Értünk, ellenünk

Mielőtt a magyar kormány képviselője kiutazott volna a katowicei klímacsúcsra, az állami médiában bejelentették, hogy Magyarország nem csatlakozik az egyszer használatos műanyagtermékek visszaszorítását célzó uniós kezdeményezéshez. Megvédik – úgymond – az embereket, merthogy az eldobós nejlonzacskók eltűnése akár 6-7 forinttal is emelhetné egy zsömle árát. 
Túltéve magunkat hazugságon – ha a zsömlét az otthonról hozott szatyorba rakom, az ingyen van –, meg azon a tényen, hogy a MOL csoport alapanyagbeszállítói pozíciói is kaptak itt egy kis populizmusba csomagolt hatalmi megtámogatást, érdemes a hazai politika nyomorúságai fölé emelkedni egy pillanatra. Végignézni a műanyaghulladékba éppen belefulladó világon (már a csecsemők vérében és a sarki gleccserek vizében is mikroműanyag úszkál), meg a fejünk fölött egyre vastagodó szén-dioxid-köpenyen, amelyet jelentős részben az egyszer használatos tárgyak gyártása közben állítunk elő, és elgondolkodni, hova vezetnek ezek a folytonos megvédések. 
Merthogy Katowicében az amúgy is döcögős klímaharc károsnak mondott mellékhatásaitól is megvédett minket a kormány, azt az előremutató álláspontot képviselve: oldják meg mások. Igaz, miközben az egyik kezével vitézül harcolt értünk (?), a másikkal a másfélszeresére emelte a vállalkozóknak és vállalatoknak eladott villanyáram árát, ami valamivel erőteljesebben befolyásolja majd a zsömle árát, mint a szemetelés jogát továbbra is biztosító zacskók. 
Az élet bonyolult: mióta az áramot is Mészáros és társai árulják, már nem olyan sürgős a rezsicsökkentés – mellesleg a nevezett úr mátrai erőműve egymagában a hazai üvegházgáz-kibocsátás tizedét adja –, a klíma meg majdcsak meglesz valahogy, amíg a Tiborcz-gyerek meg nem erősödik annyira a napelem-ágazatban, hogy a Föld (és az Orbán-család) jövőjére is figyelhessünk végre.
Frissítve: 2018.12.17. 08:38

Bérnyomás

A közismert, német tulajdonú üzletlánc bejelentette: náluk januártól 300 ezer forint lesz a kezdő pénztárosok és logisztikai munkatársak (leánykori nevükön árufeltöltők) havi bruttó keresete. Mármint a teljes munkaidőben foglalkoztatottaké. A kiskereskedelmi hálózat boltjainak nagy többségében ugyanis csak heti 30 órát dolgoznak az emberek. A társaság azzal érvvel, hogy a részmunkaidős keresetekből is képesek a dolgozók megélni. A munkavállalók azonban ehhez valószínűleg hozzátehetnék: ha muszáj! 
A KSH - a fejét a homokba dugó strucc módjára - 2015 közepe óta ódzkodik a hazai létminimum kiszámítástól. Azt sugallja ezzel: felesleges adatot gyűjteni olyasmiről, ami nincs is. Így elsősorban a lakossági fogyasztási szokásokra koncentráló kutatóhelyek végeznek felméréseket - megbízási alapon - arról, hogy mennyiből tud megélni egy átlagosnak minősülő család. Ahány számítás, annyi eredmény.  
A hagyományos kapitalista körülmények között a béreket úgy szabták meg, hogy valamivel a létminimum felett legyenek, de csak annyival, hogy egyúttal a versenytárs munkaadóét is felülmúlják egy kicsivel. A globális információcsere csaknem teljessé válásának korában azonban a munkavállalóknak egyre pontosabb képük alakult ki arról, hogy tevékenységüknek mennyi is a piaci ára. Így a 2000-es évek második évtizedének Magyarországára is az vált jellemzővé, hogy az álláshirdetésre (toborzásra) jelentkezők egyre nagyobb és nagyobb összeggel kívánják megfejelni azt az összeget, amelyet a munkaadók előzetesen kikalkuláltak. 
Alulról jövő nyomással - a korábbinál jóval jelentősebb léptékkel - indult be Magyarországon mintegy három-négy esztendővel az a bérfelzárkóztatási folyamat, amelyben az állam mint a legnagyobb foglalkoztató is kénytelen részt venni. Az antidemokratikus, önkényuralmi eszközökkel bőségesen élő Orbán-rendszer torz szerepértelmezéséből adódóan azonban a munka világa másik két résztvevőjének - a munkaadóknak és a munkavállalóknak - véleményét sutba dobva a kormány maga határoz majd a 2019-es minimálbér és a garantált bérminimum összegéről. 
Számukra a helyzet már csak azért is kényes, mert a béren kívüli juttatásokat (cafetéria) gyakorlatilag kivégezték, azzal a felütéssel, hogy a munkaadók majd ezt az összeget kompenzálni fogják a munkavállalók számára. Így az a fura helyzet állhat elő, hogy a kizsákmányolást a legmagasabb fokon érvényesítő, multinacionális, vagyis tőkeerős és versenyképes cégek gondoskodnak a dolgozóikról, vagyis a belső feszültségektől való félelmükben partnerekké válnak a bérfelzárkóztatásban, a többiek pedig jó esetben is csak kínlódnak majd. 
A következmények nyilvánvalóak. A politikai okokból a gazdaság megóvandó szektoraként megjelölt kis- és közepes vállalkozások világából egyre többen áramlanak majd át a nagyokhoz. Ennek máris csalhatatlan jele, amikor az üzletláncok pénztárai kezdenek elférfiasodni, mutatva, hogy lám, már megéri itt dolgozni.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2018.12.17. 08:40

Nincs új a Nap alatt!

A rabszolgatörvény megszavazásának napján botrány volt a magyar parlamentben, majd este kormányellenes tüntetés zajlott több pesti utcán és a Kossuth téren. A média jó része példátlannak minősítette az eseményeket. Nos, ez érdekes tévedés. 1912-ben ugyanis már történt valami kísértetiesen hasonló. 
1912. május 22-én Tisza István grófot, a korábbi miniszterelnököt választották a képviselőház elnökévé. Erre azért került sor, mert az úgynevezett „véderő törvény” megszavazását az ellenzék obstrukcióval kívánta meggátolni, és Berzeviczy Albert, majd Návay Lajos házelnök inkább lemondott, mint hogy az obstrukció letörésére vállalkozott volna. (Gonosz dolog volt ez a szép nevű tervezet, erős irányváltást tartalmazott a háború irányába.) 
A közutálatnak örvendő Tisza házelnökké választása volt a híres és máig emlékezetes (Babits által is megénekelt) „vérvörös csütörtök” kiváltó oka. Május 23-án a tüntetők általános választójogot követelve a Parlamenthez vonultak. (Tisza ezt is halálosan ellenezte, mert az ún. Nagy Magyarországon erős létszámfölényben voltak a nemzetiségek.) A vérvörös csütörtökön hat tüntetőt megöltek a rendőrök. Volt 200 sebesült és 300 letartóztatás. Tisza házelnök ezután gátlástalanul letörte az obstrukciót: nem adott szót az ellenzéknek, vita nélkül tette föl szavazásra a véderőtörvényt. Az 1848-as házszabályra hivatkozva rendőrséget hívott az ülésterembe, és kivezettette az ellenzéki képviselőket. 
És 1912. június 4-én megszavazták a véderőtörvényt. Eddig a hasonlatosság. A további fejleményekről csak az érdekesség kedvéért: 1912. június 7-én Kovács Gyula kitiltott ellenzéki képviselő az újságírói karzatról (mert volt olyan!) leugorva háromszor rálőtt Tiszára, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Mindketten megúszták. Az elnöki pulpituson állítólag ma is látható a golyó ütötte lyuk. 
1913. június 7-én ismét Tisza lett a miniszterelnök. Aztán volt egy háború. Utána, 1918. október 31-én a negyedik Tisza elleni merénylet sikeres volt. Ennek a kiemelkedő magyar politikusnak állította vissza a szobrát a Kossuth térre Orbán Viktor és Kövér László, az 1944. március 18-i állapotnak megfelelően.
Szerző
Haskó László
Frissítve: 2018.12.17. 08:39