Feltenni töltőre glóriáinkat

Téli este. Surrogva csapják szét a koszos vizet a belvárosi autók. A hörghurutos Holdat részben látni csak, a szürke égitest felköhögte az estét: nyákos, makacs sós lé folyik a járdákon és az utcákon. A belváros moraját az ünnepek közeledése teszi lazábbá, befogadhatóvá, mint mikor egy vödör sárra mézet és tejszínhabot öntenek: szinte könnyedebbé válik. A közeli folyó felett híd nyújtózkodik, alatta hajó halad lassú közönnyel. Színes ablakaiban szép ruhás nők és férfiak ülnek, talán valami céges rendezvény lehet, talán esküvő. Egyikük túlitta magát, megbotlik a hajópadlón, próbál felkapaszkodni, púdersár tapad a korlátra. Vidám zene szól a fedélzeten, a lemezlovas elégedetten kortyol italába, már májusban azzal hencegett a falusi rokonoknak, milyen drága italt iszik majd, miközben magyar retró zenékre rázatja majd a városi gazdag népet. Táncolnak az arcok a Duna hullámain.

A folyó unja ezt, ásít, nagyot nyújtózkodik. Kinyúl a partra, a vacogva kacagó kavicsokra. Ezek az apró, gömbölyded gyerekkövek alighanem irigykedve nézik a folyót, szelíden tűrik minden érintését, a vízen megcsillanó esti fényeket, ők is áradó folyók szeretnének lenni. Kilépni a mozdulatlanságból, valami könnyedebbé, mozdulékonyabbá, érzékelhetőbbé válni.

Van a nagy téli víztömegek lassúságában valami erotikus bujaság. Ásító, szép nyújtózkodó nő télen, egy decemberi szeretkezés után. Ahogy halkan szuszogva visszaalszik a franciaágyon. Még pontosan emlékszik az éjszakai szerelmes együttlét minden pillanatára, a lüktetésre; ahogy egy születő csillag emlékszik a világűrön átzúgó Igére. Megcsillan a decemberi város fénye a folyó hullámain, mint ékszereken, amiket a feltüzelt szerelmesek az együttlét előtt kapkodósan félredobtak az éjjeliszekrény lapjára az éppen olvasott regény és a mobiltelefon töltője mellé.

A közeli bevásárlóközpont önműködő ajtaja kinyílik, aztán becsukódik, monoton gépszorgalommal. Reggeltől estig. Színes ruhás járókelőket zabál, majd köp ki rendületlenül; a befelé haladók szinte üresen tűnnek el, alig visznek magukkal valamit, hogy nem sokkal később kifelé szatyrokkal, csomagokkal jelenjenek meg. Arcukon békés, részben hamis elégedettség.

Az ormótlan épületben karácsonyi zenék szólnak, az egyes üzletekben külön karácsonyi zene.

Az ezoterikus szaküzletben a műanyag szentek homlokukat ráncolják.

A vásárlásban megfáradt férfiak a mennyből az angyalt fütyörészik nyeglén-hamiskásan a piszoár fölött, és a közelgő szenteste várható lehetőségeire, élményeire gondolnak. A nők közül sokan inkább nem mennek el a plázás klozetra, unják, hogy mindig sorba kell állni, hazaviszik inkább. Addig is a kirakatokat nézik, hogy jobban menjen az idő. A merev kirakati babákat. Arra gondol az egyik nő, hogy ezek a bábuk nyersességükben olyanok, mint mi magunk emberek még a születésünk előtti napokban: akik előtt megállnak olykor az angyalok kicsit nézelődni, mit vennének fel a csupasz, nyers testekre kitett értékrendből, ruhákból, táplálkozási, főzési, és szexuális szokásokból.

Van az épületben egy kis kávéház, abban egy különös törzsvendég, egy figura, aki mindig egyedül van. Férfi, valahol 40 és 60 között. Sokak szerint kortalan, egyesek szerint nemtelen lény. De ez nem baj, nem bánja, mert amikor egy derült, hangoskodó társaság érkezik a helyiségbe, védekezésképp egy nagyon különös szokás áramkörét kapcsolja be önmagában. Eljátssza a csapatot. Ül a székén, nézi a társaságot, és elismétli magában a látott és hallott dialógusok érdekesebb részleteit, közben nagyokat nevet magában, hangtalanul. Mindig némán játssza el. A nevetéseket is. Arcán szinte semmit nem látni. De mégis van a lényében valami bizonytalan: egy vödör petárdára dobott cigarettacsikk. Egy párhuzamos dimenzió, egy árnyék. A személyzet elnézi ezt neki. Mégiscsak karácsony közeleg. Közelednek az ünnepek, a reklámok kávéillatú manökenmosolyai. Mosolyogva ragadunk a fenyőgyantaszagú reménybe, hogy talán jövőre jobb lesz. Addig is jó lenne feltenni töltőre glóriáinkat.