Petri 75 - Egy éktelenkedő élet margójára

Nem lett, mégsem lett belőle nemzeti költő, ami valójában sosem akart lenni, csak hát az a fránya Kossuth-díj egy röpke pillanatra, tényleg csak egyre és nagyon rövidre, az átvétel aktusára, megingatta. Vagy nem, meg azért nem ingatta, inkább csak behízelegte magát az önbecsülésébe, hogy aztán egy jól irányzott, csúcsos köpéssel kipenderíthesse onnan, és az irónia táptalaján startot véve ismét büszke aléltsággal mondhassa: „Öregkoromban Izé-díjas lettem, / ilyen megőszülten és porlepetten. / Engem is utolért a nemzeti szégyen, / jaj, mért nem mondtam, hogy én nem, én nem. / Tudniillik így bizonyos fokig / csak elzarándokoltam a Horn-fokig, / s ekképpen én is beálltam a sorba, / vagyis becsületemen esék csorba.”

Akárhonnan is stíröli ezt a mostani világot, mint anno a csajokat, nyilván végtelenül elégedett, hogy a mai kultúrpolitika nemhogy Kossuth-díjra nem terjesztené elő, de egyenesen odáig merészkedik, hogy azt a Takaró Mihályt jutalmazza Németh László-díjjal, aki szerint „Magyarország szép lenne, ha Petri György nem kapott volna Kossuth-díjat”. Talán túl sokszor használta lírájában a segg szót, de nyilván az is baj volt, hogy „Undorító voltam, mint mindahányan, / egyszer a Maya télikabátzsebébe hánytam, / merthogy épp a Zeneakadémián voltunk, / és kínos lett volna, ha emberi mivoltunk / eruptíve nyilvánítja, hogy mi voltunk”. Vagy a híres Apokrif, no, az hivatalosan és intézményesítetten is leverte, illetve veri le még ma is a biztosítékot az álszenteskedők felülről tekergetett kapcsolótábláján. Hogy mer valaki leírni olyan pokolba kiáltó éktelenséget, hogy „Zakatol a szentcsalád / Isten tömi Máriát, / József nem tud elaludni, / keres valami piát”.

Pia nélkül, ráadásul egy ilyen szituban, nem megy. Vagyis Petrinek nem ment. Másnak pont, hogy annyi piával nem ment volna. De ő olyan volt, mint a viccbéli rabbi, aki előtt és után szakad, de ahol ő áll, ott nem esik az eső. A felolvasóesteken úgy tudott felmenni a színpadra tajtrészegen, hogy ott aztán csontszáraznak tűnve olvasson fel, és még a kérdésekre is kásás szóképzés nélkül válaszoljon, ahogy csak a legprofibbak tudnak. Néha, az utolsó években, azért lehetett érezni némi artikulálatlanságot a beszédén, de mivel az a ritka fajta költő volt, aki fel tudta olvasni, sőt el is tudta játszani a verseit, a gesztusai, a hanghordozása és a megfelelően időzített röhögőcsöndek minden nyelvbotlását feledtették.

Bárhogy is küzdött ellene (valójában mást sem akart), gondolta magát csúcsesztergályosnak, később osztályvezetőnek egy meg nem nevezhető intézményben, majd vélte úgy, hogy ő a vécésnéni Pécsett, a Dzsámi mellett, költő lett. A legnagyobbak szamizdatban érlelt ínyence, halszálkás zakóban, Ray-Ban napszemüvegben, kalapban, az öngyújtó rovátkolt csiholókorongjától bőrkeményedéses, nikotinsárga ujjakkal, söröskorsóval. Azt mondta, mikor nem ír verset, nincs. S hogy az utókornak sem üzen semmit. „Az üzenet mindig valami direkt, közvetlen tanácsot jelent, olyat meg én adni nem tudok. De egyébként is úgy gondolom, helyénvalóbb nem tolakodónak lenni üzenetek tekintetében; nem áll jól senkinek.

Felejtsenek el, vagy olvassák a verseimet, a könyveimből minden kiderül.” Például, hogy volt valaha zsebes fürdőgatyája, amelyben olykor Munkás vagy Kossuth önfeledkezett, s hogy az uszodában, ahová a barátjával jártak, hasba rúgták a víz alatt az éltes jellemszínészeket a rossz alakításért, s büntetésből vízfecskendéssel kínoztak némely önhitt tenoristát. Meg hogy micsoda égbe kiáltó disznóság, hogy Petőfi sohasem látott tengert, „már ha volna értelme beleüvölteni Isten vattával bedugott fülébe”.

Aztán ott van a sorokban a Sára, a Maya, no meg a Mari is. Csak a Mari, ami első hallásra olyan, mint egy japán küzdősport vagy ételspecialitás neve. „A hölgymenyétek. Feleség-féleségek. Asszonykacatok. Akik napot is éjjé feketítve, holdat kormozva nem szeretnek engem, megállás nélkül, sőt visszamenőleg, éveknek soka óta. S mint a kérdezetlen homok pereg életem el a semmibe.”

Esterházy Péter mondta róla, hogy Petri Györgyön világéletében látszott, hogy halandó, de olyan régóta közel állt a halálhoz, hogy szinte megszoktuk már. Az, hogy idén, december 22-én lenne 75 éves, az elmúlt közel két, nélküle eltelt évtized távlatából is ünnepi tény. Petri különben is mindig aktuális, csak olykor-olykor némi csavarral értendőek váteszi sorai:

„Újabb undokok jőnek, hol lesz már / a Petri, a Csurka,

a Torgyán / egy a balreményünk még: / győz majd

Viktor, aki nagyon Orbán.”