt élvezte a legjobban, ha a templomból hazamenet, a kocsiban hordhat le, amikor hármasban voltunk, és én mozdulni se mertem a Lada hátsó ülésén, kettejük össze nem illő parfümjének émelyítő szagában. Ráharaptam a nyelvemre, és nem szóltam vissza, mert egyetlen dologgal tudott zsarolni mégis: ha azzal fenyegetett, hogy kollégiumba küld, és az apámat nem láthatom többet. Az apámért tettem meg mindent, őt istenítettem, őt szolgáltam, miatta nem buktam meg, sőt az iskolában is csak miatta nem verekedtem, pedig nagyon szerettem volna végre bosszút állni én is valakin. Jó kislány voltam, de minden délután ástam. A kert végében volt a titkos gödröm. Kényelmes, sima falú üreggé mélyítettem, rongyokat hordtam bele, és attól kezdve, hogy kész lett, ott kucorogtam és elemlámpánál olvastam át a napsütéses délutánokat. Szerettem a földszag hűvösét, a rejtőzés édességét, a csendet. Most mégsem egy gödörben ülök. Mégis itt vagyok Bécsben, nyolc éve élek két sarokra attól az egyetemtől, ahonnan az anyám negyven éve, öt hónapos ter­hesen kilépett, hogy soha ne mehessen vissza. Csak most értettem meg a fájdalmát, amikor nem vagyok kitéve a haragjának. Hosszú évekkel azután, hogy megszakította velem a kapcsolatot, mert árulásnak érezte, hogy rögtön az apám halála után leléptem. Azt ordította akkor, hogy otthagyom egyedül meghalni – pedig pont ettől virágzott ki. Ön­kénteskedni kezdett, és öregségére lassanként visszakapaszkodott a kórházi és az egyetemi világ peremére. Az egyik ­ismerősöm kifotózta a megyei lapból a róla szóló cikket, és elküldte, anyám ragyogóbb, mint valaha, elemében van, eltűnt a keserű szájtartása. Egyetlen félmondatban engem is megemlít az interjúban, „a lányom világhírű festőművész”, aztán megint magáról beszél, sokáig sorolja, hogy mit meg nem tett ő ezért a városért. Ezek szerint tudja, mi lett belőlem. Sokáig reméltem, hogy ő fog felém közeledni. Azt nem várhatom, hogy büszke legyen rám, de tudom, hogy addig nem bírnék szólni se hozzá, amíg meg nem próbálja felfogni legalább, hogy mit művelt velem. Megérteni, hogy miért csak németül tudok interjút adni, hogy miért ragaszkodom annyira egy idegen nyelvhez, amin még mindig csak dadogva tudom kifejezni magam – azért, mert magyarul csak hallgatni tudok. Agresszív anyanyelvem elől egész életemben az elhallgatásba és a föld alatti félhomályba menekültem, és azért lettem festő, mert nem hagytak beszélni. Hiába akartam elmondani, hogy ki vagyok: mindig kiforgatták a szavaimat. A képeimbe viszont már nem szólhat bele soha. A spakli az enyém. Idén karácsonykor elutazom egy évre, Ausztráliába. Előtte küldök anyámnak egy képeslapot. Nem lesz rajta írás a nevemen, a kép címén és a címzésen kívül, de talán ráismer még az írásomra. Talán meglepődik, és nem dobja ki azonnal. Talán el is gondolkodik majd rajta, mert szereti a rejtvényeket. „Rivus”, olvassa majd a címet a nevem mellett. Talán érdekelni fogja, hogy vajon miért van pont latinul. És ha megfejti, akkor neki kell hallgatni róla, mert erről, a kettőnk jeges viszonyáról, hiúságában és sebzettségében, most majd ő nem fog tudni beszélni, soha, senkinek. De legalább ezt az egy festményt látja majd tőlem, úgysem fogja megnézni egyik kiállításomat sem, ebben egészen biztos vagyok. A képen vízpart, nagy csend, és egy göcsörtös, fekete fűzfa. Érezni, hogy a befagyott patak némán, sötéten és sebesen áramlik a jég alatt, haragos vér az erekben, de fent csak a jég, a hó, a zúzmara. A közelgő éjszaka hall­gatása. 
2018.12.16 10:27

Herczeg Szonja: Zöld

Petinek nagyon nem tetszik, hogy még mindig találkozgatok Tibivel. Nem tudom, miért nem fogja fel, hogy kábé csecsemőkorunk óta ismerjük egymást. Anyáink egymás mellett feküdtek a kórházban, szerintük már a karjukból integettünk egymásnak. Jó, igaz, jártunk egy pár évet, de aztán mindketten rájöttünk, legalábbis én biztosan, hogy ezt a barátságot nem kellene elrontani. Fura volt megcsókolni, fura volt, hogy nem mesélhettem neki saját magáról, mert ő volt a legjobb barátom is. Azt tudtam, hogy ő nehezen állt vissza a régi állapotba, de amikor összejött Brigivel, azt hittem, minden oké. Fú, az a csaj kész katasztrófa. Nem mintha nem lenne jogos néha a féltékenykedése, bennem is felmerült már sokszor, hogy Tibi nem bánná, ha továbbra is együtt lennénk, nagyon utálja Petit, teljesen ok nélkül. De akkor is, igazán leszállhatna rólam. Azt hiszi, sík hülye vagyok, hogy nem jövök rá, hogy ő hagyja ott a mocskot a padomnál, meg terjeszti a baromságokat rólam, amit szerencsére senki nem hisz el. Direkt nem bántom őt Tibinek, kussolok, nem akarok én parát, nehogy aztán még azt is felhozza, hogy el akarom őket szakítani egymástól. Már azon is elgondolkodtam, hogy nem beszélek többé a legjobb barátommal, mert nem éri meg ez az egész feszkó. Teljesen kivan a gyomrom, amikor dumálunk a folyosón vagy egy buliban, meg azt figyelem, hogy Brigi látja-e. Semmi értelme. Pont ezért nem is értem, mi történt, hogy Tibi megkért, menjek el vele egy körre kocsikázni, dumáljunk. Ilyen fél éve nem volt. Lehet, lehiggadt a csaj? Szerencsém van, Peti sosem problémázik, nagy mákom van vele, hogy ő ilyen. Mondtam is neki, hogy ma csak később tudunk talizni, mert még megyek Tibivel dumálni. Rohadt meleg van, de azért inkább gatyát húzok, mielőtt kihívónak tűnnék. Kész paranoia már az egész, komolyan. De legalább így Etelka néni sem néz majd furán, megint kint kószál a folyosón, viszi a hülye pogácsáit már megint körbe. – Csók! – vetem oda neki, és szaladok is tovább, Tibihez. – Helló! – köszönök neki, ahogy kinyitja nekem a vezetőülésről átnyúlva a mellette lévő ülést, és ahogy beszállok, a visszapillantóban meglátom Brigit. Fasza. – Én is, gondoltam, jövök, hogy tisztázzuk a dolgokat, tudod – mondja, én meg mosolyt erőltetek az arcomra és egy perszével letudom. Néma kussban megyünk percekig, mire megkérdem, hogy tulajdonképpen most akkor hova is megyünk, vagy csak autózunk, vagy mi van. – A tizenhétbe az átkötőhöz, tudod, ahova jártunk még régen, mit szólsz? – kérdi Tibi, de közben olyan a feje, mint aki citromba harapott. Kezd nagyon fura lenni az egész szitu, ki akarok szállni. – Figyi, srácok, szerintem álljunk meg valahol, mekiben, igyunk egy valamit, nem kell olyan messzire menni. Nem válaszolnak, Tibi csak repeszt tovább. Ahogy odaérünk a fás területre, ahol régen a kurvák álltak, hirtelen leállítja a motort. – Szálljunk ki! – mondja Brigi felszólítóan, és ekkor már tudom, hogy nagyon rábasztam erre a találkára. – Szóval az van, hogy kurvára unom, hogy nem szállsz le a palimról! – kezdi. – Fogalmam nincs, miről beszélsz, te beteg vagy, baszki, tényleg. Tibi, most már állítsd le a csajodat, mert lehet, jobb is, hogy ez most kijött, mert kurvára unom, hogy velem szórakozik. Tibi néma csendben áll és a földet rugdossa a cipőjével. – Szóval nem mondod meg neki, hogy hagyjon békén? Hogy kurvára nem érdekel már? – üvölti most már Brigi Tibinek, aki továbbra sem emeli fel a fejét. – Na, jó, nekem ebből elegem van, vigyetek haza és hagyjatok békén a picsába most már. Mindketten – vetem oda, és már nyitnám az ajtót, amikor egy hatalmas kongást hallok és megrázkódik a fejem. Odakapok, vérzik. Megszédülök. Hátranézek, Brigi egy vascsővel a kezében áll. Tibi csak néz, nem mozdul. A következő ütést kivédem a kezemmel, de érzem, hogy mindjárt elájulok. A földre zuhanok. Zöld, csillogó szemek merednek rám, és a vascső közelít az arcomhoz újra. * – Akkor térjünk vissza arra, hogy mi történt. És most már jó lenne, ha az igazat mondanád, mert kissé fáradunk, és tudod, hogy tudjuk, mi történt. – Jó. Szóval az volt, hogy Eszter nem hagyott békén. Hiába szakítottunk már egy éve és én Brigivel voltam, nem fogta fel. Azt hittem, hogy amikor összejött a pasijával akkor ez elmúlik. De nem így lett. Folyamatosan keresett, mármint a suliban, jött utánam, kérte, hogy béküljünk ki. – Ez érdekes, tudod, mert eddig akárkivel beszéltünk, azt állítja, hogy ő már csak gyerekkori barátként tekintett rád és tiszteletben tartotta az új kapcsolatodat és boldog volt a sajátjában… Arról nem beszélve, hogy a telefonján nem találtunk neked küldött SMS-eket, sem zaklatásra utaló hívásmennyiséget. – Ez a látszat, mert nem így volt. Esküszöm. És Brigit már nagyon zavarta. Engem csak kicsit, mert a barátom volt ettől még és szerettem. Szóval aznap beszélni akartam vele, hogy álljon le. Ezért hívtam fel és abban maradtunk, suli után elmegyünk és dumálunk. Ekkor történt, hogy a kocsiban teljesen kikelt magából, és félrehúzódtam. Ott voltunk egy félreeső területen, az erdőnél, tudják. És kiszálltunk, veszekedtünk, lökdöstük egymást, és akkor verte be a fejét. Én bepánikoltam, amikor láttam, hogy nem mozdul. És utána elástam. * – Nagyon köszönjük, hogy bejöttél. Ugye, tudod, hogy miért kerestünk meg újra? – Igen. Mindenki azt hiszi, hogy közöm van ahhoz, amit Tibi csinált. Pedig nincs. Igaz, nagyon elegem volt már abból, hogy Eszter zaklatja, de fogalmam nem volt arról, hogy mire készül. – Láttad rajta, hogy őt is zavarja ­Eszter? – Igen. Én próbáltam nyugtatni, hogy nemsokára vége a sulinak és nem kell többé látnunk. De ilyenkor is mindig nagyon mérges lett, már a falat ütötte. Kicsit, bevallom, féltem is tőle. – Gyakran volt agresszív? – Hát… ha visszagondolok, előfordult. De én így is nagyon szerettem. Köztünk veszekedés, nem félek bevallani, csak Eszter miatt volt. – Tudod, azért nehéz ezt elhinnünk, mert mindenki azt mondta, hogy Tibi nagyon is jóban volt Eszterrel… – Senki sem sejtette, hogy mi folyik a háttérben. Tibi udvarias akart lenni, mivel a szüleik jóban vannak. De nagyon zavarta már. Attól még, hogy Eszter egy nagyon szép csaj, attól még lehet zavaró a nyomulás, értik? – Tehát azt mondod, semmit sem tudtál az egészről se előtte, se utána? – Utána már tudtam. Tibi pár nap után elmondta. Ahogyan azt is, hogy baleset történt. – Rögzítsük akkor, ez tehát a végső mondanivalód? – Igen.
2019.01.20 19:50
Frissítve: 2019.01.20 19:50

Szavazhatott a közönség, ki a bűnös az öngyilkosság miatt

Publikálás dátuma
2019.01.20 18:00

Fotó: / Draskovics Ádám
A vesztesek érdeklik, mert az ő történeteikből lehet a legtöbbet tanulni. Tallér Edina számára a boldogság mindig gyanús, a jótékonykodás viszont alapvető dolog, nem jófejség kérdése. A negyvenkettedik széken ülő nő és a Csak tenyérnyi vér című színpadi művek minapi bemutatóinak apropóján kérdeztük az írót.
– A novemberben bemutatott Csak tenyérnyi vér című monodráma végén a nézők szavazhatnak – helyben papíron vagy e-mailen –, ítélkezhetnek, bűnös-e a zálogos felesége öngyilkosságában. Hogy áll a szavazás? – A közönség 80 százaléka a férfit tartja bűnösnek, 20 százalékuk a feleségül vett lányt ítéli el. Számunkra nagyon fontos ez a visszajelzés, mert ez azt jelenti, a nézők hazavittek magukkal valamit a színházból, nemcsak úgy eltelt két óra az életükből. És bármennyire is furcsa, még mi is, az előadás alkotói a mai napig beszélgetünk-vitatkozunk azon, valójában ki a bűnös. – Feloldható egyáltalán ez a dilemma? – Nem kell, hogy feloldódjon. A fontos, hogy egy mélységesen emberi probléma egyáltalán dilemmaként felmerüljön. Mindannyian tele vagyunk belénk nevelt, oltott, ívódott, megkövesedett véleményekkel, előítéletekkel, amik alapján, dilemmák nélkül, gyorsan ítéletet hozunk – ez az igazi bűn. – Honnan jött az ötlet, hogy Dosztojevszkij 1876-os „fantasztikus” elbeszélését, A szelíd asszonyt drámává írja? – Még évekkel ezelőtt a férjem (Gerner Csaba színész, rendező – a szerk.) kért meg rá, hogy írjak belőle monodrámát, mert a történet zálogos karaktere annyira távol áll tőle, hogy hihetetlenül izgalmas lenne számára a bőrébe bújni. Neki is láttam a munkának, de először egy sokkal jobban az eredeti szövegre támaszkodó színpadi adaptációban gondolkodtam. Aztán, ahogy a mű és a szituáció egyre több rétegét beszéltük át, egyre inkább elszakadtam – el mertem szabadulni – A szelíd asszonytól. – Látta a novellából készült, 1969-es Robert Brasson rendezte filmet Dominique Sanda főszereplésével? – Igen, és részben éppen a filmnek köszönhető, hogy eltértem az eredeti koncepciómtól. Egyfelől nem az eredetileg is súlyos Dosztojevszkij-művet szerettem volna még tovább terhelni, ahogy a film teszi, másfelől nem a lányt akartam a középpontba állítani, vagy párosukat a férjével, hanem magát a férfi karaktert. A férfit, akinek az az igazi tragédiája, hogy olyan értékrend szerint él, ami nem is a sajátja. Ő tényleg hisz abban, hogy a nő éltetni, a férfi élni született. Az a helyes magatartás, ha a feleségül vett nő a férfit szolgálja, hogy az ekként tudja építeni a jövőjüket. – Huszonöt éve társa az életben Gerner Csaba, aki a monodrámát játssza, de ő rendezte az Egy perccel tovább című darabját is, illetve mindketten a Másik Produkció művészi egyesület tagjai. Mennyire könnyű a munkakapcsolatuk? – Ha nem lennénk negyedszázada egy pár a magánéletben, a művészi munkája, értékítélete alapján akkor is örömmel adtam volna neki a darabomat, ha kéri. A közös munka számunkra nem volt tervezett, ahogy az életünk sem egy előre kigondolt út mentén valósul meg. Az első együttes produkciónk, egy zenés irodalmi est például nem a művészi önmegvalósítás szándékával jött létre, hanem a túlélés érdekében. Amióta a Másik Produkció működik, persze, tudatosan törekszünk a közös cél megvalósítására – akár zajosan vitázva is. – Hogy érinti önöket az új tao-szabályzás? – A mi társulatunkat közvetlenül sehogy, mert mi eddig is csupán a nézők támogatására számítottunk. A bevételeinket pedig mindig visszaforgatjuk a produkcióinkba. Ez nagy szabadságot ad nekünk. Azt persze látjuk, hogy a barátaink nem fogják tudni megvalósítani az általuk színpadra képzelt darabjaikat. – Önnek mindeddig sikerült: a Kaliforniai álom című szociobörleszkjének ősbemutatója egyenesen New Yorkban volt, aztán Kaliforniában is turnéztak vele. Milyen eredménnyel? – A New Yorkban élő Zsédely Tímea a saját költségén mutatta be a darabot és vitte át Los Angelesbe is a Pilvax Players társulat előadásában. A New York-i bemutató személyes élményei alapján azt mondhatom, az ott élő magyarok nemcsak vették, értették a poénokat, de messzemenőkig értékelték is. – Jól érzékelem, hogy a drámáinak egyik vezérfonala a boldogságkeresés, illetve ennek visszásságai? – A boldog emberek mindig gyanúsak, rögtön ki akarod nyitni a szekrényüket, van-e benne csontváz. Amikor a kislányom megkérdezi: „Mondd, anya, miért írsz ilyen nyomasztó történeteket?”, az a válaszom: „Mert engem a vesztesek érdekelnek, az ő történeteikből lehet tanulni”. Például A negyvenkettedik széken ülő nő című darab szereplője hiába terhelt gyerekkori defektusokkal, magányos végtelenül, mégis a felszínen akar maradni, boldog szeretne lenni. – Ebben a december közepén bemutatott darabban is erős az önáltatás, az önértékelésbeli hiátus és az önismeret hiányának a bemutatása. Ez a mindennapi tapasztalata is? – Azt látom, hogy az emberek mind egyéni, mind társadalmi szinten gyerekek akarnak maradni. Eltolják maguktól a felelősségvállalást, nem vesznek tudomást a problémákról, csak megmaradjon a komfortzónájuk, mindig valahonnan máshonnan, mástól várják a megoldást. Holott a megoldás, a változás mindig kizárólag belőlünk, egyénekből indulhat ki. Ezért van az, hogy amikor például az elesettebbekért felemeljük a hangunkat, bár értem és tisztelem az okokat, a csoportos felhördülésben nem tudok részt venni. Én abban hiszek, hogy nekem magamnak kell odaadnom a kabátomat annak, aki fázik. – Ezért is vesz részt évek óta jótékony célú akciókban? – Egyénileg, igen. Én így láttam, tanultam még a nagymamámtól, aki karácsonykor félretett ételt „a Jézuskának”, valójában a szomszéd gyerekeinek. A jótékonykodás, a gyengébbeken való segítés természetes és alapvető, nem jófejség.
2019.01.20 18:00
Frissítve: 2019.01.20 18:20