A sztár

Sárosdi, a prózaíró a művészbejáró előtt állt és melege volt. Előző nap hosszasan tanulmányozta az időjárás-előrejelzést, ám nem tudott dűlőre jutni. Végül a vastagabb kabátot vette föl, és emiatt most kétszeresen is rosszul érezte magát. Egyrészt utált izzadni, másrészt egyre inkább úgy vélte, hogy a bőrkabát mégiscsak megfelelőbb lett volna. Akkor is, ha egyesek esetleg összeröhögnek a háta mögött. Tény és való, miközben a haja kevesebb, a pocakja nagyobb lett, na de ha nem is tudja begombolni a bőrkabátot, ehhez a naphoz az lett volna az igazán adekvát viselet. A reggeli fagyosabb órákat kellett volna csak átvészelnie benne, és most nem csorogna a hátán a víz. Vagy mégis? Sárosdi ideges volt. Kamaszkorában gyakran álmodott erről a napról. Akkor azt hitte, sose jön el. Talán éppen ezért volt olyan jó álmodozni róla. Elképzelni, mi lenne, ha találkozna azzal, akinek fotóival teleplakátolta a szobáját, megvette az összes lemezét, együtt ordította vele a számait – természetesen amaz magnóról énekelt, a szobaajtó pedig zárva volt –, és akinek akkordjaira képes volt órákon keresztül rázni a fejét, még úgyis, hogy a szülei sose engedték megnöveszteni a haját. (Később Sárosdi csak megnövesztette, abban az életperiódusban, amikor mások levágatták.) Akkortájt erről még fantáziálni is merészségnek tűnt. Aztán tessék, a dolgok változtak, a határok megnyíltak, a világ kitágult, és bár Sárosdi bálványa lelassult és szűkebb lett a hangterjedelme (bizonyára meg is őszült, de ez nem látszott a hajfesték alatt), attól még ugyanúgy nyomta a rock and rollt, ahogy évtizedekkel ezelőtt. Végtére is hát nincs miért csodálkozni, hogy ez a nap is eljött. Ha már lúd, legyen kövér. Egy koncertre ma már nem olyan nagy kunszt elmenni. Az ember megveszi a neten a jegyet, autópályán pedig rövid időn belül bárhova oda lehet érni. Sárosdi még odahaza vérszemet kapott. A neten látott videókat arról, hogy a bálványa minden koncerten fölhív egy-két embert a színpadra, akikkel pacsizik, fotózkodnak, együtt énekelnek. Persze a szerencsés kiválasztottak az első sorokban lévők közül kerülnek ki. Sárosdi közép-európai prózaíró lévén nem engedhette meg magának a prémiumjegyet – így is volt lelkiismeret-furdalása, hogy nem kis összeggel megnyirbálta a családi kasszát –, a hátsó sorokból viszont eleve nem bírta fölhívni magára a sztár figyelmét. Ahogy azonban közeledett a koncert ideje, képtelen volt megszabadulni a gondolattól, hogy ez a nap csak úgy lesz teljes, ha kezet szoríthat a bálványával, bemutatkozik neki, és biztosítja őt évtizedes rajongásáról. Sárosdi a művészbejáró előtt állt és melege volt. Mióta megjelent néhány könyve és rendszeresen közölt írásokat nagy példányszámú lapokban, észrevette, hogy megnyílnak előtte olyan ajtók is, amelyeket korábban megközelíteni se mert. Most csodálkozva tapasztalta, hogy a dolog itt is működik. Először még remegett a hangja, a portás talán nem is értette tisztán, mit próbál mondani, de nem dobta ki, sőt eggyel följebb küldte, mármint odahívott valakit, aki nálánál illetékesebb az ügyben. Sárosdi neki már kicsivel összeszedettebben, talán pontosabb nyelvhelyességgel és kiejtéssel mondta el, hogy ő egy magyar író, és órákat utazott, hogy találkozzon a bálványával, aki iránti imádatát nem egy művébe beleírta – tessék, például itt van kéznél egy regénye, ebben meg is tudja mutatni, és csak azt szeretné megkérdezni, van-e lehetőség közös fotóra, egy aláírásra… – Én tudom, melyik öltözőben van – mondta a harmadik illetékes, akihez továbbirányították a prózaírót, egy öltönyös és kedves fiatalember, majd biztatólag kacsintott (Sárosdi legalábbis így látta), és azokkal a szavakkal távozott, hogy utánanéz, mit tehet. A híres magyar író pedig inkább várjon odakint, mielőtt még inkább ráizzad a nagykabát. Sárosdi mutatóujját a könyv lapjai közé illesztette, hogy amikor bent lesz az öltözőben, meg tudja mutatni, hogy melyik is az a rész a regényében. Meglehet, ugyanoda kéri majd az autogramot. És ahogy kamaszkorában, gondolatban most is elkezdte előre lejátszani a jelenetet. Ám ezúttal csak az első pár mondatig jutott, amikor a nevét hallotta. Mint akibe villám csapott, úgy pördült meg. – Maga az, ugye? – Három, középkorúnak látszó hölgy állt előtte, egyikük Sárosdira mosolygott. – Azonnal megismertem. Imádom a könyveit. És azt is tudom, hogy maga is rajong érte. – A bejárat melletti plakátra mutatott. – Olvastam nem egy helyen. Próbál bejutni? Mert mennénk mi is. Reggel óta szeretnénk közel férkőzni hozzá. Végigjártuk a szállodákat, egyikben se mondták meg, hogy ott van-e. De hátha most… Sárosdival ellentétben a hölgy bőrkabátot viselt. Ő se tudta begombolni, viszont legalább látszott alatta a pólója, rajta a sztár képmásával. Mielőtt azonban a prózaíró bármit mondhatott volna, kinyílt a művészbejáró és kilépett a kedves fiatalember. Amilyen svunggal jött, olyan hirtelen torpant meg. Arckifejezése a derűsből azonnal meglepettbe váltott, végigmérte a társaságot, aztán anélkül, hogy egy szót szólt volna, Sárosdira nézett és megrázta a fejét. A következő pillanatban eltűnt az ajtó mögött. Ordító lett a csönd. Sárosdi hol a csukott művészbejárót nézte, hol a hölgyeket. Észre se vette, mutatóujját mikor húzta ki a könyvből. Annyi előnye legalább volt a télikabátnak, hogy befért a kötet a zsebébe. – Hát ez ma se fog összejönni – állapította meg újdonsült ismerőse. – De az is nagyon jó, hogy magával összefutottunk. Adna egy autogramot? – Persze – vágta rá rövid habozás után Sárosdi. – Hova? A hölgy a prózaíró orra alá nyomta a netről kinyomtatott koncertbelépő hátoldalát: – Úgyis csak a vonalkódot ellenőrzik. Emléknek pedig jó lesz. – Emléknek tökéletes – ismerte el Sárosdi, és azzal a tollal, amelyet eredetileg a sztár kezeibe szánt, odakanyarintotta a lapra a saját nevét. Melegséget érzett a szíve körül. Jó lesz végre levenni és a ruhatárban hagyni a kabátot. Arra gondolt, talán mégis megpróbálhat majd a színpad közelébe férkőzni. De az se baj, ha nem sikerül.
2018.12.24 12:24
Frissítve: 2018.12.27 10:36

Herczeg Szonja: Zöld

Petinek nagyon nem tetszik, hogy még mindig találkozgatok Tibivel. Nem tudom, miért nem fogja fel, hogy kábé csecsemőkorunk óta ismerjük egymást. Anyáink egymás mellett feküdtek a kórházban, szerintük már a karjukból integettünk egymásnak. Jó, igaz, jártunk egy pár évet, de aztán mindketten rájöttünk, legalábbis én biztosan, hogy ezt a barátságot nem kellene elrontani. Fura volt megcsókolni, fura volt, hogy nem mesélhettem neki saját magáról, mert ő volt a legjobb barátom is. Azt tudtam, hogy ő nehezen állt vissza a régi állapotba, de amikor összejött Brigivel, azt hittem, minden oké. Fú, az a csaj kész katasztrófa. Nem mintha nem lenne jogos néha a féltékenykedése, bennem is felmerült már sokszor, hogy Tibi nem bánná, ha továbbra is együtt lennénk, nagyon utálja Petit, teljesen ok nélkül. De akkor is, igazán leszállhatna rólam. Azt hiszi, sík hülye vagyok, hogy nem jövök rá, hogy ő hagyja ott a mocskot a padomnál, meg terjeszti a baromságokat rólam, amit szerencsére senki nem hisz el. Direkt nem bántom őt Tibinek, kussolok, nem akarok én parát, nehogy aztán még azt is felhozza, hogy el akarom őket szakítani egymástól. Már azon is elgondolkodtam, hogy nem beszélek többé a legjobb barátommal, mert nem éri meg ez az egész feszkó. Teljesen kivan a gyomrom, amikor dumálunk a folyosón vagy egy buliban, meg azt figyelem, hogy Brigi látja-e. Semmi értelme. Pont ezért nem is értem, mi történt, hogy Tibi megkért, menjek el vele egy körre kocsikázni, dumáljunk. Ilyen fél éve nem volt. Lehet, lehiggadt a csaj? Szerencsém van, Peti sosem problémázik, nagy mákom van vele, hogy ő ilyen. Mondtam is neki, hogy ma csak később tudunk talizni, mert még megyek Tibivel dumálni. Rohadt meleg van, de azért inkább gatyát húzok, mielőtt kihívónak tűnnék. Kész paranoia már az egész, komolyan. De legalább így Etelka néni sem néz majd furán, megint kint kószál a folyosón, viszi a hülye pogácsáit már megint körbe. – Csók! – vetem oda neki, és szaladok is tovább, Tibihez. – Helló! – köszönök neki, ahogy kinyitja nekem a vezetőülésről átnyúlva a mellette lévő ülést, és ahogy beszállok, a visszapillantóban meglátom Brigit. Fasza. – Én is, gondoltam, jövök, hogy tisztázzuk a dolgokat, tudod – mondja, én meg mosolyt erőltetek az arcomra és egy perszével letudom. Néma kussban megyünk percekig, mire megkérdem, hogy tulajdonképpen most akkor hova is megyünk, vagy csak autózunk, vagy mi van. – A tizenhétbe az átkötőhöz, tudod, ahova jártunk még régen, mit szólsz? – kérdi Tibi, de közben olyan a feje, mint aki citromba harapott. Kezd nagyon fura lenni az egész szitu, ki akarok szállni. – Figyi, srácok, szerintem álljunk meg valahol, mekiben, igyunk egy valamit, nem kell olyan messzire menni. Nem válaszolnak, Tibi csak repeszt tovább. Ahogy odaérünk a fás területre, ahol régen a kurvák álltak, hirtelen leállítja a motort. – Szálljunk ki! – mondja Brigi felszólítóan, és ekkor már tudom, hogy nagyon rábasztam erre a találkára. – Szóval az van, hogy kurvára unom, hogy nem szállsz le a palimról! – kezdi. – Fogalmam nincs, miről beszélsz, te beteg vagy, baszki, tényleg. Tibi, most már állítsd le a csajodat, mert lehet, jobb is, hogy ez most kijött, mert kurvára unom, hogy velem szórakozik. Tibi néma csendben áll és a földet rugdossa a cipőjével. – Szóval nem mondod meg neki, hogy hagyjon békén? Hogy kurvára nem érdekel már? – üvölti most már Brigi Tibinek, aki továbbra sem emeli fel a fejét. – Na, jó, nekem ebből elegem van, vigyetek haza és hagyjatok békén a picsába most már. Mindketten – vetem oda, és már nyitnám az ajtót, amikor egy hatalmas kongást hallok és megrázkódik a fejem. Odakapok, vérzik. Megszédülök. Hátranézek, Brigi egy vascsővel a kezében áll. Tibi csak néz, nem mozdul. A következő ütést kivédem a kezemmel, de érzem, hogy mindjárt elájulok. A földre zuhanok. Zöld, csillogó szemek merednek rám, és a vascső közelít az arcomhoz újra. * – Akkor térjünk vissza arra, hogy mi történt. És most már jó lenne, ha az igazat mondanád, mert kissé fáradunk, és tudod, hogy tudjuk, mi történt. – Jó. Szóval az volt, hogy Eszter nem hagyott békén. Hiába szakítottunk már egy éve és én Brigivel voltam, nem fogta fel. Azt hittem, hogy amikor összejött a pasijával akkor ez elmúlik. De nem így lett. Folyamatosan keresett, mármint a suliban, jött utánam, kérte, hogy béküljünk ki. – Ez érdekes, tudod, mert eddig akárkivel beszéltünk, azt állítja, hogy ő már csak gyerekkori barátként tekintett rád és tiszteletben tartotta az új kapcsolatodat és boldog volt a sajátjában… Arról nem beszélve, hogy a telefonján nem találtunk neked küldött SMS-eket, sem zaklatásra utaló hívásmennyiséget. – Ez a látszat, mert nem így volt. Esküszöm. És Brigit már nagyon zavarta. Engem csak kicsit, mert a barátom volt ettől még és szerettem. Szóval aznap beszélni akartam vele, hogy álljon le. Ezért hívtam fel és abban maradtunk, suli után elmegyünk és dumálunk. Ekkor történt, hogy a kocsiban teljesen kikelt magából, és félrehúzódtam. Ott voltunk egy félreeső területen, az erdőnél, tudják. És kiszálltunk, veszekedtünk, lökdöstük egymást, és akkor verte be a fejét. Én bepánikoltam, amikor láttam, hogy nem mozdul. És utána elástam. * – Nagyon köszönjük, hogy bejöttél. Ugye, tudod, hogy miért kerestünk meg újra? – Igen. Mindenki azt hiszi, hogy közöm van ahhoz, amit Tibi csinált. Pedig nincs. Igaz, nagyon elegem volt már abból, hogy Eszter zaklatja, de fogalmam nem volt arról, hogy mire készül. – Láttad rajta, hogy őt is zavarja ­Eszter? – Igen. Én próbáltam nyugtatni, hogy nemsokára vége a sulinak és nem kell többé látnunk. De ilyenkor is mindig nagyon mérges lett, már a falat ütötte. Kicsit, bevallom, féltem is tőle. – Gyakran volt agresszív? – Hát… ha visszagondolok, előfordult. De én így is nagyon szerettem. Köztünk veszekedés, nem félek bevallani, csak Eszter miatt volt. – Tudod, azért nehéz ezt elhinnünk, mert mindenki azt mondta, hogy Tibi nagyon is jóban volt Eszterrel… – Senki sem sejtette, hogy mi folyik a háttérben. Tibi udvarias akart lenni, mivel a szüleik jóban vannak. De nagyon zavarta már. Attól még, hogy Eszter egy nagyon szép csaj, attól még lehet zavaró a nyomulás, értik? – Tehát azt mondod, semmit sem tudtál az egészről se előtte, se utána? – Utána már tudtam. Tibi pár nap után elmondta. Ahogyan azt is, hogy baleset történt. – Rögzítsük akkor, ez tehát a végső mondanivalód? – Igen.
2019.01.20 19:50
Frissítve: 2019.01.20 19:50

Szavazhatott a közönség, ki a bűnös az öngyilkosság miatt

Publikálás dátuma
2019.01.20 18:00

Fotó: / Draskovics Ádám
A vesztesek érdeklik, mert az ő történeteikből lehet a legtöbbet tanulni. Tallér Edina számára a boldogság mindig gyanús, a jótékonykodás viszont alapvető dolog, nem jófejség kérdése. A negyvenkettedik széken ülő nő és a Csak tenyérnyi vér című színpadi művek minapi bemutatóinak apropóján kérdeztük az írót.
– A novemberben bemutatott Csak tenyérnyi vér című monodráma végén a nézők szavazhatnak – helyben papíron vagy e-mailen –, ítélkezhetnek, bűnös-e a zálogos felesége öngyilkosságában. Hogy áll a szavazás? – A közönség 80 százaléka a férfit tartja bűnösnek, 20 százalékuk a feleségül vett lányt ítéli el. Számunkra nagyon fontos ez a visszajelzés, mert ez azt jelenti, a nézők hazavittek magukkal valamit a színházból, nemcsak úgy eltelt két óra az életükből. És bármennyire is furcsa, még mi is, az előadás alkotói a mai napig beszélgetünk-vitatkozunk azon, valójában ki a bűnös. – Feloldható egyáltalán ez a dilemma? – Nem kell, hogy feloldódjon. A fontos, hogy egy mélységesen emberi probléma egyáltalán dilemmaként felmerüljön. Mindannyian tele vagyunk belénk nevelt, oltott, ívódott, megkövesedett véleményekkel, előítéletekkel, amik alapján, dilemmák nélkül, gyorsan ítéletet hozunk – ez az igazi bűn. – Honnan jött az ötlet, hogy Dosztojevszkij 1876-os „fantasztikus” elbeszélését, A szelíd asszonyt drámává írja? – Még évekkel ezelőtt a férjem (Gerner Csaba színész, rendező – a szerk.) kért meg rá, hogy írjak belőle monodrámát, mert a történet zálogos karaktere annyira távol áll tőle, hogy hihetetlenül izgalmas lenne számára a bőrébe bújni. Neki is láttam a munkának, de először egy sokkal jobban az eredeti szövegre támaszkodó színpadi adaptációban gondolkodtam. Aztán, ahogy a mű és a szituáció egyre több rétegét beszéltük át, egyre inkább elszakadtam – el mertem szabadulni – A szelíd asszonytól. – Látta a novellából készült, 1969-es Robert Brasson rendezte filmet Dominique Sanda főszereplésével? – Igen, és részben éppen a filmnek köszönhető, hogy eltértem az eredeti koncepciómtól. Egyfelől nem az eredetileg is súlyos Dosztojevszkij-művet szerettem volna még tovább terhelni, ahogy a film teszi, másfelől nem a lányt akartam a középpontba állítani, vagy párosukat a férjével, hanem magát a férfi karaktert. A férfit, akinek az az igazi tragédiája, hogy olyan értékrend szerint él, ami nem is a sajátja. Ő tényleg hisz abban, hogy a nő éltetni, a férfi élni született. Az a helyes magatartás, ha a feleségül vett nő a férfit szolgálja, hogy az ekként tudja építeni a jövőjüket. – Huszonöt éve társa az életben Gerner Csaba, aki a monodrámát játssza, de ő rendezte az Egy perccel tovább című darabját is, illetve mindketten a Másik Produkció művészi egyesület tagjai. Mennyire könnyű a munkakapcsolatuk? – Ha nem lennénk negyedszázada egy pár a magánéletben, a művészi munkája, értékítélete alapján akkor is örömmel adtam volna neki a darabomat, ha kéri. A közös munka számunkra nem volt tervezett, ahogy az életünk sem egy előre kigondolt út mentén valósul meg. Az első együttes produkciónk, egy zenés irodalmi est például nem a művészi önmegvalósítás szándékával jött létre, hanem a túlélés érdekében. Amióta a Másik Produkció működik, persze, tudatosan törekszünk a közös cél megvalósítására – akár zajosan vitázva is. – Hogy érinti önöket az új tao-szabályzás? – A mi társulatunkat közvetlenül sehogy, mert mi eddig is csupán a nézők támogatására számítottunk. A bevételeinket pedig mindig visszaforgatjuk a produkcióinkba. Ez nagy szabadságot ad nekünk. Azt persze látjuk, hogy a barátaink nem fogják tudni megvalósítani az általuk színpadra képzelt darabjaikat. – Önnek mindeddig sikerült: a Kaliforniai álom című szociobörleszkjének ősbemutatója egyenesen New Yorkban volt, aztán Kaliforniában is turnéztak vele. Milyen eredménnyel? – A New Yorkban élő Zsédely Tímea a saját költségén mutatta be a darabot és vitte át Los Angelesbe is a Pilvax Players társulat előadásában. A New York-i bemutató személyes élményei alapján azt mondhatom, az ott élő magyarok nemcsak vették, értették a poénokat, de messzemenőkig értékelték is. – Jól érzékelem, hogy a drámáinak egyik vezérfonala a boldogságkeresés, illetve ennek visszásságai? – A boldog emberek mindig gyanúsak, rögtön ki akarod nyitni a szekrényüket, van-e benne csontváz. Amikor a kislányom megkérdezi: „Mondd, anya, miért írsz ilyen nyomasztó történeteket?”, az a válaszom: „Mert engem a vesztesek érdekelnek, az ő történeteikből lehet tanulni”. Például A negyvenkettedik széken ülő nő című darab szereplője hiába terhelt gyerekkori defektusokkal, magányos végtelenül, mégis a felszínen akar maradni, boldog szeretne lenni. – Ebben a december közepén bemutatott darabban is erős az önáltatás, az önértékelésbeli hiátus és az önismeret hiányának a bemutatása. Ez a mindennapi tapasztalata is? – Azt látom, hogy az emberek mind egyéni, mind társadalmi szinten gyerekek akarnak maradni. Eltolják maguktól a felelősségvállalást, nem vesznek tudomást a problémákról, csak megmaradjon a komfortzónájuk, mindig valahonnan máshonnan, mástól várják a megoldást. Holott a megoldás, a változás mindig kizárólag belőlünk, egyénekből indulhat ki. Ezért van az, hogy amikor például az elesettebbekért felemeljük a hangunkat, bár értem és tisztelem az okokat, a csoportos felhördülésben nem tudok részt venni. Én abban hiszek, hogy nekem magamnak kell odaadnom a kabátomat annak, aki fázik. – Ezért is vesz részt évek óta jótékony célú akciókban? – Egyénileg, igen. Én így láttam, tanultam még a nagymamámtól, aki karácsonykor félretett ételt „a Jézuskának”, valójában a szomszéd gyerekeinek. A jótékonykodás, a gyengébbeken való segítés természetes és alapvető, nem jófejség.
2019.01.20 18:00
Frissítve: 2019.01.20 18:20