Feltenni töltőre glóriáinkat

Publikálás dátuma
2018.12.24 17:24

Fotó: Shutterstock/
Téli este. Surrogva csapják szét a koszos vizet a belvárosi autók. A hörghurutos Holdat részben látni csak, a szürke égitest felköhögte az estét: nyákos, makacs sós lé folyik a járdákon és az utcákon. A belváros moraját az ünnepek közeledése teszi lazábbá, befogadhatóvá, mint mikor egy vödör sárra mézet és tejszínhabot öntenek: szinte könnyedebbé válik. A közeli folyó felett híd nyújtózkodik, alatta hajó halad lassú közönnyel. Színes ablakaiban szép ruhás nők és férfiak ülnek, talán valami céges rendezvény lehet, talán esküvő. Egyikük túlitta magát, megbotlik a hajópadlón, próbál felkapaszkodni, púdersár tapad a korlátra. Vidám zene szól a fedélzeten, a lemezlovas elégedetten kortyol italába, már májusban azzal hencegett a falusi rokonoknak, milyen drága italt iszik majd, miközben magyar retró zenékre rázatja majd a városi gazdag népet. Táncolnak az arcok a Duna hullámain. A folyó unja ezt, ásít, nagyot nyújtózkodik. Kinyúl a partra, a vacogva kacagó kavicsokra. Ezek az apró, gömbölyded gyerekkövek alighanem irigykedve nézik a folyót, szelíden tűrik minden érintését, a vízen megcsillanó esti fényeket, ők is áradó folyók szeretnének lenni. Kilépni a mozdulatlanságból, valami könnyedebbé, mozdulékonyabbá, érzékelhetőbbé válni. Van a nagy téli víztömegek lassúságában valami erotikus bujaság. Ásító, szép nyújtózkodó nő télen, egy decemberi szeretkezés után. Ahogy halkan szuszogva visszaalszik a franciaágyon. Még pontosan emlékszik az éjszakai szerelmes együttlét minden pillanatára, a lüktetésre; ahogy egy születő csillag emlékszik a világűrön átzúgó Igére. Megcsillan a decemberi város fénye a folyó hullámain, mint ékszereken, amiket a feltüzelt szerelmesek az együttlét előtt kapkodósan félredobtak az éjjeliszekrény lapjára az éppen olvasott regény és a mobiltelefon töltője mellé. A közeli bevásárlóközpont önműködő ajtaja kinyílik, aztán becsukódik, monoton gépszorgalommal. Reggeltől estig. Színes ruhás járókelőket zabál, majd köp ki rendületlenül; a befelé haladók szinte üresen tűnnek el, alig visznek magukkal valamit, hogy nem sokkal később kifelé szatyrokkal, csomagokkal jelenjenek meg. Arcukon békés, részben hamis elégedettség. Az ormótlan épületben karácsonyi zenék szólnak, az egyes üzletekben külön karácsonyi zene. Az ezoterikus szaküzletben a műanyag szentek homlokukat ráncolják. A vásárlásban megfáradt férfiak a mennyből az angyalt fütyörészik nyeglén-hamiskásan a piszoár fölött, és a közelgő szenteste várható lehetőségeire, élményeire gondolnak. A nők közül sokan inkább nem mennek el a plázás klozetra, unják, hogy mindig sorba kell állni, hazaviszik inkább. Addig is a kirakatokat nézik, hogy jobban menjen az idő. A merev kirakati babákat. Arra gondol az egyik nő, hogy ezek a bábuk nyersességükben olyanok, mint mi magunk emberek még a születésünk előtti napokban: akik előtt megállnak olykor az angyalok kicsit nézelődni, mit vennének fel a csupasz, nyers testekre kitett értékrendből, ruhákból, táplálkozási, főzési, és szexuális szokásokból. Van az épületben egy kis kávéház, abban egy különös törzsvendég, egy figura, aki mindig egyedül van. Férfi, valahol 40 és 60 között. Sokak szerint kortalan, egyesek szerint nemtelen lény. De ez nem baj, nem bánja, mert amikor egy derült, hangoskodó társaság érkezik a helyiségbe, védekezésképp egy nagyon különös szokás áramkörét kapcsolja be önmagában. Eljátssza a csapatot. Ül a székén, nézi a társaságot, és elismétli magában a látott és hallott dialógusok érdekesebb részleteit, közben nagyokat nevet magában, hangtalanul. Mindig némán játssza el. A nevetéseket is. Arcán szinte semmit nem látni. De mégis van a lényében valami bizonytalan: egy vödör petárdára dobott cigarettacsikk. Egy párhuzamos dimenzió, egy árnyék. A személyzet elnézi ezt neki. Mégiscsak karácsony közeleg. Közelednek az ünnepek, a reklámok kávéillatú manökenmosolyai. Mosolyogva ragadunk a fenyőgyantaszagú reménybe, hogy talán jövőre jobb lesz. Addig is jó lenne feltenni töltőre glóriáinkat.
2018.12.24 17:24
Frissítve: 2018.12.27 09:56

Hidas Judit: Ruha gyorspostán

Annuska épp meg tudta várni, hogy megérkezzen a futár a csomaggal. Szeretett volna valami csinosat felvenni erre az alkalomra. Az új ruháktól mindig fia­talabbnak érezte magát, pedig Béla, a férje sokszor dicsérte, hogy szinte semmit sem öregedett az évek alatt. Annuska mégis úgy érezte, kárba vész a maradék szépsége, ha csak Béla látja. A ruha fehér volt és ujjatlan. Annuska karját kellőképp vékonyította, a derekát karcsúsította, és a jobb lábszárán kidomborodó lila visszereket is némileg eltakarta. Bárányhoz, az orvoshoz hetente egyszer járt beszélgetni. A férfi megértő volt, sajnálta vagy biztatta őt attól függően, épp mire volt szüksége. Annuska tudta, hogy ez része az orvos munkájának, esténként mégis fényképeket keresgélt róla a neten, elolvasta a tudományos publikációit, naponta követte a Facebook-bejegyzéseit. Annuska először egy kopott zöld, levegőtlen váróteremben látta meg a férfit. Körülötte bepólyázott fejű csecsemők feküdtek a szüleik kezében. Egyiknek-másiknak branült preparáltak a kézfejére. Bárány ruganyosan lépkedett felé, félhosszú haját többször hátrasimította, és mosolyogva felé integetett. Annuska az első beszélgetés alkalmával megértette, okafogyottá vált, amiért jött: nem igaz, hogy ő csupán a pszichopatákba tud beleszeretni. Ez a férfi nem volt őrült. De a heti egy óra kizárólagos figyelemről a világ minden kincséért sem mondott volna le. Hétfő reggel, miközben a tükörben nézegette magát, eszébe jutott a hétvége. Ismét jól nevelten keféltek egyet Bélával, miután lefektették a gyerekeket. Még csak rossznak sem nevezhette. Nem gondolt közben Bárányra sem, holott a férfi folyton ott csücsült az agya egyik szegletében. Ha felidézte, megnyugodott, hogy van még remény egy szebb életre, amelyben egy művelt ember felesége lenne és nem egy csempeboltosé. Hirtelen a fejéhez kapott. Sietnie kellett, mert délután indult a repülőjük. Bélával nyaralni mentek, hogy közös élményeket gyűjtsenek, ahogy javasolta a pszichiáter. De előbb még el akart menni Bárányhoz a megbeszélt időpontra. A férfi utoljára azt mondta neki, hogy csak úgy érdemes terápiára járnia, ha nem titkol el semmit. Ezen sokat gondolkodott a hétvégén. Most akkor elmondja, határozta el. Elképzelte, hogy leülnek egymással szemben, és bevall neki mindent. Aztán levetkőzik, és egy hatalmasat szeretkeznek. A folyosón meglepően sokan vártak. A pszichiáter ajtaja előtt nem csak elesett kisbabákat és néhány leszedált ötvenest látott, hanem diáklányokat is. Ahogy elhaladt mellettük, hallotta, hogy egy friss kutatásról beszélgetnek, amely szerint a boldogság csupán helyes döntések kérdése. Annuska maga előtt látta az estéiket. Míg ő a művészeti albumokat bújja az egyik fotelben, és arról álmodozik, hogy Rómába és Párizsba utazzanak, a férje akciófilmeket néz, és közben nagy nyögések kíséretében néha szellent egyet. Nem sokkal később megjelent a pszichiáter a folyosón. Annuska arca kipirult, a lába remegni kezdett, ahogy meglátta ezt a magas, vékony és fess férfit. Az orvos behívta a nőt a szobába. Annuska szolgálatkészen felállt, és szédelegve elindult a férfi után. Menet közben beleütközött az ajtófélfába. – Jól van? – kérdezte az orvos. A nő bólintott, de ahogy ment volna tovább, érezte, hogy valamibe beakadt a ruhája. Egy rozsdás kampó állt ki a fából. Rángatni kezdte a ruhát. – Segítsek? – kérdezte az orvos, és odalépett a nőhöz. Annuska figyelte a férfit, ahogy próbálta óvatosan a ruhát kibogozni a kampó szorításából. Percekig szerencsétlenkedett, de a ruha még jobban belegabalyodott a kampóba. A nő ekkor a férfi kopott bőr szandálját kezdte nézni, és a réseken kikandikáló lyukas zoknit. Már máskor is feltűnt neki ­Bárány ócska kapucnis kabátja és hogy aktatáska helyett hátizsákot hord, mint egy kisdiák. Annuska rántott egyet a ruhán, amely egy reccsenéssel elszakadt. A ruha oldalán egy nagy lyuk keletkezett. – Bocsánat, akkor én most mennék – mondta az orvosnak. – A jövő héten? Annuska bólintott, majd kisietett a szo­bából.
2019.01.13 16:46
Frissítve: 2019.01.13 16:46

Kántor Zsolt versei

Mogorva paplan Terminál evangéliuma A nyelv, mint a tudás pupillája, éles képeket archivál. Ott van a kisagy polcán egy szem meggy: a nyár. Itt a puhán ringó, mátrix- szerű barlang: vízzel és kavicsokkal telt éj. Áttetsző terepasztal. Mogorva paplan. Pixel huszár fürdik benne. Közben azt álmodja, hogy nincs jelen. Minden pozícionálása lappangás. Közben, mint egy könyvtekercs, a félregombolt égbolt mögött megjelenik a múlt. A nagyon távoli jövő. Egy zsilettpenge az emberi szem felé közelít. Heidegger felugrik egy induló vonatra. Ami pillanatnyi kapaszkodó volt, a másodperc törtrésze alatt foszlik szerte. Megint a tenger látszik, nagyon közel. Szinte a szemgolyóban érződik a dagály. Felesel a felkorbácsolt víztükör. Akár egy tekebábu vagy egy hajcsat. Az időtlenség lassan múlik. A könyv mélyen hallgat. Szilva alakú embrió Látószög A bőröd alá költöznék végleg. Elképzeltem, hogy beszippantasz, mint örvény az éjszakát. És hirtelen megjön a hajnal. Jól esne beléd csúszni. Vissza a magzati létbe. S a szájamba helyezem a lélegeztető köldökzsinórt. A hangodon szólalnék meg. A szemeddel látnám a saját életem. Az ujjbegyek kiigazítanák a szívbillentyűket. Kértelek, hogy engedd meg, hogy egész éjjel benned tartózkodjam, amíg bírom szusszal. Forrjunk össze! És próbáljunk ne csak az érzelmekkel, hanem másként is. Beszéljük meg előtte, mire fogunk gondolni. Talán arra, hogy beleharapunk egy szilvába, ami édes. Majd kiköpjük a magját. S érezzük, hogy megy lefele a nyelőcsövünkön a rost, az íz, a nyállal elegy idő.
2019.01.13 14:44
Frissítve: 2019.01.13 14:44