Papa, mama, gyerekek - Mézgáék, a nukleáris család

Mézga Gézáék kalandjai rendkívüliek, de ők maguk „tipikus” család. Géza és Paula férj-feleség, természetesen monogám házasságban, két közös gyerekük van, Kriszta és Aladár. Hiszen ilyennek képzeljük a családot. Ám a kép csalóka. A parányi emberközösség, egy szülőpár és közvetlen utódaik: magcsalád (a szociológiában „nukleáris család”). Ez a modern nyugati társadalmak eszményképe. De ha azt hisszük, hogy ősidőktől fogva ez számít családnak, nagyot tévedünk.

Az ősközösségben életképtelen lett volna a parányi magcsalád. Csak népesebb csoportoknak volt esélyük a túlélésre, hogy megvédjék magukat a ragadozóktól, hogy elegendő táplálékot szerezzenek. A nőké volt a kulcsszerep, mert a gyűjtögetés többet „hozott a konyhára”, mint a kétes kimenetelű vadászat-halászat. Az úgynevezett csoportházasságban az anya kiléte a biztos, értelemszerűen a leszármazást anyai ágon tartják nyilván: az ilyen család a nők köré épül. Patriarchális világképünket már a későbbi bronzkorból örököltük. Történetesen az Ószövetségből, de ebből sem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni. Néhány éve kínosan beégtek a tudatlanságukkal, akik „a Szentírás családképére” hivatkozva tiltakoztak a melegházasság ellen. Meglátszik, nem olvasták a Bibliát. Az Ószövetség ugyanis – mint az érv megcáfolói utánaszámoltak – nyolc különféle családmodellt említ. Többségük ma már büntetőjogi kategória.

Elfogadott a poligámia: Ábrahámnak két ágyasa volt, Jákobnak két felesége, Salamon királynak egész háreme. Sógorházasság (levirátus) esetén a meghalt férj fivére feleségül veszi a gyermektelen özvegyasszonyt, és utódot nemz neki, hogy ne szakadjon meg az örökösödési sor. Létezik olyan család, amelynek egyes tagjai rabszolgák, ez esetben a férj magától értetődően a feleség tulajdonában álló szolgálóval is hál. Háború idején a nőrablás a családalapítás bevett módszere. Visszataszító szabály, hogy a megerőszakolt szűznek feleségül kell mennie az erőszaktevőhöz (miután a bűnös kifizeti a lány apjának az 50 sékel értékű ezüstöt). Azonos neműek valóban nem házasodnak a Bibliában, viszont ott van Dávid és Jonatán kapcsolata, ami régóta gyanús az utókornak. „Hozzám való szereteted csudálatra méltóbb volt az asszonyok szerelménél”, mondja elhunyt barátjáról Góliát legyőzője, a zsoltárok szerzője. Ezt vajon hogyan értsük? Isten tudja. Esetleg Joseph Heller.

Normák szivárványa

A legváltozatosabb családmodellekre találunk példákat későbbi korokból is. Ahol más a norma, ott más minősül normálisnak. India egyes régi kultúráiban például a nő szabadon választhatott partnert, de a kapcsolat alkalomra szóló. A biológiai apának nincs felelőssége a születendő utódok felnevelésében, ez a nők közös dolga. Hasonló szokások éltek a karibi szigetvilágban is. Ismeretlen volt a mi családfogalmunk, az élethossziglani monogámia ötletét abszurdnak tartották volna. Aki ezt erkölcstelennek bélyegzi, lelke rajta. Ettől még a modell működött, a közösség élt és virult – amíg meg nem érkeztek a telhetetlen conquistadorok, szigorú parancsolataikkal, pusztító fegyvereikkel és vírusaikkal.

A gyarmatosított Amerikában sem váltak egy csapásra egyeduralkodóvá az angolszász puritán értékek. A volt afrikai rabszolgák csoportjai sokáig együtt maradtak, miután felszabadították őket a 19. században. Népesebb közösségekbe, nagycsaládokba szerveződtek, hogy megvédhessék magukat, és gondoskodni tudjanak a gyerekekről. Sok árva nevelkedett közöttük, így a vérségi kapcsolatok alig számítottak, a formális házasság még annyit se. Ez a modell is kiállta a hétköznapok kemény próbáját: az Újvilágba hurcolt rabszolgák leszármazottai megmaradtak az idegen, ellenséges közegben. Persze mai utódaik már megint másfajta családokban élnek.

Izraelben a családdal vetélkedő alternatív intézményt honosítottak meg a múlt században. A kibuc ugyanis nem egyszerű termelőszövetkezet, sokkal inkább nagycsalád. A kollektív gazdaságokban léteznek ugyan házaspárok, de a többiekkel együtt a közösség egészéért dolgoznak, közös a vagyon is. Mindenki együtt eszik. A gyerekek kevés időt töltenek vér szerinti szüleikkel. Egészen kis koruktól külön hálótermekben alszanak, együtt cseperednek fel, hogy a vérrokonságtól függetlenül testvérnek érezzék egymást. Ez egyébként váratlan következménnyel járt, ami meghökkentette az alapítókat is: feltűnt, hogy a kamaszok, ha tehetik, inkább nem egymás – tehát „fivéreik” és „nővéreik” – közül választanak párt, hanem rendre a kibucon kívüli fiúkba, lányokba szeretnek bele.

A modern középkor

Talán a régi, felvilágosodás előtti „keresztény Európa”, amikor még nem volt válás, az lett volna a „hagyományos” család aranykora? Szó sincs róla. A járványok és éhínségek századaiban a szülők egyike nagy eséllyel meghalt, még mielőtt a gyerekek felnőttek. Aki megözvegyült, az vagy magára maradt utódaival, vagy újra házasodott – általában egy másik özveggyel, akinek szintén voltak már gyerekei. Ilyenformán két jellemző családtípus jött létre: mai fogalmainkkal „egyszülős család”, illetve „mozaikcsalád”. Mindkettő gyakori és abszolút természetes volt a középkorban. És akkor még nem beszéltünk a házasságon kívül született gyerekekről, akik nem illenek bele az egyház által idealizált képbe, mégis rengeteg volt belőlük.

Sorolhatnánk tovább a példákat, de ennyiből is látszik, milyen sokféle lehet a család. Andorka Rudolf szociológus megfogalmazása szerint „a család alapvető funkcióit különböző típusú családok is el tudják látni, és részben a külső gazdasági és társadalmi körülményektől, részben az adott társadalom kultúrájától függ, hogy melyik családtípus válik uralkodóvá”. Nem a modell a lényeg, hanem a kölcsönös szeretet, támogatás, elfogadás. Semmi okunk azt hinni, hogy másfajta családokban eleve hitványabb, szerencsétlenebb, boldogtalanabb emberi lények születnek és nevelkednek, mint amilyenek mi vagyunk. Mézgáékat is azért szeretjük, mert dacolnak az elvárásokkal. Kilógnak a sorból.