Papa, mama, gyerekek - Mézgáék, a nukleáris család

Publikálás dátuma
2018.12.25. 12:00

Fotó: Shutterstock
Mézga Gézáék kalandjai rendkívüliek,­ de ők maguk „tipikus” család. Géza és Paula férj-feleség, természetesen monogám házasságban, két közös gyerekük van, Kriszta és Aladár. Hiszen ilyennek képzeljük a családot. Ám a kép csalóka. A parányi emberközösség, egy szülőpár és közvetlen utódaik:­ magcsalád (a szociológiában „nukleáris család”). Ez a modern nyugati társadalmak eszményképe. De ha azt hisszük, hogy ősidőktől fogva ez számít családnak, nagyot tévedünk.
Az ősközösségben életképtelen lett volna a parányi magcsalád. Csak népesebb csoportoknak volt esélyük a túlélésre, hogy megvédjék magukat a ragadozóktól, hogy elegendő táplálékot szerezzenek. A nőké volt a kulcsszerep, mert a gyűjtögetés többet „hozott a konyhára”, mint a kétes kimenetelű vadászat-halászat. Az úgynevezett csoportházasságban az anya kiléte a biztos, értelemszerűen a leszármazást anyai ágon tartják nyilván: az ilyen család a nők köré épül. Patriarchális világképünket már a későbbi bronzkorból örököltük. Történetesen az Ószövetségből, de ebből sem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni. Néhány éve kínosan beégtek a tudatlanságukkal, akik „a Szentírás családképére” hivatkozva tiltakoztak a melegházasság ellen. Meglátszik, nem olvasták a Bibliát. Az Ószövetség ugyanis – mint az érv megcáfolói utánaszámoltak – nyolc különféle családmodellt említ. Többségük ma már büntetőjogi kategória. Elfogadott a poligámia: Ábrahámnak két ágyasa volt, Jákobnak két felesége, Salamon királynak egész háreme. Sógorházasság (levirátus) esetén a meghalt férj fivére feleségül veszi a gyermektelen özvegyasszonyt, és utódot nemz neki, hogy ne szakadjon meg az örökösödési sor. Létezik olyan család, amelynek egyes tagjai rabszolgák, ez esetben a férj magától értetődően a feleség tulajdonában álló szolgálóval is hál. Háború idején a nőrablás a családalapítás bevett módszere. Visszataszító szabály, hogy a megerőszakolt szűznek feleségül kell mennie az erőszaktevőhöz (mi­után­ a bűnös kifizeti a lány apjának az 50 sékel értékű ezüstöt). Azonos neműek valóban nem házasodnak a Bibliában, viszont ott van Dávid és Jonatán kapcsolata, ami régóta gyanús az utókornak. „Hozzám való szereteted csudálatra méltóbb volt az asszonyok szerelménél”, mondja elhunyt barátjáról Góliát legyőzője, a zsoltárok szerzője. Ezt vajon hogyan értsük? Isten tudja. Esetleg Joseph Heller.

Normák szivárványa

A legváltozatosabb családmodellekre találunk példákat későbbi korokból is. Ahol más a norma, ott más minősül normálisnak. India egyes régi kultúráiban például a nő szabadon választhatott partnert, de a kapcsolat alkalomra szóló. A biológiai apának nincs felelőssége a születendő utódok felnevelésében, ez a nők közös dolga. Hasonló szokások éltek a karibi szigetvilágban is. Ismeretlen volt a mi családfogalmunk, az élethossziglani monogámia ötletét abszurdnak tartották volna. Aki ezt erkölcstelennek bélyegzi, lelke rajta. Ettől még a modell működött, a közösség élt és virult – amíg meg nem érkeztek a telhetetlen conquistadorok, szigorú parancsolataikkal, pusztító fegyvereikkel és vírusaikkal. A gyarmatosított Amerikában sem váltak egy csapásra egyeduralkodóvá az angolszász puritán értékek. A volt afrikai rabszolgák csoportjai sokáig együtt maradtak, miután felszabadították őket a 19. században. Népesebb közösségekbe, nagycsaládokba szerveződtek, hogy megvédhessék magukat, és gondoskodni tudjanak a gyerekekről. Sok árva nevelkedett közöttük, így a vérségi kapcsolatok alig számítottak, a formális házasság még annyit se. Ez a modell is kiállta a hétköznapok kemény próbáját: az Újvilágba hurcolt rabszolgák leszármazottai megmaradtak az idegen, ellenséges közegben. Persze mai utódaik már megint másfajta családokban élnek. Izraelben a családdal vetélkedő alternatív intézményt honosítottak meg a múlt században. A kibuc ugyanis nem egyszerű termelőszövetkezet, sokkal inkább nagycsalád. A kollektív gazdaságokban léteznek ugyan házaspárok, de a többiekkel együtt a közösség egészéért dolgoznak, közös a vagyon is. Mindenki együtt eszik. A gyerekek kevés időt töltenek vér szerinti szüleikkel. Egészen kis koruktól külön hálótermekben alszanak, együtt cseperednek fel, hogy a vérrokonságtól függetlenül testvérnek érezzék egymást. Ez egyébként váratlan következménnyel járt, ami meghökkentette az alapítókat is: feltűnt, hogy a kamaszok, ha tehetik, inkább nem egymás – tehát „fivéreik” és „nővéreik” – közül választanak párt, hanem rendre a kibucon kívüli fiúkba, lányokba szeretnek bele.

A modern középkor

Talán a régi, felvilágosodás előtti „keresztény Európa”, amikor még nem volt válás, az lett volna a „hagyományos” család aranykora? Szó sincs róla. A járványok és éhínségek századaiban a szülők egyike nagy eséllyel meghalt, még mielőtt a gyerekek felnőttek. Aki megözvegyült, az vagy magára maradt utódaival, vagy újra házasodott – általában egy másik özveggyel, akinek szintén voltak már gyerekei. Ilyenformán két jellemző családtípus jött létre: mai fogalmainkkal „egyszülős család”, illetve „mozaikcsalád”. Mindkettő gyakori és abszolút természetes volt a középkorban. És akkor még nem beszéltünk a házasságon kívül született gyerekekről, akik nem illenek bele az egyház által idealizált képbe, mégis rengeteg volt belőlük. Sorolhatnánk tovább a példákat, de ennyiből is látszik, milyen sokféle lehet a család. Andorka Rudolf szociológus megfogalmazása szerint „a család alapvető funk­cióit különböző típusú családok is el tudják látni, és részben a külső gazdasági és társadalmi körülményektől, részben az adott társadalom kultúrájától függ, hogy melyik családtípus válik uralkodóvá”. Nem a modell a lényeg, hanem a kölcsönös szeretet, támogatás, elfogadás. Semmi okunk azt hinni, hogy másfajta családokban eleve hitványabb, szerencsétlenebb, boldogtalanabb emberi lények születnek és nevelkednek, mint amilyenek mi vagyunk. Mézgáékat is azért szeretjük, mert dacolnak az elvárásokkal. Kilógnak a sorból.

Uramnak nem uram, de a bátyám

Publikálás dátuma
2018.12.24. 13:16
Illusztráció
Fotó: Shutterstock
Bár a politika egészen konkrétan igyekszik meghatározni, mit is jelent manapság a család, bocsánat, a magyar család fogalma, a szó valódi jelentése sokkal tágabb és többrétegű, mint hogy azt bárki is egy nézőpontból szigorú definícióba zárhatná.
Belegondoltak már abba, hogy ha ma 7 milliárdan vagyunk a világon, az időszámításunk kezdetén pedig, a becslések szerint, hozzávetőlegesen 170 millió embert élt a Földön, akkor teljes biztonsággal állítható, hogy a ma élő 7 milliárd annak a 2000 évvel ezelőtt élt 170 milliónak a leszármazottja? Mint ahogy az a 170 millió, a jóval korábbi pár százezernek, ők pedig a ki tudja, mikori ezernek. Az analógia mentén villámsebesen több tíz- vagy százezer évet ugorhatunk az időben, hogy ott találjuk magunkat az első vagy legalábbis első pár emberpárnál, előembercsaládnál, akik, ha minden igaz, mindannyiunk ősanyái és ősapái. A. J. Jacobs amerikai író-újságíró évek óta lovagolja a témát, és a ­globalfamilyreunion.com oldalon arra biztat mindenkit, hogy saját családfájából kiindulva, keresse meg a helyét a világcsaládfában. Jacobs egy e-mail hatására kezdte beleásni magát a kutatásba – a levél egy Izraelben élő férfitól érkezett, aki azt állította, ő Jacobs tizenketted fokú unokatestvére, olvasta a könyvét, és nagyon büszke rá. A család, amelyben egyértelmű vérségi kötelék mutatható ki kettejük között, csekély 80 ezer főt számlál, területileg behálózzák az egész világot, az Antarktisztól, mind a hét kontinensen át, egészen a legapróbb ázsiai szigetekig. Ekképpen rokona például Gwyneth Paltrow – 17 láncszemre vannak egymástól –, Barack Obama pedig Jacobs nagynénje ötödfokú nagy-nagynénjének a férjének az apjának a feleségének a dédunokaöccse. Hatodfokú unokaöccse Kevin Bacon, a nyolcadfokú nagynénjének az unokája pedig Hillary Clinton. Jacobs azt állítja, hogy egy kis utánajárással bárki találhat magának híres fel- és lemenőket, hiszen valamennyiünknek közünk van egymáshoz. A geni.com nevű portál világcsaládfája már több mint 75 millió személyt számlál, azaz 75 millió embert egészen bizonyosan vérségi kapcsolat vagy házasság köt össze egymással. Néha mindkettő. Ennek alapján igen valószínű, hogy néhány éven belül elkészül a Föld összes, illetve majdnem összes lakójának a közös családfája, ami elképesztő dolog ugyan, de sokakban felveti a kérdést: mi ennek a jelentősége? Hacsak az nem, hogy Orbán Viktor orra alá lehet dörgölni, sanszos, ő is Soros György távoli rokona. Nem elhanyagolható például a tudományos haszna: értékes adatokat szolgáltathat arról, hogyan öröklődnek a betegségek vagy hogy milyen mozgások szerint alakul egyes korok népessége. Fontos hatása az is, hogy élővé teszi a történelmet. Amióta például Jacobs elmesélte a fiának, hogy Albert Einstein is a (nagy)család tagja, azóta a gyerek számára az elméleti fizikus már nem egyszerűen egy néhai tudós furcsa hajviselettel, hanem Albert bácsi, akitől sokkal érdekesebben hangzik, mi is az az E=mc². Amennyiben tényleg mindannyian ugyanattól a pár őstől származunk – a Bibliától függetlenül már a tudomány is az Y-kromószóma szerinti Ádámról, illetve a mitokondriális Éváról beszél –, akik hozzávetőlegesen 100 000–300 000 évvel ezelőtt éltek, az azt jelenti, hogy mindannyiunkban van egy kevés DNS ugyanabból a néhány emberből, akik a mi nagy-nagy-nagy-nagy – folytassuk kb. 7000-szer – nagyszüleink. És ez biza azt jelenti, hogy szó szerint és biológiailag is mindannyian rokonok vagyunk. Nem, azt nem kéri senki, hogy hirtelen kedveljék meg, teszem azt …-t – ide mindenki szíve szerint helyettesítse be az általa legkevésbé kedvelt embert – és tekintsék őt unokanagybátyjuknak, de Jacobs szerint a világcsaládfa-kutatás egyik legfontosabb, hosszú távú hozadéka lehet, hogy némi enyhülést hozhat az etnikai vagy hovatartozásbeli gyűlölködésben. Ha tudatosul, hogy nemcsak egy fajhoz, de ugyanahhoz a családhoz is tartozunk, az talán az első valódi alapköve lehet a világ tényleges demokratizálódásának.
Szerző

Jól adni - Segítünk-e, amikor segíteni akarunk?

Publikálás dátuma
2018.12.24. 13:00

Fotó: Shutterstock
Karácsony előtt megnő az adományok száma a segítő szervezeteknél, amelyek maguk is szerveznek különféle gyűjtőakciókat. Mondhatni, ilyenkor „szezonja” van az adakozásnak. Könnyű szívvel mondunk le megunt tárgyainkról, de sokszor nem gondolunk bele, valóban segítünk-e, amikor segíteni akarunk?
Fél pár kesztyű, kinőtt alpakaöltöny, csorba mokkáscsésze, lukas nadrág, koszos blúz, lejárt konzerv, molyrágta rókabunda, nagymama foltos köténye, elromlott magnó, szétmálló gyapjúsál, divatból rég kiment, világoskék, műszálas trapéznadrág. Valamennyi felbukkant olyan csomagokban, amelyeket elvileg rászorulóknak, szegényeknek, nagycsaládosoknak, gyermeküket egyedül nevelőknek szánt az „adakozó”, de épp az hiányzott e holmikból, ami a legfontosabb lenne. A törődés, az odafigyelés, a tapintat. A Máltai Szeretetszolgálatnak – noha tevékenysége mind szerteágazóbb – magyarországi jelenléte, azaz jó harminc év óta alapfeladata az adományok fogadása és továbbítása a rászorulókhoz. Ezen a téren jócskán látnak jó és rossz példákat is. Romhányi Tamás, a szervezet kommuniká­ciós vezetője szerint egy ajándék akkor lesz megfelelő, ha magunk elé képzeljük a megajándékozott arcát, s látjuk azon az örömöt: nincs ez másképp az elesettek esetében sem. A perifériára szorultak egy része még nem fásult, él bennük a szégyenérzet, s nem fogadják magától értetődően az adományt: számukra még inkább fontos, hogy méltóságteljes legyen ez a folyamat, mert egy lekezelő, hibás, rossz ajándék esetükben nagyobb sebeket ejthet. A megfelelő ajándék hasznos. A máltaiak szárnyai alá vett Szolnok megyei Tiszaburán például húsz-harminc olyan család él, akiknek házában nincs rendes fűtés: számukra egy vaskályha például igazi kincs. Ahol nincs bevezetve a víz, egy régi, de működő forgódobos mosógép jelenti a Kánaánt, s ahol egy babának egy nap mindössze egy pelenka jut, ott egy ilyen csomag sokkal többet jelent, mint három márkás pulóver. A személyesség olyankor is fontos, ha valaki a saját, már nem viselt, de még jó állapotban lévő ruháját adja oda. Kapnak csomagot, amiben tisztára mosva, élére vasalva sorakoznak a blúzok, ingek. Ez jó, mert látszik: valaki az idejét, az energiáját áldozta arra, hogy másnak örömet szerezzen. L. Ritók Nóra, a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány nemrégiben Prima Primissima közönségdíjjal kitüntetett vezetője az Átlátszón vezetett „Szocio” nevű blogjában arról írt: a vidék, a vidéki szegénység nem a fővárosban „fölösleges” dolgok befogadója, nem lomtár, s nem olyan holmikat várnak, amit a fővárosiak megvesznek ugyan, de haszontalanok, értelmetlenek, ezért egy idő után fölösleges lommá válnak. Öltöny sem kell, ami sokak ünneplője, de kihízták, divatjamúlt lett, ezért „leküldik” falura. Ám abban a társadalmi csoportban, ahol a leginkább rászorulók élnek, nem igazán kellenek ilyen ruhadarabok, a közmunkán, téli fagyűjtésen nem ez az ideális viselet. „Hiába válik fölöslegessé ott, nem válik szükségletté itt” – fogalmaz. Nem szereti az adományozást, mert a fogalom maga egyfajta alá-fölérendeltséget fejez ki, s megváltoztatja az emberi kapcsolatokat – mondja Farkas Zsuzsa szociálpolitikus, a SZETA egri alapítványnak vezetője. Aki kap, úgy érezheti, hálával tartozik, s ilyen helyzetben maga az elfogadás is egyfajta megalázkodás. Szavai szerint sokkal felemelőbb lenne egy olyan tisztességes, szociális ellátórendszert kiépíteni, ahol az önfenntartáshoz szükséges minimális összeg – vagyis az alapjövedelem – mindenkinek jár, és senki nem érezné azt, hogy alamizsnát kap az államtól. A hatalom által preferált „utalványos rendszer” is alattvalókat gyárt az állampolgárokból, az állami nyugdíjprémium pedig ugyanezt teszi az idősekkel: nem véletlenül vált szimbólummá a kormányfőnek hálásan kezet csókoló idős asszony fotója.
Szerző