– Ide kérek egy olvashatót – a futár még mindig fújtatott a kaptatótól és a jókora csomag súlyától, a kaputól legalább hatvan lépcső vezetett fel a villa bejáratig. Ahogy Rózsahegyiné elé tartotta a tömböt, határozottan érezte, hogy veríték csorog a hátán, a pulóver és a télikabát alatt.
Rózsahegyiné fekete kosztümjének ujjai alól üveg- és fémkarperecek csúsztak elő, csörögtek, ahogy a kezébe fogta a tollat. Leírta a nevét, az ujjain nagy színes bizsu-gyűrűk csillogtak.
Elvette a csomagot, a toll még a kezében volt, úgy nézett végig a futáron.
– Ne haragudjon fiatalember, megmondaná, hogy pontosan hány kiló? – kérdezte hirtelen.
A futár épp visszatette az aláíróblokkot az övtáskájába, és már fordult volna, hogy lemenjen a lépcsőn. Rózsahegyiné kérdése annyira meglepte, hogy azt gondolta, inkább meg se hallja, de közben érezte, hogy átforrósodik az arca, vörös arccal, pislogva állt a lépcsőn a hidegben, nem tudott se megmozdulni, se megszólalni.
– Kértem, ne haragudjon – Rózsahegyiné hangja érdes volt, beszéd közben édeskés pára csapott ki a szájából, likőr, villant a futár eszébe a szó, hubertusz. Ez a felismerés valahogy megnyugtatta, befejezte a mozdulatot, behúzta az övtáska cipzárját.
– Nem szoktam mérni magam – mondta a hirtelen, hátrálva lejjebb lépett, megfogta a korlátot, elfordult, indult le a lépcsőn.
– Várjon – kiáltott utána Rózsahegyiné –, a tolla!
A futár visszalépett a lépcsőn, megfogta a golyóstollat, úgy tett, mintha nem vette volna észre a toll mellé fogott ötszázast. Elnézett Rózsahegyiné ősz kontya fölött, az ajtóra akasztott koszorúra szalagozott aranyszínű tobozokat nézte, a fenyőágak köré font ledsorokat. – Négy kilót fogytam hat hónap alatt – szólalt meg aztán, a maga számára is váratlanul.
Rózsahegyiné bólintott, a lábtörlőre tett csomag felé intett. – Segítene, kérem, behozni?
A futár szó nélkül lehajolt, felemelte a csomagot, belépett a házba, ment Rózsahegyiné után.
Átmentek az előszobán, aztán a nappaliba értek, a falon olajfestmények és őztrófeák függtek, az egyik sarokban a lépcső mellett egy nagy, aranycsillagokkal díszített karácsonyfa állt. A futár már tette volna le a csomagot, de Rózsahegyiné elindult felfele a lépcsőn. – Tegye meg, hogy felhozza a hálóba – mondta.
A fenti előtérből négy ajtó is nyílt, Rózsahegyiné kinyitotta az egyiket, bement.
A futár már szabályosan lihegett, Rózsahegyiné az ágyra mutatott. – Oda tegye, kérem – mondta.
Ahogy a futár letette az ágytakaróra a dobozt, valami megcsörrent benne.
– Elfogad egy pohár vizet? – kérdezte Rózsahegyiné.
A futár bólintott.
Rózsahegyiné kiment, a futár egyedül maradt a szobában. Az egyik falat teljes egészében egy beépített szekrény foglalta el, az ággyal szemben a falon egy festmény függött súlyos aranykeretben, egy elhízott férfit ábrázolt, elegáns öltönyben guggolt, puskával a karján, fél kezét egy földön fekvő hallott kecske hatalmas szarván nyugtatta, diadalmasan mosolygott.
– A férjem – mondta Rózsahegyiné, a futár kezébe nyomta a poharat, megvárta, amíg inni kezd. – Három napja volt a temetése – mondta aztán.
A víz klórízű volt, a futár torka az első korty után megtelt valami száraz ízzel, elképzelte, hogy a víz körbemossa a pohár belsejére ülepedett port, leengedte a szájától a poharat. – Részvétem – mondta.
– Nincs mit sajnálni rajta – mondta Rózsahegyiné. – A szeretőjénél kapott infarktust. – A szekrényhez lépett, egymás után kezdte kinyitogatni az ajtókat – Az egyiknél a sok közül – mondta, az utolsó ajtót is kinyitotta. A szekrényben öltönyök, zakók, kabátok sorakoztak példás rendben. – Harminc éven át hazudott nekem – megrázta a fejét, benyúlt a szekrénybe, egy fémszürke öltönyt vett elő. – Amilyen hülye vagyok, elhittem, hogy csak a vadászat a hobbija. Persze, gondolhattam volna, hogy nem a vaddisznók miatt csináltat folyton ruhákat magának.
A futár a férfi arcára nézett, a festményen a mosoly őszintének tűnt.
Rózsahegyiné a csomag felé intett. – Tudja, mi van abban? – nem várta meg a válaszát, úgy folytatta: – Egy textilmegsemmisítő. Olyasmi, mint az iratmegsemmisítő, csak ruháknak. Szét akartam vele vágni az összeset – a futár felé mutatta az öltönyt –, és ezzel kezdtem volna, a legdrágábbal, a vikunyával – bólintott –, de aztán megláttam magát.
A futár az kisasztalra koppantotta a poharat. – Mennem kell – mondta.
Rózsahegyiné megrázta a fejét. – Lehet, hogy nem látja a hasonlóságot, de maga pont úgy néz ki, mint a férjem a maga korában. Akkor, amikor megismertem. A testalkata, a járása, a nézése, minden pont olyan. A fia lehetne. Úgyhogy inkább magának adom a ruháit. Ha nem is az összeset, legalább ezt. Ezt a vikunyát. Már ha hajlandó elfogadni vagy felpróbálni.
A futár megérintette az öltönyt, áthúzta az ujjai között a sima anyagot. Köszönöm, de inkább nem – ezt szerette volna mondani, de ahogy elfordította a fejét, a festményről a férfi mintha rákacsintott volna.
– Nem bánom, egy próbát megér – mondta mégis.
