Dragomán György: Vikunya

Publikálás dátuma
2018.12.16. 10:24

– Ide kérek egy olvashatót – a futár még mindig fújtatott a kaptatótól és a jókora csomag súlyától, a kaputól legalább hatvan lépcső vezetett fel a villa bejáratig. Ahogy Rózsahegyiné elé tartotta a tömböt, határozottan érezte, hogy veríték csorog a hátán, a pulóver és a télikabát alatt. Rózsahegyiné fekete kosztümjének ujjai alól üveg- és fémkarperecek csúsztak elő, csörögtek, ahogy a kezébe fogta a tollat. Leírta a nevét, az ujjain nagy színes bizsu-gyűrűk csillogtak. Elvette a csomagot, a toll még a kezében volt, úgy nézett végig a futáron. – Ne haragudjon fiatalember, megmondaná, hogy pontosan hány kiló? – kérdezte hirtelen. A futár épp visszatette az aláíróblokkot az övtáskájába, és már fordult volna, hogy lemenjen a lépcsőn. Rózsahegyiné kérdése annyira meglepte, hogy azt gondolta, inkább meg se hallja, de közben érezte, hogy átforrósodik az arca, vörös arccal, pislogva állt a lépcsőn a hidegben, nem tudott se megmozdulni, se megszólalni. – Kértem, ne haragudjon – Rózsahegyiné hangja érdes volt, beszéd közben édeskés pára csapott ki a szájából, likőr, villant a futár eszébe a szó, hubertusz. Ez a felismerés valahogy megnyugtatta, befejezte a mozdulatot, behúzta az övtáska cipzárját. – Nem szoktam mérni magam – mondta a hirtelen, hátrálva lejjebb lépett, megfogta a korlátot, elfordult, indult le a lépcsőn. – Várjon – kiáltott utána Rózsahegyiné –, a tolla! A futár visszalépett a lépcsőn, megfogta a golyóstollat, úgy tett, mintha nem vette volna észre a toll mellé fogott ötszázast. Elnézett Rózsahegyiné ősz kontya fölött, az ajtóra akasztott koszorúra szalagozott aranyszínű tobozokat nézte, a fenyőágak köré font ledsorokat. – Négy kilót fogytam hat hónap alatt – szólalt meg aztán, a maga számára is váratlanul. Rózsahegyiné bólintott, a lábtörlőre tett csomag felé intett. – Segítene, kérem, behozni? A futár szó nélkül lehajolt, felemelte a csomagot, belépett a házba, ment Rózsahegyiné után. Átmentek az előszobán, aztán a nappaliba értek, a falon olajfestmények és őztrófeák függtek, az egyik sarokban a lépcső mellett egy nagy, aranycsillagokkal díszített karácsonyfa állt. A futár már tette volna le a csomagot, de Rózsahegyiné elindult felfele a lépcsőn. – Tegye meg, hogy felhozza a hálóba – mondta. A fenti előtérből négy ajtó is nyílt, Rózsahegyiné kinyitotta az egyiket, bement. A futár már szabályosan lihegett, Rózsahegyiné az ágyra mutatott. – Oda tegye, kérem – mondta. Ahogy a futár letette az ágytakaróra a dobozt, valami megcsörrent benne. – Elfogad egy pohár vizet? – kérdezte Rózsahegyiné. A futár bólintott. Rózsahegyiné kiment, a futár egyedül maradt a szobában. Az egyik falat teljes egészében egy beépített szekrény foglalta el, az ággyal szemben a falon egy festmény függött súlyos aranykeretben, egy elhízott férfit ábrázolt, elegáns öltönyben guggolt, puskával a karján, fél kezét egy földön fekvő hallott kecske hatalmas szarván nyugtatta, diadalmasan mosolygott. – A férjem – mondta Rózsahegyiné, a futár kezébe nyomta a poharat, megvárta, amíg inni kezd. – Három napja volt a temetése – mondta aztán. A víz klórízű volt, a futár torka az első korty után megtelt valami száraz ízzel, elképzelte, hogy a víz körbemossa a pohár belsejére ülepedett port, leengedte a szájától a poharat. – Részvétem – mondta. – Nincs mit sajnálni rajta – mondta Rózsahegyiné. – A szeretőjénél kapott infarktust. – A szekrényhez lépett, egymás után kezdte kinyitogatni az ajtókat – Az egyiknél a sok közül – mondta, az utolsó ajtót is kinyitotta. A szekrényben öltönyök, zakók, kabátok sorakoztak példás rendben. – Harminc éven át hazudott nekem – megrázta a fejét, benyúlt a szekrénybe, egy fémszürke öltönyt vett elő. – Amilyen hülye vagyok, elhittem, hogy csak a vadászat a hobbija. Persze, gondolhattam volna, hogy nem a vaddisznók miatt csináltat folyton ruhákat magának. A futár a férfi arcára nézett, a festményen a mosoly őszintének tűnt. Rózsahegyiné a csomag felé intett. – Tudja, mi van abban? – nem várta meg a válaszát, úgy folytatta: – Egy textilmegsemmisítő. Olyasmi, mint az iratmegsemmisítő, csak ruháknak. Szét akartam vele vágni az összeset – a futár felé mutatta az öltönyt –, és ezzel kezdtem volna, a legdrágábbal, a vikunyával – bólintott –, de aztán megláttam magát. A futár az kisasztalra koppantotta a poharat. – Mennem kell – mondta. Rózsahegyiné megrázta a fejét. – Lehet, hogy nem látja a hasonlóságot, de maga pont úgy néz ki, mint a férjem a maga korában. Akkor, amikor megismertem. A testalkata, a járása, a nézése, minden pont olyan. A fia lehetne. Úgyhogy inkább magának adom a ruháit. Ha nem is az összeset, legalább ezt. Ezt a vikunyát. Már ha hajlandó elfogadni vagy felpróbálni. A futár megérintette az öltönyt, áthúzta az ujjai között a sima anyagot. Köszönöm, de inkább nem – ezt szerette volna mondani, de ahogy elfordította a fejét, a festményről a férfi mintha rákacsintott volna. – Nem bánom, egy próbát megér – mondta mégis. 
Frissítve: 2018.12.16. 10:28

Péterfy-Novák Éva: Az én családom

Publikálás dátuma
2018.12.16. 10:11
Az egyetlen hely, ahol karácsony éjjelén nyugalmat lel férj és feleség Gustave Dore illusztrációján, 1854.
Fotó: GETTYIMAGES
Ez így elég röhejes, mert mire leírom a családot a kedves olvasó elveszíti a fonalat. Teszek azért egy próbát. Szeretem a családomat. Szeretem a karácsonyt. Szeretem, hogy mindenki körülöttem van. Szeretem, hogy izzik a feszültség, szeretem, hogy a gyerekek olykor veszekednek, aztán kibékülnek, aztán megint… Két nappal az ünnep előtt piaci napot tartok. Gergely el akar kísérni, mert szerinte az legalább az ünnepi vásárláskor úgy illik. Mondjuk, én szívesebben megyek egyedül, de nem akarom elvenni a kedvét. Korán kelek, felköltöm, teszek még egy utolsó kísérletet, hogy szerintem ő menjen el fát venni, a piacot elintézem egyedül. De nem hajlik, jönni akar. A piacon aztán komótosan végigjárunk mindent. A kis tolókocsi hamar megtelik, háromszor is fordulni kell a kocsihoz. De megvan majdnem minden, már csak az Aldiba kell bemenni hazafelé, és készen is vagyunk. Egy nappal az ünnep előtt sütök, Juli (a lányom) az udvarlójával mamáékért megy, mert mama nem szeret Zsombival (a fiam) közlekedni, azt mondja, gyorsan vezet. Juli helyesel, hogy igen-igen, legutóbb még a bőrkesztyűt is felhúzta, hogy figyi mama, most rallyzunk egy csöppet. Anyu ki akart szállni menet közben, de végül szerencsésen hazaértek, és csak kétszer vesztek össze útközben. De idén ez már nem fordulhat elő, mert Petra (a barátnője) megfékezi majd a száguldozni készülő kisfiamat. Mamával együtt a húgom és a kisebbik lánya is megérkezik, plusz külön a nagyobbik, Berta. Ő Pesten él és Ádival (a fiúja) jön. Zsombor és Petra délutánra jönnek, akkor már nem vagyok nyakig lisztes, aminek nem csak én örülök, hanem mindenki más is, mert kevésbé stresszes, ha nem kapkodásban vagyok. Mármint nekik. Juli estefelé ártatlanul megkérdezi, hogy megvan-e már a fa, belém nyilall, hogy egy túrót van meg, azonnal szemrehányóan nézek az uramra, de Julcsi megnyugtat, hogy ők ketten Gergellyel reggel korán elmennek és egy pazar fát fognak választani, ne stresszeljek már ezen. A kalács kisül, természetesen mindenki másfélét szeret, az egyik a marcipánosat, a másik a csokisat, a harmadik a fahéjasat. Azonnal fel akarják falni, én veszekszem, és kikérem magamnak, mert az holnapra van, de aztán feladom a harcot, úgyis esélytelen. Még szerencse, hogy anyukám hozott hat rúd bejglit, meg két bőrönd nagyságú süteményhordozót tele minden jóval. Estére megérkezik Misike (Gergely fia) Berlinből, magával hozza Rozit (féltestvére az anyukájától) is. Keveset látják egymást, ki kell használni minden percet. Aztán Gergely később még bemegy Szentendréig, hogy kihozza Simont (Gergely fia), és Szentesit (plusz gyerek). Hazafelé beszaladnak az Aldiba, mert látatlanba keveslik a bort. Mondjuk, ettől nekem felszalad a szemöldököm, de mindegy. Azt a fonalat, hogy ki hol alszik, már régen elvesztettem, nekem egy a lényeg, hogy mama (anyukám) kényelmesen legyen, a többit zsírozzák le egymás között, hogy ki-kivel tud jól együtt aludni, ki-kivel nem bír, mert szerinte a másik horkol. Nem vagyok hajlandó ebbe belefolyni már legalább három éve. Aznap én már hajnal óta főzök, a harminchárom literes kicsinek bizonyul a húsleveshez, de nincs nagyobb fazekam, jövőre azt kérek karácsonyra. Mivel időérzékem nulla, így a leves megint elkészül majd korábban, de megnyugtatom magam, hogy ez direkt jó, mert nem lesz tűzforró. Hét körül még mindenki alszik, csak Emma (Gergely lánya) sürög-forog körülöttem. Azt mondja, hogy szerinte rittyentsünk egy citromtortát, olyan Kardos szeletet, a Szentesi receptjét. Szentesi leordít fentről, hogy nélküle el ne merjük kezdeni, aztán Juli is leordít, hogy ő is jön, majd Misi is leordít, hogy ne ordítozzunk, ő még alszik. Még szerencse, hogy Zsomborék és Bertáék lent alszanak, az ordítozásból semmit nem hallanak, viszont minden mozdulatunkat igen, hiszen a székeket nem óvatosan tologatjuk, a robotgép pedig gyakorlatilag a fejük fölött pörög. Lassan kezd kiderülni, hogy miket felejtettünk el, anyukám is lejön, hallgatja, majd enyhe mártírsággal a hangjában megkérdezi, elmenjen-e a boltba, mire mindenki felháborodik, hogy majd Simon elmegy, legrosszabb esetben egyedül. Simon (aki nyilvánvalóan hallgatózik) leordít fentről, hogy szívesen elmegy, de elvinné a kocsit, faluhelyen nem nézik az ilyesmit, hogy jogsi. Erre már nem is válaszolok, de Juli intézkedik és összeírják Simonnak, hogy mit hozzon, felköltik Borostyánt is (húgom kisebbike), hogy kísérje el, egy kis mozgás mindenkinek jót tesz így reggeli előtt. Ja, azt elfelejtettem, hogy mindenki mást akar reggelizni, legalább háromszor sütök különféle rántottákat, mindezt főzés közben. Pisztrángot is készítek tejszínesen, de kell csinálnom simán pirítva is, mert mama nem szereti a tejszínest. De nem baj, Berta meg csak csirkemellet eszik, úgyhogy bepácolom azt is. Aztán mindenki felébred, Juli és Gergely meghozzák végre a fát, elkezdődik a díszítés, Juli parancsnoksága alatt. Misiék segítenek neki, meg Szentesi és Emma, de ők csak azután, hogy készen lettek a citromtortával. Zsombor, Petra, Berta, Ádi és Dani (Juli fiúja) közben összepakolják a teraszt, aztán mindenki csomagolgat. Anyukám percenként kérdezi meg, hogy ő mit csináljon, hiába na, szokatlan neki, hogy pihengethet. A szenteste csodás és zsúfolt, és szent és jóleső, csak kicsit veszekedős, de nagyon szeretetteli, egyszóval csodás. A vacsora, nem azért, hogy fényezzem magam, de pazar, aztán ajándékozás, amibe már teljesen összezavarodom, annyian vagyunk, úgyhogy ismét megfogadom, jövőre mindenkinek egyenajit vásárolok. Elpilledünk, majd Julcsi előveszi az Activityt, de túl sokan vagyunk, túl nagy létszámúak a csapatok, túlságosan győzni akar mindenki, úgyhogy iszonyú a hangzavar, mama már nem bírja, felmegy lefeküdni, úgyhogy végre előkerülhet a bor és a Baileys. Aztán tánc és karaoke, és tánc és ugrálás, és kacagás és jókedv, kis veszekedés, aztán tánc. Én elmegyek éjfél körül aludni, mert mégiscsak én főztem, nekem jár egy kis csend. De persze ott sincs csend, hajnal háromig hallom, hogy megy a buli. Reggel fél hatkor jövök ki kávézni. Szőnyeg feltekerve, asztalok félretolva, konfettik szétszórva, poharak mindenütt. Próbálok vizet inni, de esélytelen, nincs miből. Előveszek egy kávéscsészét, iszom abból, majd visszamegyek a hálószobába. Úgy tervezem, hogy sorozatokat nézek addig, amíg fel nem kelnek, nem fogok megint én takarítani utánuk. Aztán tíz perc múlva belém nyilall, hogy itt van mama, nem láthatja meg, hogy mennyit ittak, mert felmegy a vérnyomása. Úgyhogy kimegyek, felveszem a melegítőmet és dohogva, morogva nekiállok összepakolni, aztán főzni, mert ebédre jön Gergő apukája és a húgai összesen öt gyerekkel.  

Péterfy Gergely: Patchwork karácsony

A nagy patchwork családok természete családi ünnepek alatt mutatkozik meg igazán. Ezek a bonyolult organizmusok, amelyek átmenetet alkotnak a törzs, a horda, a zártosztályi kórterem és a kétkamarás parlament között, igazán akkor szeretnek működni, amikor több napra összezár mindenkit a naptári kényszer, a húsvét, a szülinapok, de legesleginkább persze a karácsony. Minden feladatra akad legalább három jelentkező. Elkísérném a feleségem bevásárolni, de arra már bejelentkezett a lányom. Zöldségpucolásnál sorban állnak a konyhapultnál. A szemetet már levitték. Kandalló tiszta. A karácsonyfát már díszítik és összevesztek, melyik csúcsdísz menjen a tetejére. Valaki szerzett hosszabbítót, kicserélte a villanykörtét. Van, aki csavarhúzóval kezében rohangál és megjavítja a fűtőtestet. Az ingeimet kivasalták, elmentek borért, bepácolták a húst. Kimegyek a kertbe, gereblyézni mindig lehet, de ott terem valamelyik vőnek való, és kicsavarja a szerszámot a kezemből. Ha meg hó van, a hólapáttal történik ugyanez. Menjek be, üljek le, igyak valamit. Bemegyek, töltenék mindenkinek, de már rég isznak. Koccintgatok mindenkivel, ezt szerencsére hagyják. De egész nap mégse lehet inni, leülök a nappaliban, de ott épp lányos filmet néznek, azt mondják, inkább nézzek valami férfiasabb időtöltés után. Felmegyek a fiúszobákba, beszállok egy menet COD-ra, persze rommá vernek. Lemegyek a műhelybe, gondolkozom, hogy mi is volt, amit múltkor meg akartam csavarozni vagy ragasztani, tanácstalanul nézek egy doboz zománcfestéket, amit valami nagyon fontos céllal vettem, de nem jut eszembe, mi volt az. Bemegyek a dolgozószobába, hogy akkor megpróbálok írni valamennyit, de rögtön be is kopog valaki, hogy nem tudom-e, hol az autókulcs. Nem tudom. Reggel odaadtam valakinek, aki elment a kocsival valahova, talán házi tojásért a falu másik végébe vagy a halért Leányfalura, már nem tudom. A kabátját aztán valahol letette, abban lesz a kulcs. Éva kiadja a vezényszót, onnantól mindenki kabátot keres. Előkerül anyósom, kérdőre von, hogy ettem-e a bejglijéből. Ettem, isteni volt, de már látom is a szemén, hogy nem ez a helyes válasz, úgyhogy felállok, odamegyek az ebédlőasztalhoz, és szelek a bejgliből. Elégedetten nézi, ahogy elmajszolom. Aztán Éva lenget az orrom alá egy fakanalat, hogy kóstoljam meg a halászlét. Mindjárt, mondom, csak lenyelem a bejglit. Aztán valaki a meggyszószával jön, a másik a mézeskaláccsal, egyéni receptúra alapján. Ha még valaki az orrom alá dug egy újabb ízt, rosszul leszek. Meg már tegnap este is végig ettem, meg reggel is, úgyhogy eszembe jut a mentő ötlet, elmegyek futni. De ahogy észrevesznek, hogy a futónadrággal a kezemben osonok a fürdőszoba felé átöltözni, lecsapnak. Hogy képes lennék itthagyni a családot karácsonykor? Majd menjek futni két ünnep között. Üljek le, érezzem jól magam, igyak valamit. Már épp a szájam felé vándorol a pohár, amikor valamelyik felsikít. – Elfogyott a… – (és akkor itt valami alapvető élelmiszer következik, liszt, só, olaj, cukor – egyszóval valami nélkülözhetetlen). Valaki pedig rögtön előáll azzal, hogy „és ráadásul vaníliarúd/jalapeno/szemes bors/francia mustár sincsen”. És mivel már az autókulcs is megkerült, elküldenek bevásárolni. Szeretem az ilyen karácsony előtti utolsó bevásárlóköröket. Az utcákon már alig kóvályognak, csak a magányos kocsmai karácsonyozók baktatnak a cél felé meg a hozzám hasonló, késésben lévő családapák. A karácsonyfás már pakol, de az utolsó ágavesztett, viharvert lucfenyőkre még akad vevő. Az áruházban kétségbeesetten követelik az eladón a karácsonyfadíszeket. Pótvillanykörtét az égősorba, csavart a karácsony­fa­talp­hoz, mákot a bejglibe. Én szépen összeszedem, ami a listámon áll, és beállok a sorba, ami az egyetlen, még nyitva tartó pénztár előtt kígyózik. Fél óra múlva zárás, mindenkinek elege van mindenből. Már majdnem a pénztárhoz érek, amikor felvisít a telefonom. „Remélem, még a boltban vagy! Létfontosságú! Tej/vaj/harisnyanadrág/szemöldökcsipesz/akármi!!!!!” És akkor a karácsonyhoz egyáltalán nem illő káromlások közepette kiállok a sorból, kárörvendő sorstársaim sorfala előtt visszakullogok a gondolák közé. 
Frissítve: 2018.12.19. 14:49