Ádventi ünnepvárás

Publikálás dátuma
2018.12.24. 16:24

Fotó: Shutterstock
Most nagy szükség volna olyan ünnepre, mi erőt ad és jó útra terel. Hogy ne meneküljünk magunk elől fejvesztve, nem árthat kis rálátás a lélekre, mely emberismerethez megfelel. Most nagy szükség volna olyan ünnepre, sok ünnepelni is képes emberre, akiknek a megértés nem teher. Hogy ne meneküljünk magunk elől fejvesztve, kéne egy-két önértési nyelvlecke, így minden túl pongyola, túl lezser. Most nagy szükség volna olyan ünnepre, amin át a megnyugvásba lépek be, az Úrtól távol, Istenhez közel. Hogy ne meneküljünk magunk elől fejvesztve, mindenki a bátorságát fejlessze. A sikerhez önmagadból csak ennyi kell. Most nagy szükség volna olyan ünnepre, hogy ne meneküljünk magunk elől fejvesztve.
Szerző

A sztár

Sárosdi, a prózaíró a művészbejáró előtt állt és melege volt. Előző nap hosszasan tanulmányozta az időjárás-előrejelzést, ám nem tudott dűlőre jutni. Végül a vastagabb kabátot vette föl, és emiatt most kétszeresen is rosszul érezte magát. Egyrészt utált izzadni, másrészt egyre inkább úgy vélte, hogy a bőrkabát mégiscsak megfelelőbb lett volna. Akkor is, ha egyesek esetleg összeröhögnek a háta mögött. Tény és való, miközben a haja kevesebb, a pocakja nagyobb lett, na de ha nem is tudja begombolni a bőrkabátot, ehhez a naphoz az lett volna az igazán adekvát viselet. A reggeli fagyosabb órákat kellett volna csak átvészelnie benne, és most nem csorogna a hátán a víz. Vagy mégis? Sárosdi ideges volt. Kamaszkorában gyakran álmodott erről a napról. Akkor azt hitte, sose jön el. Talán éppen ezért volt olyan jó álmodozni róla. Elképzelni, mi lenne, ha találkozna azzal, akinek fotóival teleplakátolta a szobáját, megvette az összes lemezét, együtt ordította vele a számait – természetesen amaz magnóról énekelt, a szobaajtó pedig zárva volt –, és akinek akkordjaira képes volt órákon keresztül rázni a fejét, még úgyis, hogy a szülei sose engedték megnöveszteni a haját. (Később Sárosdi csak megnövesztette, abban az életperiódusban, amikor mások levágatták.) Akkortájt erről még fantáziálni is merészségnek tűnt. Aztán tessék, a dolgok változtak, a határok megnyíltak, a világ kitágult, és bár Sárosdi bálványa lelassult és szűkebb lett a hangterjedelme (bizonyára meg is őszült, de ez nem látszott a hajfesték alatt), attól még ugyanúgy nyomta a rock and rollt, ahogy évtizedekkel ezelőtt. Végtére is hát nincs miért csodálkozni, hogy ez a nap is eljött. Ha már lúd, legyen kövér. Egy koncertre ma már nem olyan nagy kunszt elmenni. Az ember megveszi a neten a jegyet, autópályán pedig rövid időn belül bárhova oda lehet érni. Sárosdi még odahaza vérszemet kapott. A neten látott videókat arról, hogy a bálványa minden koncerten fölhív egy-két embert a színpadra, akikkel pacsizik, fotózkodnak, együtt énekelnek. Persze a szerencsés kiválasztottak az első sorokban lévők közül kerülnek ki. Sárosdi közép-európai prózaíró lévén nem engedhette meg magának a prémiumjegyet – így is volt lelkiismeret-furdalása, hogy nem kis összeggel megnyirbálta a családi kasszát –, a hátsó sorokból viszont eleve nem bírta fölhívni magára a sztár figyelmét. Ahogy azonban közeledett a koncert ideje, képtelen volt megszabadulni a gondolattól, hogy ez a nap csak úgy lesz teljes, ha kezet szoríthat a bálványával, bemutatkozik neki, és biztosítja őt évtizedes rajongásáról. Sárosdi a művészbejáró előtt állt és melege volt. Mióta megjelent néhány könyve és rendszeresen közölt írásokat nagy példányszámú lapokban, észrevette, hogy megnyílnak előtte olyan ajtók is, amelyeket korábban megközelíteni se mert. Most csodálkozva tapasztalta, hogy a dolog itt is működik. Először még remegett a hangja, a portás talán nem is értette tisztán, mit próbál mondani, de nem dobta ki, sőt eggyel följebb küldte, mármint odahívott valakit, aki nálánál illetékesebb az ügyben. Sárosdi neki már kicsivel összeszedettebben, talán pontosabb nyelvhelyességgel és kiejtéssel mondta el, hogy ő egy magyar író, és órákat utazott, hogy találkozzon a bálványával, aki iránti imádatát nem egy művébe beleírta – tessék, például itt van kéznél egy regénye, ebben meg is tudja mutatni, és csak azt szeretné megkérdezni, van-e lehetőség közös fotóra, egy aláírásra… – Én tudom, melyik öltözőben van – mondta a harmadik illetékes, akihez továbbirányították a prózaírót, egy öltönyös és kedves fiatalember, majd biztatólag kacsintott (Sárosdi legalábbis így látta), és azokkal a szavakkal távozott, hogy utánanéz, mit tehet. A híres magyar író pedig inkább várjon odakint, mielőtt még inkább ráizzad a nagykabát. Sárosdi mutatóujját a könyv lapjai közé illesztette, hogy amikor bent lesz az öltözőben, meg tudja mutatni, hogy melyik is az a rész a regényében. Meglehet, ugyanoda kéri majd az autogramot. És ahogy kamaszkorában, gondolatban most is elkezdte előre lejátszani a jelenetet. Ám ezúttal csak az első pár mondatig jutott, amikor a nevét hallotta. Mint akibe villám csapott, úgy pördült meg. – Maga az, ugye? – Három, középkorúnak látszó hölgy állt előtte, egyikük Sárosdira mosolygott. – Azonnal megismertem. Imádom a könyveit. És azt is tudom, hogy maga is rajong érte. – A bejárat melletti plakátra mutatott. – Olvastam nem egy helyen. Próbál bejutni? Mert mennénk mi is. Reggel óta szeretnénk közel férkőzni hozzá. Végigjártuk a szállodákat, egyikben se mondták meg, hogy ott van-e. De hátha most… Sárosdival ellentétben a hölgy bőrkabátot viselt. Ő se tudta begombolni, viszont legalább látszott alatta a pólója, rajta a sztár képmásával. Mielőtt azonban a prózaíró bármit mondhatott volna, kinyílt a művészbejáró és kilépett a kedves fiatalember. Amilyen svunggal jött, olyan hirtelen torpant meg. Arckifejezése a derűsből azonnal meglepettbe váltott, végigmérte a társaságot, aztán anélkül, hogy egy szót szólt volna, Sárosdira nézett és megrázta a fejét. A következő pillanatban eltűnt az ajtó mögött. Ordító lett a csönd. Sárosdi hol a csukott művészbejárót nézte, hol a hölgyeket. Észre se vette, mutatóujját mikor húzta ki a könyvből. Annyi előnye legalább volt a télikabátnak, hogy befért a kötet a zsebébe. – Hát ez ma se fog összejönni – állapította meg újdonsült ismerőse. – De az is nagyon jó, hogy magával összefutottunk. Adna egy autogramot? – Persze – vágta rá rövid habozás után Sárosdi. – Hova? A hölgy a prózaíró orra alá nyomta a netről kinyomtatott koncertbelépő hátoldalát: – Úgyis csak a vonalkódot ellenőrzik. Emléknek pedig jó lesz. – Emléknek tökéletes – ismerte el Sárosdi, és azzal a tollal, amelyet eredetileg a sztár kezeibe szánt, odakanyarintotta a lapra a saját nevét. Melegséget érzett a szíve körül. Jó lesz végre levenni és a ruhatárban hagyni a kabátot. Arra gondolt, talán mégis megpróbálhat majd a színpad közelébe férkőzni. De az se baj, ha nem sikerül.
Frissítve: 2018.12.27. 10:36

Az időtlenség urai

Gerőcs Péter: Árvaképek

GERŐCS PÉTER: ÁRVAKÉPEK
Halhatatlanság – tulajdonképpen ennek elérése mozgatja Gerőcs Péter regényének főszereplő fényképészét, Szemere Tamást mind a munkájában, mind filozófiájában. Ezért fotózza emberek arcát, hogy kiragadja őket az idő folyamából, oda, ahol a múlt-jelen-jövő értelmezhetetlen, ahol nem lehet történetté kovácsolni a pontszerű pillanatok sorozatát, az emlékezet/felejtés (re)konstrukciós aktusa révén sem, ahol az öröklét az állandó, egyszerre létező minden. Ehhez kap támogatást barátjától, az asztrofizikus Palitól is, aki nemcsak a feltevések, de a tudomány által is igazolhatóan próbálja újraalkotni a dimenziókról való elképzeléseket, konkrétan a gravitációs hullámok mérhetőségével. Az egész életében mániákusan fényképező Szemere regénybeli életét (és az olvasói képzeletet) ezenkívül egy furcsa szerelmi viszony is érdekes pályára mozgatja: egy ikerlánypárral való többszöri, meghatározó kapcsolat. Az eleve kudarcra ítélt életprogram és a bizarr kötelék bemutatásának írói összesodrása megkísérli ugyan (nyomokban) a narratívában érvényesíteni az időtlenség illúzióját azzal, hogy a több évtizednyi életútból töredékeket sorakoztat egymás után, de ezzel gyakorlatilag kétféle hiányérzetet is kelthet rögtön az olvasóban. (Azon túl, hogy ez nyilván a nyelvhez kötöttség miatt is lehetetlen…) Az egyik, hogy talán még merészebben kellett volna összetörni az elbeszélői idő linearitását, még mozaikosabbá (ad absurdum kaleidoszkópszerűvé) tenni az időskálán való ugrálást – még akkor is, ha ez az olvashatóságot próbára teszi –, s csupán az olvasói időstrukturálta tudat rendezi őket valamiféle rendszerbe. A másik, akár pozitív megítélésbe is fordítható hiányérzet pedig az egyes szituációk, elbeszélői etapok részletgazdagságát kérheti számon. Míg egyik-másik történet nagyon is kidolgozott (például gyerekkori vendéglátás), úgy vannak szerényebben elmélyült részek (boszorkány­­ri­tuálé). Ugyanakkor mindezek mellett a legmegrázóbb történet (mely a főszereplő emlékezetében vakfolt, míg a bátyjáéban fókuszpont) dramaturgiai helye, szerzőileg kiszámított (olvasó felől nem kiszámítható!) hatása igen dicséretes, jól megtervezett és kimunkált. Főleg az érzékelés és a tudat természetének – regényben is tárgyalt – függvényében, függésében. Egyszóval akár kukacoskodás is lehet felhánytorgatni a fentieket, a befogadás élvezetéből nem veszít velük az Árvaképek olvasója. Bátran odateheti a regényt a könyvespolcán a kortárs magyar irodalom fényképeket, a fényképezést középpontba állító nagyjainak – Márton László (Árnyas főutca), Nádas Péter (Saját halál), Závada Pál (A fényképész utókora), Bartis Attila (A séta, A vége) – sorába. (Kalligram Kiadó, 2018. 280 o.) 
Szerző