Ideiglenesen lakatlan

Publikálás dátuma
2018.12.16. 12:28

Fotó: Shutterstock
Kezdetben vala az üres ökológiai fülke. Amit aztán jól kitöltenek a beléje szabaduló élőlények. Esznek, isznak, alkalmazkodnak, s ha szerencséjük van, évmilliókig is elmulatnak. Mígnem kitör egy vulkán, becsapódik egy meteorit, netán megjelenik az intelligencia és magával hozza kedvenc háziállatait. Ilyenkor vagy belepusztulnak, vagy kezdhetik elölről – máshol, másik fülkében.
Elon Musk, a SpaceX űrkutatási vállalat vezérigazgatója már azt tervezi, hogy a nyugdíjaséveit a Marson tölti majd. A NASA ennek nem ellentmondva 25 éven belülre jósolja az emberi jelenlétet a vörös bolygón. Persze bármi közbejöhet. Annyi bizonyos csak, az emberi faj (most a Homo sapiens sapienst értve itt) életében új időszámítás kezdődik ekkor egy másik égitesten. És még az is megeshet, hogy 2 millió évvel később már külön marsi és földi emberekről beszélhetünk – leg­alább ennyi idő kell ugyanis az emlősöknek a fajképződéshez, ami annyit tesz: egymással (régi és új faj) már szaporodásképtelenek. Erre pedig az elvi esély megvan, hiszen a helyi környezethez kell alkalmazkodni, ami evolúciós változásokat idéz elő. A Mars alacsonyabb gravitációja például az egyedfejlődést, az izomzat révén nagyban befolyásolja – vetíti előre a lehetséges jövőt Kun Ádám evolúcióbiológus. Aki az emberi nem korábbi történetéből is felidéz példát: a Neander-völgyiek jobban viselték a zordabb időjárást, s a ge­nomjukból tudható, bizonyos kórokozókkal szemben is ellenállóbbak voltak, mint a velük keveredni képes, ám végül győzedelmeskedő sapiens.

Kun Ádám

evolúcióbiológus, ökológus és elméleti biológus az ELTE Növényrendszertani, Ökológiai és Elméleti Biológiai Tanszékének, valamint az MTA Ökológiai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa.

A fajok evolúciójából azonban főleg kezdéseket és párhuzamokat (konvergenciákat) tudunk felsorakoztatni újrakezdések helyett. A tudomány által számon tartott úgynevezett nagy kihalási hullámok is, melyek során az élőlényeknek akár 70 százaléka is eltűnt a vizekből és a szárazföldről, azoknak a folyamatoknak fényében vizsgálhatók, amikor egy katasztrófa, természeti csapás, meteorit (lásd dinoszauruszok kihalása) ideiglenesen lakatlanná tesz egy addig gazdag életterületet (a Santorini vulkán kitörése és a tavalyi hawaii lávaömlés említhető). Ezeken a helyeken aztán, az üres ökológiai fülkékben (niche) megjelennek az új növények, állatok és újranépesítik a területet. Ha szerencséjük van, például egy szigeten, mindezt valódi versenytársak nélkül tehetik – mondja Kun Ádám –, hozzáférhetnek olyan táplálékokhoz, amiket eladdig elhappolt előlük egy konkurens és erősebb faj, de a növényevők megúszhatják (csúcs)ragadozók nélkül is. Az evolúcióbiológus itt emlékeztet az egyik leghíresebb példára, Darwin pintyei­re, melyeket az evolúció atyja még a Beagle-ön utazva írt le: a madarak csőrének alakja szigetről szigetre változott az általuk fogyasztott magok típusától függően, vagyis új fajok jöttek létre a táplálék különbsége miatt. Ahogy az is szembeszökő, hogy az Északi-sarkon élő állatok színe egyöntetűen fehér lett; a repülés képessége is többször kialakult (rovarok, pterodaktilusz, madarak, emlősök) és a tájékozódás képessége (látás, hallás) is – az életkörülmények hasonlósága miatt – nagyfokú konvergenciát mutat számos faj esetében. A hangvisszaverődés technikájával (echolokáció) például nemcsak a denevérek tájékozódnak. A bálnákon, delfineken kívül a dél-amerikai olajmadarak és a Távol-Keleten élő kis kazári fecskék (az ő fészkeikből készítik a fecskefészeklevest) is kattogó (emberi fül számára is hallható) hangjuk visszaverődése alapján tájékozódnak a sötétben – mivel mindegyik madárfaj barlangban fészkel. Az emlősök közül a cickányok, patkányok és a fókák alkalmazzák még kis mértékben az echolokációt – továbbá nem utolsósorban: a látásuktól megfosztott emberek. Valamennyien önállóan, egymástól függetlenül fejlesztették ki e képességüket – olvasható Richard Dawkins biológus A vak órásmester című könyvében. Előfordulhatnak azonban ettől eltérő átalakulások is, például ki gondolta volna – mutat rá Kun Ádám –, hogy egy disznószerű szárazföldi patás állatból pár millió év múlva cet lesz – miközben az óceánok hemzsegtek a halaktól. Mégis, ez a partok mellett élő, evolúciója során előbb krokodilszerűen ellaposodó állat egyre beljebb merészkedett a vízbe, és a halakéhoz hasonló életmódjához igazítva, a külseje is e szerint halszerűsödött. „A biodiverzitás szempontjából az egymástól elszakadt életterületek, szigetek, mint például Madagaszkár, nagyon fontosak, így jöhetnek létre új, a többitől különböző fajok – mondja az evolúcióbiológus. – Ha korábban a fajok könnyűszerrel eljutottak volna minden kontinensre, ma sokkal kevesebb lenne belőlük.”

Éltek-e már intelligens lények a Földön az ember előtt?

„Nem tudjuk, de nem valószínű – válaszol kérdésünkre Kun Ádám. – Ehhez a ma ismert egyetlen intelligens élőlény, az ember intelligenciájának megjelenését, okait kellene legalább ismernünk, de nem ismerjük. Ahogy azt sem, az intelligencia egyáltalán az emlősökhöz köthető-e, hiszen például a hollófélék is aktív tárgyhasználók. Másfelől – érvel a tudós –, ha volt is, hová tűnt? Egy már intelligens faj mindenhez adaptálódik, az emberi civilizációk is eltűnhetnek pár ezer évre, de maga az emberiség nem valószínű, mi túlélünk. Ha már előttünk létezett volna egy intelligens faj, nem halt volna ki.”

Szerző

Teljes értékű visszatérés

Publikálás dátuma
2018.12.16. 12:23
Natasa Kovacevic
Fotó: ANDREJ ISAKOVIC / AFP
„Az ember nem is tudja, mennyire erős, aztán egy ilyen esemény rádöbbenti, milyen sok ereje van valójában.” A mondat a kosaras Natasa Kovacevictől származik, akinek az öt évvel ezelőtti buszbaleset után amputálni kellett a lábát, ám hamarosan – és ez most nem egy rosszízű szóvicc – talpra állt.
Az Európa egyik legtehetségesebb fiataljának tartott szerb kosarasnő élete 2013. szeptember 7-én vett tragikus fordulatot, amikor a győri női kosárlabdacsapat busza a 85-ös főúton Kapuvár mellett személyautóval ütközött. A balesetben Tapodi Péter klubigazgató és Fűzy Ákos vezetőedző életét vesztette. A játékosok többsége is megsérült, a legsúlyosabban a frissen igazolt Natasa Kovacevic, akinek bal lábát térd alatt amputálni kellett. Hihetetlen, de az akkor mindössze 19 esztendős center minden visszaemlékező szerint már a tragédia másnapján pozitív volt, és eltökélte, egy nap visszatér a pályára. A rehabilitációja során speciális protézist kapott, amelyet ő csak „mágikus lábnak” nevezett. Gyorsasága természetesen már nem volt a régi, de kitartó, néha fizikailag és lelkileg is keserves munkával elérte, hogy idővel egyre többen kezdtek hinni benne. Az életéről készült Skok (magyarul: Ugrás) című dokumentumfilmben elmondta, a legnagyobb félelme az volt, hogy ha nem lesz elég jó, az emberek csak sajnálatot éreznek majd iránta. „Ha visszatérek, teljes értékűen akarok visszatérni. Nem kérek különleges bánásmódot sem az ellenfelektől, sem a játékvezetőktől” – mondta. Fejlődését látva végül 2015 őszén a belgrádi Crvena zvezda szerződést ajánlott neki. Játékához a nemzetközi szövetségnek (FIBA) is hozzá kellett járulnia, hiszen korábban soha senki nem játszott első osztályú mérkőzést művégtaggal. Úgy fest, a hozzá hasonló nagy harcosok még a szigorú szabályalkotók szimpátiáját is elnyerik, az engedélyek ugyanis rekordidő alatt elkészültek. Kovacevic 2015. november 11-én, 26 hónappal a baleset után, a Nis elleni bajnokin 15 perc alatt 5 pontot, 3 lepattanót és 3 labdaszerzést jegyzett – bár a statisztikák ezúttal talán mellékesek is. A 15/16-os idényt végigjátszotta, ám a szezon végén bejelentette visszavonulását. Egy évig klubja női szakosztályvezetője volt, azóta pedig az általa létrehozott alapítványnak él, amely tartós egészségügyi problémával küzdő sportolók rehabilitációját támogatja. Saját bevallása szerint öt évvel ezelőtti második születésnapja megtanította örülni az élet apró dolgainak. Az, ahogy talpra állt, ráadásul messze nem olyan „apró dolog”.

Niki Lauda

Az osztrák Forma–1-es pilóta az 1976-os nürburgringi Német Nagydíjon esett csapdába a lángoló autójában, amelynek nyomait örökre magán viseli. Ahhoz képest, hogy napokig élet és halál közt lebegett, döbbenetes, hogy hat héttel később az Olasz Nagydíjon újra rajthoz állt. A történtek azonban lelkileg sem múltak el nyomtalanul: az idény utolsó futamán, Japánban a zuhogó esőben inkább kiállt, nehogy még egy súlyos balesetet szenvedjen. A vb-címet akkor el is bukta, de később, 1977-ben és 1984-ben megszerezte 2. és 3. elsőségét.

Szeles Mónika

1993. április 30-a a tenisz legsötétebb napjaként vonult be a sporttörténelembe, egy őrült Steffi Graf-rajongó, Günter Parche ekkor szúrta hátba a 19 éves Szeles Mónikát a hamburgi tornán. A magyar származású vajdasági játékos szerencséjére a kés csak néhány centi mély sebet ejtett rajta, így fizikai felépülése gyors volt. Nem úgy a lelki, a támadás után ugyanis depresszióval és evészavarral küzdött, és végül több mint 2 évet hagyott ki. Régi formáját sosem nyerte vissza, a korábban begyűjtött 8 Grand Slam-trófea mellé már csak 1-et (1996, Australian Open) szerzett.

Risztov Éva

A manapság a televízióban is gyakran feltűnő úszónő példája mutatja, hogy nem csak egy tragédia vezethet nagy újrakezdéshez, néha elég a – viszonylagos – sikertelenség is. Risztovot ugyanis 20 éves korára mindenki „ezüstlánynak” könyvelte el – nem is véletlenül, hiszen a 2002-es Eb-n 4, a 2003-as vb-n pedig 3 második helyet szerzett. 2005-ben fel is hagyott a medencés úszással, hogy aztán 2009-ben nyílt vízen térjen vissza. Azóta tudjuk, megérte: a 2012-es londoni olimpián nagyszerű taktikával 10 km-en aranyérmes lett.

Szerző

Kalandorkirálynő

Publikálás dátuma
2018.12.16. 12:02

Fotó: LAKOS GÁBOR
Nem volt egyszerű gyerekkora. Sokáig a drogok jelentették számára a kiutat a reménytelenségből. Aztán történt valami, és minden megváltozott. Azóta szinte egyetlen célja van: megtudni, mennyit bír ki az ember, és mennyit ő maga. A 32 éves Yamak Dia tudatosan építi magát.
Egyik legnagyobb sikerének azt tartja, hogy két éve teljesítette a Spartan race ultrabeast versenyt: egy akadályokkal tűzdelt 50 km-es terepfutást, 12 órás szintidővel, megspékelve sárban kúszással, víz alá merüléssel, dárdadobással, kötélmászással és erdei futással. Az volt élete legkeményebb versenye, pedig már akkor is túl volt többtucatnyi hasonló, nemzetközi megmérettetésen. „Mentális torna volt, nem tudtam, meddig bírom. Azt tudtam csak, hogy a lényeg: jelenben tartani a fókuszt. És közben figyeltem a szép tájat.” Amikor pedig annyira feltörte a cipő a lábát, hogy alig bírt lépni, elhitette magával, hogy a fájdalom nem azonos saját magával: „a szenvedés csak a fejedben létezik. Csak figyelni kell, hogy ott van, de nem vagyunk egyek vele, és így el is múlik” – legalábbis elméletben.

Fel a gödör mélyéről

Dia gyermekien kíváncsi és kalandvágyó. Mindig is nyughatatlan volt, állandóan szerepelt: már kisgyerekként kipróbált sokféle mozgásformát és hangszert, a néptánctól a művészi tornán át a hegedűig, járt színitanodába, játszott musicalekben. Tízévesen érdekelte az agyi kapacitás, a tudattalan. Török származású apukáját csak ritkán látta, a papa többet ült ugyanis börtönben, mint a családi asztalnál. Ám ha otthon volt, elhalmozta őt és két öccsét pénzzel, ajándékokkal. „Az ő szeretetnyelve a pénz volt, persze ezt gyerekként nem tudtam, azt hittem, nem szeret minket.” Mindenesetre a temperamentumot és a megoldás­orientáltságot tőle örökölte. A családnak akkor lett végleg vége, amikor az édesanya egy hasplasztikai műtét után elhunyt. Az akkor 14 éves lány és két öccse magára maradt. Egy időre a nagymamához kerültek, de hamar „önállósították” magukat. Dia például a kábítószerekbe menekült, iskolába is alig járt. Majd egy buliban olyan mélyre került, hogy ráeszmélt, nem ez az útja. Valószínűleg az a pillanat mentette meg az életét. Visszament a gimnáziumba, és simán leérettségizett. 

Nem bűn a magány

A fent említett kalandvágy munkálkodott benne, amikor Hollandiába ment egy hátizsákkal, tulipánt szedett a földeken – szállásért, ételért cserébe. Aztán Hollókő mellett lakott az erdőben egy túlélő csapattal: víztől vízig gyalogoltak, megtanultak tüzet gyújtani, vizet leszűrni, és azt is, hogy melyik termés ehető. „Ez az első emberek tudása. Akinek tudnia kellett mindezt, hogy ne legyen kiszolgáltatva az elemeknek. Otthon természetes, hogy meleg víz jön a csapból és a hűtőben vár az enni-innivaló. El vagyunk kényelmesedve. Az ilyen kalandok alatt jövünk rá, hogy egy sor dolog van körülöttünk, ami nélkül simán lehet élni.” Hargitán egy olyan túrán vett részt, amikor mindenki a maga serpája volt, sokkilós zsákokban cipelték a cuccai­kat. Amikor éjjel ki kellett mennie pisilni, és hallotta, hogy a farkasok vonyítanak a vaksötétben, annyira megijedt, hogy nem is talált egyből vissza. „Ott halálfélelmem volt, de elengedtem a dolgot, azt gondoltam, ha ennyi volt, akkor ez van. De hozzáteszi: az emberektől jobban lehet félni, mint az állatoktól. Többször ment már úgy külföldi fesztiválokra, túrákra, hogy csak a repülőjegyet vette meg. Legrosszabb esetben a parton alszik, ám eddig mindig összehozta a sors néhány jóakaróval. Idén Izlandon tölti a karácsonyt, részt vesz egy Spartan versenyen, közben régi álma válik valóra, megcsodálja az északi fényt is. „Ahelyett, hogy rendelek egy egyszemélyes karácsonyi menüt, inkább előnyt kovácsolok abból, hogy nincs még családom, és egy meleg, napos helyen kalandozom.” Az a terve, hogy jövőre megmássza a 4000 méter magas Teide-hegységet Tenerifén, és próbálja a lehető legkevesebb pénzből abszolválni az utat: couchsurfingel (kanapét „bérel”) és kukabúvár­kodni fog. Azt mondja, ezek a helyzetek erősítik az önértékelést, és remek érzés megtapasztalni, hogy helyt tud állni ilyen extrém szituációkban is. Fontosak számára az élmények, a tapasztalások, nem a külsőségek érdeklik. Szerinte bátornak kell lenni, és akkor érkezik a „segítség”. Dia tériszonyos. Ha magasra kell mászni, pánikba esik. Ennek ellenére nagy álma Mallorcán a vízből megmászni a sziklákat, és nem fogja ezt feladni. A másik mumusa a párkapcsolatai. Fulladásos pánikrohamai voltak a magánytól, nem tudott aludni, majdnem gyógyszeres kezelés lett a vége. Többféle terápiát kipróbált és sok évbe telt, míg szakemberekkel feldolgozta szeretet­hiányos gyerekkorát, magányosságát, bűntudatát és az érzést, hogy „nem eléggé szerethető”. Ma már tisztában van, hogy mennyit ér, mik a céljai, mit tud adni és mit szeretne kapni. „Pakolom ki a téglákat a táskából, ami sosem lesz üres, de egyre könnyebb cipelni.”

Hosszú bakancslista

„A végsőkig küzdeni kell a céljainkért – mondja. – Ez azért is nehéz, mert sokaknak már az óvodában elveszik a kedvét. Amikor én kijelentettem, hogy színésznő szeretnék lenni, az óvónéni azt mondta, ahhoz sokkal szebben és ügyesebben kell viselkedni.” Dia állandóan motiválni próbálja a környezetét: most éppen adventi naptár formájában buzdítja a Facebook-ismerőseit különböző fizikai és mentális gyakorlatok teljesítésére. Szinte naponta szán időt spirituális tanításokra. Jelenleg első éves a Buddhista Főiskolán, azt mondja, az az ő útja. Igen hosszú a bakancslistája. 33 éves korában, ahogy Julia Roberts az Ízek, imák, szerelmekben, elvonul 3 hónapra: részt vesz az El Caminón, majd megmássza a Himalája Island Peakjét (6189 méter), végül Francia Polinézia egyik szigetén pihen és sokat fut majd. Aztán szeretne lovas íjászatot tanulni az indiánoktól Amerikában, nagy álma, hogy teljesítse az Elite Challenge-et, hogy fusson az Azori-szigeteken. Hawaiira is készül: ott is futni fog és szállásért cserébe dolgozni. Szeretne saját bort készíteni otellóból. Vágya az is, hogy a TedX-en előadást tartson. És hogy újra összeálljon a családja: egyik öcsével napi kapcsolatban van, a másiktól teljesen eltávolodott, nagyon mások vagyunk, csak ennyit mond róla. Édesapjuk 2019 áprilisában szabadulhat a börtönből, akkor talán megvalósul családegyesítő álma is.  
Szerző