Értünk, ellenünk

Mielőtt a magyar kormány képviselője kiutazott volna a katowicei klímacsúcsra, az állami médiában bejelentették, hogy Magyarország nem csatlakozik az egyszer használatos műanyagtermékek visszaszorítását célzó uniós kezdeményezéshez. Megvédik – úgymond – az embereket, merthogy az eldobós nejlonzacskók eltűnése akár 6-7 forinttal is emelhetné egy zsömle árát.

Túltéve magunkat hazugságon – ha a zsömlét az otthonról hozott szatyorba rakom, az ingyen van –, meg azon a tényen, hogy a MOL csoport alapanyagbeszállítói pozíciói is kaptak itt egy kis populizmusba csomagolt hatalmi megtámogatást, érdemes a hazai politika nyomorúságai fölé emelkedni egy pillanatra. Végignézni a műanyaghulladékba éppen belefulladó világon (már a csecsemők vérében és a sarki gleccserek vizében is mikroműanyag úszkál), meg a fejünk fölött egyre vastagodó szén-dioxid-köpenyen, amelyet jelentős részben az egyszer használatos tárgyak gyártása közben állítunk elő, és elgondolkodni, hova vezetnek ezek a folytonos megvédések.

Merthogy Katowicében az amúgy is döcögős klímaharc károsnak mondott mellékhatásaitól is megvédett minket a kormány, azt az előremutató álláspontot képviselve: oldják meg mások. Igaz, miközben az egyik kezével vitézül harcolt értünk (?), a másikkal a másfélszeresére emelte a vállalkozóknak és vállalatoknak eladott villanyáram árát, ami valamivel erőteljesebben befolyásolja majd a zsömle árát, mint a szemetelés jogát továbbra is biztosító zacskók.

Az élet bonyolult: mióta az áramot is Mészáros és társai árulják, már nem olyan sürgős a rezsicsökkentés – mellesleg a nevezett úr mátrai erőműve egymagában a hazai üvegházgáz-kibocsátás tizedét adja –, a klíma meg majdcsak meglesz valahogy, amíg a Tiborcz-gyerek meg nem erősödik annyira a napelem-ágazatban, hogy a Föld (és az Orbán-család) jövőjére is figyelhessünk végre.