Tamás Pál: Konzervatív civil társadalom Magyarországon

Publikálás dátuma
2018.12.23 18:43
Bele vagyunk kényszerítve olyan beszédmódokba, amelyek aláássák a civilitást
Fotó: Shutterstock
A civilitással és a republikánus közösségekkel kapcsolatban újabban Közép-Európában három kérdés merül fel. 
Az első a határok kérdése. A globalizáció új kapcsolatokat teremt; egyrészt megkérdőjelezi a nemzetállamokból kinőtt 20-30-as évekbeli modernitást és a hozzá kapcsolódó civilitást. Kiérlelt válaszok e vonatkozásban egyelőre nincsenek. Hasonlóképpen nem világos mit jelentenének ezek a közösségek az új tagnak jelentkező migránsok számára, hiszen sajátos kulturális tréning nélkül a fennálló közegekbe problémamentesen aligha integrálhatóak.
Másodszor számos metszetben a közösségi média válik integrációs színpaddá, vagy legalább is lehetőséggé, s a különböző csoportok és ideológiák e színekre eltérően reagálnak, másképp mozgósítanak kommunikációs skilleket. Mindez legalábbis részlegesen újrarendezheti, újra is rendezi a politikai teret. A (nemzeti) radikális csoportok, úgy látszik, e térben pillanatnyilag sok más mozgalomnál könnyebben tájékozódnak. Vajon így marad ez egy félnemzedékkel későbben, mondjuk tizenöt év után?
Harmadszor, mi történik a hagyományos republikanizmussal, és általában a civilitással a virtuális kultúrák megerősödése idején? Ez szélesebb ügy a közösségi médiánál, az új technológiák itt feltétlenül átrendezik a késői modernitásból itt maradt civilitás-képeket. Másképp, másokhoz fogunk kötődni.

Új mozgalmak

A bekebelezettség a szovjet impériumban az 50-60-as években tulajdonképpen megkímélt bennünket a demokrácia azon kétségeitől, értelmezési problémáitól, bizonytalan meghatározásaitól, amelyekkel a nyugati teoretikusoknak az 50-70-es években kellett megküzdeniük. Kelet-Európából e dilemmák egyszerűen nem látszottak. S azt, hogy itt voltak, vagy vannak bizonytalanságok, nem akartuk később sem észrevenni. A poszt-89-es politikai választás csőszemlélete visszamenően is érvényes maradt. A kép egészében így is szegényesnek látszott. E belső korlátoknak most is élnek következményei.
A csoportok, és projektek, amelyeket később civil társdalomnak neveztünk, itthon valamikor az 1990-2000-es években álltak össze hálózatokká. Progresszív irányultságuk most visszamenőleg sem kétséges. Foglalkoztak kisebbségekkel, határon túli magyarokkal és helyi romákkal, perifériákra szorított nőcsoportokkal, a gazdasági igazságossággal, a jóléttel, a szegénység korlátozásával. E programoktól igen gyakran idegenkedtek a konzervatív politikai programok, mozgalmak.
Közép-Európában az utolsó másfél évtizedben, bár a baloldalon ezt elismerni nem szokták, mindettől függetlenül megszaporodtak a konzervatív, nemzeti mozgalmak. Ezek között vannak olyanok, amelyet kapcsolódnak illiberális politikai programokhoz. Nem mintha ezek nem lennének fontosak, de amúgy ezekről túl sok szó esik. Másokról azonban nem, pedig ezek sokkal érdekesebbek. Magyarországon, azt hiszem, az ilyesmi egyébként ritkább, de mondjuk Erdély magyar társadalmában egyáltalán nem. De még itthon is jobban oda lehetne figyelni a konzervatív, de pozitív társadalmi programokra, például az egyházak környéken. Nem egyszerűen leírásuk hiányzik, nem tudunk eleget szerepükről az átfogóbb civil hálózatokban sem. Míg a progresszív mozgalmakról sokat tudni vélünk az emberi jogok, a globális környezeti programok, vagy a társadalmi igazságosság vonatkozásában, sokkal korlátozottabbak hiteink e vonatkozásban a konzervatív civilitásról. S igazán nem tudjuk, eszközeik és taktikájuk rendszerként miben tér el egyfelől a progresszív civilitás közegétől, másrészt az illiberális nemzeti mozgalmakétól. De hát egyrészt a konzervatív mozgalmak nem feltétlenül nevezik magukat konzervatívoknak. Sokszor inkább identitás-mozgalmakként szeretik magukat meghatározni, s mert sokféle identitás van, a programok körülöttük is sokfélék. Közük általában nincs egymáshoz. Inkább csak a másik oldalról szoktuk ezeket gyűjtődobozokba összerendezni. Sok konzervatív civil csoportnak nincs köze ilyesmihez vagy az erőszakos taktikákhoz, de ugyanezen a szélesebb ideológiai környéken másoknak igen.

Régi elitek

Sok civil projekt lentről, s elég szélesen építkezik a kiépített elitekkel szemben. A magyar eset az alapiránytól eltér, de azért Kelet-Európában nem olyan kivételes. Itt 1989 a korábbi eliteket viszonylagosan megroppantotta, de nem ásta alapvetően alá. A késő szocialista elitek a mi értelmezésünk szerint a republikánus közösség részei maradtak, de ugyanide integrálódtak a 89 után színre lépett csoportok. Az új eliteket, ha nem is a legradikálisabb csoportjaikat, beengedték. E csoportok pártpolitikailag küzdöttek egymással, de senki sem kételkedett abban, hogy együtt ugyanazt az elitet alkották. S együtt ügyesen inkorporálták a 89 utáni mozgalmakat, melyek azonban nem igazán voltak konzervatívak (radikális nemzetiek pedig csak erős kisebbségükben). Az új konzervatív mozgalmak ily módon itt nem tudták megtisztítani a maguk számára teljesen a terepet.
De a szociális kiegyezés számára igen fontos volt, hogy míg a résztvevő csoportoknak nem kellett attól félniük, hogy a tömegek egy része "vért akar", addig ők a hátuk mögött kiegyeznek. A szövegek kellően forradalmiak voltak ahhoz, hogy lent azt higgyék, ők most kapni fognak valamit. Forradalmat várnak, forradalmat kapnak, így tehát az elitek indokoltan vannak ott, ahol vannak. Megérdemlik. Felküzdötték magukat. A társadalmat az 1990-2000-es években irányító, 1970-80-as években létrejött képzett középosztály ugyan az eddigitől eltérő ideológiával, de a helyén maradt, s a fenti szemantikai okokból következően nem is akarták leváltani. Ez a mi konzervatív civil "nem-fordulatunk", s ebben az össznépi újrepublikanizmusban mindenki bent maradhatott. Persze, ehhez az is kellett, hogy senki se lökje ki a másikat.
Nyilvánvaló azonban, hogy itt retorikai paktumról volt szó. Ezért nevezzük civil konzervatívnak az új rendet, függetlenül attól, hogy a használt szövegekről sokan azt hitték, valódi fordulatot jeleznek. A társadalomszerkezet persze módosult, s kétségtelenül nőttek a különbségek a lent és a fent között. De ha arra figyelünk, hogy Magyarország és az egykori Csehszlovákia Gini koefficiensei Európában a legkiegyensúlyozottabbak közé tartoztak (s igen közel voltak, persze, egy általánosabb alsó szinten a skandinávhoz), s most, miközben a különbségek valóban határozottan növekedtek, a csoportok szintjén ma is viszonylag kiegyenlítettek, és a mérsékeltek közé tartoznak Európában, az összkép még mindig integrált (más transzformációs társadalmakhoz képest). Tehát a rendszerváltás kemény retorikáját nem követték ebben a "konzervatív forradalomban" a 2000-es évek elejéig teljesen új szerkezetek.

Felmondott paktum

Persze, az utolsó 6-8 évben elindult a tulajdon radikálisabb átrendeződése. A kormány köré csoportosuló új csoportok (vidékiek, az eddigi felhalmozásban periferikusan érdekeltek, fiatalabbak) a 2010-es években a fontos, eddig befolyással és meghatározó tulajdonnal rendelkező elitekkel fent és a "szegényekkel" lent megkötött 1989 utáni paktumokat radikálisan felmondták. A konzervatív civil kiegyezés néhány év alatt felrobbant. De nincs nyelv ahhoz, hogy az új szerkezeteket valahogy elnevezzük. Republikánus paktumról ezután már nincs és nem is lehet szó, de senki sem ígérte, hogy a mostani kormányerők bármilyen egyensúly iránt fogékonyak lennének. A korábbi elitek meg, ahol lehet, védekeznek. Igaz, nem is ők voltak az első áldozatok. Helyettük azok a mérsékelt konzervatív mozgalmak morzsolódtak inkább fel, amelyek most álltak volna lábra, de erre már nem jutott idejük, terük, s amelyek, ha valamennyire sikeresekké váltak volna, teret vontak volna el a radikális nemzeti retorikai mozgalmaktól. A balközéposztálytól az új tulajdonszerző rétegek nem vártak semmit, onnan az átállás elméleti lehetőségei sem érdekelték őket. De a civil konzervativizmust, mint mintát minél hamarabb meg kellett fojtani.
Republikánus egyezkedés eközben nem volt sem itt, sem ott. Úgy vélték, a balközéppel már, a neokonzervatívokkal még nem kell egyezkedni. Ami ebben a fázisban érdekes, hogy az egyformán veszélyeztetett és potenciálisan víz alá nyomott balközép és a konzervatív neocivilitás egymással nem tudott, vagy akart legalább részben kiegyezni. Lehet, hogy túl nagy volt a meglepetés, lehet, hogy más személyesebb okok voltak a fontosabbak. Egyébként veszélyeztetettségükben az alsóbb csoportok mozgósítására komolyan senki sem gondolt, s arra sem, hogy ily módon lemond valamilyen civil integrációról. Közben átértékelődik az állam szerepe. Bár erről keveset beszélünk, az új magyar tulajdonosi rétegek többsége állami források nélkül nehezen képest működtetni piacszerűen tulajdonát. Állami tőke, szabályozás, kivételteremtés nélkül láthatóan nincs funkcionáló új magyar gazdaság. Logikája szerint egyre inkább egyfajta államkapitalizmusra emlékeztet a nemzetgazdaság, és a konzervatív civil elméleteknek itthon fogalmunk sincs arról, mit tegyenek ezzel a helyi államkapitalizmussal. Leépíteni egyetlen lépésben ebben a fázisban most láthatóan nem lehetséges. S egy fokig talán be is lehetne építeni valamilyen republikánus közösségi eszmébe. De igazán erre sem gondolnak.
Az egyik legfontosabb gyakorlati kérdés itt maga a radikalizmus értelmezésének határa. A közélet nyelve folyamatosan olyan mértékben durvul, hogy egyre nehezebb legalább egy időre meghatározni, milyen létező nyelvi formáktól kell "civil-védelmi" megfontolásokból elhatárolódni. Nincsenek védett szigetek, ahonnan sikerülne kitiltani, még kevésbé kiirtani az agresszivitást. Aki egy picit szélesebb körben meg akar szólalni, bele van kényszerítve olyan beszédmódokba, amelyek aláássák a civilitást. S ezt ma szinte mindenki megszokta már. Aki mégsem, azt finomkodónak tartják.
A konzervatív civil kitörést valahol e fogalmi keretek mentén kellene újrafogalmazni.

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20