Petri 75 - Egy éktelenkedő élet margójára

Publikálás dátuma
2018.12.22. 12:22

Fotó: Népszava archív
Nem lett, mégsem lett belőle nemzeti költő, ami valójában sosem akart lenni, csak hát az a fránya Kossuth-díj egy röpke pillanatra, tényleg csak egyre és nagyon rövidre, az átvétel aktusára, megingatta. Vagy nem, meg azért nem ingatta, inkább csak behízelegte magát az önbecsülésébe, hogy aztán egy jól irányzott, csúcsos köpéssel kipenderíthesse onnan, és az irónia táptalaján startot véve ismét büszke aléltsággal mondhassa: „Öregkoromban Izé-díjas lettem, / ilyen megőszülten és porlepetten. / Engem is utolért a nemzeti szégyen, / jaj, mért nem mondtam, hogy én nem, én nem. / Tudniillik így bizonyos fokig / csak elzarándokoltam a Horn-fokig, / s ekképpen én is beálltam a sorba, / vagyis becsületemen esék csorba.” Akárhonnan is stíröli ezt a mostani világot, mint anno a csajokat, nyilván végtelenül elégedett, hogy a mai kultúrpolitika nemhogy Kossuth-díjra nem terjesztené elő, de egyenesen odáig merészkedik, hogy azt a Takaró Mihályt jutalmazza Németh László-díjjal, aki szerint „Magyarország szép lenne, ha Petri György nem kapott volna Kossuth-díjat”. Talán túl sokszor használta lírájában a segg szót, de nyilván az is baj volt, hogy „Undorító voltam, mint mindahányan, / egyszer a Maya télikabátzsebébe hánytam, / merthogy épp a Zeneakadémián voltunk, / és kínos lett volna, ha emberi mivoltunk / eruptíve nyilvánítja, hogy mi voltunk”. Vagy a híres Apokrif, no, az hivatalosan és intézményesítetten is leverte, illetve veri le még ma is a biztosítékot az álszenteskedők felülről tekergetett kapcsolótábláján. Hogy mer valaki leírni olyan pokolba kiáltó éktelenséget, hogy „Zakatol a szentcsalád / Isten tömi Máriát, / József nem tud elaludni, / keres valami piát”. Pia nélkül, ráadásul egy ilyen szituban, nem megy. Vagyis Petrinek nem ment. Másnak pont, hogy annyi piával nem ment volna. De ő olyan volt, mint a viccbéli rabbi, aki előtt és után szakad, de ahol ő áll, ott nem esik az eső. A felolvasóesteken úgy tudott felmenni a színpadra tajtrészegen, hogy ott aztán csontszáraznak tűnve olvasson fel, és még a kérdésekre is kásás szóképzés nélkül válaszoljon, ahogy csak a legprofibbak tudnak. Néha, az utolsó években, azért lehetett érezni némi artikulálatlanságot a beszédén, de mivel az a ritka fajta költő volt, aki fel tudta olvasni, sőt el is tudta játszani a verseit, a gesztusai, a hanghordozása és a megfelelően időzített röhögőcsöndek minden nyelvbotlását feledtették. Bárhogy is küzdött ellene (valójában mást sem akart), gondolta magát csúcsesztergályosnak, később osztályvezetőnek egy meg nem nevezhető intézményben, majd vélte úgy, hogy ő a vécésnéni Pécsett, a Dzsámi mellett, költő lett. A legnagyobbak szamizdatban érlelt ínyence, halszálkás zakóban, Ray-Ban napszemüvegben, kalapban, az öngyújtó rovátkolt csiholókorongjától bőrkeményedéses, nikotinsárga ujjakkal, söröskorsóval. Azt mondta, mikor nem ír verset, nincs. S hogy az utókornak sem üzen semmit. „Az üzenet mindig valami direkt, közvetlen tanácsot jelent, olyat meg én adni nem tudok. De egyébként is úgy gondolom, helyénvalóbb nem tolakodónak lenni üzenetek tekintetében; nem áll jól senkinek. Felejtsenek el, vagy olvassák a verseimet, a könyveimből minden kiderül.” Például, hogy volt valaha zsebes fürdőgatyája, amelyben olykor Munkás vagy Kossuth önfeledkezett, s hogy az uszodában, ahová a barátjával jártak, hasba rúgták a víz alatt az éltes jellemszínészeket a rossz alakításért, s büntetésből vízfecskendéssel kínoztak némely önhitt tenoristát. Meg hogy micsoda égbe kiáltó disznóság, hogy Petőfi sohasem látott tengert, „már ha volna értelme beleüvölteni Isten vattával bedugott fülébe”. Aztán ott van a sorokban a Sára, a Maya, no meg a Mari is. Csak a Mari, ami első hallásra olyan, mint egy japán küzdősport vagy ételspecialitás neve. „A hölgymenyétek. Feleség-féleségek. Asszonykacatok. Akik napot is éjjé feketítve, holdat kormozva nem szeretnek engem, megállás nélkül, sőt visszamenőleg, éveknek soka óta. S mint a kérdezetlen homok pereg életem el a semmibe.” Esterházy Péter mondta róla, hogy Petri Györgyön világéletében látszott, hogy halandó, de olyan régóta közel állt a halálhoz, hogy szinte megszoktuk már. Az, hogy idén, december 22-én lenne 75 éves, az elmúlt közel két, nélküle eltelt évtized távlatából is ünnepi tény. Petri különben is mindig aktuális, csak olykor-olykor némi csavarral értendőek váteszi sorai: „Újabb undokok jőnek, hol lesz már / a Petri, a Csurka, a Torgyán / egy a balreményünk még: / győz majd Viktor, aki nagyon Orbán.”
Szerző

Cserna-Szabó András: Szuterén

A férfi előbújik ágyából. Inkább a vackából. Koszos ágynemű, ruhában feküdt le. Belecsulázik az ágy melletti köpőcsészébe. Amúgy sem rózsás a kedve, de a köpőcsészéről eszébe jut az az éjszaka, mikor elvitték a nyilasok. Azóta sántít a jobb lábára. Két nap után elengedték. De előbb még kiitatták vele a köpőcsészét. Rágyújt egy cigarettára. Kibotorkál a konyhába, kávét főz. Kurva hideg van, állapítja meg köhögve. Valahonnét lassan kéne szerválni egy karácsonyfát, gondolja, miközben a pótkávét issza. Aztán ennivaló után kutat a spájzban. Csak egy penészes, száraz kenyérvéget talál meg egy vékony szelet szalonnát, de az meg avas. Nem baj, jó lesz. Volt, amikor ennyi se volt. Megettük a pincében a patkányokat, emlékszik a férfi. Megnyúztuk és megsütöttük a kályhán. Nem is volt rossz. Kicsit édes a húsa, de sóval rendbe lehet hozni. Persze akkor só se volt. Semmi se volt. A háborút kivéve. Az volt. Nem is akármilyen. A serclit kis vízbe áztatja, úgy talán meg lehet még enni. Rágyújt megint. Kóvályog a fáradtságtól. Már megint nem aludt szemhunyásnyit se. Hatszor kopogtak az éjjel. Vagy hétszer. És ő mind a hétszer azt hitte, érte jöttek. És viszik a fekete autóval. Ezek már nem nyilasok, de sok különbség nincsen. Ugyanott laknak, az Andrássy úton. Csak most Sztálin útnak hívják. Hogy basznák meg az öreganyjukat. Egy péktől hallotta, hogy a pincék és a smasszerok is ugyanazok. A módszerek se változtak sokat. A péknek az ágy szélére kellett tennie a heréit, aztán rácsaptak gumibottal. De él. Ez a lényeg. Élünk, mondja a férfi, és köp egyet, ezúttal a konyhakőre. Kinéz a szuterén ablakán, ócska cipőket lát az ablakból. Legszívesebben kiüvöltene, hogy ti nyomorult patkányok, hát jertek be hozzám! Suszter vagyok, rendbe hozom a lábbeliteket! Nem szégyellitek magatokat? Ilyen koszlott, szakadt cipőben mentek munkába? Én meg éhen is dögölhetek! Mert ide nem jön senki. A suszter arra gondol, nem kellett volna átköltöznie Zuglóból a hatodik kerületbe. Milyen jó kis helye volt ott neki. Két szoba és a műhely. Nem vizes szuterén, hanem magasföldszint. Csak úgy ömlöttek a kuncsaftok. De átengedte a lakást a lányának meg a férjének. A lánya nemsokára megint szülni fog. A veje szintén suszter. Jó lesz ott nekik. Neki is jó volt. Huszonhat évet lakott ott. Na jó, nem volt mindig jó ott sem. Például amikor az oroszok megerőszakolták az asszonyt. Meg amikor jött a postás, és hozta a levelet, hogy a fia elesett a fronton. De amúgy jó volt. Közel volt a Liget. A ház mögött volt egy kis kert, megtermett ez-az, még tyúkok is voltak. Minden reggel tojásrántottát reggeliztünk, nem ilyen szar avas szalonnát. Délelőtt besütött a nap a műhelybe. Langyos napsütésben javítottam a cipőket. Volt egy kisvendéglő a sarkon. Oda jártunk vasárnaponként, minden vasárnap délben. Birkapörköltet ettem, utána ittam két korsó csapolt sört. Télen-nyáron. Aztán jött a háború. Hogy basznák meg a háborújukat. A suszter kiveszi a vízből a kenyeret, nyammogni kezdi. A szalonnát csak szopogatja mellé. Kővé száradt a szalonna, a suszternek meg alig van már foga. Ki is húztak párat, hármat meg a nyilasoknál hagyott. Fáradt, egész éjjel nem aludt, hatszor kopogtak. Vagy hétszer. A konyhai széken hátradől. Kicsit elszundít. Kopogtatásra ébred. Felriad. Megörül. Talán kuncsaft. Hozza a cipőjét. És aztán fizet. Vagy legalább ad három tojást. Vagy némi zsírt. Kisántít az ajtóhoz. Kinyitja az ajtót. A félhomályos folyosón bajszos férfi áll. Kabátja, kalapja tiszta hó. Irmát keresem. Rohadjál meg, nincs Irma, mondja a suszter, és becsapja az ajtót. Később a spájzban kotorászik. Talál valami pálinkát. Szar, büdös pálinka, sose látott gyümölcsöt. De most jó lesz, gondolja a suszter. Megissza. Valami rossz deszkát keres, de nem talál. Végül egy ócska fatálcára lel. Aztán festéket vesz elő. Vörös festéket. Ez jó lesz, morogja. A betűket gonddal formálja. Ez majd megoldja a helyzetet. Mert ezt a helyzetet végre meg kell oldani. Ezt az áldatlan állapotot. Ez így nem mehet tovább. Két hete nem aludtam ezektől a rohadékoktól. Kész a tábla. Szöget keres. Kinyitja az ajtót. Az ajtó külső oldalára felszögeli a táblát.

Garaczi László: Vaku

Publikálás dátuma
2018.12.16. 13:23

Fotó: Shutterstock
Elalvás előtt régi családi fotókat nézegetek. Száz év recés szélű, fekete-fehér és újabb, színes képeken egy nagy ofotértes dobozban. Nagyapám és apám fotói. Becsúsztatom a dobozt az ágy alá, és lekapcsolom a lámpát. Sokáig nem tudok elaludni. Nem a képekre gondolok, az elmúlt nap eseményei és a holnapi feladatok kavarognak a fejemben. Reggel arra ébredek, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Hárman ülnek középen az asztalnál. Nem merek megmozdulni. Résre nyitott szemmel nézem őket az ágyból. Egy férfi, egy nő és egy gyerek. Álmodom. Meg kellene csípni a karomat. Vagy megszámolni, hány ujj van a kezemen. Lehunyom a szemem. Várok egy percet, lassan elszámolok hatvanig. Még mindig ott vannak. Ülnek a székeken szótlanul, a gépet bámulják az asztal túloldalán. Arcukon feszült várakozás. Lassan felkönyökölök, felülök az ágyban. Nem reagálnak, nem néznek rám. Fölkelek, a lábam a papucsba csúsztatom. Óvatosan közel megyek hozzájuk. Nem érzékelnek, nem vesznek rólam tudomást. A kamerát figyelik. A nő arcán előre berendezett ünnepélyesség. A kislány lába lassan kalimpál az asztal alatt. Szőke haj, buggyos vállú, pöttyös ruha. Egyik karjában hajasbaba, másik kezével óvón átöleli a kistányért az asztalon. Ruhájuk finoman emelkedik, lelapul a mellkasukon. Lüktet az ér a nyakuk hajlatában, a kezükön, a csuklójukon. Középen négy gyertya ég a tortán. A férfi is próbálja felvenni az alkalomhoz illő testtartást, felölteni a megfelelő arckifejezést. Ovális arc, szabályos vonások, sápadtra borotvált bőr. Nemrég elszívott cigaretta illata. A kamera fekete bőrtokja a szíjakkal a székre dobva. Nyakba lehet akasztani, de most levetkőztették, hogy fel tudják csavarozni az állványra. Fekete tubusok, színes papírdobozkák. Ezekben volt a film, mielőtt a férfi a kamerába tekerte. Belenézek a gépbe. A fotóállvány tükröződik a szekrény félig nyitott üvegajtajában. Szándékosan így lett beállítva. A kép témája nemcsak az ünnep, hanem az ünnep megörökítése. A férfi leleményessége, titkos művészi ambíciói. Sokáig terelgette, instruálta őket, hová üljenek, mit csináljanak, hogyan nézzenek. Hümmögve méricskélte a fényt. Közben beborult odakint. Lámpát gyújtott, lekapcsolta. Udvari lakás egy bérház földszintjén. Állát lefeszítve csavargatta a fényes gombokat, nyomogatta a pöcköket. Körben fekete, piros rovátkák és számok. Záridő, önkioldó. Jobb meggyőződése ellenére végül is a vaku mellett döntött. Egyszer megbillent az állvány, de ügyesen elkapta. Most már nem szabad mozogni, mondta, nézzenek a lencsébe és ne pislogjanak. Ideszaladt az asztalhoz, és gyorsan ­leült. A nő tekintete elhomályosul. A férfi izgulós mosolyra húzza a száját. Orrcimpája megremeg. Halántékán egy tincs visszakunkorodik a homlokára. Tekintete mélyén sötét, rémült tompaság. Ez a kép marad, csak ez lesz, ebbe kell mindent belesűríteni. Már csak néhány pillanat. Várni az örökkévalóságra, hogy mikor exponál. Megszagolom a komódon a lila szirmokat. Nem tudom, milyen virág. A komód szélén heverő kartonlap betűiből csak a nagy S, A, S betűk látszanak. Fenyőágak. Karácsony. Születésnap. Katonai behívó. Megérinteni négyéves anyám göndör haját. A testéből meleg sugárzik. Ver a szívem, mintha ütnének belülről. Óvatosan kiveszem a játék babát a kezéből. Ahogy fölemelem, a baba kinyitja a szemét. Zöld, mint az enyém. Teste remeg a ruha alatt. Fel akar sírni, meg akar szólalni. Én vagyok. Nem tükröződöm a szekrényajtón, nem fogok a képen látszani. Visszateszem a babát anyám karjába, becsukja a szemét. Anyám nem mozdul. A nagyszüleim nem mozdulnak. Villan a vaku. Felébredek, villámlik odakint. Lassan távolodó morajlás.