Cserna-Szabó András: Szuterén

A férfi előbújik ágyából. Inkább a vackából. Koszos ágynemű, ruhában feküdt le. Belecsulázik az ágy melletti köpőcsészébe. Amúgy sem rózsás a kedve, de a köpőcsészéről eszébe jut az az éjszaka, mikor elvitték a nyilasok. Azóta sántít a jobb lábára. Két nap után elengedték. De előbb még kiitatták vele a köpőcsészét. Rágyújt egy cigarettára. Kibotorkál a konyhába, kávét főz. Kurva hideg van, állapítja meg köhögve. Valahonnét lassan kéne szerválni egy karácsonyfát, gondolja, miközben a pótkávét issza. Aztán ennivaló után kutat a spájzban. Csak egy penészes, száraz kenyérvéget talál meg egy vékony szelet szalonnát, de az meg avas. Nem baj, jó lesz. Volt, amikor ennyi se volt. Megettük a pincében a patkányokat, emlékszik a férfi. Megnyúztuk és megsütöttük a kályhán. Nem is volt rossz. Kicsit édes a húsa, de sóval rendbe lehet hozni. Persze akkor só se volt. Semmi se volt. A háborút kivéve. Az volt. Nem is akármilyen. A serclit kis vízbe áztatja, úgy talán meg lehet még enni. Rágyújt megint. Kóvályog a fáradtságtól. Már megint nem aludt szemhunyásnyit se. Hatszor kopogtak az éjjel. Vagy hétszer. És ő mind a hétszer azt hitte, érte jöttek. És viszik a fekete autóval. Ezek már nem nyilasok, de sok különbség nincsen. Ugyanott laknak, az Andrássy úton. Csak most Sztálin útnak hívják. Hogy basznák meg az öreganyjukat. Egy péktől hallotta, hogy a pincék és a smasszerok is ugyanazok. A módszerek se változtak sokat. A péknek az ágy szélére kellett tennie a heréit, aztán rácsaptak gumibottal. De él. Ez a lényeg. Élünk, mondja a férfi, és köp egyet, ezúttal a konyhakőre. Kinéz a szuterén ablakán, ócska cipőket lát az ablakból. Legszívesebben kiüvöltene, hogy ti nyomorult patkányok, hát jertek be hozzám! Suszter vagyok, rendbe hozom a lábbeliteket! Nem szégyellitek magatokat? Ilyen koszlott, szakadt cipőben mentek munkába? Én meg éhen is dögölhetek! Mert ide nem jön senki. A suszter arra gondol, nem kellett volna átköltöznie Zuglóból a hatodik kerületbe. Milyen jó kis helye volt ott neki. Két szoba és a műhely. Nem vizes szuterén, hanem magasföldszint. Csak úgy ömlöttek a kuncsaftok. De átengedte a lakást a lányának meg a férjének. A lánya nemsokára megint szülni fog. A veje szintén suszter. Jó lesz ott nekik. Neki is jó volt. Huszonhat évet lakott ott. Na jó, nem volt mindig jó ott sem. Például amikor az oroszok megerőszakolták az asszonyt. Meg amikor jött a postás, és hozta a levelet, hogy a fia elesett a fronton. De amúgy jó volt. Közel volt a Liget. A ház mögött volt egy kis kert, megtermett ez-az, még tyúkok is voltak. Minden reggel tojásrántottát reggeliztünk, nem ilyen szar avas szalonnát. Délelőtt besütött a nap a műhelybe. Langyos napsütésben javítottam a cipőket. Volt egy kisvendéglő a sarkon. Oda jártunk vasárnaponként, minden vasárnap délben. Birkapörköltet ettem, utána ittam két korsó csapolt sört. Télen-nyáron. Aztán jött a háború. Hogy basznák meg a háborújukat. A suszter kiveszi a vízből a kenyeret, nyammogni kezdi. A szalonnát csak szopogatja mellé. Kővé száradt a szalonna, a suszternek meg alig van már foga. Ki is húztak párat, hármat meg a nyilasoknál hagyott. Fáradt, egész éjjel nem aludt, hatszor kopogtak. Vagy hétszer. A konyhai széken hátradől. Kicsit elszundít. Kopogtatásra ébred. Felriad. Megörül. Talán kuncsaft. Hozza a cipőjét. És aztán fizet. Vagy legalább ad három tojást. Vagy némi zsírt. Kisántít az ajtóhoz. Kinyitja az ajtót. A félhomályos folyosón bajszos férfi áll. Kabátja, kalapja tiszta hó. Irmát keresem. Rohadjál meg, nincs Irma, mondja a suszter, és becsapja az ajtót. Később a spájzban kotorászik. Talál valami pálinkát. Szar, büdös pálinka, sose látott gyümölcsöt. De most jó lesz, gondolja a suszter. Megissza. Valami rossz deszkát keres, de nem talál. Végül egy ócska fatálcára lel. Aztán festéket vesz elő. Vörös festéket. Ez jó lesz, morogja. A betűket gonddal formálja. Ez majd megoldja a helyzetet. Mert ezt a helyzetet végre meg kell oldani. Ezt az áldatlan állapotot. Ez így nem mehet tovább. Két hete nem aludtam ezektől a rohadékoktól. Kész a tábla. Szöget keres. Kinyitja az ajtót. Az ajtó külső oldalára felszögeli a táblát.

Garaczi László: Vaku

Publikálás dátuma
2018.12.16. 13:23

Fotó: Shutterstock
Elalvás előtt régi családi fotókat nézegetek. Száz év recés szélű, fekete-fehér és újabb, színes képeken egy nagy ofotértes dobozban. Nagyapám és apám fotói. Becsúsztatom a dobozt az ágy alá, és lekapcsolom a lámpát. Sokáig nem tudok elaludni. Nem a képekre gondolok, az elmúlt nap eseményei és a holnapi feladatok kavarognak a fejemben. Reggel arra ébredek, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Hárman ülnek középen az asztalnál. Nem merek megmozdulni. Résre nyitott szemmel nézem őket az ágyból. Egy férfi, egy nő és egy gyerek. Álmodom. Meg kellene csípni a karomat. Vagy megszámolni, hány ujj van a kezemen. Lehunyom a szemem. Várok egy percet, lassan elszámolok hatvanig. Még mindig ott vannak. Ülnek a székeken szótlanul, a gépet bámulják az asztal túloldalán. Arcukon feszült várakozás. Lassan felkönyökölök, felülök az ágyban. Nem reagálnak, nem néznek rám. Fölkelek, a lábam a papucsba csúsztatom. Óvatosan közel megyek hozzájuk. Nem érzékelnek, nem vesznek rólam tudomást. A kamerát figyelik. A nő arcán előre berendezett ünnepélyesség. A kislány lába lassan kalimpál az asztal alatt. Szőke haj, buggyos vállú, pöttyös ruha. Egyik karjában hajasbaba, másik kezével óvón átöleli a kistányért az asztalon. Ruhájuk finoman emelkedik, lelapul a mellkasukon. Lüktet az ér a nyakuk hajlatában, a kezükön, a csuklójukon. Középen négy gyertya ég a tortán. A férfi is próbálja felvenni az alkalomhoz illő testtartást, felölteni a megfelelő arckifejezést. Ovális arc, szabályos vonások, sápadtra borotvált bőr. Nemrég elszívott cigaretta illata. A kamera fekete bőrtokja a szíjakkal a székre dobva. Nyakba lehet akasztani, de most levetkőztették, hogy fel tudják csavarozni az állványra. Fekete tubusok, színes papírdobozkák. Ezekben volt a film, mielőtt a férfi a kamerába tekerte. Belenézek a gépbe. A fotóállvány tükröződik a szekrény félig nyitott üvegajtajában. Szándékosan így lett beállítva. A kép témája nemcsak az ünnep, hanem az ünnep megörökítése. A férfi leleményessége, titkos művészi ambíciói. Sokáig terelgette, instruálta őket, hová üljenek, mit csináljanak, hogyan nézzenek. Hümmögve méricskélte a fényt. Közben beborult odakint. Lámpát gyújtott, lekapcsolta. Udvari lakás egy bérház földszintjén. Állát lefeszítve csavargatta a fényes gombokat, nyomogatta a pöcköket. Körben fekete, piros rovátkák és számok. Záridő, önkioldó. Jobb meggyőződése ellenére végül is a vaku mellett döntött. Egyszer megbillent az állvány, de ügyesen elkapta. Most már nem szabad mozogni, mondta, nézzenek a lencsébe és ne pislogjanak. Ideszaladt az asztalhoz, és gyorsan ­leült. A nő tekintete elhomályosul. A férfi izgulós mosolyra húzza a száját. Orrcimpája megremeg. Halántékán egy tincs visszakunkorodik a homlokára. Tekintete mélyén sötét, rémült tompaság. Ez a kép marad, csak ez lesz, ebbe kell mindent belesűríteni. Már csak néhány pillanat. Várni az örökkévalóságra, hogy mikor exponál. Megszagolom a komódon a lila szirmokat. Nem tudom, milyen virág. A komód szélén heverő kartonlap betűiből csak a nagy S, A, S betűk látszanak. Fenyőágak. Karácsony. Születésnap. Katonai behívó. Megérinteni négyéves anyám göndör haját. A testéből meleg sugárzik. Ver a szívem, mintha ütnének belülről. Óvatosan kiveszem a játék babát a kezéből. Ahogy fölemelem, a baba kinyitja a szemét. Zöld, mint az enyém. Teste remeg a ruha alatt. Fel akar sírni, meg akar szólalni. Én vagyok. Nem tükröződöm a szekrényajtón, nem fogok a képen látszani. Visszateszem a babát anyám karjába, becsukja a szemét. Anyám nem mozdul. A nagyszüleim nem mozdulnak. Villan a vaku. Felébredek, villámlik odakint. Lassan távolodó morajlás. 

Szabó T. Anna: A karácsonyi lap

Rivalizálás. Későn tanultam meg ezt a szót, gyerekkoromban nem értettem volna, és nem is érdekelt. Az ilyen szavak már akkor anyámat jelentették. Ő volt minden ilyen agresszíven, professzionálisan hangzó kifejezés, aminek más célja nincs, mint hogy én hülyének érezzem magam. Nagyon korán megtanultam, mi az a megaláztatás. A torok és a gyomor összeszorul, az ember elsüllyedni vágyik, és a szemét szorosan becsukná, ha nem kiabálnának a képébe közben, hogy „Most mit menekülsz? Nézz a szemembe!”. És a gyerek néz, bele az anya szemének haragos sötétségébe, de nem azt látja, hanem csak a saját, egyre távolodó és kicsinyülő alakját a feketeségen át. Az ököl összeszorul, a száj néma, a fül is csak foltokban hallja a „belőled sose lesz semmi”-féle tirádákat és a „mégis, mit csináljak veled” lamentálásait. Apám erről nem tudott, ő főorvos volt, minden túlórát elvállalt, ritkán járt haza. Fényeskék szemű, szép szál ember, lehengerlően közvetlen és figyelmes, örökké körülrajongták a nők. Volt ­megbánnivalója bőven, talán ezért is ­jártunk templomba a nagyobb ünnepeken, gyönyörű család, súgtak össze mögöttünk, és az is voltunk mi hárman, a daliás apa kasmíröltönyében, a darázs­derekú, kosztümös, filmcsillaghajú feleség meg a puccba vágott, masnis-­térdzoknis, égő szemű kislány. Titokban persze mindenki anyámat sajnálta kárörvendően, főleg, ha azt is tudták róla, hogy a bécsi egyetemről jött haza hirtelen, és a nemzetközi karrier helyett most csak a vidéki társasélet egyhangú helyszínein ragyogtathatja éles eszét, hideg, büszke szépségét, lehengerlő műveltségét és egyre kétségbeesettebben fogyatkozó ­fiatalságát. Magányos volt, igen. Megvetett mindenkit, a végén már apámat is. Haragjában engem akart megnevelni, kinevelni magának, fegyverhordozó apródjaként parádézni velem, összejövetelek csillagaként léptetni fel, büszkélkedni azzal, hogy nem siklott ki az élete, mert én majd visszamegyek helyette a világvárosok katedráira és pódiumaira, én majd megmutatom. Hát nem akartam megmutatni. Kétéves koromtól átláttam rajta, lehajtottam a fejem, és hallgattam. Szóáradata, ostorként pattogó érvei, először könyörgő, aztán egyre dörgőbb körmondatai nem hatottak meg, mert egyetlen célom volt: hogy ne tudjon megtörni. Egy idő után már az se fájt, ha kinevetett. Minél jobban akart valamit, annál kevésbé akartam én. A legkevésbé beszélni szerettem, mert úgyis mindig letorkolt, ha vitatkozni próbáltam, mindig ő akart győzni, soha nem hallgatott meg, csak a földbe döngölt az érveivel. Azt élvezte a legjobban, ha a templomból hazamenet, a kocsiban hordhat le, amikor hármasban voltunk, és én mozdulni se mertem a Lada hátsó ülésén, kettejük össze nem illő parfümjének émelyítő szagában. Ráharaptam a nyelvemre, és nem szóltam vissza, mert egyetlen dologgal tudott zsarolni mégis: ha azzal fenyegetett, hogy kollégiumba küld, és az apámat nem láthatom többet. Az apámért tettem meg mindent, őt istenítettem, őt szolgáltam, miatta nem buktam meg, sőt az iskolában is csak miatta nem verekedtem, pedig nagyon szerettem volna végre bosszút állni én is valakin. Jó kislány voltam, de minden délután ástam. A kert végében volt a titkos gödröm. Kényelmes, sima falú üreggé mélyítettem, rongyokat hordtam bele, és attól kezdve, hogy kész lett, ott kucorogtam és elemlámpánál olvastam át a napsütéses délutánokat. Szerettem a földszag hűvösét, a rejtőzés édességét, a csendet. Most mégsem egy gödörben ülök. Mégis itt vagyok Bécsben, nyolc éve élek két sarokra attól az egyetemtől, ahonnan az anyám negyven éve, öt hónapos ter­hesen kilépett, hogy soha ne mehessen vissza. Csak most értettem meg a fájdalmát, amikor nem vagyok kitéve a haragjának. Hosszú évekkel azután, hogy megszakította velem a kapcsolatot, mert árulásnak érezte, hogy rögtön az apám halála után leléptem. Azt ordította akkor, hogy otthagyom egyedül meghalni – pedig pont ettől virágzott ki. Ön­kénteskedni kezdett, és öregségére lassanként visszakapaszkodott a kórházi és az egyetemi világ peremére. Az egyik ­ismerősöm kifotózta a megyei lapból a róla szóló cikket, és elküldte, anyám ragyogóbb, mint valaha, elemében van, eltűnt a keserű szájtartása. Egyetlen félmondatban engem is megemlít az interjúban, „a lányom világhírű festőművész”, aztán megint magáról beszél, sokáig sorolja, hogy mit meg nem tett ő ezért a városért. Ezek szerint tudja, mi lett belőlem. Sokáig reméltem, hogy ő fog felém közeledni. Azt nem várhatom, hogy büszke legyen rám, de tudom, hogy addig nem bírnék szólni se hozzá, amíg meg nem próbálja felfogni legalább, hogy mit művelt velem. Megérteni, hogy miért csak németül tudok interjút adni, hogy miért ragaszkodom annyira egy idegen nyelvhez, amin még mindig csak dadogva tudom kifejezni magam – azért, mert magyarul csak hallgatni tudok. Agresszív anyanyelvem elől egész életemben az elhallgatásba és a föld alatti félhomályba menekültem, és azért lettem festő, mert nem hagytak beszélni. Hiába akartam elmondani, hogy ki vagyok: mindig kiforgatták a szavaimat. A képeimbe viszont már nem szólhat bele soha. A spakli az enyém. Idén karácsonykor elutazom egy évre, Ausztráliába. Előtte küldök anyámnak egy képeslapot. Nem lesz rajta írás a nevemen, a kép címén és a címzésen kívül, de talán ráismer még az írásomra. Talán meglepődik, és nem dobja ki azonnal. Talán el is gondolkodik majd rajta, mert szereti a rejtvényeket. „Rivus”, olvassa majd a címet a nevem mellett. Talán érdekelni fogja, hogy vajon miért van pont latinul. És ha megfejti, akkor neki kell hallgatni róla, mert erről, a kettőnk jeges viszonyáról, hiúságában és sebzettségében, most majd ő nem fog tudni beszélni, soha, senkinek. De legalább ezt az egy festményt látja majd tőlem, úgysem fogja megnézni egyik kiállításomat sem, ebben egészen biztos vagyok. A képen vízpart, nagy csend, és egy göcsörtös, fekete fűzfa. Érezni, hogy a befagyott patak némán, sötéten és sebesen áramlik a jég alatt, haragos vér az erekben, de fent csak a jég, a hó, a zúzmara. A közelgő éjszaka hall­gatása. 
Szerző