Szabó T. Anna: A karácsonyi lap

Rivalizálás. Későn tanultam meg ezt a szót, gyerekkoromban nem értettem volna, és nem is érdekelt. Az ilyen szavak már akkor anyámat jelentették. Ő volt minden ilyen agresszíven, professzionálisan hangzó kifejezés, aminek más célja nincs, mint hogy én hülyének érezzem magam. Nagyon korán megtanultam, mi az a megaláztatás. A torok és a gyomor összeszorul, az ember elsüllyedni vágyik, és a szemét szorosan becsukná, ha nem kiabálnának a képébe közben, hogy „Most mit menekülsz? Nézz a szemembe!”. És a gyerek néz, bele az anya szemének haragos sötétségébe, de nem azt látja, hanem csak a saját, egyre távolodó és kicsinyülő alakját a feketeségen át. Az ököl összeszorul, a száj néma, a fül is csak foltokban hallja a „belőled sose lesz semmi”-féle tirádákat és a „mégis, mit csináljak veled” lamentálásait. Apám erről nem tudott, ő főorvos volt, minden túlórát elvállalt, ritkán járt haza. Fényeskék szemű, szép szál ember, lehengerlően közvetlen és figyelmes, örökké körülrajongták a nők. Volt ­megbánnivalója bőven, talán ezért is ­jártunk templomba a nagyobb ünnepeken, gyönyörű család, súgtak össze mögöttünk, és az is voltunk mi hárman, a daliás apa kasmíröltönyében, a darázs­derekú, kosztümös, filmcsillaghajú feleség meg a puccba vágott, masnis-­térdzoknis, égő szemű kislány. Titokban persze mindenki anyámat sajnálta kárörvendően, főleg, ha azt is tudták róla, hogy a bécsi egyetemről jött haza hirtelen, és a nemzetközi karrier helyett most csak a vidéki társasélet egyhangú helyszínein ragyogtathatja éles eszét, hideg, büszke szépségét, lehengerlő műveltségét és egyre kétségbeesettebben fogyatkozó ­fiatalságát. Magányos volt, igen. Megvetett mindenkit, a végén már apámat is. Haragjában engem akart megnevelni, kinevelni magának, fegyverhordozó apródjaként parádézni velem, összejövetelek csillagaként léptetni fel, büszkélkedni azzal, hogy nem siklott ki az élete, mert én majd visszamegyek helyette a világvárosok katedráira és pódiumaira, én majd megmutatom. Hát nem akartam megmutatni. Kétéves koromtól átláttam rajta, lehajtottam a fejem, és hallgattam. Szóáradata, ostorként pattogó érvei, először könyörgő, aztán egyre dörgőbb körmondatai nem hatottak meg, mert egyetlen célom volt: hogy ne tudjon megtörni. Egy idő után már az se fájt, ha kinevetett. Minél jobban akart valamit, annál kevésbé akartam én. A legkevésbé beszélni szerettem, mert úgyis mindig letorkolt, ha vitatkozni próbáltam, mindig ő akart győzni, soha nem hallgatott meg, csak a földbe döngölt az érveivel. Azt élvezte a legjobban, ha a templomból hazamenet, a kocsiban hordhat le, amikor hármasban voltunk, és én mozdulni se mertem a Lada hátsó ülésén, kettejük össze nem illő parfümjének émelyítő szagában. Ráharaptam a nyelvemre, és nem szóltam vissza, mert egyetlen dologgal tudott zsarolni mégis: ha azzal fenyegetett, hogy kollégiumba küld, és az apámat nem láthatom többet. Az apámért tettem meg mindent, őt istenítettem, őt szolgáltam, miatta nem buktam meg, sőt az iskolában is csak miatta nem verekedtem, pedig nagyon szerettem volna végre bosszút állni én is valakin. Jó kislány voltam, de minden délután ástam. A kert végében volt a titkos gödröm. Kényelmes, sima falú üreggé mélyítettem, rongyokat hordtam bele, és attól kezdve, hogy kész lett, ott kucorogtam és elemlámpánál olvastam át a napsütéses délutánokat. Szerettem a földszag hűvösét, a rejtőzés édességét, a csendet. Most mégsem egy gödörben ülök. Mégis itt vagyok Bécsben, nyolc éve élek két sarokra attól az egyetemtől, ahonnan az anyám negyven éve, öt hónapos ter­hesen kilépett, hogy soha ne mehessen vissza. Csak most értettem meg a fájdalmát, amikor nem vagyok kitéve a haragjának. Hosszú évekkel azután, hogy megszakította velem a kapcsolatot, mert árulásnak érezte, hogy rögtön az apám halála után leléptem. Azt ordította akkor, hogy otthagyom egyedül meghalni – pedig pont ettől virágzott ki. Ön­kénteskedni kezdett, és öregségére lassanként visszakapaszkodott a kórházi és az egyetemi világ peremére. Az egyik ­ismerősöm kifotózta a megyei lapból a róla szóló cikket, és elküldte, anyám ragyogóbb, mint valaha, elemében van, eltűnt a keserű szájtartása. Egyetlen félmondatban engem is megemlít az interjúban, „a lányom világhírű festőművész”, aztán megint magáról beszél, sokáig sorolja, hogy mit meg nem tett ő ezért a városért. Ezek szerint tudja, mi lett belőlem. Sokáig reméltem, hogy ő fog felém közeledni. Azt nem várhatom, hogy büszke legyen rám, de tudom, hogy addig nem bírnék szólni se hozzá, amíg meg nem próbálja felfogni legalább, hogy mit művelt velem. Megérteni, hogy miért csak németül tudok interjút adni, hogy miért ragaszkodom annyira egy idegen nyelvhez, amin még mindig csak dadogva tudom kifejezni magam – azért, mert magyarul csak hallgatni tudok. Agresszív anyanyelvem elől egész életemben az elhallgatásba és a föld alatti félhomályba menekültem, és azért lettem festő, mert nem hagytak beszélni. Hiába akartam elmondani, hogy ki vagyok: mindig kiforgatták a szavaimat. A képeimbe viszont már nem szólhat bele soha. A spakli az enyém. Idén karácsonykor elutazom egy évre, Ausztráliába. Előtte küldök anyámnak egy képeslapot. Nem lesz rajta írás a nevemen, a kép címén és a címzésen kívül, de talán ráismer még az írásomra. Talán meglepődik, és nem dobja ki azonnal. Talán el is gondolkodik majd rajta, mert szereti a rejtvényeket. „Rivus”, olvassa majd a címet a nevem mellett. Talán érdekelni fogja, hogy vajon miért van pont latinul. És ha megfejti, akkor neki kell hallgatni róla, mert erről, a kettőnk jeges viszonyáról, hiúságában és sebzettségében, most majd ő nem fog tudni beszélni, soha, senkinek. De legalább ezt az egy festményt látja majd tőlem, úgysem fogja megnézni egyik kiállításomat sem, ebben egészen biztos vagyok. A képen vízpart, nagy csend, és egy göcsörtös, fekete fűzfa. Érezni, hogy a befagyott patak némán, sötéten és sebesen áramlik a jég alatt, haragos vér az erekben, de fent csak a jég, a hó, a zúzmara. A közelgő éjszaka hall­gatása. 
Szerző

Dragomán György: Vikunya

Publikálás dátuma
2018.12.16. 10:24

– Ide kérek egy olvashatót – a futár még mindig fújtatott a kaptatótól és a jókora csomag súlyától, a kaputól legalább hatvan lépcső vezetett fel a villa bejáratig. Ahogy Rózsahegyiné elé tartotta a tömböt, határozottan érezte, hogy veríték csorog a hátán, a pulóver és a télikabát alatt. Rózsahegyiné fekete kosztümjének ujjai alól üveg- és fémkarperecek csúsztak elő, csörögtek, ahogy a kezébe fogta a tollat. Leírta a nevét, az ujjain nagy színes bizsu-gyűrűk csillogtak. Elvette a csomagot, a toll még a kezében volt, úgy nézett végig a futáron. – Ne haragudjon fiatalember, megmondaná, hogy pontosan hány kiló? – kérdezte hirtelen. A futár épp visszatette az aláíróblokkot az övtáskájába, és már fordult volna, hogy lemenjen a lépcsőn. Rózsahegyiné kérdése annyira meglepte, hogy azt gondolta, inkább meg se hallja, de közben érezte, hogy átforrósodik az arca, vörös arccal, pislogva állt a lépcsőn a hidegben, nem tudott se megmozdulni, se megszólalni. – Kértem, ne haragudjon – Rózsahegyiné hangja érdes volt, beszéd közben édeskés pára csapott ki a szájából, likőr, villant a futár eszébe a szó, hubertusz. Ez a felismerés valahogy megnyugtatta, befejezte a mozdulatot, behúzta az övtáska cipzárját. – Nem szoktam mérni magam – mondta a hirtelen, hátrálva lejjebb lépett, megfogta a korlátot, elfordult, indult le a lépcsőn. – Várjon – kiáltott utána Rózsahegyiné –, a tolla! A futár visszalépett a lépcsőn, megfogta a golyóstollat, úgy tett, mintha nem vette volna észre a toll mellé fogott ötszázast. Elnézett Rózsahegyiné ősz kontya fölött, az ajtóra akasztott koszorúra szalagozott aranyszínű tobozokat nézte, a fenyőágak köré font ledsorokat. – Négy kilót fogytam hat hónap alatt – szólalt meg aztán, a maga számára is váratlanul. Rózsahegyiné bólintott, a lábtörlőre tett csomag felé intett. – Segítene, kérem, behozni? A futár szó nélkül lehajolt, felemelte a csomagot, belépett a házba, ment Rózsahegyiné után. Átmentek az előszobán, aztán a nappaliba értek, a falon olajfestmények és őztrófeák függtek, az egyik sarokban a lépcső mellett egy nagy, aranycsillagokkal díszített karácsonyfa állt. A futár már tette volna le a csomagot, de Rózsahegyiné elindult felfele a lépcsőn. – Tegye meg, hogy felhozza a hálóba – mondta. A fenti előtérből négy ajtó is nyílt, Rózsahegyiné kinyitotta az egyiket, bement. A futár már szabályosan lihegett, Rózsahegyiné az ágyra mutatott. – Oda tegye, kérem – mondta. Ahogy a futár letette az ágytakaróra a dobozt, valami megcsörrent benne. – Elfogad egy pohár vizet? – kérdezte Rózsahegyiné. A futár bólintott. Rózsahegyiné kiment, a futár egyedül maradt a szobában. Az egyik falat teljes egészében egy beépített szekrény foglalta el, az ággyal szemben a falon egy festmény függött súlyos aranykeretben, egy elhízott férfit ábrázolt, elegáns öltönyben guggolt, puskával a karján, fél kezét egy földön fekvő hallott kecske hatalmas szarván nyugtatta, diadalmasan mosolygott. – A férjem – mondta Rózsahegyiné, a futár kezébe nyomta a poharat, megvárta, amíg inni kezd. – Három napja volt a temetése – mondta aztán. A víz klórízű volt, a futár torka az első korty után megtelt valami száraz ízzel, elképzelte, hogy a víz körbemossa a pohár belsejére ülepedett port, leengedte a szájától a poharat. – Részvétem – mondta. – Nincs mit sajnálni rajta – mondta Rózsahegyiné. – A szeretőjénél kapott infarktust. – A szekrényhez lépett, egymás után kezdte kinyitogatni az ajtókat – Az egyiknél a sok közül – mondta, az utolsó ajtót is kinyitotta. A szekrényben öltönyök, zakók, kabátok sorakoztak példás rendben. – Harminc éven át hazudott nekem – megrázta a fejét, benyúlt a szekrénybe, egy fémszürke öltönyt vett elő. – Amilyen hülye vagyok, elhittem, hogy csak a vadászat a hobbija. Persze, gondolhattam volna, hogy nem a vaddisznók miatt csináltat folyton ruhákat magának. A futár a férfi arcára nézett, a festményen a mosoly őszintének tűnt. Rózsahegyiné a csomag felé intett. – Tudja, mi van abban? – nem várta meg a válaszát, úgy folytatta: – Egy textilmegsemmisítő. Olyasmi, mint az iratmegsemmisítő, csak ruháknak. Szét akartam vele vágni az összeset – a futár felé mutatta az öltönyt –, és ezzel kezdtem volna, a legdrágábbal, a vikunyával – bólintott –, de aztán megláttam magát. A futár az kisasztalra koppantotta a poharat. – Mennem kell – mondta. Rózsahegyiné megrázta a fejét. – Lehet, hogy nem látja a hasonlóságot, de maga pont úgy néz ki, mint a férjem a maga korában. Akkor, amikor megismertem. A testalkata, a járása, a nézése, minden pont olyan. A fia lehetne. Úgyhogy inkább magának adom a ruháit. Ha nem is az összeset, legalább ezt. Ezt a vikunyát. Már ha hajlandó elfogadni vagy felpróbálni. A futár megérintette az öltönyt, áthúzta az ujjai között a sima anyagot. Köszönöm, de inkább nem – ezt szerette volna mondani, de ahogy elfordította a fejét, a festményről a férfi mintha rákacsintott volna. – Nem bánom, egy próbát megér – mondta mégis. 
Frissítve: 2018.12.16. 10:28

Péterfy-Novák Éva: Az én családom

Publikálás dátuma
2018.12.16. 10:11
Az egyetlen hely, ahol karácsony éjjelén nyugalmat lel férj és feleség Gustave Dore illusztrációján, 1854.
Fotó: GETTYIMAGES
Ez így elég röhejes, mert mire leírom a családot a kedves olvasó elveszíti a fonalat. Teszek azért egy próbát. Szeretem a családomat. Szeretem a karácsonyt. Szeretem, hogy mindenki körülöttem van. Szeretem, hogy izzik a feszültség, szeretem, hogy a gyerekek olykor veszekednek, aztán kibékülnek, aztán megint… Két nappal az ünnep előtt piaci napot tartok. Gergely el akar kísérni, mert szerinte az legalább az ünnepi vásárláskor úgy illik. Mondjuk, én szívesebben megyek egyedül, de nem akarom elvenni a kedvét. Korán kelek, felköltöm, teszek még egy utolsó kísérletet, hogy szerintem ő menjen el fát venni, a piacot elintézem egyedül. De nem hajlik, jönni akar. A piacon aztán komótosan végigjárunk mindent. A kis tolókocsi hamar megtelik, háromszor is fordulni kell a kocsihoz. De megvan majdnem minden, már csak az Aldiba kell bemenni hazafelé, és készen is vagyunk. Egy nappal az ünnep előtt sütök, Juli (a lányom) az udvarlójával mamáékért megy, mert mama nem szeret Zsombival (a fiam) közlekedni, azt mondja, gyorsan vezet. Juli helyesel, hogy igen-igen, legutóbb még a bőrkesztyűt is felhúzta, hogy figyi mama, most rallyzunk egy csöppet. Anyu ki akart szállni menet közben, de végül szerencsésen hazaértek, és csak kétszer vesztek össze útközben. De idén ez már nem fordulhat elő, mert Petra (a barátnője) megfékezi majd a száguldozni készülő kisfiamat. Mamával együtt a húgom és a kisebbik lánya is megérkezik, plusz külön a nagyobbik, Berta. Ő Pesten él és Ádival (a fiúja) jön. Zsombor és Petra délutánra jönnek, akkor már nem vagyok nyakig lisztes, aminek nem csak én örülök, hanem mindenki más is, mert kevésbé stresszes, ha nem kapkodásban vagyok. Mármint nekik. Juli estefelé ártatlanul megkérdezi, hogy megvan-e már a fa, belém nyilall, hogy egy túrót van meg, azonnal szemrehányóan nézek az uramra, de Julcsi megnyugtat, hogy ők ketten Gergellyel reggel korán elmennek és egy pazar fát fognak választani, ne stresszeljek már ezen. A kalács kisül, természetesen mindenki másfélét szeret, az egyik a marcipánosat, a másik a csokisat, a harmadik a fahéjasat. Azonnal fel akarják falni, én veszekszem, és kikérem magamnak, mert az holnapra van, de aztán feladom a harcot, úgyis esélytelen. Még szerencse, hogy anyukám hozott hat rúd bejglit, meg két bőrönd nagyságú süteményhordozót tele minden jóval. Estére megérkezik Misike (Gergely fia) Berlinből, magával hozza Rozit (féltestvére az anyukájától) is. Keveset látják egymást, ki kell használni minden percet. Aztán Gergely később még bemegy Szentendréig, hogy kihozza Simont (Gergely fia), és Szentesit (plusz gyerek). Hazafelé beszaladnak az Aldiba, mert látatlanba keveslik a bort. Mondjuk, ettől nekem felszalad a szemöldököm, de mindegy. Azt a fonalat, hogy ki hol alszik, már régen elvesztettem, nekem egy a lényeg, hogy mama (anyukám) kényelmesen legyen, a többit zsírozzák le egymás között, hogy ki-kivel tud jól együtt aludni, ki-kivel nem bír, mert szerinte a másik horkol. Nem vagyok hajlandó ebbe belefolyni már legalább három éve. Aznap én már hajnal óta főzök, a harminchárom literes kicsinek bizonyul a húsleveshez, de nincs nagyobb fazekam, jövőre azt kérek karácsonyra. Mivel időérzékem nulla, így a leves megint elkészül majd korábban, de megnyugtatom magam, hogy ez direkt jó, mert nem lesz tűzforró. Hét körül még mindenki alszik, csak Emma (Gergely lánya) sürög-forog körülöttem. Azt mondja, hogy szerinte rittyentsünk egy citromtortát, olyan Kardos szeletet, a Szentesi receptjét. Szentesi leordít fentről, hogy nélküle el ne merjük kezdeni, aztán Juli is leordít, hogy ő is jön, majd Misi is leordít, hogy ne ordítozzunk, ő még alszik. Még szerencse, hogy Zsomborék és Bertáék lent alszanak, az ordítozásból semmit nem hallanak, viszont minden mozdulatunkat igen, hiszen a székeket nem óvatosan tologatjuk, a robotgép pedig gyakorlatilag a fejük fölött pörög. Lassan kezd kiderülni, hogy miket felejtettünk el, anyukám is lejön, hallgatja, majd enyhe mártírsággal a hangjában megkérdezi, elmenjen-e a boltba, mire mindenki felháborodik, hogy majd Simon elmegy, legrosszabb esetben egyedül. Simon (aki nyilvánvalóan hallgatózik) leordít fentről, hogy szívesen elmegy, de elvinné a kocsit, faluhelyen nem nézik az ilyesmit, hogy jogsi. Erre már nem is válaszolok, de Juli intézkedik és összeírják Simonnak, hogy mit hozzon, felköltik Borostyánt is (húgom kisebbike), hogy kísérje el, egy kis mozgás mindenkinek jót tesz így reggeli előtt. Ja, azt elfelejtettem, hogy mindenki mást akar reggelizni, legalább háromszor sütök különféle rántottákat, mindezt főzés közben. Pisztrángot is készítek tejszínesen, de kell csinálnom simán pirítva is, mert mama nem szereti a tejszínest. De nem baj, Berta meg csak csirkemellet eszik, úgyhogy bepácolom azt is. Aztán mindenki felébred, Juli és Gergely meghozzák végre a fát, elkezdődik a díszítés, Juli parancsnoksága alatt. Misiék segítenek neki, meg Szentesi és Emma, de ők csak azután, hogy készen lettek a citromtortával. Zsombor, Petra, Berta, Ádi és Dani (Juli fiúja) közben összepakolják a teraszt, aztán mindenki csomagolgat. Anyukám percenként kérdezi meg, hogy ő mit csináljon, hiába na, szokatlan neki, hogy pihengethet. A szenteste csodás és zsúfolt, és szent és jóleső, csak kicsit veszekedős, de nagyon szeretetteli, egyszóval csodás. A vacsora, nem azért, hogy fényezzem magam, de pazar, aztán ajándékozás, amibe már teljesen összezavarodom, annyian vagyunk, úgyhogy ismét megfogadom, jövőre mindenkinek egyenajit vásárolok. Elpilledünk, majd Julcsi előveszi az Activityt, de túl sokan vagyunk, túl nagy létszámúak a csapatok, túlságosan győzni akar mindenki, úgyhogy iszonyú a hangzavar, mama már nem bírja, felmegy lefeküdni, úgyhogy végre előkerülhet a bor és a Baileys. Aztán tánc és karaoke, és tánc és ugrálás, és kacagás és jókedv, kis veszekedés, aztán tánc. Én elmegyek éjfél körül aludni, mert mégiscsak én főztem, nekem jár egy kis csend. De persze ott sincs csend, hajnal háromig hallom, hogy megy a buli. Reggel fél hatkor jövök ki kávézni. Szőnyeg feltekerve, asztalok félretolva, konfettik szétszórva, poharak mindenütt. Próbálok vizet inni, de esélytelen, nincs miből. Előveszek egy kávéscsészét, iszom abból, majd visszamegyek a hálószobába. Úgy tervezem, hogy sorozatokat nézek addig, amíg fel nem kelnek, nem fogok megint én takarítani utánuk. Aztán tíz perc múlva belém nyilall, hogy itt van mama, nem láthatja meg, hogy mennyit ittak, mert felmegy a vérnyomása. Úgyhogy kimegyek, felveszem a melegítőmet és dohogva, morogva nekiállok összepakolni, aztán főzni, mert ebédre jön Gergő apukája és a húgai összesen öt gyerekkel.