Garaczi László: Vaku

Elalvás előtt régi családi fotókat nézegetek. Száz év recés szélű, fekete-fehér és újabb, színes képeken egy nagy ofotértes dobozban. Nagyapám és apám fotói. Becsúsztatom a dobozt az ágy alá, és lekapcsolom a lámpát. Sokáig nem tudok elaludni. Nem a képekre gondolok, az elmúlt nap eseményei és a holnapi feladatok kavarognak a fejemben.

Reggel arra ébredek, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Hárman ülnek középen az asztalnál. Nem merek megmozdulni. Résre nyitott szemmel nézem őket az ágyból. Egy férfi, egy nő és egy gyerek. Álmodom. Meg kellene csípni a karomat. Vagy megszámolni, hány ujj van a kezemen. Lehunyom a szemem. Várok egy percet, lassan elszámolok hatvanig. Még mindig ott vannak. Ülnek a székeken szótlanul, a gépet bámulják az asztal túloldalán. Arcukon feszült várakozás. Lassan felkönyökölök, felülök az ágyban. Nem reagálnak, nem néznek rám. Fölkelek, a lábam a papucsba csúsztatom. Óvatosan közel megyek hozzájuk. Nem érzékelnek, nem vesznek rólam tudomást. A kamerát figyelik.

A nő arcán előre berendezett ünnepélyesség. A kislány lába lassan kalimpál az asztal alatt. Szőke haj, buggyos vállú, pöttyös ruha. Egyik karjában hajasbaba, másik kezével óvón átöleli a kistányért az asztalon. Ruhájuk finoman emelkedik, lelapul a mellkasukon. Lüktet az ér a nyakuk hajlatában, a kezükön, a csuklójukon.

Középen négy gyertya ég a tortán. A férfi is próbálja felvenni az alkalomhoz illő testtartást, felölteni a megfelelő arckifejezést. Ovális arc, szabályos vonások, sápadtra borotvált bőr. Nemrég elszívott cigaretta illata.

A kamera fekete bőrtokja a szíjakkal a székre dobva. Nyakba lehet akasztani, de most levetkőztették, hogy fel tudják csavarozni az állványra. Fekete tubusok, színes papírdobozkák. Ezekben volt a film, mielőtt a férfi a kamerába tekerte. Belenézek a gépbe. A fotóállvány tükröződik a szekrény félig nyitott üvegajtajában. Szándékosan így lett beállítva. A kép témája nemcsak az ünnep, hanem az ünnep megörökítése. A férfi leleményessége, titkos művészi ambíciói.

Sokáig terelgette, instruálta őket, hová üljenek, mit csináljanak, hogyan nézzenek. Hümmögve méricskélte a fényt.

Közben beborult odakint. Lámpát gyújtott, lekapcsolta. Udvari lakás egy bérház földszintjén. Állát lefeszítve csavargatta a fényes gombokat, nyomogatta a pöcköket. Körben fekete, piros rovátkák és számok. Záridő, önkioldó. Jobb meggyőződése ellenére végül is a vaku mellett döntött. Egyszer megbillent az állvány, de ügyesen elkapta. Most már nem szabad mozogni, mondta, nézzenek a lencsébe és ne pislogjanak.

Ideszaladt az asztalhoz, és gyorsan leült.

A nő tekintete elhomályosul. A férfi izgulós mosolyra húzza a száját. Orrcimpája megremeg. Halántékán egy tincs visszakunkorodik a homlokára. Tekintete mélyén sötét, rémült tompaság. Ez a kép marad, csak ez lesz, ebbe kell mindent belesűríteni. Már csak néhány pillanat. Várni az örökkévalóságra, hogy mikor exponál.

Megszagolom a komódon a lila szirmokat. Nem tudom, milyen virág. A komód szélén heverő kartonlap betűiből csak a nagy S, A, S betűk látszanak. Fenyőágak. Karácsony. Születésnap. Katonai behívó.

Megérinteni négyéves anyám göndör haját. A testéből meleg sugárzik. Ver a szívem, mintha ütnének belülről. Óvatosan kiveszem a játék babát a kezéből. Ahogy fölemelem, a baba kinyitja a szemét. Zöld, mint az enyém. Teste remeg a ruha alatt. Fel akar sírni, meg akar szólalni. Én vagyok. Nem tükröződöm a szekrényajtón, nem fogok a képen látszani.

Visszateszem a babát anyám karjába, becsukja a szemét. Anyám nem mozdul. A nagyszüleim nem mozdulnak. Villan a vaku. Felébredek, villámlik odakint. Lassan távolodó morajlás.