Garaczi László: Vaku

Publikálás dátuma
2018.12.16 13:23

Fotó: Shutterstock/
Elalvás előtt régi családi fotókat nézegetek. Száz év recés szélű, fekete-fehér és újabb, színes képeken egy nagy ofotértes dobozban. Nagyapám és apám fotói. Becsúsztatom a dobozt az ágy alá, és lekapcsolom a lámpát. Sokáig nem tudok elaludni. Nem a képekre gondolok, az elmúlt nap eseményei és a holnapi feladatok kavarognak a fejemben. Reggel arra ébredek, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Hárman ülnek középen az asztalnál. Nem merek megmozdulni. Résre nyitott szemmel nézem őket az ágyból. Egy férfi, egy nő és egy gyerek. Álmodom. Meg kellene csípni a karomat. Vagy megszámolni, hány ujj van a kezemen. Lehunyom a szemem. Várok egy percet, lassan elszámolok hatvanig. Még mindig ott vannak. Ülnek a székeken szótlanul, a gépet bámulják az asztal túloldalán. Arcukon feszült várakozás. Lassan felkönyökölök, felülök az ágyban. Nem reagálnak, nem néznek rám. Fölkelek, a lábam a papucsba csúsztatom. Óvatosan közel megyek hozzájuk. Nem érzékelnek, nem vesznek rólam tudomást. A kamerát figyelik. A nő arcán előre berendezett ünnepélyesség. A kislány lába lassan kalimpál az asztal alatt. Szőke haj, buggyos vállú, pöttyös ruha. Egyik karjában hajasbaba, másik kezével óvón átöleli a kistányért az asztalon. Ruhájuk finoman emelkedik, lelapul a mellkasukon. Lüktet az ér a nyakuk hajlatában, a kezükön, a csuklójukon. Középen négy gyertya ég a tortán. A férfi is próbálja felvenni az alkalomhoz illő testtartást, felölteni a megfelelő arckifejezést. Ovális arc, szabályos vonások, sápadtra borotvált bőr. Nemrég elszívott cigaretta illata. A kamera fekete bőrtokja a szíjakkal a székre dobva. Nyakba lehet akasztani, de most levetkőztették, hogy fel tudják csavarozni az állványra. Fekete tubusok, színes papírdobozkák. Ezekben volt a film, mielőtt a férfi a kamerába tekerte. Belenézek a gépbe. A fotóállvány tükröződik a szekrény félig nyitott üvegajtajában. Szándékosan így lett beállítva. A kép témája nemcsak az ünnep, hanem az ünnep megörökítése. A férfi leleményessége, titkos művészi ambíciói. Sokáig terelgette, instruálta őket, hová üljenek, mit csináljanak, hogyan nézzenek. Hümmögve méricskélte a fényt. Közben beborult odakint. Lámpát gyújtott, lekapcsolta. Udvari lakás egy bérház földszintjén. Állát lefeszítve csavargatta a fényes gombokat, nyomogatta a pöcköket. Körben fekete, piros rovátkák és számok. Záridő, önkioldó. Jobb meggyőződése ellenére végül is a vaku mellett döntött. Egyszer megbillent az állvány, de ügyesen elkapta. Most már nem szabad mozogni, mondta, nézzenek a lencsébe és ne pislogjanak. Ideszaladt az asztalhoz, és gyorsan ­leült. A nő tekintete elhomályosul. A férfi izgulós mosolyra húzza a száját. Orrcimpája megremeg. Halántékán egy tincs visszakunkorodik a homlokára. Tekintete mélyén sötét, rémült tompaság. Ez a kép marad, csak ez lesz, ebbe kell mindent belesűríteni. Már csak néhány pillanat. Várni az örökkévalóságra, hogy mikor exponál. Megszagolom a komódon a lila szirmokat. Nem tudom, milyen virág. A komód szélén heverő kartonlap betűiből csak a nagy S, A, S betűk látszanak. Fenyőágak. Karácsony. Születésnap. Katonai behívó. Megérinteni négyéves anyám göndör haját. A testéből meleg sugárzik. Ver a szívem, mintha ütnének belülről. Óvatosan kiveszem a játék babát a kezéből. Ahogy fölemelem, a baba kinyitja a szemét. Zöld, mint az enyém. Teste remeg a ruha alatt. Fel akar sírni, meg akar szólalni. Én vagyok. Nem tükröződöm a szekrényajtón, nem fogok a képen látszani. Visszateszem a babát anyám karjába, becsukja a szemét. Anyám nem mozdul. A nagyszüleim nem mozdulnak. Villan a vaku. Felébredek, villámlik odakint. Lassan távolodó morajlás. 
2018.12.16 13:23
Frissítve: 2018.12.16 13:23

Hidas Judit: Ruha gyorspostán

Annuska épp meg tudta várni, hogy megérkezzen a futár a csomaggal. Szeretett volna valami csinosat felvenni erre az alkalomra. Az új ruháktól mindig fia­talabbnak érezte magát, pedig Béla, a férje sokszor dicsérte, hogy szinte semmit sem öregedett az évek alatt. Annuska mégis úgy érezte, kárba vész a maradék szépsége, ha csak Béla látja. A ruha fehér volt és ujjatlan. Annuska karját kellőképp vékonyította, a derekát karcsúsította, és a jobb lábszárán kidomborodó lila visszereket is némileg eltakarta. Bárányhoz, az orvoshoz hetente egyszer járt beszélgetni. A férfi megértő volt, sajnálta vagy biztatta őt attól függően, épp mire volt szüksége. Annuska tudta, hogy ez része az orvos munkájának, esténként mégis fényképeket keresgélt róla a neten, elolvasta a tudományos publikációit, naponta követte a Facebook-bejegyzéseit. Annuska először egy kopott zöld, levegőtlen váróteremben látta meg a férfit. Körülötte bepólyázott fejű csecsemők feküdtek a szüleik kezében. Egyiknek-másiknak branült preparáltak a kézfejére. Bárány ruganyosan lépkedett felé, félhosszú haját többször hátrasimította, és mosolyogva felé integetett. Annuska az első beszélgetés alkalmával megértette, okafogyottá vált, amiért jött: nem igaz, hogy ő csupán a pszichopatákba tud beleszeretni. Ez a férfi nem volt őrült. De a heti egy óra kizárólagos figyelemről a világ minden kincséért sem mondott volna le. Hétfő reggel, miközben a tükörben nézegette magát, eszébe jutott a hétvége. Ismét jól nevelten keféltek egyet Bélával, miután lefektették a gyerekeket. Még csak rossznak sem nevezhette. Nem gondolt közben Bárányra sem, holott a férfi folyton ott csücsült az agya egyik szegletében. Ha felidézte, megnyugodott, hogy van még remény egy szebb életre, amelyben egy művelt ember felesége lenne és nem egy csempeboltosé. Hirtelen a fejéhez kapott. Sietnie kellett, mert délután indult a repülőjük. Bélával nyaralni mentek, hogy közös élményeket gyűjtsenek, ahogy javasolta a pszichiáter. De előbb még el akart menni Bárányhoz a megbeszélt időpontra. A férfi utoljára azt mondta neki, hogy csak úgy érdemes terápiára járnia, ha nem titkol el semmit. Ezen sokat gondolkodott a hétvégén. Most akkor elmondja, határozta el. Elképzelte, hogy leülnek egymással szemben, és bevall neki mindent. Aztán levetkőzik, és egy hatalmasat szeretkeznek. A folyosón meglepően sokan vártak. A pszichiáter ajtaja előtt nem csak elesett kisbabákat és néhány leszedált ötvenest látott, hanem diáklányokat is. Ahogy elhaladt mellettük, hallotta, hogy egy friss kutatásról beszélgetnek, amely szerint a boldogság csupán helyes döntések kérdése. Annuska maga előtt látta az estéiket. Míg ő a művészeti albumokat bújja az egyik fotelben, és arról álmodozik, hogy Rómába és Párizsba utazzanak, a férje akciófilmeket néz, és közben nagy nyögések kíséretében néha szellent egyet. Nem sokkal később megjelent a pszichiáter a folyosón. Annuska arca kipirult, a lába remegni kezdett, ahogy meglátta ezt a magas, vékony és fess férfit. Az orvos behívta a nőt a szobába. Annuska szolgálatkészen felállt, és szédelegve elindult a férfi után. Menet közben beleütközött az ajtófélfába. – Jól van? – kérdezte az orvos. A nő bólintott, de ahogy ment volna tovább, érezte, hogy valamibe beakadt a ruhája. Egy rozsdás kampó állt ki a fából. Rángatni kezdte a ruhát. – Segítsek? – kérdezte az orvos, és odalépett a nőhöz. Annuska figyelte a férfit, ahogy próbálta óvatosan a ruhát kibogozni a kampó szorításából. Percekig szerencsétlenkedett, de a ruha még jobban belegabalyodott a kampóba. A nő ekkor a férfi kopott bőr szandálját kezdte nézni, és a réseken kikandikáló lyukas zoknit. Már máskor is feltűnt neki ­Bárány ócska kapucnis kabátja és hogy aktatáska helyett hátizsákot hord, mint egy kisdiák. Annuska rántott egyet a ruhán, amely egy reccsenéssel elszakadt. A ruha oldalán egy nagy lyuk keletkezett. – Bocsánat, akkor én most mennék – mondta az orvosnak. – A jövő héten? Annuska bólintott, majd kisietett a szo­bából.
2019.01.13 16:46
Frissítve: 2019.01.13 16:46

Kántor Zsolt versei

Mogorva paplan Terminál evangéliuma A nyelv, mint a tudás pupillája, éles képeket archivál. Ott van a kisagy polcán egy szem meggy: a nyár. Itt a puhán ringó, mátrix- szerű barlang: vízzel és kavicsokkal telt éj. Áttetsző terepasztal. Mogorva paplan. Pixel huszár fürdik benne. Közben azt álmodja, hogy nincs jelen. Minden pozícionálása lappangás. Közben, mint egy könyvtekercs, a félregombolt égbolt mögött megjelenik a múlt. A nagyon távoli jövő. Egy zsilettpenge az emberi szem felé közelít. Heidegger felugrik egy induló vonatra. Ami pillanatnyi kapaszkodó volt, a másodperc törtrésze alatt foszlik szerte. Megint a tenger látszik, nagyon közel. Szinte a szemgolyóban érződik a dagály. Felesel a felkorbácsolt víztükör. Akár egy tekebábu vagy egy hajcsat. Az időtlenség lassan múlik. A könyv mélyen hallgat. Szilva alakú embrió Látószög A bőröd alá költöznék végleg. Elképzeltem, hogy beszippantasz, mint örvény az éjszakát. És hirtelen megjön a hajnal. Jól esne beléd csúszni. Vissza a magzati létbe. S a szájamba helyezem a lélegeztető köldökzsinórt. A hangodon szólalnék meg. A szemeddel látnám a saját életem. Az ujjbegyek kiigazítanák a szívbillentyűket. Kértelek, hogy engedd meg, hogy egész éjjel benned tartózkodjam, amíg bírom szusszal. Forrjunk össze! És próbáljunk ne csak az érzelmekkel, hanem másként is. Beszéljük meg előtte, mire fogunk gondolni. Talán arra, hogy beleharapunk egy szilvába, ami édes. Majd kiköpjük a magját. S érezzük, hogy megy lefele a nyelőcsövünkön a rost, az íz, a nyállal elegy idő.
2019.01.13 14:44
Frissítve: 2019.01.13 14:44