Tamás Pál: Konzervatív civil társadalom Magyarországon

Publikálás dátuma
2018.12.23 18:43
Bele vagyunk kényszerítve olyan beszédmódokba, amelyek aláássák a civilitást
Fotó: Shutterstock/
A civilitással és a republikánus közösségekkel kapcsolatban újabban Közép-Európában három kérdés merül fel. 
Az első a határok kérdése. A globalizáció új kapcsolatokat teremt; egyrészt megkérdőjelezi a nemzetállamokból kinőtt 20-30-as évekbeli modernitást és a hozzá kapcsolódó civilitást. Kiérlelt válaszok e vonatkozásban egyelőre nincsenek. Hasonlóképpen nem világos mit jelentenének ezek a közösségek az új tagnak jelentkező migránsok számára, hiszen sajátos kulturális tréning nélkül a fennálló közegekbe problémamentesen aligha integrálhatóak.
Másodszor számos metszetben a közösségi média válik integrációs színpaddá, vagy legalább is lehetőséggé, s a különböző csoportok és ideológiák e színekre eltérően reagálnak, másképp mozgósítanak kommunikációs skilleket. Mindez legalábbis részlegesen újrarendezheti, újra is rendezi a politikai teret. A (nemzeti) radikális csoportok, úgy látszik, e térben pillanatnyilag sok más mozgalomnál könnyebben tájékozódnak. Vajon így marad ez egy félnemzedékkel későbben, mondjuk tizenöt év után?
Harmadszor, mi történik a hagyományos republikanizmussal, és általában a civilitással a virtuális kultúrák megerősödése idején? Ez szélesebb ügy a közösségi médiánál, az új technológiák itt feltétlenül átrendezik a késői modernitásból itt maradt civilitás-képeket. Másképp, másokhoz fogunk kötődni.

Új mozgalmak

A bekebelezettség a szovjet impériumban az 50-60-as években tulajdonképpen megkímélt bennünket a demokrácia azon kétségeitől, értelmezési problémáitól, bizonytalan meghatározásaitól, amelyekkel a nyugati teoretikusoknak az 50-70-es években kellett megküzdeniük. Kelet-Európából e dilemmák egyszerűen nem látszottak. S azt, hogy itt voltak, vagy vannak bizonytalanságok, nem akartuk később sem észrevenni. A poszt-89-es politikai választás csőszemlélete visszamenően is érvényes maradt. A kép egészében így is szegényesnek látszott. E belső korlátoknak most is élnek következményei.
A csoportok, és projektek, amelyeket később civil társdalomnak neveztünk, itthon valamikor az 1990-2000-es években álltak össze hálózatokká. Progresszív irányultságuk most visszamenőleg sem kétséges. Foglalkoztak kisebbségekkel, határon túli magyarokkal és helyi romákkal, perifériákra szorított nőcsoportokkal, a gazdasági igazságossággal, a jóléttel, a szegénység korlátozásával. E programoktól igen gyakran idegenkedtek a konzervatív politikai programok, mozgalmak.
Közép-Európában az utolsó másfél évtizedben, bár a baloldalon ezt elismerni nem szokták, mindettől függetlenül megszaporodtak a konzervatív, nemzeti mozgalmak. Ezek között vannak olyanok, amelyet kapcsolódnak illiberális politikai programokhoz. Nem mintha ezek nem lennének fontosak, de amúgy ezekről túl sok szó esik. Másokról azonban nem, pedig ezek sokkal érdekesebbek. Magyarországon, azt hiszem, az ilyesmi egyébként ritkább, de mondjuk Erdély magyar társadalmában egyáltalán nem. De még itthon is jobban oda lehetne figyelni a konzervatív, de pozitív társadalmi programokra, például az egyházak környéken. Nem egyszerűen leírásuk hiányzik, nem tudunk eleget szerepükről az átfogóbb civil hálózatokban sem. Míg a progresszív mozgalmakról sokat tudni vélünk az emberi jogok, a globális környezeti programok, vagy a társadalmi igazságosság vonatkozásában, sokkal korlátozottabbak hiteink e vonatkozásban a konzervatív civilitásról. S igazán nem tudjuk, eszközeik és taktikájuk rendszerként miben tér el egyfelől a progresszív civilitás közegétől, másrészt az illiberális nemzeti mozgalmakétól. De hát egyrészt a konzervatív mozgalmak nem feltétlenül nevezik magukat konzervatívoknak. Sokszor inkább identitás-mozgalmakként szeretik magukat meghatározni, s mert sokféle identitás van, a programok körülöttük is sokfélék. Közük általában nincs egymáshoz. Inkább csak a másik oldalról szoktuk ezeket gyűjtődobozokba összerendezni. Sok konzervatív civil csoportnak nincs köze ilyesmihez vagy az erőszakos taktikákhoz, de ugyanezen a szélesebb ideológiai környéken másoknak igen.

Régi elitek

Sok civil projekt lentről, s elég szélesen építkezik a kiépített elitekkel szemben. A magyar eset az alapiránytól eltér, de azért Kelet-Európában nem olyan kivételes. Itt 1989 a korábbi eliteket viszonylagosan megroppantotta, de nem ásta alapvetően alá. A késő szocialista elitek a mi értelmezésünk szerint a republikánus közösség részei maradtak, de ugyanide integrálódtak a 89 után színre lépett csoportok. Az új eliteket, ha nem is a legradikálisabb csoportjaikat, beengedték. E csoportok pártpolitikailag küzdöttek egymással, de senki sem kételkedett abban, hogy együtt ugyanazt az elitet alkották. S együtt ügyesen inkorporálták a 89 utáni mozgalmakat, melyek azonban nem igazán voltak konzervatívak (radikális nemzetiek pedig csak erős kisebbségükben). Az új konzervatív mozgalmak ily módon itt nem tudták megtisztítani a maguk számára teljesen a terepet.
De a szociális kiegyezés számára igen fontos volt, hogy míg a résztvevő csoportoknak nem kellett attól félniük, hogy a tömegek egy része "vért akar", addig ők a hátuk mögött kiegyeznek. A szövegek kellően forradalmiak voltak ahhoz, hogy lent azt higgyék, ők most kapni fognak valamit. Forradalmat várnak, forradalmat kapnak, így tehát az elitek indokoltan vannak ott, ahol vannak. Megérdemlik. Felküzdötték magukat. A társadalmat az 1990-2000-es években irányító, 1970-80-as években létrejött képzett középosztály ugyan az eddigitől eltérő ideológiával, de a helyén maradt, s a fenti szemantikai okokból következően nem is akarták leváltani. Ez a mi konzervatív civil "nem-fordulatunk", s ebben az össznépi újrepublikanizmusban mindenki bent maradhatott. Persze, ehhez az is kellett, hogy senki se lökje ki a másikat.
Nyilvánvaló azonban, hogy itt retorikai paktumról volt szó. Ezért nevezzük civil konzervatívnak az új rendet, függetlenül attól, hogy a használt szövegekről sokan azt hitték, valódi fordulatot jeleznek. A társadalomszerkezet persze módosult, s kétségtelenül nőttek a különbségek a lent és a fent között. De ha arra figyelünk, hogy Magyarország és az egykori Csehszlovákia Gini koefficiensei Európában a legkiegyensúlyozottabbak közé tartoztak (s igen közel voltak, persze, egy általánosabb alsó szinten a skandinávhoz), s most, miközben a különbségek valóban határozottan növekedtek, a csoportok szintjén ma is viszonylag kiegyenlítettek, és a mérsékeltek közé tartoznak Európában, az összkép még mindig integrált (más transzformációs társadalmakhoz képest). Tehát a rendszerváltás kemény retorikáját nem követték ebben a "konzervatív forradalomban" a 2000-es évek elejéig teljesen új szerkezetek.

Felmondott paktum

Persze, az utolsó 6-8 évben elindult a tulajdon radikálisabb átrendeződése. A kormány köré csoportosuló új csoportok (vidékiek, az eddigi felhalmozásban periferikusan érdekeltek, fiatalabbak) a 2010-es években a fontos, eddig befolyással és meghatározó tulajdonnal rendelkező elitekkel fent és a "szegényekkel" lent megkötött 1989 utáni paktumokat radikálisan felmondták. A konzervatív civil kiegyezés néhány év alatt felrobbant. De nincs nyelv ahhoz, hogy az új szerkezeteket valahogy elnevezzük. Republikánus paktumról ezután már nincs és nem is lehet szó, de senki sem ígérte, hogy a mostani kormányerők bármilyen egyensúly iránt fogékonyak lennének. A korábbi elitek meg, ahol lehet, védekeznek. Igaz, nem is ők voltak az első áldozatok. Helyettük azok a mérsékelt konzervatív mozgalmak morzsolódtak inkább fel, amelyek most álltak volna lábra, de erre már nem jutott idejük, terük, s amelyek, ha valamennyire sikeresekké váltak volna, teret vontak volna el a radikális nemzeti retorikai mozgalmaktól. A balközéposztálytól az új tulajdonszerző rétegek nem vártak semmit, onnan az átállás elméleti lehetőségei sem érdekelték őket. De a civil konzervativizmust, mint mintát minél hamarabb meg kellett fojtani.
Republikánus egyezkedés eközben nem volt sem itt, sem ott. Úgy vélték, a balközéppel már, a neokonzervatívokkal még nem kell egyezkedni. Ami ebben a fázisban érdekes, hogy az egyformán veszélyeztetett és potenciálisan víz alá nyomott balközép és a konzervatív neocivilitás egymással nem tudott, vagy akart legalább részben kiegyezni. Lehet, hogy túl nagy volt a meglepetés, lehet, hogy más személyesebb okok voltak a fontosabbak. Egyébként veszélyeztetettségükben az alsóbb csoportok mozgósítására komolyan senki sem gondolt, s arra sem, hogy ily módon lemond valamilyen civil integrációról. Közben átértékelődik az állam szerepe. Bár erről keveset beszélünk, az új magyar tulajdonosi rétegek többsége állami források nélkül nehezen képest működtetni piacszerűen tulajdonát. Állami tőke, szabályozás, kivételteremtés nélkül láthatóan nincs funkcionáló új magyar gazdaság. Logikája szerint egyre inkább egyfajta államkapitalizmusra emlékeztet a nemzetgazdaság, és a konzervatív civil elméleteknek itthon fogalmunk sincs arról, mit tegyenek ezzel a helyi államkapitalizmussal. Leépíteni egyetlen lépésben ebben a fázisban most láthatóan nem lehetséges. S egy fokig talán be is lehetne építeni valamilyen republikánus közösségi eszmébe. De igazán erre sem gondolnak.
Az egyik legfontosabb gyakorlati kérdés itt maga a radikalizmus értelmezésének határa. A közélet nyelve folyamatosan olyan mértékben durvul, hogy egyre nehezebb legalább egy időre meghatározni, milyen létező nyelvi formáktól kell "civil-védelmi" megfontolásokból elhatárolódni. Nincsenek védett szigetek, ahonnan sikerülne kitiltani, még kevésbé kiirtani az agresszivitást. Aki egy picit szélesebb körben meg akar szólalni, bele van kényszerítve olyan beszédmódokba, amelyek aláássák a civilitást. S ezt ma szinte mindenki megszokta már. Aki mégsem, azt finomkodónak tartják.
A konzervatív civil kitörést valahol e fogalmi keretek mentén kellene újrafogalmazni.
2018.12.23 18:43

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34