Közös Tarlós

Komolyan, ha így megy tovább, én is kénytelen leszek elindulni a főpolgármester-választáson. Programom pont olyan egyszerű lesz, mint Puzsér kolléga sétálós koncepciója: "Ez az egész itt Budapest!" 
Elképeszt ugyanis, hogy Tarlós főpolgármester szakmányban adja az arrogáns interjúkat, amelyeknek mind az a velejük: a fővárosi vezetésnek nincs más dolga, mint a rászabott kényszerzubbonyban úgy táncolni, ahogy az Orbán-kormány fütyül. Mivel lassan minden állami pénzből történik Budapesten - jegyezzük meg: nem utolsó sorban a fővárostól elvett forrásokból -, ezért az itt élők első embere vállvonásnyit sem foglalkozik az olimpia-terv visszacsempészésére utaló megalomán sportberuházásokkal vagy mondjuk a Vár kormányzati célú elfoglalásával. Ugyanígy nincs szava a CEU elüldözésére - marad itt egyetem bőven -, és valószínűleg a kérdést sem értené, ha valaki azt firtatná, nem fog-e hiányozni a városlakóknak a természettudományi, illetve a színháztörténeti múzeum, amelyeket épp most vezényel valahová a bús vidékre az államhatalom.  
Budapest ebben a koncepcióban, ha jól értem, nem több, mint hogy a tömegközlekedés jó esetben eljuttatja az embert ából bébe, és ha kinyitjuk a csapot, abból jobbára folyik  a víz. Javíthatatlan optimistaként azonban azt gondolom: az lehetetlen, hogy ebből a közös képviselői hozzáállásból és a sétálásból lehessen csak választani. Nem lehet egy városnak olyan pechje, hogy ne jöjjön valaki, aki olyan programmal áll elő, amely Budapestet a szó valós értelmében gazdasági, valamint kulturális és civil gondolati egységként fogja föl, és nemcsak a megnyirbált költségvetés elköltését, hanem a polgári létforma helyreállítását is feladatának tekinti. 
S mivel részemről a sétálás kipipálva - 2010 óta gyalog járok szinte mindenhová -, nagy várakozással nézek az előválasztás, de főleg az megmutatkozó programok elé.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2018.12.20. 09:00

Fejek a víz alól

Az a magasba emelt telefon beleégett a retinákba. Akik látták, évek múlva ugyanúgy emlékeznek majd rá, mint más ikonikus fotókra. Capa milicistájára, a hegytetőn a zászlót leszúró amerikai katonákra Iwo Jimán, Tímár Józsefre Az ügynök halálában Keleti Évától, Zádor Ervin vérző fejére a melbourne-i olimpia vízilabda döntőjében. A jelenlegi hatalom kaposvári ellenzéke kedd óta a kalapos, kopott dzsekis ötvenesforma férfit is ide sorolja, ahogyan áll a Fő utcán, a feje fölé emeli a mobilját, hogy a vonal túlvégén is hallják a rigmust, mely elnyomta a karácsonyi vásár hangszóróiból szivárgó szirupos zenét. 
Mert ha nem is ötszáz, de háromszáz bizony dalolva – na jó, skandálva – ment, s a világba kiabálta, mit gondol a kormányról, annak fejéről, a kaposvári polgármesterről, országgyűlési képviselőről, és nagyjából mindenkiről, aki a regnáló hatalom része akár vezetőként, akár beosztottként, akár mamelukként. 
Furcsa volt hallani, mert bármilyen haraghullám söpört is végig az országon, a somogyi megyeszékhely apátiába süllyedt. Hasonlóképpen a legtöbb vidéki településhez volt ugyan véleményük az embereknek, de eleddig nem nagyon akaródzott nekik a nagy nyilvánosság előtt vállalni. Aki megtehette, rendre felutazott Budapestre, és a nagy ellenzéki megmozdulásokon kikiabálta magából a feszültséget. Kissé megnyugodott a lelke, hogy nincs egyedül, boldogan megosztotta a fotókat a közösségi oldalakon, aztán a következő fővárosi meetingig magába temette álmait.
Mert sokéves tapasztalat alapján tudta, hasonló élményt odahaza, Győrben, Szombathelyen, Sopronban, Szekszárdon, Kaposváron esélye sem lesz átélni. Az elmúlt hét szerdáján viszont megmozdult valami. Az ellenzék közös parlamenti akciója, az ezt követő felháborodásból kinövő budapesti tüntetések hullámai ezúttal nem haltak el a főváros határában, hanem szépen végighömpölyögtek az országon. Egyelőre még csak a nagyvárosokban bukkantak fel fejek a víz alól: a hatalomnak a rabszolgatörvény kapcsán megmutatkozó gátlástalansága ugyanis sokak számára egyértelművé tette, nem működik a régi antalli reflex, hogy alámerülnek és kibekkelik. Egyszerűen nem lehet, nincs hová hátrálni, és aki a vesztét érzi, hirtelen felbátorodik. Még ott is, ahol a család valamely tagja a hatalomtól függ, hiszen az önkormányzaton kívül nincs épkézláb munkáltató, sőt a helyi cégek is a városháza alárendeltjei, így egy ellenvélemény egzisztenciális katasztrófát okozhat.
Az ennyire kiszolgáltatottak számára az egyedüli védelmet a közösség jelenti, a minél nagyobb sokaság, mely amellett, hogy ápol és eltakar, erőt is fel tud mutatni. Ezt az energiát most az ellenzéki összefogás adja, mely Budapesten kívül még gyerekcipőben botladozik, ám ha megmarad, komolyan meríthet az eddig csendesen meghúzódó vidéki Magyarországból. Mely lassan ugyan, de ébredezik szűk évtizedes álmából - persze a többségnek még nem elég hangos a vekker csörgése, és szívesen befordulna újra a fal felé. 
Róluk még le kell rángatni a takarót, hogy végre tényleg kinyíljon a szemük.
Szerző
Vas András
Frissítve: 2018.12.20. 09:00

Csataló kalapáccsal

Elképzelhető egy európai ország, ahol a kormánypárti propagandalap cikksorozatában kultúrharcot hirdet, személyeket pécéz ki és vádol, világképeket szembesít egymással, és ideológiákat emleget, miközben csupán politikai és gazdasági érdekcsoportok helyezkedését készíti elő, esetleg üzenőfüzetként funkcionál?
Elképzelhető egy európai ország, ahol a kultúrharcban megalázottá, majd áldozattá lesz az irodalmi múzeum - egyébként kipróbáltan kormánypárti - igazgatója, akinek utódlásáról hazudik az intézményért felelős miniszter? Hogy a szekértáborokat, hatalmi és politikai játszmákat bíráló, magát – remélhetőleg átmenetileg - győztesnek tudható utód lövészárkokban edzett csatalóként beszél magáról? 
Emelkedjünk felül a gigantikus képzavaron, és az Index segítségével idézzük fel, hogy a rockzenészként is működő, ma már intézményvezető Demeter Szilárd három évvel ezelőtt az együttesét gúnyoló szavakra eképpen reagált: „Ezért izennénk az illetőknek, hogy el fogjuk játszani az ujjaikon az Örömódát - kalapáccsal. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ráütünk pl. a gyűrűsujjra, és az egyáltalán nem tisztelt zsurnaliszta kiadja a kívánt hangot, pontosabban: szolmizálva énekel. Arra kérnénk az urakat, hogy gyakoroljanak. Mert ahányszor elrontják, újrakezdjük."
Elképzelhető, hogy létezik egy európai ország, ahol kalapácsütésekkel akarja valaki előkényszeríteni az Európai Unió himnuszává vált Örömóda hangjait mindazokból, akik élnek a gondolat- és szólásszabadsággal? Elképzelhető egy európai ország, neve Magyarország, ahol az újdonsült múzeumigazgató a most ismét nyilvánosságot kapott fenyegetőzés miatt szégyenkezve és bocsánatot kérve nem utasítja vissza, vagy a miniszter nem vonja vissza a megtisztelő felkérést?
Ha ez utóbbi felvetés meghaladja a fantáziánkat, a Petőfi Irodalmi Múzeumról, annak vezetőjéről, vagy egy ennél is rémesebb világban bármi másról született gondolataink leírása után elővehetjük a gyűrűsujjunkat. 
Vagy megváltoztathatjuk az európai országot, neve Magyarország.
Frissítve: 2018.12.20. 08:59