Feltenni töltőre glóriáinkat

Publikálás dátuma
2018.12.24. 17:24

Fotó: Shutterstock
Téli este. Surrogva csapják szét a koszos vizet a belvárosi autók. A hörghurutos Holdat részben látni csak, a szürke égitest felköhögte az estét: nyákos, makacs sós lé folyik a járdákon és az utcákon. A belváros moraját az ünnepek közeledése teszi lazábbá, befogadhatóvá, mint mikor egy vödör sárra mézet és tejszínhabot öntenek: szinte könnyedebbé válik. A közeli folyó felett híd nyújtózkodik, alatta hajó halad lassú közönnyel. Színes ablakaiban szép ruhás nők és férfiak ülnek, talán valami céges rendezvény lehet, talán esküvő. Egyikük túlitta magát, megbotlik a hajópadlón, próbál felkapaszkodni, púdersár tapad a korlátra. Vidám zene szól a fedélzeten, a lemezlovas elégedetten kortyol italába, már májusban azzal hencegett a falusi rokonoknak, milyen drága italt iszik majd, miközben magyar retró zenékre rázatja majd a városi gazdag népet. Táncolnak az arcok a Duna hullámain. A folyó unja ezt, ásít, nagyot nyújtózkodik. Kinyúl a partra, a vacogva kacagó kavicsokra. Ezek az apró, gömbölyded gyerekkövek alighanem irigykedve nézik a folyót, szelíden tűrik minden érintését, a vízen megcsillanó esti fényeket, ők is áradó folyók szeretnének lenni. Kilépni a mozdulatlanságból, valami könnyedebbé, mozdulékonyabbá, érzékelhetőbbé válni. Van a nagy téli víztömegek lassúságában valami erotikus bujaság. Ásító, szép nyújtózkodó nő télen, egy decemberi szeretkezés után. Ahogy halkan szuszogva visszaalszik a franciaágyon. Még pontosan emlékszik az éjszakai szerelmes együttlét minden pillanatára, a lüktetésre; ahogy egy születő csillag emlékszik a világűrön átzúgó Igére. Megcsillan a decemberi város fénye a folyó hullámain, mint ékszereken, amiket a feltüzelt szerelmesek az együttlét előtt kapkodósan félredobtak az éjjeliszekrény lapjára az éppen olvasott regény és a mobiltelefon töltője mellé. A közeli bevásárlóközpont önműködő ajtaja kinyílik, aztán becsukódik, monoton gépszorgalommal. Reggeltől estig. Színes ruhás járókelőket zabál, majd köp ki rendületlenül; a befelé haladók szinte üresen tűnnek el, alig visznek magukkal valamit, hogy nem sokkal később kifelé szatyrokkal, csomagokkal jelenjenek meg. Arcukon békés, részben hamis elégedettség. Az ormótlan épületben karácsonyi zenék szólnak, az egyes üzletekben külön karácsonyi zene. Az ezoterikus szaküzletben a műanyag szentek homlokukat ráncolják. A vásárlásban megfáradt férfiak a mennyből az angyalt fütyörészik nyeglén-hamiskásan a piszoár fölött, és a közelgő szenteste várható lehetőségeire, élményeire gondolnak. A nők közül sokan inkább nem mennek el a plázás klozetra, unják, hogy mindig sorba kell állni, hazaviszik inkább. Addig is a kirakatokat nézik, hogy jobban menjen az idő. A merev kirakati babákat. Arra gondol az egyik nő, hogy ezek a bábuk nyersességükben olyanok, mint mi magunk emberek még a születésünk előtti napokban: akik előtt megállnak olykor az angyalok kicsit nézelődni, mit vennének fel a csupasz, nyers testekre kitett értékrendből, ruhákból, táplálkozási, főzési, és szexuális szokásokból. Van az épületben egy kis kávéház, abban egy különös törzsvendég, egy figura, aki mindig egyedül van. Férfi, valahol 40 és 60 között. Sokak szerint kortalan, egyesek szerint nemtelen lény. De ez nem baj, nem bánja, mert amikor egy derült, hangoskodó társaság érkezik a helyiségbe, védekezésképp egy nagyon különös szokás áramkörét kapcsolja be önmagában. Eljátssza a csapatot. Ül a székén, nézi a társaságot, és elismétli magában a látott és hallott dialógusok érdekesebb részleteit, közben nagyokat nevet magában, hangtalanul. Mindig némán játssza el. A nevetéseket is. Arcán szinte semmit nem látni. De mégis van a lényében valami bizonytalan: egy vödör petárdára dobott cigarettacsikk. Egy párhuzamos dimenzió, egy árnyék. A személyzet elnézi ezt neki. Mégiscsak karácsony közeleg. Közelednek az ünnepek, a reklámok kávéillatú manökenmosolyai. Mosolyogva ragadunk a fenyőgyantaszagú reménybe, hogy talán jövőre jobb lesz. Addig is jó lenne feltenni töltőre glóriáinkat.
Szerző
Frissítve: 2018.12.27. 09:56

Ádventi ünnepvárás

Publikálás dátuma
2018.12.24. 16:24

Fotó: Shutterstock
Most nagy szükség volna olyan ünnepre, mi erőt ad és jó útra terel. Hogy ne meneküljünk magunk elől fejvesztve, nem árthat kis rálátás a lélekre, mely emberismerethez megfelel. Most nagy szükség volna olyan ünnepre, sok ünnepelni is képes emberre, akiknek a megértés nem teher. Hogy ne meneküljünk magunk elől fejvesztve, kéne egy-két önértési nyelvlecke, így minden túl pongyola, túl lezser. Most nagy szükség volna olyan ünnepre, amin át a megnyugvásba lépek be, az Úrtól távol, Istenhez közel. Hogy ne meneküljünk magunk elől fejvesztve, mindenki a bátorságát fejlessze. A sikerhez önmagadból csak ennyi kell. Most nagy szükség volna olyan ünnepre, hogy ne meneküljünk magunk elől fejvesztve.
Szerző

A sztár

Sárosdi, a prózaíró a művészbejáró előtt állt és melege volt. Előző nap hosszasan tanulmányozta az időjárás-előrejelzést, ám nem tudott dűlőre jutni. Végül a vastagabb kabátot vette föl, és emiatt most kétszeresen is rosszul érezte magát. Egyrészt utált izzadni, másrészt egyre inkább úgy vélte, hogy a bőrkabát mégiscsak megfelelőbb lett volna. Akkor is, ha egyesek esetleg összeröhögnek a háta mögött. Tény és való, miközben a haja kevesebb, a pocakja nagyobb lett, na de ha nem is tudja begombolni a bőrkabátot, ehhez a naphoz az lett volna az igazán adekvát viselet. A reggeli fagyosabb órákat kellett volna csak átvészelnie benne, és most nem csorogna a hátán a víz. Vagy mégis? Sárosdi ideges volt. Kamaszkorában gyakran álmodott erről a napról. Akkor azt hitte, sose jön el. Talán éppen ezért volt olyan jó álmodozni róla. Elképzelni, mi lenne, ha találkozna azzal, akinek fotóival teleplakátolta a szobáját, megvette az összes lemezét, együtt ordította vele a számait – természetesen amaz magnóról énekelt, a szobaajtó pedig zárva volt –, és akinek akkordjaira képes volt órákon keresztül rázni a fejét, még úgyis, hogy a szülei sose engedték megnöveszteni a haját. (Később Sárosdi csak megnövesztette, abban az életperiódusban, amikor mások levágatták.) Akkortájt erről még fantáziálni is merészségnek tűnt. Aztán tessék, a dolgok változtak, a határok megnyíltak, a világ kitágult, és bár Sárosdi bálványa lelassult és szűkebb lett a hangterjedelme (bizonyára meg is őszült, de ez nem látszott a hajfesték alatt), attól még ugyanúgy nyomta a rock and rollt, ahogy évtizedekkel ezelőtt. Végtére is hát nincs miért csodálkozni, hogy ez a nap is eljött. Ha már lúd, legyen kövér. Egy koncertre ma már nem olyan nagy kunszt elmenni. Az ember megveszi a neten a jegyet, autópályán pedig rövid időn belül bárhova oda lehet érni. Sárosdi még odahaza vérszemet kapott. A neten látott videókat arról, hogy a bálványa minden koncerten fölhív egy-két embert a színpadra, akikkel pacsizik, fotózkodnak, együtt énekelnek. Persze a szerencsés kiválasztottak az első sorokban lévők közül kerülnek ki. Sárosdi közép-európai prózaíró lévén nem engedhette meg magának a prémiumjegyet – így is volt lelkiismeret-furdalása, hogy nem kis összeggel megnyirbálta a családi kasszát –, a hátsó sorokból viszont eleve nem bírta fölhívni magára a sztár figyelmét. Ahogy azonban közeledett a koncert ideje, képtelen volt megszabadulni a gondolattól, hogy ez a nap csak úgy lesz teljes, ha kezet szoríthat a bálványával, bemutatkozik neki, és biztosítja őt évtizedes rajongásáról. Sárosdi a művészbejáró előtt állt és melege volt. Mióta megjelent néhány könyve és rendszeresen közölt írásokat nagy példányszámú lapokban, észrevette, hogy megnyílnak előtte olyan ajtók is, amelyeket korábban megközelíteni se mert. Most csodálkozva tapasztalta, hogy a dolog itt is működik. Először még remegett a hangja, a portás talán nem is értette tisztán, mit próbál mondani, de nem dobta ki, sőt eggyel följebb küldte, mármint odahívott valakit, aki nálánál illetékesebb az ügyben. Sárosdi neki már kicsivel összeszedettebben, talán pontosabb nyelvhelyességgel és kiejtéssel mondta el, hogy ő egy magyar író, és órákat utazott, hogy találkozzon a bálványával, aki iránti imádatát nem egy művébe beleírta – tessék, például itt van kéznél egy regénye, ebben meg is tudja mutatni, és csak azt szeretné megkérdezni, van-e lehetőség közös fotóra, egy aláírásra… – Én tudom, melyik öltözőben van – mondta a harmadik illetékes, akihez továbbirányították a prózaírót, egy öltönyös és kedves fiatalember, majd biztatólag kacsintott (Sárosdi legalábbis így látta), és azokkal a szavakkal távozott, hogy utánanéz, mit tehet. A híres magyar író pedig inkább várjon odakint, mielőtt még inkább ráizzad a nagykabát. Sárosdi mutatóujját a könyv lapjai közé illesztette, hogy amikor bent lesz az öltözőben, meg tudja mutatni, hogy melyik is az a rész a regényében. Meglehet, ugyanoda kéri majd az autogramot. És ahogy kamaszkorában, gondolatban most is elkezdte előre lejátszani a jelenetet. Ám ezúttal csak az első pár mondatig jutott, amikor a nevét hallotta. Mint akibe villám csapott, úgy pördült meg. – Maga az, ugye? – Három, középkorúnak látszó hölgy állt előtte, egyikük Sárosdira mosolygott. – Azonnal megismertem. Imádom a könyveit. És azt is tudom, hogy maga is rajong érte. – A bejárat melletti plakátra mutatott. – Olvastam nem egy helyen. Próbál bejutni? Mert mennénk mi is. Reggel óta szeretnénk közel férkőzni hozzá. Végigjártuk a szállodákat, egyikben se mondták meg, hogy ott van-e. De hátha most… Sárosdival ellentétben a hölgy bőrkabátot viselt. Ő se tudta begombolni, viszont legalább látszott alatta a pólója, rajta a sztár képmásával. Mielőtt azonban a prózaíró bármit mondhatott volna, kinyílt a művészbejáró és kilépett a kedves fiatalember. Amilyen svunggal jött, olyan hirtelen torpant meg. Arckifejezése a derűsből azonnal meglepettbe váltott, végigmérte a társaságot, aztán anélkül, hogy egy szót szólt volna, Sárosdira nézett és megrázta a fejét. A következő pillanatban eltűnt az ajtó mögött. Ordító lett a csönd. Sárosdi hol a csukott művészbejárót nézte, hol a hölgyeket. Észre se vette, mutatóujját mikor húzta ki a könyvből. Annyi előnye legalább volt a télikabátnak, hogy befért a kötet a zsebébe. – Hát ez ma se fog összejönni – állapította meg újdonsült ismerőse. – De az is nagyon jó, hogy magával összefutottunk. Adna egy autogramot? – Persze – vágta rá rövid habozás után Sárosdi. – Hova? A hölgy a prózaíró orra alá nyomta a netről kinyomtatott koncertbelépő hátoldalát: – Úgyis csak a vonalkódot ellenőrzik. Emléknek pedig jó lesz. – Emléknek tökéletes – ismerte el Sárosdi, és azzal a tollal, amelyet eredetileg a sztár kezeibe szánt, odakanyarintotta a lapra a saját nevét. Melegséget érzett a szíve körül. Jó lesz végre levenni és a ruhatárban hagyni a kabátot. Arra gondolt, talán mégis megpróbálhat majd a színpad közelébe férkőzni. De az se baj, ha nem sikerül.
Frissítve: 2018.12.27. 10:36