A cipzár, az atombomba és a számítógép - Regény a XX. század legjelentősebb tudósáról

Publikálás dátuma
2018.12.16 12:22

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Egy elme az örökkévalóságnak – Neumann János regényes élete címmel jelent meg Wisinger István könyve, amely a zseniális tudós sokoldalú életének eddig ismeretlen pillanataiba is betekintést enged.
Milyen kihívást jelentett a könyv megírása? Egész életemben terveim között szerepelt, hogy regényt szeretnék írni, de, mivel a televíziózás és az újságírás részben kielégített, sohasem akadt rá időm. A témákat az élet adta: a Nobel-díjas Szent-Györgyiről és Neumannról egy-egy órás dokumentumfilmet forgattunk kollégáimmal 1983-ban az Egyesült Államokban. Önmagában az egész feladat rendkívüli kihívást jelentett, hiszen egyikük a kémia-biológia, másikuk a matematika-fizika területén kutatott, miközben én egész életemben filosz voltam és humán műveltséggel rendelkeztem. A gimnáziumban fizikából második félévben megbuktattak. Aztán elérkezett az életemnek egy olyan szakasza, amikor szinte semmi feladatom nem maradt, ezért úgy döntöttem, hogy megírom az önéletrajzomat, aminek az első része a családomról szólt, a második a pályafutásomról. S volt egy fejezet, amiben az általunk leforgatott filmekről írtam, arról, hogy hogyan találkoztam televíziós pályafutásom során rendkívüli emberekkel. Köztük szerepelt Szent-Györgyi Albert és a már elhunyt Neumann János. Szent-Györgyi életpályájához akkor újabb anyagokat gyűjtöttem, és közben rájöttem, hogy Magyarországon a szakembereken kívül sokan nem ismerik eléggé sem mint tudóst, sem mint közéleti embert. Azt tanították az iskolában, hogy feltalálta a C-vitamint. Egy vitamint azonban nem lehet feltalálni, hanem csak megtalálni. Meg azt is tanították, hogy ezért kapott Nobel-díjat. De a hivatalos indoklás szerint nem csak ezért. Amikor ezzel a két ténnyel szembesültem, azt gondoltam, ha ezt a két apróságot sem tudjuk róla pontosan, akkor ideje lenne az életéről művészi formában írni. Ráadásul a 90. születésnapja alkalmából személyesen találkozhattam vele Woods Hole–ban és Bostonban és ekkor élete kalandos részleteivel is megismerkedve személyisége rendkívüli hatást gyakorolt rám. Úgy képzeltem, hogy játékfilmet kellene forgatni az életéből, elképesztő magánéleti kalandjaiból. Írtam egy forgatókönyv-vázlatot, de nem sikerült elfogadtatni, így a Nobel-díjas kém című regény született belőle. Miután a kötet megjelent, óriási siker lett, kilencezer példányban nyomták ki. 
Vagyis a siker motiválta a Neumann-könyv megírását?
Akkor úgy gondoltam, hogy befejeztem, ám egyszer csak szólt a telefon, s a kiadó igazgatója javasolta, hogy írjak egy regényt Neumannról is. Az igazi kihívás az volt, hogy meg kellett tanulnom azokat a kutatásokat megérteni, amivel ő és társai foglalkoztak, és bemutatni a hétköznapi eseményeket, ezt a minden ízében rendkívüli életet. Neumann lányának, Marinának magyarul akkoriban jelent meg az önéletrajza (A marslakó lánya, Európa, 2016), s ez is nagy segítséget jelentett. Neumann az úgynevezett öt „marslakó” közé tartozott (a másik négy: Kármán Tódor, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő), s ennek külön nagy szakirodalma lelhető fel. Azért is vállaltam a feladatot, mert a kvantummechanika, az atombomba, a halmazelmélet, az Oppenheimer-ügy, a számítógépek, a játékelmélet, a sejtautomata megértése és megértetése mind külön–külön kihívást jelentett számomra. Arra törekedtem, hogy az olvasó olyan dolgokat ismerhessen meg, amelyekről csak keveset tudhatott, vagy csak a tudósok és szakemberek ismerték. Mindezt regény formájában. Összefoglalva: azt szerettem volna, hogy ha valaki a könyvet elolvassa, megértse, hogy 1999-ben a világ legjelentősebb gazdasági napilapja, a brit Financial Times az év utolsó számában miért Neumann Jánost választotta meg az évszázad emberének. Ilyen csak egyszer fordult elő a tudomány történetében, ugyanabban az évben az amerikai hetilap, a Time magazin Einsteint tartotta érdemesnek szó szerint hasonló minősítésre.
Valóban ennyire egyedülállóan regényes élete volt Neumannak, vagy számos más hasonló történet és tudósi életpálya is akad, amelyekről érdemes lenne regényt írni?
Valószínűleg. De barátai, például Wigner Jenő, vagy Szent-Györgyi Albert sokszor kijelentették: a maga területén olyan zseni mint Neumann, aligha született több. Valóban csodagyerek volt. A Fasori Gimnáziumban nagyszerű tanára, Rácz tanár úr ismerte fel kiváló matematikai képességeit. Ő kérte a szülőket, hogy iskolán kívül, műegyetemi tanárokkal taníttassák Jancsit. Azt mondta a szüleinek: „Nem tudom, tisztában vannak-e azzal, hogy a fiuk egy »csodagyerek«?” Ezután Rácz tanár úr azt is mondta az édesapjának: „Nekünk arra kell vigyázni, hogy csodagyerek fiúból »csodafelnőtt« legyen, mert a csodagyerekek hamar kiégnek.” És valóban így történt. Minden témában, amellyel tudósként foglalkozott, kiemelkedőt produkált. A gimnáziumban viszont a gyenge oldala volt a torna és a zene.
Ön szerint manapság van arra lehetőség, hogy így felismerjék, és támogassák a kiemelkedő teljesítményű gyerekeket?
A felismerés lehetséges, de a szülők többsége inkább sportolókat, olimpiai bajnokokat szeretne nevelni, nem pedig tudósokat. És nincsenek mindenhol olyan feltételek, mint amilyenek a Neumann családnál voltak. A nagyon gazdag szülők sokat foglalkoztak a három fiútestvérrel. János volt a legidősebb. Zseni voltának köszönhető, hogy életműve szinte páratlan jelentőségűvé vált. Különleges emlékezőtehetsége volt és sokan a környezetéből emiatt is tartották zseninek. A kaliforniai Palo Altoban egy kollégája, George Dantzig amerikai tudós filmünk forgatása közben említette nekünk, hogy tudóstársai többsége a vizualitás nyomán halad előre ismeretei, kutatása nyilvánosságra hozása során. Tehát leírja. Neumann azt mesélte neki, hogy ő hallja, amin gondolkozik és csak azután írja le. Hozzá hasonló, aki így dolgozott, nem volt ismert. Ugyanakkor második felesége, Dán Klára felidézte, hogy Princetonban már évek óta a házukban laktak, mikor megkérte férjét, hogy hozzon neki egy pohár vizet. Mire Neumann kiment, majd tétovázva visszajött és azt kérdezte: „Hol vannak a poharak?” Az élet ilyen apróságaiban cserbenhagyta rendkívüli memóriája. Vagy például rajongott azért, hogy az elromlott cipzárakat megjavíthassa és ez a művelet csak perceket vett igénybe.
Az, hogy ennyire keveset tudunk róla, összefüggésben állhat azzal, hogy nehezen ismerjük el, ha valaki zseniális valamiben?
Másképp gondolkodom ezzel kapcsolatban. Például én nagy teniszrajongó vagyok, szerintem a világon szellemi értelemben a sport csúcsa a tenisz. Látott már buta teniszezőt az élvonalban? Én soha! Viszont szellemi értelemben alig ismerek hasonló intellektusú labdarúgót, ám zseniálisan futballozót rengeteget, nem véletlenül hívják őket „labdazsonglőröknek”. Gyerekkoromban úgy hozta a sors, hogy labdát szedhettem egy olyan teniszmeccsen, amelyet a svéd Björn Borg még ifjúsági versenyzőként Budapesten játszott, sőt a szünetben ütögethettem vele. Taróczy Balázzsal is jóban voltam, aki párosban wimbledoni bajnok volt. Vámos Miklóssal, az íróval is sokat játszottam. Mindegyik egyformán ronggyá vert engem, de hármuk közül teniszzseni csak Borg volt. Tehát ez azt jelenti, hogy a zseniség a természet különleges ajándéka. S persze, rengeteg irigy ember van, aki, ha hokedlira áll, sem éri fel a zseniális embert, s ezért el sem ismeri a másik kiemelkedő tudását, személyiségét.
Hogyan érthetjük meg Neumann kiemelkedő teljesítményeit, például a kvantum- vagy a játékelméletben?
Neumann a kvantumelmélettel nem mint fizikus, hanem mint matematikus foglalkozott. Fiatalon megírta A kvantummechanika matematikai alapjai című könyvét, ami e problémakör alapművévé vált. Ugyancsak fiatalon írta első tanulmányát a játékelmélet tárgykörében. Majd később életműve egyik legjelentősebb teljesítménye lett az Ausztriából emigrált Oskar Morgensternel közösen írt Játékelmélet és a gazdasági viselkedés című könyv. Ekkor 37 éves volt. Sokan értik gondolkodásának eredetiségét, zsenialitását. De a hétköznapi embereknek a szakmai megközelítés nehézségei mellett az írásai, előadásmódjának elegáns volta szinte felismerhetetlen.
Manapság sokan negatívan vélekednek az emigrációról, ugyanakkor azt látjuk, mind az öt marslakó kivándorolt, Amerikában csinált karriert.
Nem volt más választásuk. Ez az akkori politikai helyzet következménye volt, többnyire az életüket mentették. Képzelje el, hogy ha nem hívják meg Princetonba tanítani, majd kutatni a Berlinben tanuló, majd ott dolgozó Neumannt Hitler hatalomra jutása előtt, és így végleg hazajön, akkor nagy esélye lett volna, hogy Magyarországról elhurcolják Auschwitzba. Így viszont egész családját kimenthette Amerikába. Ugyanakkor ő az ellenpélda is – ahogy ez a könyvemben magyarul újdonságként szerepel –, hiszen amikor felkérték mint egy Amerikába emigrált tudóst, hogy egy lexikon számára adjon adatokat magáról, azt válaszolta: „Nem vagyok emigráns, engem professzornak hívtak meg Amerikába.”

Névjegy

Wisinger István Pulitzer-emlékdíjas és Aranytollas újságíró, médiaszociológus, főiskolai tanár. 1965-től a Magyar Rádió hírszerkesztőségében dolgozott, 1970-től 1999-ig a Magyar Televízióban. 1997 és 2004 között a Magyar Újságírók Országos Szövetségének választott elnöke volt. Elektronikus és nyomtatott sajtóbeli és tanári tevékenysége mellett eddig nyolc könyvet publikált. 2016-ban jelent meg a Nobel-díjas kém – Dokumentumregény Szent-Györgyi Albert életéről című regénye. Ezt követte legfrissebb műve 2018-ban, az Egy elme az örökkévalóságnak – Neumann János regényes élete (Athenaeum Kiadó, 2018) címen.

2018.12.16 12:22
Frissítve: 2018.12.16 15:14

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34