Fejek a víz alól

Az a magasba emelt telefon beleégett a retinákba. Akik látták, évek múlva ugyanúgy emlékeznek majd rá, mint más ikonikus fotókra. Capa milicistájára, a hegytetőn a zászlót leszúró amerikai katonákra Iwo Jimán, Tímár Józsefre Az ügynök halálában Keleti Évától, Zádor Ervin vérző fejére a melbourne-i olimpia vízilabda döntőjében. A jelenlegi hatalom kaposvári ellenzéke kedd óta a kalapos, kopott dzsekis ötvenesforma férfit is ide sorolja, ahogyan áll a Fő utcán, a feje fölé emeli a mobilját, hogy a vonal túlvégén is hallják a rigmust, mely elnyomta a karácsonyi vásár hangszóróiból szivárgó szirupos zenét.

Mert ha nem is ötszáz, de háromszáz bizony dalolva – na jó, skandálva – ment, s a világba kiabálta, mit gondol a kormányról, annak fejéről, a kaposvári polgármesterről, országgyűlési képviselőről, és nagyjából mindenkiről, aki a regnáló hatalom része akár vezetőként, akár beosztottként, akár mamelukként.

Furcsa volt hallani, mert bármilyen haraghullám söpört is végig az országon, a somogyi megyeszékhely apátiába süllyedt. Hasonlóképpen a legtöbb vidéki településhez volt ugyan véleményük az embereknek, de eleddig nem nagyon akaródzott nekik a nagy nyilvánosság előtt vállalni. Aki megtehette, rendre felutazott Budapestre, és a nagy ellenzéki megmozdulásokon kikiabálta magából a feszültséget. Kissé megnyugodott a lelke, hogy nincs egyedül, boldogan megosztotta a fotókat a közösségi oldalakon, aztán a következő fővárosi meetingig magába temette álmait.

Mert sokéves tapasztalat alapján tudta, hasonló élményt odahaza, Győrben, Szombathelyen, Sopronban, Szekszárdon, Kaposváron esélye sem lesz átélni.

Az elmúlt hét szerdáján viszont megmozdult valami. Az ellenzék közös parlamenti akciója, az ezt követő felháborodásból kinövő budapesti tüntetések hullámai ezúttal nem haltak el a főváros határában, hanem szépen végighömpölyögtek az országon. Egyelőre még csak a nagyvárosokban bukkantak fel fejek a víz alól: a hatalomnak a rabszolgatörvény kapcsán megmutatkozó gátlástalansága ugyanis sokak számára egyértelművé tette, nem működik a régi antalli reflex, hogy alámerülnek és kibekkelik. Egyszerűen nem lehet, nincs hová hátrálni, és aki a vesztét érzi, hirtelen felbátorodik. Még ott is, ahol a család valamely tagja a hatalomtól függ, hiszen az önkormányzaton kívül nincs épkézláb munkáltató, sőt a helyi cégek is a városháza alárendeltjei, így egy ellenvélemény egzisztenciális katasztrófát okozhat.

Az ennyire kiszolgáltatottak számára az egyedüli védelmet a közösség jelenti, a minél nagyobb sokaság, mely amellett, hogy ápol és eltakar, erőt is fel tud mutatni. Ezt az energiát most az ellenzéki összefogás adja, mely Budapesten kívül még gyerekcipőben botladozik, ám ha megmarad, komolyan meríthet az eddig csendesen meghúzódó vidéki Magyarországból. Mely lassan ugyan, de ébredezik szűk évtizedes álmából - persze a többségnek még nem elég hangos a vekker csörgése, és szívesen befordulna újra a fal felé.

Róluk még le kell rángatni a takarót, hogy végre tényleg kinyíljon a szemük.