A kormány nem tárgyal

A mostani tüntetéseken résztvevő fiatalok többsége még nem is élt, vagy még kisgyerek volt, amikor egy csütörtök este, 1990. október 25-én, az ún. taxisblokád következtében egyik pillanatról a másikra megbénult az ország. A taxisok és kamionosok lezárták a hidakat Budapesten, és az ország több pontján a fő közlekedési utakat útlezárásokkal bénították meg. A tiltakozás e formáját a kormány bejelentése váltotta ki, amely szerint 65 százalékkal emelik a benzin literenkénti árát. 
Október 26-án és 27-én a belügyminiszter és más állami vezetők több alkalommal is tárgyaltak a demonstrálók képviselőivel, végül abban állapodtak meg, hogy vasárnapra összehívják a szakszervezetek, a munkáltatói érdekképviseletek és a kormány képviselőiből álló – 1988 decemberében létrejött – Érdekegyeztető Tanácsot (ÉT). Az egész napos ülést közvetítette a televízió, és az amúgy is lakásukba szoruló emberek figyelemmel kísérték az adást. Késő estére a tárgyalások megállapodással zárultak.
Érdemes elgondolkodni az akkori és a mostani kormány magatartásán: hogyan próbálták kezelni a kialakult válsághelyzetet. Az Antall-kormány a tárgyalásokat részesítette előnyben, és ezen az úton jutott el a megoldásig. Mit tesz ezzel szemben a mai kormány? Tárgyalni nem hajlandó. Az Orbán-kormány lényeges jellemzője a tárgyalások, az egyeztetések elkerülése, törekvéseit erőből szereti megvalósítani. 
Mit is hozott e téren az elmúlt nyolc év? Először is megszüntették az Országos Érdekegyeztető Tanácsot, a tárgyalások és konzultációk intézményesített fórumát. Helyette létrehozták a közvélemény előtt még ma is ismeretlen Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsot, amelynek a kormány nem tagja; helyet kaptak viszont benne – a szakszervezetek és a munkáltatói érdekképviseletek mellett – más gazdasági szervezetek, a (baráti) civil szervezetek, a tudományos élet, a művészetek (véletlenül mind a négyen a Magyar Művészeti Akadémia tagjai) és az ún. történelmi egyházak képviselői. A fórum érdemi munkát nem végez, megállapodásokat nem köt. Tevékenysége a kormány tájékoztatásainak meghallgatásában merül ki. Elvileg itt kellene tárgyalni a minimálbérről is, de miután erre nyilvánvalóan alkalmatlan – ezt még a kormány is belátta –, ezért létrehozták a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumát (VKF), amelynek három szakszervezeti konföderáció és három munkáltatói érdekképviselet a tagja. Hogy miért három, és miért pont ezek a szervezetek? Mert a kormány így döntött. 
Nem meglepő tehát, hogy a hirtelen kirobbant tiltakozási hullám kezelésére nincs megfelelő fórum, ahol tárgyalásokat lehetne folytatni. Az ÉT hiánya azonban nem tenné lehetetlenné a tárgyalásokat, hiszen senki és semmi sem tiltja, hogy a kormány tárgyalásokat kezdeményezzen a válság megoldására. Ez csupán szándék kérdése, de éppen ez az, ami ennél a kormánynál hiánycikk. Az Orbán-kormány nem tárgyal! Ha viszont tárgyalóasztalnál nem lehet eredményt elérni, akkor az érdekeket csak más úton lehet megpróbálni érvényesíteni. Egyáltalán nem meglepő, hogy az elégedetlenkedők az utcára kényszerültek. Mégis, milyen más lehetőséget kínált fel nekik a kormány? Meggyőződésem, hogy az intézkedés bevezetésének módja legalább annyira oka a tiltakozásnak, mint a tartalma.
Már sokan megjósolták, hogy a párbeszéd, az egyeztetések hiánya konfliktusokra fog vezetni. Ne csodálkozzunk! A kibeszéletlen problémák országa lettünk. A miniszterelnök nem hajlandó ellenzékinek tekintett, más véleményt képviselő újságírók kérdéseire válaszolni, pláne interjút adni. Rendszeresen parlamenti képviselőkkel nyújtatnak be törvényjavaslatokat – mint ahogyan most is történt –, hogy a törvény által előírt, amúgy nem igazán megterhelő egyeztetést se kelljen lefolytatni. A közszolgálati média tevékenysége a kormány-propaganda hirdetésében merül ki, a vitákat, a kormányétól eltérő nézetek ismertetését kerülik.
Mit kapunk párbeszéd helyett a kormánytól? Nemzeti Konzultációt. Konzultációnak neveznek egy kérdőívet, amelyen az általuk feltett kérdésekre az általuk megadott válaszok közül lehet választani. Kormánykörökben senkit nem zavar, hogy a konzultáció személyes találkozást, párbeszédet jelent, ahol kérdezni, vitatkozni, értelmezni, sőt megállapodni is lehet. A Nemzeti Konzultáció – amelynek tehát már az elnevezése is hazugság – csupán egy közvélemény-kutatás: nagy mintán, horribilis költséggel, mely ennek ellenére nem reprezentatív; az eredménye viszont „államtitok”, hiszen nem ellenőrizhető.
Hova jutottunk? Ott tartunk, hogy országgyűlési képviselők bemennek egy közpénzből fenntartott közintézménybe, az MTVA székházába, ahol nem állnak szóba velük. (2006-ban a tévészékház ostrománál Kert Attila hírigazgató tárgyalt a behatoló tüntetőkkel.) Nem volt a központi médiában egy ember – a biztonsági őr (amúgy a NER, a Nemzeti Erőszak Rendszere terméke) nem MTVA-alkalmazott –, aki fogadta volna a képviselőket, aki köszönt volna, akiben annyi tisztesség lett volna, hogy szemükbe mondja a képviselőknek: sajnos, nem áll módunkban a követeléseik teljesítése. Ennyit az európai kultúráról és párbeszéd-készségről.
Mert az európai kultúrában (akár keresztény kultúrának is nevezhetjük) a kormányok rendszeresen beszélnek a társadalom különböző szervezeteivel, szereplőivel. Amelyik kormány ezt nem gyakorolja, az nem érdemli meg, hogy kormányozzon.
Frissítve: 2018.12.21. 09:48

A szemével filmező ember

Csikorog a hó, az aszfaltot itt-ott jégbordák tarkítják. A kocsmába, aminek előterét nyáron hűsítő párafelhő fedi, most melegedő torkok lehelnek emberi gomolyokat, a féldecis szilvapálinkás poharakra hideg verejtéket rajzol a kintről besettenkedő hideg. Kora reggel van, éled a kisvárosi piac, de csak lassan, mintha a térdekben és a könyökökben ugyanúgy megdermedt volna a test olaja, mint az autók zárcsuklóiban az ipari zsír. A kirakodó asztalok fele üres, a szombati nagy forgatagra várnak, csütörtökön csak azok jönnek, akiknek amúgy is errefelé akad dolguk.
Tepertők görögnek egy zöldségesláda alján, pirospozsgás asszony falatoz belőlük, az eladó mélán tűri. „Megvettem volna mindet, ha hoztam volna magammal elég pénzt" - magyarázza, mintha lenne hozzá közük a mögötte állóknak. Kis zacskóban lóbálja a négy-öt szem megvásárolt bőrös töpörtyűt, s úgy teszi egyik helyről a másikra a szürkésre füstölt oldalasdarabokat, farkincákat, gerincvégeket és körmöket, mintha valódi esély lenne rá, hogy egyikük az ő bablevesét gazdagítja majd. Mielőtt odébb megy, sután visszanyúl még egy tepertőért, s hogy enyhítse a mozdulat tolakodó mivoltát, a mögötte állóknak ajánlgatja: vásároljanak bátran belőle, a boltban ilyet úgyse kapni. 
A tejesnél arról értekezik egy középkorú asszony, vajon miből lehet észrevenni, ha vemhes a kecske, mert hát ilyen cudar időben akkora szőrt növesztett, hogy ember legyen a talpán, aki eldönti, mitől kerekedik a hasa széle. - Tavaszra kiderül, nem kell mindent azonnal tudni, nem internet ez – inti nyugalomra a tejes, s mindjárt kínál is megnyugtatásul némi fokhagymás gomolyát meg fanyar kökénylekvárt. 
A húsosoknál van a legnagyobb tömeg, olyan duruzsoló zsongás tölti be a termet, mintha vadludak szálltak volna le a folyópartra. Csattognak a bárdok, morrannak a darálók, sikkantanak a késélezők, csörrennek a zacskók, csilingelnek az érmék. Gusztálódnak a kenyérszalonnák, páros csípősek és csemegék, „nyelvesek”, amelyek nem összetévesztendők a disznósajtokkal, házi májasok és sült császárok, érlelt karajok, fél malacfejek. Hátak és vállak simulnak egymáshoz, homogén masszává válik az izgatott tömeg. 
Egyetlen ember áll csak mozdulatlanul, szinte a falhoz simulva. Valaha jobb időket látott fehér ing buggyan ki az agyonmosott pulóver nyakánál, eltakarva a két meleg mellényt, amit alájuk vett. Puffos kabát öleli körbe, mifelénk lajbinak hívták az ilyesmit, de errefelé más nevek dívnak. 
Arca barázdált, kortalan. Egyetlen testrésze sem mozdul, kivéve a szemét, amely valamiféle megmagyarázhatatlan méltósággal kíséri az őt körülvevő embereket, mintha öntudatlanul filmre venné és elraktározná, amit lát az áru feltérképezésétől, kiválasztásától, kifizetésétől a szatyorba kerülésig. Olyan figyelemmel teszi ezt, hogy az ember már-már maga előtt látja lassított felvételen az egész piacot, a sürgő-forgó tömeget, az izgatott alkudozásokat, a halk veszekedéseket, s egyetlen biztos pontként a mozdulatlan embert, akiről senki sem tudja, kicsoda, miért áll ott, s vajon meddig marad velünk.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2018.12.21. 09:47

Agit.-prop.

A nép a jelek szerint hálátlan. Legalábbis a népnek az a – hivatalos propaganda alapján elenyésző – része, amely mostanában elégedetlenkedik. Mi mással lehetne magyarázni különben azt, ami itt folyik? Egy olyan országban, amelyben minden rendben van? A lakosság szinte egyöntetűen az uralkodók mögött áll, ami nem is csoda, hiszen megvédik őt mindenfajta – hazai és nemzetközi – támadástól, miközben az élet minősége folyamatosan csak javul.
Felmerül persze a kérdés, hogy ha ez így van – s miért ne lenne, hiszen éjt nappallá téve ezt sulykolják minden fórumon –, akkor mi indokolja a közfelháborodást. Ami azért mégiscsak szembetűnő, még külföldön is felfigyeltek rá. Az a kép persze, amit a nyugat-európai média próbál sugallni, félrevezető. Ezzel érvelt a volt kormányszóvivő, aki ma már a nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkár. Kovács Zoltán egy párizsi beszélgetésen azt is elmagyarázta, hogy "egyértelműen a Soros-féle hálózathoz" tartozó aktivisták csinálják a ramazurit. Talán még azt is hozzátette, hogy annak a Soros Györgynek az aknamunkájáról van szó, akit a Financial Times - vagyis egy semmit sem számító szennylap - az év emberének választott.  
Kovács utóda közben Budapesten dolgozik meg azért a bizalomért, amelyet belé helyeztek. Hollik István is Sorosra mutogat, de tovább megy: erőszakos és agresszív tüntetőkről beszél – akiket persze a nép jelentős része elutasít –, provokatív akciókról és arról, hogy nem tisztelik a törvényeket. 2006-ot is emlegeti, de természetesen nem a Kossuth térnek az akkori ellenzék – a mai kormánypárt – által (is) szervezett megszállását, vagy a kordonbontást, hanem Gyurcsányt. Aki szemkilövetésre adott parancsot a rendőröknek, bár azóta – politikailag – mit sem számít. Ám a háttérben – így Hollik – most is ő áll, mert vissza akarja szerezni a hatalmat. 
Hazugságok, ellentmondások, csúsztatások, bármi belefér. A hatalom agitációja és propagandája vonalban van, ettől nem is téríti el senki és semmi. Mondják a magukét, a tényeknek meg annál rosszabb.
Frissítve: 2018.12.21. 09:48