Bihari Tamás: Köztársaság harangszóra

Publikálás dátuma
2018.12.23. 11:59
NÉVTÁBLACSERE ’89 NYARÁN - Krassó Nádorra keresztelte vissza a Münnich Ferenc nevét viselő utcát
Fotó: PHILIPP TIBOR / FORTEPAN
Ünnepélyesen bejelentem, hogy az Országgyűlés által módosított Alkotmány kihirdetésével, a mai naptól, 1989. október 23-tól országunk államformája és neve: Magyar Köztársaság! Így tette közhírré Szűrös Mátyás (elvtárs, vagy akkor már úr?), hogy a Magyar Népköztársaság jobblétre szenderült és megszületett a Magyar Köztársaság. A néhány hónapig ideiglenes köztársasági elnökként funkcionáló funkcionárius korábban Kádár János moszkvai nagykövete, az MSZMP KB külügyi titkára is volt.
A magyar történelemben ritka pillanatként, békésen történt az államformaváltás. A Parlament erkélyéről körbepillantva talán maga Szűrös is meglepődött, hogy azon a hétfői napon a déli harangszóra a Kossuth tér és az Alkotmány utca is zsúfolásig megtelt lelkes, nemzeti színű zászlókat lengető emberekkel. Az interneten visszanézve fedeztem fel azt, amire akkor nem figyeltem. Néhányan már a koronás címeres lobogóval jöttek. Pedig nem voltam egyedül azzal az utópisztikusnak bizonyult gondolattal, hogy a Kossuth-címer lesz az állam jelképe, hiszen akkor már a csapból is ’48, meg ’56 öröksége folyt. Hát nekik lett igazuk, jobb szimatuk volt.
Próbáltam meghatódni a történelmi pillanat hatása alatt, de bevallom, nem sok sikerrel. Zavart, hogy az előző átkos egy prominense ideiglenes köztársasági elnökként jelentette be, hogy vége a „szocialista” vircsaftnak. Utólag látszik, hogy már a genezis is kisiklott némileg, de akkor ezekre senki sem figyelt. Tapsoltam én is, mert a tömeg lelkesedése mégiscsak magával ragadott.
Az 1989-es naptáramban október 23-ra lakonikusan csupán annyit jegyeztem be: 12 óra, a köztársaság kikiáltása. És még annyi: 1956. Emlékfelvonulás 13-18 óra. Se több, se kevesebb.
Valóban igaz lehet, hogy az ember, amikor benne él a történelemben, nem tudja, hogy éppen benne él a történelemben. Persze nyilván sejtettem, hogy ez nem mindennapi esemény, de valahogy természetesnek tűnt.
Jó volt ízlelgetni az új államformánkat. Türelmetlenül vártam, hogy az állami és egyéb közhivatalokon megjelenjenek az új szimbólumok. Csalódást okozott ugyan, hogy az első valóban szabadon választott Országgyűlés végül a koronás, úgynevezett történelmi címer mellett döntött, de beletörődtem. Igaz, ehhez a rezsimhez a szentkoronás cifra címer inkább illik, mint a köztársaság és két forradalom jelképe. Az élelmes korabeli kisvállalkozók természetesen mindkét változatból kereskedelmi mennyiségben gyártottak kitűzőket a tömegrendezvényekre.
Hogy mikor kezdtek eltünedezni a középületekről a vörös csillagok, meg nem mondom, de valahogy felszabadító érzés volt látni, hogy már nem látni őket. A legtovább talán a Parlament kupoláján terpeszkedő jelkép húzta, de végül 1990 elején neki is távoznia kellett.
Akadt anekdotikus csillagtalanítási kísérlet is.
A Magyar Október Párt (MOP) legendás alapítója, egy valódi ’56-os fegyveres felkelő, a forradalom szellemének haláláig hű őrzője, Krassó György és csapata elhatározta, hogy az Alagút előtti körforgalomban virágokból kialakított vörös csillagot átrendezi. Csakhogy Krassó környezetében is lehetett besúgó, mert mire borsot törtek volna a kétségtelenül rogyadozó, de még létező hatalom orra alá, a Fővárosi Kertészeti Vállalat, a Főkert meghiúsította a tervet. Na nem úgy, hogy biztonsági őrökkel letepertette és elhurcoltatta az utcai gerillákat. Abban az időben még a hivatalosságnak is volt némi humorérzéke, de legalábbis belátó bölcsessége. Mire Krassóék felszámolhatták volna a politizáló ágyást, a Főkert emberei depolitizálták a körforgalmat.
Sajnos ma már alig emlékszik valaki Krassó Györgyre, a megvesztegethetetlen forradalmár krakélerre, aki fityiszt mert mutatni a még ereje teljében lévő hatalomnak is. Soha nem árulta el ’56-ot, nem csinált belőle politikai árucikket és nem kérkedett azzal, hogy háromszor is kivégezték.
Még ’89 nyarán az egykori Nádor utcában szigetelőszalaggal átragasztották a hivatalos - Münnich Ferenc - nevet és alászögeztek egy Nádor utca feliratú kartontáblát. A hatóságok ugyan helyreállították az eredeti állapotot, amíg Krassóék Kádár temetésének idején megkoszorúzták a forradalom mártírjainak sírját, de Krassó újra akcióba lépett. A Világ című, sajnos rövid életű liberális hetilap tudósítójaként helyszíni riportot készítettem arról, ahogy Krassó vörös festékkel keni át a forradalom leverése utáni első belügyminiszter nevét. A göndör, ősz hajú kobold egy létra tetejéről nyilatkozott elszánt kérlelhetetlenséggel. Néhány hónap múlva a Nádor utca hivatalosan is visszakapta a nevét. Később a Néphadsereg téren (ma Honvéd tér) álló Münnich-szobrot is ledöntötte a MOP. Csak a két csizma árválkodott még egy ideig, amíg Krassóék azt is le nem fűrészelték.
A naptári bejegyzés szerint ezen a napon 56-ra emlékezve fel is vonultam. Na nem egyedül. Akkor még nem sajátította ki magának a hatalom a forradalmat, amit bajosan is tehetett volna, hiszen épp annak vérbefojtásával született. Spontán és önként, dalolva jöttünk össze ezerszám, de már feltűntek a véres szájú hőbörgők, főleg a Corvin közi megemlékezésen. Talán még 90-ben elmentem egy hasonló megemlékezésre, azután végleg elment a kedvem a gyűlölet-happeningektől.
És megszűnt a Munkásőrség, a Liszt Ferenc téren pedig a MÁV-iroda kirakatába tett tévé képernyőjén néztük a romániai forradalmat, egy másik diktatúra bukását. Ezek is voltak 89-ben. Na és természetesen Nagy Imre és társai újratemetése, de az megér egy külön misét.
És talán egyszer „lesz még Magyar Köztársaság”!
Szerző

Lengyel László: Európai magyar köztársaság

Publikálás dátuma
2018.12.23. 08:00
ZÁSZLÓK A SÁNDOR-PALOTA ERKÉLYÉN - Kiskirályság vagy európai köztársaság?
Fotó: Népszava
Balkáni barbár kiskirályság. Ez van. Európai magyar köztársaság. Erre van szükségünk. Két akarat feszül egymásnak. Az egyik barbárabb nagy királysággá szeretné tenni az országot, elfoglalni a kelet-közép-európai térséget. Övé a rendszer. Övé az alig korlátozott hatalom. Övé a többség. Övé az ellenőrzött sajtó és az őt kiszolgáló gazdaság. A másik Európához szeretne csatlakoztatni egy magyar köztársaságot. Övé a magyar nemzet érdeke. Övé a magyar társadalom nyitott, szabad, autonóm értékrendje. Övé a kisebbség. Nincs szervezett politikai, gazdasági és kommunikációs ereje. Nincs képviselete. De még lehet.

Harc a Disznófejű Nagyúrral

A hatalom korlátlan kiterjesztése immár nem annyira intézményekbe, mint társadalmi csoportokba, személyekbe ütközik. A magyar társadalom intézményes ellenállása többé-kevésbé megsemmisült: nem pártok, érdekképviseletek, önkormányzatok, egyetemek, egyházak, bíróságok állnak ellen, hanem egy-egy politikus, érdekképviseleti vezető, egyetemi tanár és diák, püspök és pap, bíró, illetve a névtelen tüntető, együttérző, dühös, sérelmet sérelemre eltevő, jogát, szavát vesztő európai magyar. Nem pártok, szakszervezetek, civil szervezetek próbálták visszafoglalni a Kossuth teret, hanem egy tisztességes edelényi munkásember Komjáthi Imre, akit aztán ugyancsak politikai névtelenek követtek. Nem ellenzéki pártok vonták felelősségre Orbán Viktort és Kövér Lászlót a megszállt parlamenti ülésteremben, nem a pártok hatoltak be a köztévé épületébe, hanem olyan ellenzéki politikus nők és férfiak, akik szakítottak a meghunyászkodás és a félelem gyakorlatával és megkísérlik hitelessé tenni arcukat.
A magyar politika intézményközi küzdelemből személyközi összecsapássá változott. Mindenki magáért felel és csakis magáért. Önmagával kell szembenéznie: lehet-e képviselő, tanár, bíró, pap, orvos, polgármester, egyetemi hallgató, sőt, pénztáros, rakodó, pincér, taxis, villanyszerelő a mai feltételek között? Nemcsak ember áll szemben emberrel, hanem az ember önmagával. Hogyan hagyhattam, hagyhattuk, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Nemcsak a politikusoknak kell harcolniuk a hiteles arcukért, hanem valamennyi magyar választópolgárnak. A hatalom követeli, hogy mellé állj. A lelkiismeret és tisztesség, hogy ne tedd.
Az ellenforradalmi autokrata hatalom természete, hogy újabb és újabb háborúkat kezdeményez, most ötöt egy hónap alatt: hajléktalanok büntetése, CEU elüldözése, MTA megtámadása, „rabszolgatörvény”, támadás a független bíróságok ellen. Amíg a kezdeményezés nála, addig a hatalma biztos. Ám a házról-házra folyó harcban az ellenzék itt is, ott is átveszi a kezdeményezést. Hadházy Ákos százezreket mozgósít az európai ügyészség mellett. Felmorajlik az eddig néma parlament. Összeáll a fiatalok és az idősek szövetsége az utcán. Meddig? Az eddigi gyakorlat szerint néhány hétig, majd jön a csend. Másként lesz-e most?

Már a kamrában vannak

Aki intézményesen bármit megtehet, aki a falhoz szorítja ellenfelét, annak meg kell tanulnia, hogy a megsebesített, megalázott, kiúttalan nemcsak a megadást választhatja, de az ellenállást is. A rendszer egymás után mészárolja le az intézményeket és vele a benne élőket, legyenek azok bal- vagy jobboldaliak, fiatalok vagy öregek, tanultak vagy kétkeziek. Az intézményes kiéheztetés – nem kapsz költségvetési pénzt, nem juthatsz támogatáshoz sehonnan -, és a brutális családirtás – ha ellenem vagy, nemcsak neked, de feleségednek és gyerekeidnek se lesz állása, vállalkozása, hetedíziglen bosszút állok rajtad – emigrációt vagy kényszerű ellenállást szül. Kényszerűt, mert senki nem akarna igazán ellenállni, senki nem szeretne senkivel összefogni, senki nem akar a másik bajáról tudomást venni, amíg rá és családjára nem kerül a sor. Amíg a hatalom a szomszéd szakmát mészárolja, addig nem nézünk oda, amíg meg lehet úszni, nincs semmi baj. Csakhogy nem a szomszéd utcában, nem a szomszéd házban, de már a kamrában vannak.
A hatalom nem reménykedhet tartósan abban, hogy a kisvárosi és falusi idős szavazók a migránsoktól való védelemért cserébe megbocsátják, sőt, szeretik, ha királyuk gazdagszik. Ha az ezredforduló után a baloldal öregedett egyre gyorsabban, most az orbáni hatalom választói. Nemcsak a király lett barázdált arcú és pocakos, hanem az orbáni nép is. A kétezres évek elején a jó arcú fiatalok a Fidesz oldalán tüntettek, ma ellene. Az orbáni, 2010-es egész társadalomra kiterjedő néppárt elvesztette a fiatal, képzett, budapesti és nagyvárosi szavazókat. E szavazóknak nincs politikai képviselete, ahogy nincs igazán a Trump-ellenes keleti és nyugati parti, nagyvárosi képzett fiataloknak, vagy a Brexit-ellenes londoni, a Kaczyński-ellenes varsói és nagyvárosi, a Putyin-rendszert tagadó moszkvai és szentpétervári fiataloknak – és a magamfajta időseknek. Egyrészt a választási rendszerek, másrészt és az újító pártok, szellemi erők hiánya kegyelmi időt adnak az autokratáknak, a zárt társadalmakat és a központosító nemzetállamokat létrehozóknak. De itt is, ott is le fog telni a kegyelmi idő.

Az európai paradoxon

Európában többségben vannak az Európa-párti, szabad és nyitott, környezetbarát és jogállamvédő szavazók – csakhogy nincs európai képviseletük. A néppárti, szocialista, liberális és zöld pártcsoportokban éppúgy, mint az európai kormányok élén, ugyancsak megvan az Európa-párti többség. Így, az Európa-ellenes szavazók számának és pártjaik befolyásának növekedése se a 2019 májusi Európa Parlamenti (EP) választásokon, se az Európai Tanácsban nem hozhat áttörést, bármiben is reménykedik Orbán. Csakhogy szinte valamennyi európai ország saját nemzetállami válságával küzd és ezek a válságok összeadódnak. Ha Macron és Merkel saját országaik belső gondjaira kénytelenek összpontosítani, ha Svédországban nincs kormány és Belgiumban kisebbségi, ha Itáliában két populista párt van hatalmon és Spanyolországban Sanchez szocialistái válságban manővereznek, akkor aligha képesek európai szintű stratégiai döntések meghozatalára. Az európai paradoxon: a nemzeti politikai és gazdasági válságok megoldásához európai szintű reformok szükségesek, de éppen ezek a válságok teszik lehetetlenné az európai reformokat.
Nehéz megmondani, hogy a Brexit bukásának és az itáliai megroppanásnak a tapasztalatai mennyire hatnak nevelően az európai választókra. Csakhogy annak bebizonyosodása, hogy Európában nincs reális alternatíva az egyesült Európával szemben, még nem jelenti az irreális alternatívák eltűnését. És mindaddig, amíg nem sikerül Európának vonzó pozitív jövőképet megalkotnia, amely nemcsak európai szinten, hanem az egyenlőtlen társadalmak, eltérő nemzeti, vallási, kulturális örökségek és életformák szintjén is követhető, nemcsak az autokraták, hanem az autokrácia kísértésének ideje se jár le. A nacionalista és populista ellenforradalom nem győzött, nem győz, és nem is fog győzni Európában, de itt van, és újra meg újra felüti a fejét. Elvesztette a kezdeményezést, de az európai alkotmányos-demokratikus nyitott rend nem nyerte el. Döntetlen. Nemcsak Magyarország érett meg a rendszerváltásra, hanem Európa is.
A barbár ellenforradalmi kiskirályság Magyarországa Európa peremén azt kockáztatja, hogy kikerül az európai intézményi és pénzügyi vérkeringésből. A következő EU-ciklus személyi, intézményi és költségvetési politikáját bizonyosan az EP négy – konzervatív, szocialista, liberális, zöld - Európa-párti frakciójának vezetői, Spitzenkandidatenei, illetve Merkel és Macron megállapodása fogja eldönteni. Ki lesz a Bizottság, a Tanács, a Parlament, a Központi Bank elnöke, kik, milyen feltételekkel jutnak intézményekhez, forrásokhoz - e politikai keretben dől el. Itt EU-ellenes, EU-szkeptikus politikai erőnek, politikusnak, országnak szava nem lesz. Helyette és felette fognak határozni, legyen az nagy, mint Itália, vagy kicsi, mint Magyarország.
Nem lesz Európai Köztársaság. De nem lesz a választófejedelemségek Európája sem. Amíg a német tőke hasznot húz belőlünk, addig nem fogják Magyarországon a status quo-t megzavarni. Amíg Orbán Viktor és a káosz között választhatnak, Orbán Viktort fogják választani. Amíg Magyarországon nem lesz egy európai magyar köztársaságot képviselő politikai, gazdasági, szellemi szervezett erő, addig a magyar választók többsége is Orbánt választja. Amíg az ellenzék nemcsak az utcán követel egységet, hanem egységben indul az Európa Parlament, majd az önkormányzatok választásain, addig Orbáné a tér. Amíg Budapestet és néhány nagyvárost 2019 októberében vissza nem foglaljuk, nem lesz 2020-as alternatíva. Amíg helyt nem állunk magunkért, mert senki nem fog értünk, addig feketék lesznek a karácsonyok.
Legszebb a rossz uralkodó utáni első nap. Remélem megérjük.

Nagy N. Péter: Ruhátlanul

Publikálás dátuma
2018.12.22. 20:00
MARABU RAJZA
A haza nem lehet ellenzékben, mint tudjuk. Akkor mégis mi az, ami most ellenzékben van? A köztársaság? Az egészen biztosan lehet.
Bródy János szerint a helyzet nem reménytelen: „lesz még Magyar Köztársaság. Álljunk fel hát érte!” – énekli csendesen. Lassan olyan ez a dal, mint elődje, az „És ha egyszer rajtam lánckerék taposna/ Alattam a föld is sírva beomolna”. Göncz Árpád, az egykori köztársaság elnöke annak idején megindultságában a második Himnuszunknak nevezte a Ha én rózsa volnék című dalt. Mi a Lesz még egyszer sorsa? A múlt héten volt felállás, megindulás, ha nem is feltétlenül a köztársaságért, de ennek jegyében is. Ám jön a karácsony, és vele a csendesülés. A karácsony mindennél erősebb, a köztársaság pedig újra gyengének látszik.

Rituális dátumok

E kettőnek mi köze egymáshoz? Válaszolhatnánk, hogy egyaránt a befogadás, az összetartozás, a találkozás jegyében teljesítik küldetésüket. Az egyik nagyon sok évszázada, folyton növekvő teljességgel, a másik rövidebb ideje, nálunk egyre nagyobb nehézségekkel, jellemzően ellenséges közegben.
Igazságtalan persze összemérni őket, hiszen a karácsonynak a maga tökéletes érzelmi teljességében is évente csak három napig kell helytállnia, megmutatnia, hogy összetartozásunkban mire vagyunk képesek, míg a köztársaságnak ezt egy egész évben kell bizonyítania. 
A köztársaság fontosságát azonban most is jelzi, hogy az ellene indulók 2010-ben éppen a karácsonyt is kijátszották vele szemben, ahogy nagy párját, a húsvétot is. Az új alaptörvényt 2011. április 25-én, utalásként a feltámadásra, húsvéthétfőn hirdették ki. Szabályozási elveit az előző év december 20-án nyújtotta be az illetékes bizottság az Országgyűlésnek. Karácsonyra. 2011-ben pedig képviselők (immár csak volt LMP-sek, illetve nekik segítő szocialisták) láncolták magukat a parlamenti autóbejárókhoz december 23-án, hogy tiltakozzanak a Házon éppen átdarált sarkalatos törvények ellen. Itt is a köztársaság lebontása volt a tét.
Tudatosan használt a kormány a rituális dátumokat. Rászorult. Annak, amit a Fidesz-kormányzat létrehozott, nincs ugyanis előzménye. Máshonnan kellett átvenni szertartásos hivatkozási pontokat.

Nagy György példája

A köztársaság sem áll jól a hagyományok tekintetében. Eddig háromszor próbálkoztak Magyarországon ezzel az államformával – ha a Tanácsköztársaságtól és az 1949-es népköztársaságtól eltekintünk, mint szokás az ilyen felsorolásoknál. Tragikus helyzetek sorozatát találjuk. Igaz, egyre hosszabb időt sikerült a történelemtől kicsikarni a patrióta köztársaság megalkotásához.
Kossuth – kormányzóságát nem szokás a köztársasági előzmények közé sorolni, mert a trónfosztásra volt ugyan idő és felhatalmazás, de az új állam kiépítésére nem – 1849 áprilisától a véres bukásig vezethette az országot. 1918-ban öt hónapja volt a köztársaságnak majd a Kommün átvette tőle a hatalmat. A II. világháború befejezését követően kétévnyi esély adatot, alig valami. A rendszerváltás után viszont már húsz év telt el úgy, hogy a köztársaságnak az ország komoly lehetőséggel szolgált. A második Fidesz időszak ezt visszavette.
Szinte ellenállás nélkül tehette. Talán azért is, mert nincs hagyománya, formája még a republikanizmusnak. A szocialista parlamenti képviselők legutóbb a köztársaság kövénél tették le esküjüket. Ki tudja, hol ez a kő és mi a szimbolikája? (A Carl Lutz rakparton van.) Ki tudja, mikor van a köztársaság emléknapja? (Segítek: február 1.) Ki tudja, ki volt Nagy György?
Krúdy Gyula szerint "ha valamikor festményen örökítik meg 1918. november 16-át, mint egykor a királyok megkoronázását, a központi figura a képen Nagy György alakja lesz”. Ezen a napon a Nemzeti Tanács titkáraként ő olvasta fel a Parlament épületében a köztársaság megteremtését tartalmazó memorandumot.
Csoóri Sándor nevezte saját hasonlatát fonáknak, amikor ezt írta: a Nagy György megálmodta köztársaság jóformán csak pünkösdi királyság maradhatott.
Szabad György, hogy sorozatosan ne legendás liberálisoktól idézzek, ezt írta róla: „Amikor Ferenc Ferdinánd kevés bölcsességgel a szarajevói pályaudvarra érkezett hadiszemle tartására, Hódmezővásárhelyen már kapni lehetett az újságot, amelyben Nagy György arról írt, csak a vak nem látja, hogy rettenetes összecsapás készül Európában, és csak a vak nem látja, hogy ennek Magyarország áldozatává válhat. Mire kell tehát minden józan magyarnak törekednie? - tette fel a kérdést. S Kossuth nyomán válaszolt is rá: arra, hogy Magyarország képes legyen önállóan, saját érdekeit szem előtt tartva, de egyidejűleg önálló államisága »világtörténelmi« szükségességét is felismerve biztosítani függetlenségét a szláv és a germán törekvések kereszttüzében.”
Ady így írt róla: „Gyönyörűségem telik a Te bátorságodban. Bátor vagy s tarts ki, légy magyar, kultúrás és székely…”
Pártja volt, lapja volt, mindkettőt a Nagy Háború előtt még Tisza lehetetlenítette el, hogy aztán a Monarchia bukása utáni elkeseredett lelkesség mégis felemelje őt. A Tanácsköztársaságból már nem kér. Úgy hal meg 44 évesen, 1923-ban, hogy az még hír is alig lesz. Ma a fővárosban nincs jele annak, hogy ez az ember létezett, Hódmezővásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön odatartozás okán utca viseli a nevét. Az ő szobrát így legalább nem kellett kivezettetni a Kossuth térről, mint Károlyi Mihályét. Nem a sors önkényeskedik Nagy Györggyel. Feledése inkább azt jelzi, hogy milyen történelmi hátrányokkal vesz részt a politikai versenyben a magyar republikanizmus.
Kende Péter történész fogalmazott így még 2002-ben: „A mai Magyar Köztársaságot 1989-ben deklarálta a Parlament erkélyéről egy ma már teljesen elfeledett és jelentéktelen ember, aki még arra se vette a fáradságot, hogy ehhez a kikiáltáshoz meghívja a Nemzeti Kerekasztalnak azokat a képviselőit, akik voltaképpen a népköztársaságról a köztársaságra való áttérést szorgalmazták, vagyis az Ellenzéki Kerekasztal képviselőit. Ezen kívül választott egy olyan szimbolikus dátumot a kikiáltásnak, amely 1956-hoz fűződik…” – nem alkalmas tehát az új köztársaság ünneplésére.

Nem múlnak el nyom nélkül

E pillanatban ott tartunk, hogy 2012-től Magyarország nevében nem köztársaság, és nincs alkotmánya. Nemcsak azért nincs, mert alaptörvénynek hívják, hanem azért sem, mert nem biztosítja intézményes erőteljességgel a hatalmi ágak megosztását, a fékek és ellensúlyok rendszerét, a szociális biztonságot. Semmit, ami a köztársaságot köztársasággá teszi. Az ugyanis nem abban áll, hogy nincs király. Ez esetben a diktatúrákat sem érhetné kifogás.
Viszont: Mi az Európai Unió? Leginkább köztársaság. Ritkán vonulnak fel bármely eseményére királyok, még ha berken belül vannak is néhányan. Intézményei, működési módja azonban köztársasági.
Orbán Viktor kegyetlen egyszerűséggel fogalmazott 2006 márciusában, amikor azt mondta, a köztársaság csak ruha a nemzet testén.
Ebből az öltözetből kemény következetességgel bontja is ki magát a rendszer. Az állítás a nemzetnek biztosít mindenek – de főképp a köztársaság – felettiséget. A nemzetnek, amely egy test, egy lélek. S miként a testnek, a nemzetnek sem lehetnek egymás ellen forduló részei. A jó és a rossz kérdése kívülről nem tehető fel. A nemzet öncél. Rajta kívül nem tartozik senkinek elszámolással az, akit felhatalmaz arra, hogy irányítsa. Így tekintve lényegében kéri az autoriter kormányzást. Nem hiába.
Ebben az értelemben a karácsony igazán kivételes alkalom, mert a nemzet szinte magára hagyja vele családjait. Pedig a karácsony és a politika kapcsolata nem merő szépelgés. A nácik kiszorították ezt az ünnepet a szertartásrendből. A szovjet hatalom sem pártolta. Jóval korábban az angol puritánok ugyanúgy tiltották, ahogy a Nagy Francia Forradalom is radikális időszakaiban. A közkedvelt ünnepi tortákat is egyenlőség-süteményekkel váltották fel.
Aztán visszatért minden a szokott medrébe. A karácsony így a magánéletbe. De ekkora formátummal nem maradhat ott. Dickens Karácsonyi éneke óta aztán ez az ünnep a kapitalizmus világában is végképp összefonódik a jótékonysággal, annak intézményes és egyre inkább tartós elvárásával.
E tekintetben sem áll jól a köztársasági gondolat, melynek letéteményese a citoyen. A közösségért elvei alapján állásfoglalásra, munkára, áldozatokra is kész ember. Vesztésre áll az önérdeket istenítő burzsoá gondolkodással szemben. (A kis burzsoá is burzsoá, a lumpen burzsoá is burzsoá.) A citoyen lét pátosza, a patrióta köztársaság intézményei kiszorulóban vannak. De a citoyen is hívő. A közvetlen érdek vezérelte világ fölött meglátja és szolgálja mindazt, ami összetarthatja az emberi közösségeket. Ugyanúgy számíthat hite erejére, mint mások a sajátjukéra.
Ahogy a családok életében az egyik karácsony az emlékeken, az intim szertartásokon keresztül beépül a következőbe, úgy köztársaságaink sem múlnak el nyom nélkül. Hanyatlásukban is részeivé válnak annak a bizonyos, sokat hiányolt demokratikus hagyománynak. Meglehet, nem marad róluk élénk, élő emlék, ahogy például Nagy Györgyről sem, mégis lassan létrehoznak valamit. Talán nem oly fényeset, mint a betlehemi csillag lehetett, de mégis, akár már láthatjuk a körvonalait.