Kalandorkirálynő

Publikálás dátuma
2018.12.16. 12:02

Fotó: LAKOS GÁBOR
Nem volt egyszerű gyerekkora. Sokáig a drogok jelentették számára a kiutat a reménytelenségből. Aztán történt valami, és minden megváltozott. Azóta szinte egyetlen célja van: megtudni, mennyit bír ki az ember, és mennyit ő maga. A 32 éves Yamak Dia tudatosan építi magát.
Egyik legnagyobb sikerének azt tartja, hogy két éve teljesítette a Spartan race ultrabeast versenyt: egy akadályokkal tűzdelt 50 km-es terepfutást, 12 órás szintidővel, megspékelve sárban kúszással, víz alá merüléssel, dárdadobással, kötélmászással és erdei futással. Az volt élete legkeményebb versenye, pedig már akkor is túl volt többtucatnyi hasonló, nemzetközi megmérettetésen. „Mentális torna volt, nem tudtam, meddig bírom. Azt tudtam csak, hogy a lényeg: jelenben tartani a fókuszt. És közben figyeltem a szép tájat.” Amikor pedig annyira feltörte a cipő a lábát, hogy alig bírt lépni, elhitette magával, hogy a fájdalom nem azonos saját magával: „a szenvedés csak a fejedben létezik. Csak figyelni kell, hogy ott van, de nem vagyunk egyek vele, és így el is múlik” – legalábbis elméletben.

Fel a gödör mélyéről

Dia gyermekien kíváncsi és kalandvágyó. Mindig is nyughatatlan volt, állandóan szerepelt: már kisgyerekként kipróbált sokféle mozgásformát és hangszert, a néptánctól a művészi tornán át a hegedűig, járt színitanodába, játszott musicalekben. Tízévesen érdekelte az agyi kapacitás, a tudattalan. Török származású apukáját csak ritkán látta, a papa többet ült ugyanis börtönben, mint a családi asztalnál. Ám ha otthon volt, elhalmozta őt és két öccsét pénzzel, ajándékokkal. „Az ő szeretetnyelve a pénz volt, persze ezt gyerekként nem tudtam, azt hittem, nem szeret minket.” Mindenesetre a temperamentumot és a megoldás­orientáltságot tőle örökölte. A családnak akkor lett végleg vége, amikor az édesanya egy hasplasztikai műtét után elhunyt. Az akkor 14 éves lány és két öccse magára maradt. Egy időre a nagymamához kerültek, de hamar „önállósították” magukat. Dia például a kábítószerekbe menekült, iskolába is alig járt. Majd egy buliban olyan mélyre került, hogy ráeszmélt, nem ez az útja. Valószínűleg az a pillanat mentette meg az életét. Visszament a gimnáziumba, és simán leérettségizett. 

Nem bűn a magány

A fent említett kalandvágy munkálkodott benne, amikor Hollandiába ment egy hátizsákkal, tulipánt szedett a földeken – szállásért, ételért cserébe. Aztán Hollókő mellett lakott az erdőben egy túlélő csapattal: víztől vízig gyalogoltak, megtanultak tüzet gyújtani, vizet leszűrni, és azt is, hogy melyik termés ehető. „Ez az első emberek tudása. Akinek tudnia kellett mindezt, hogy ne legyen kiszolgáltatva az elemeknek. Otthon természetes, hogy meleg víz jön a csapból és a hűtőben vár az enni-innivaló. El vagyunk kényelmesedve. Az ilyen kalandok alatt jövünk rá, hogy egy sor dolog van körülöttünk, ami nélkül simán lehet élni.” Hargitán egy olyan túrán vett részt, amikor mindenki a maga serpája volt, sokkilós zsákokban cipelték a cuccai­kat. Amikor éjjel ki kellett mennie pisilni, és hallotta, hogy a farkasok vonyítanak a vaksötétben, annyira megijedt, hogy nem is talált egyből vissza. „Ott halálfélelmem volt, de elengedtem a dolgot, azt gondoltam, ha ennyi volt, akkor ez van. De hozzáteszi: az emberektől jobban lehet félni, mint az állatoktól. Többször ment már úgy külföldi fesztiválokra, túrákra, hogy csak a repülőjegyet vette meg. Legrosszabb esetben a parton alszik, ám eddig mindig összehozta a sors néhány jóakaróval. Idén Izlandon tölti a karácsonyt, részt vesz egy Spartan versenyen, közben régi álma válik valóra, megcsodálja az északi fényt is. „Ahelyett, hogy rendelek egy egyszemélyes karácsonyi menüt, inkább előnyt kovácsolok abból, hogy nincs még családom, és egy meleg, napos helyen kalandozom.” Az a terve, hogy jövőre megmássza a 4000 méter magas Teide-hegységet Tenerifén, és próbálja a lehető legkevesebb pénzből abszolválni az utat: couchsurfingel (kanapét „bérel”) és kukabúvár­kodni fog. Azt mondja, ezek a helyzetek erősítik az önértékelést, és remek érzés megtapasztalni, hogy helyt tud állni ilyen extrém szituációkban is. Fontosak számára az élmények, a tapasztalások, nem a külsőségek érdeklik. Szerinte bátornak kell lenni, és akkor érkezik a „segítség”. Dia tériszonyos. Ha magasra kell mászni, pánikba esik. Ennek ellenére nagy álma Mallorcán a vízből megmászni a sziklákat, és nem fogja ezt feladni. A másik mumusa a párkapcsolatai. Fulladásos pánikrohamai voltak a magánytól, nem tudott aludni, majdnem gyógyszeres kezelés lett a vége. Többféle terápiát kipróbált és sok évbe telt, míg szakemberekkel feldolgozta szeretet­hiányos gyerekkorát, magányosságát, bűntudatát és az érzést, hogy „nem eléggé szerethető”. Ma már tisztában van, hogy mennyit ér, mik a céljai, mit tud adni és mit szeretne kapni. „Pakolom ki a téglákat a táskából, ami sosem lesz üres, de egyre könnyebb cipelni.”

Hosszú bakancslista

„A végsőkig küzdeni kell a céljainkért – mondja. – Ez azért is nehéz, mert sokaknak már az óvodában elveszik a kedvét. Amikor én kijelentettem, hogy színésznő szeretnék lenni, az óvónéni azt mondta, ahhoz sokkal szebben és ügyesebben kell viselkedni.” Dia állandóan motiválni próbálja a környezetét: most éppen adventi naptár formájában buzdítja a Facebook-ismerőseit különböző fizikai és mentális gyakorlatok teljesítésére. Szinte naponta szán időt spirituális tanításokra. Jelenleg első éves a Buddhista Főiskolán, azt mondja, az az ő útja. Igen hosszú a bakancslistája. 33 éves korában, ahogy Julia Roberts az Ízek, imák, szerelmekben, elvonul 3 hónapra: részt vesz az El Caminón, majd megmássza a Himalája Island Peakjét (6189 méter), végül Francia Polinézia egyik szigetén pihen és sokat fut majd. Aztán szeretne lovas íjászatot tanulni az indiánoktól Amerikában, nagy álma, hogy teljesítse az Elite Challenge-et, hogy fusson az Azori-szigeteken. Hawaiira is készül: ott is futni fog és szállásért cserébe dolgozni. Szeretne saját bort készíteni otellóból. Vágya az is, hogy a TedX-en előadást tartson. És hogy újra összeálljon a családja: egyik öcsével napi kapcsolatban van, a másiktól teljesen eltávolodott, nagyon mások vagyunk, csak ennyit mond róla. Édesapjuk 2019 áprilisában szabadulhat a börtönből, akkor talán megvalósul családegyesítő álma is.  
Szerző

Pajtások, egymás között

Publikálás dátuma
2018.12.16. 12:00

Fotó: Fortepan
Régi szó, ma már nem is nagyon használatos, de ismeretlennek sem mondható a kenyeres pajtás. Amiért nem használják, annak az az oka, hogy a magyar történelmi fogalomtár részévé vált. Merthogy pajtások ma már nincsenek. Legfeljebb az úttörőknél, de az egy másfajta mozgalom, ugye. A pajtásság ugyanakkor sokáig meghatározta a magyar haderő felépítését. A  19. század közepéig a legkisebb katonai közösségnek számított: egy pajtássághoz három katona kellett, általában egy öreg és két ifjonc baka. Három pajtásság adott ki egy tizedalját, amiből legfeljebb tíz szükségeltetett egy századhoz, amit akkor még kompániának hívtak. A tizedalját a tizedesek irányították, akik egészen a Kiegyezésig nem csupán a rendet és a fegyelmet tartották fent, hanem szükség esetén elvégezték a testi fenyítést is, például a vesszőzést. A pajtások viszont jól bántak egymással. Ügyeltek a másikra, mindent megbeszéltek egymás között, megosztoztak mindenen, még a kenyerükön is – innen az elnevezés: kenyeres pajtás. De ha már régies szóhasználatoknál tartunk. A mai őrmestereket egykoron strázsamesternek hívták. A kompániát kapitányok, vagyis a mai századosok irányították. A főstrázsamester ma őrnagy, s ha a viceóbester volt az alezredes, az ezredes csakis az óbester lehetett. A brigadéros ma dandárparancsnok, a hadak élén pedig a generális állt, bár a tábornokok elnevezése egy időben olyan kusza volt, főként a német, francia és spanyol szóhasználatokban, hogy a magyarok egy huszárvágással megoldották ezt a problémát: minden hadvezér generális volt. Persze, a ma használt rendfokozatok sem túlságosan régen – a 17-18. században – alakultak ki, ahhoz képest, hogy az ember történelmének hajnalától nagy műértéssel és tudománnyá nemesedett hadászati módszerekkel gyilkolja egymást – hogy a végén még azt a kenyeret is elvegye, amit a pajtások egymással megosztanak.
Szerző

Menekülés az erőszak elől

Publikálás dátuma
2018.12.16. 11:56

Fotó: Draskovics Ádám
Az anyaotthon – egy titkos menedékhely olyan nőknek és gyermekeiknek, akiket terrorizált korábbi élettársuk, ezért menekülniük kellett. Ilyen a nemrégiben leégett nágocsi otthon is, ahol a tűzben az „újrakezdőknek” is mindenük odalett. Helyszíni riportunkból kiderül: igenis van kiút a bántalmazó családból, és egy ország fogott össze, hogy segítsen a rászorulókon.
„Tizenhat hetes terhes voltam, mikor a gyermekeim apja megvert és kidobott az albérletből, az utcára kerültem. Március óta vagyok Nágocson, mert a fiam születése után nem maradhattam a hajléktalanszállón” – mondja egy 32 éves nő, akinek az Árvácska Anya- és Csecsemőotthon adott menedéket. A nevét nem árulja el, mert „az ördög soha nem alszik”, de a történetét el meri mesélni, tekintve, hogy volt élettársa már egy ideje nem zaklatja.
Az anyaotthon – titkos menedékhely olyan nőknek és gyermekeiknek, akiket terrorizált korábbi élettársuk. Az országban sok, a nágocsihoz hasonló anyaotthon működik. Az Árvácska új épülete azonban, ahol több család próbálja újrakezdeni életét, november 30-án a tűz martalékává vált. A lakók szomorúan mesélik, hogy hiába értek ki néhány perc alatt a tűzoltók és oltottak legalább nyolc sugárral, szinte semmi nem maradt a négy emeleti apartmanból. Minden holmijuk odalett. Szétázott a ház alsó része is, a tűztől megóvott szobákból pedig órákon át merték a vizet. Óriási szerencse – mondják –, hogy senki sem sérült meg a tűzben. Pedig egy édesanya gyermeke kismacskáját menteni rohant vissza az égő tetőtérbe. Az otthonban élő nők többségének történetét név nélkül sem írhatjuk le pontosan, mert korábbi élettársuk, aki elől menekülnek, elszántan keresi őket. Egy halk szavú, vízkék szemű, sápadt és láthatóan kimerült asszony elmondja: mindent hátrahagyva jött el korábbi otthonából, mikor olyan súlyossá vált a helyzet, hogy már saját és gyermekei életét is veszélyben érezte. Társa, egy sovány asszony több mint 10 évig tűrte az erőszakot, mire összeszedte a bátorságát, és lépett. „Utólag nem értem, hogy várhattam ilyen sokáig, főleg a gyerekek miatt kellett volna korábban dönteni. Már nem annyira kicsik, nem lehetett könnyű nézniük, hogy bántalmaz az édesapjuk” – vallja be. Egy rövid beszélgetésnyi pihenés után mindenki lázasan pakol és tüsténkedik az otthonban. Épp roskadásig pakolják az udvaron álló te­her­­autót. Ruhákkal, játékokkal, használati tárgyakkal teli zsákok és dobozok kerülnek a platóra. Adományok, amit egy ország hozott össze néhány nap alatt azoknak, akiknek mindenük odaveszett a tűzben. Nagy Csaba, a Somogyi Református Egyházmegye esperese két fuvar között mutatja meg az anyaotthon teljesen megsemmisült emeleti részét, ahonnan nemrég eltakarították a szét­égett bútorokat, használati tárgyakat. Székek, szekrények, világos és már feketére égett fadarabok tornyosulnak az udvaron. Ez a kupac már tüzelőnek is alkalmatlan. A ház alsó szintje megmenekült, de most ott sem lakhatnak. Itt most több száz zsákban pihen az adományok egy része. Az emeleten a tető teljesen megsemmisült, a betonpadlón sáros víz csordogál, mivel nemrég esett. A kormos radiátorok, csupasz falak és fekete gerendák között nehéz elképzelni, hogy néhány hete itt gyerekek játszottak. Méghozzá hosszú idő után végre biztonságban. 

Összefogott az ország

Arra a kérdésre, hogy mi okozhatta a tüzet, egyelőre nincs biztos válasz. Valószínűleg túlterhelődött az elektromos hálózat. Korábban 35 főt tudtak fogadni, de a történtek miatt valószínűleg jó darabig csak 20 ember helye biztosított. A leégett épület felújítása várhatóan hónapokba telik. Az egyházközösség jelenleg is gyűjt az anyaotthon számára, a szeretetszolgálat is segít és az épület is biztosítva volt, így bíznak benne, hogy meglesz a pénz. Az otthon ezen szárnya egyébként 2002-ben 56 millió forintból épül, a mostani kár több tízmillió forint. Pedig az intézményre szükség van. Az ország minden pontjáról érkeznek ide bántalmazott és kilátástalan helyzetben élő anyák gyermekeikkel – mondja Nagy Csaba. Volt, hogy éjszaka, rendőrök kíséretében, mert azonnal ki kellett menekíteni őket. A tűz miatt most 21 embert kellett máshol elszállásolniuk. Ők a közeli, Reménység Családok Átmeneti Otthonában kaptak helyet. Egy asszony négy gyermekével épp a tűz napján költözött volna máshova, de már nem tudott kipakolni, mindenük odalett. Már nem Nágocson élnek, de továbbra is segítik őket az Árvácskából, sok adományt rögtön hozzájuk irányítanak. Felajánlásból egyébként elképesztően sok érkezik: megható, hogy mekkora összefogást és segíteni akarást indított a tragédia. Az adományok koordinálása azonban kemény munka, hiszen mindent át kell nézni, és szortírozva – ideiglenesen – egy raktárba szállítani. Ottjártunkkor ebbe csöppentünk bele, óriási a nyüzsgés az épen maradt régi épületben és az udvaron is. Jelenleg azonban anyagi támogatásra van leginkább szükség, sok holmit, például bútorokat csak később tudnak hasznosítani. „Hálásak vagyunk minden segítségért, de arra kérünk mindenkit, legyenek kis türelemmel! Örömmel fogadunk minden adományt, de egyelőre nagyon nehéz helyet találni ezeknek. Reméljük, senki nem veszi sértésnek, de kicsit még várjanak a tárgyi adományokkal” – kéri Nagy Csaba. 
Nagy Csaba, a Somogyi Református Egyházmegye esperese
Fotó: Draskovics Ádám

Akiknek sikerült

„Azokat a dobozokat ne oda, még át kell nézni!” – irányítja a pakolást határozottan és hangosan Nagy Csabáné intézményvezető, akit szinte folyamatosan hívnának az adományozók, de a gyenge térerő miatt sajnos nem könnyű elérni. Mindenkinek inkább a vezetékes telefont javasolja, mert az egyébként celluxszal összeragasztott mobilja elég hektikusan teljesít. „Az adományok esetében nagy segítség, ha a dobozon már szerepel legalább annyi, hogy mit tartalmaz, például gyerekruhák 4 éves korig” – hívja fel a figyelmet, miközben próbálja visszahívni azokat, akik felajánlás miatt keresték. Megtudjuk tőle, hogy akik önként érkeznek az otthonba, azokkal könnyebb, mint akik családsegítői vagy védőnői közbelépés miatt kénytelenek ott lenni. „Van, aki néhány nap után vissza is menne, vagy ami rosszabb, vissza is megy a bántalmazóhoz. Az sem ritka, hogy az elhagyott, igen agresszív férfiak felkeresik az otthont. Ilyenkor van szükség rendőrre. Szerencsére nagyon jó a kapcsolat a tabi és andocsi rendőrökkel, akik bármikor a segítségünkre sietnek. Az otthonban egyébként maximum másfél évet maradhatnak a lakók. De aki akar, az képes felemelkedni, mi igyekszünk támogatni mindenkit” – mondja Nagy Csabáné, felidézve egy 20 évvel ezelőtti történetet. Egy kamionos prosti­tuált élt az otthonban gyermekével, akinek akkor keményen a lelkére beszélt. A nő évekkel később jelentkezett, és köszönetet mondott neki. Kiderült: rendes állása van, a gyermeke kiváló gimnáziumba jár, van autója és lakása is. És volt – sok száz mellett – egy másik eset is: egy roma kislány, aki leányanyaként került hozzájuk, és kezdetben ott akarta hagyni az otthont. Évekkel később ő is jelentkezett, majd elmesélte, hogy férjhez ment, szociális ápolóként helyezkedett el és hamarosan főiskolára megy. Van tehát kiút, a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni. Ezek a történetek talán erőt adhatnak azoknak, akik most is félelemben élnek.

Rossz rendszer

A családon belüli erőszakot, a gyerekek és nők fizikai és lelki bántalmazását itthon a nem megfelelő szabályozás is segíti. Több olyan nővel is beszéltünk, akiknek esetében – bár kérték a rendőrség segítségét – a hatóságok nem tehettek semmit. A bántalmazót a jelenlegi jogszabályok szerint legfeljebb rövid ideig tarthatják távol az áldozattól. Létezik ugyan ideiglenes távoltartás, de ez nem jelent végleges megoldást.

Szerző
Frissítve: 2019.05.10. 18:06