Bóta Gábor: Elmaradt Kossuth-díj

Publikálás dátuma
2018.12.26. 13:00
MOHÁCSI JÁNOS - Minden rendszer számára rebellisnek számít a rendező
Fotó: Horváth Judit
Mohácsi János sok tekintetben partizán, kilóg a sorból, örök nyughatatlan, ha úgy tetszik, békétlen, ezt már első, igazán nagy port felvert rendezése, a Hogyan vagy partizán?, avagy Bánk bán is bizonyította. Tényleg partizán módra csinálta. Amatőr színházas múltja után Ascher Tamás invitálta Kaposvárra. Pöttömnyi szerepeket játszott. De a stúdióban hatalmas lendülettel, éjszakánként, főleg hozzá hasonló, fiatal segédszínészekkel próbálta a Bánk bán vad, elementáris, minden hősi pátosztól mentes változatát. Akkori átütő erejű rendezése már mutatta mostani munkáinak a stílusjegyeit. Erősen abszurdba hajlott, gyakran üvöltően hangos volt, tele elementáris tömegverekedéssel, szó szerint vett gyilkos humorral. Akkor is röhögtünk, ha éppen ledöftek valakit, mert rengeteget röhögtünk, de ez nem ritkán a torkunkra is fagyott, mert éppen a tragikus események kerültek előtérbe, vagy a komikum mesterien keveredett dermesztő szituációkkal. Teli volt vérrel a színpad, főleg sejtelmes félhomály uralta, a helyzetek már-már horrorra hasonlítottak, lidérces zenével megtámogatva.
Miután Gertrudist megölték, a sokadik emeletről, egy koporsó tetejéről lecsúsztatták a mélybe az igazi ablakon keresztül. A produkció olyan hőfokú volt, hogy a nézők közül többen iszonyú sikolyt hallattak, akkora volt a téboly, a felfokozott indulat, hogy hihető lett, a szereplők akár valódi gyilkosságot is elkövetnek. Valószínűleg az alsó emeleten elhelyeztek egy hálót, abba pottyanhatott szegény színésznő. Rimánkodtunk a szereplőknek, hogy árulják el a fortélyt, de a világért se nem tették. Azóta ezt nem is tartom fontosnak, mert az egész lelemény nem ért volna fabatkát se, ha nem teremtik meg a kiszolgáltatottságnak, a félelemnek, a totálisan eldurvult agressziónak azt a lúdbőröztetően lidérces légkörét, amiben csak egy pillanatra is megfordulhat bárki fejében, hogy a színésznő kidobása az ablakon valódi gyilkosság.
Mohácsi következő produkciója, a Tévedések végjátéka, avagy tévedések víg játéka, Shakespeare nyomán, sem volt könnyed móka, kacagás, ahogy oly sokszor játszani szokták, az ikerszereplők okozta helyzetkomikumok garmadájára alapozva. A tévedések elkerülése végett, Mohácsi elképesztően érti a helyzetkomikumokat is, remek példa rá mondjuk Feydeau Bolha a fülbe című bohózata, amit háromszor is pompásan megrendezett.
Mindez azért jutott eszembe, mert most mutatták be az Örkény Színházban Szép Ernő Patika című darabját az ő rendezésében. Hát ebben is olyan verekedést rittyent halál pontos koreográfiával, gyűlölködő tekintetekkel, végletesen elszabadult indulatokkal, hogy az egyszerre lúdbőröztető, miközben meg kell szakadni a nevetéstől. Kijátszat mindent rendesen, alaposan, tán ezért hosszabbak a megszokottnál a produkciói. A Patika is este háromnegyed 11-ig tart. Szokták is mondani, cukkolják vele, hogy egy-egy óra általában kihúzható az előadásaiból. Ilyenkor felfortyan, máskor csak néz és néz, enyhe mosollyal. Igen szelíd, halk szavú férfiúnak tűnik, aki pedig sokszor durván keményeket rendez. Megmutatja az ember sátánfattya jellegét, miközben temérdek humánum süt belőle és a produkcióiból ugyancsak. Gondolhatnánk, hogy vasmarokkal próbál, de épp ellenkezőleg, szívesen meghallgat mindenkit, boldogan használja a színészek ötleteit, igencsak épít az egyéniségükre. És öccsével, az Isó becenévre hallgató Istvánnal, a próbák utolsó szakaszában is írnak, ha új darabot, azt, ha régit mutatnak be, akkor átírnak, húznak, jeleneteket helyeznek ide-oda, betoldanak, szavakat változtatnak meg, nem ritkán gyilkos, ütős, maró poénokat ötölnek ki. Olyan színészek, akik még nem dolgoztak velük, megrémülhetnek, hogy mi lesz ebből, ez merő kuszaság, a bemutató előtt néhány nappal még azt sem tudják, mit mondanak a harmadik felvonásban. De a tapasztaltabbak már tudják, hogy amikorra kell, összeáll a dolgok zöme, ha netán a premierre nem, majd a tizedik előadásra.
Mohácsi rendezései általában nem szétesnek, hanem összeérnek. Többször láttam jóval a premier után újra az előadásait, és azt tapasztaltam, hogy még ütősebbek, sokrétegűbbek, kidolgozottabbak, árnyaltabbak lettek. Tény ami tény, nem egyszer kellett miatta premiert elhalasztani. Mondták is, hogy felborul a hibájából az évad. Amikor erre rákérdeztem egy interjúban, a maga lakonikus, ironikus módján azt válaszolta, hogy ő még soha nem látott felborult évadot. Mostanában már nincs ilyen, amióta kiebrudalták a kaposvári színházból, és becsapta maga mögött az ajtót, meg se hallgatva, hogy az akkori direktor, Rátóti Zoltán, miután az utolsó ottani rendezését agyba-főbe dicsérte, miért is gondolja úgy, hogy a következő szezonban ne a Csiky Gergely Színházban dolgozzon. Kénytelen jó néhány teátrum üzemmenetéhez igazodni. Nem késnek már miatta a premierek, akár négy produkciót is rendez egy szezonban, vagy ki tudja, tán volt az már öt is. Ez olykor meglátszik a színvonalon, nem érződik minden olyan nagy dobásnak, mint valaha, de hát meg kell élni. És, ha van is önismétlés, más társulat fazonjához igazított repríz, akkor is, a minőség jóval felette van a magyar átlagnak. Volt időszak, amikor a színikritikusok díjára szinte bérlete volt. Zsótér Sándorral versenyben őt díjazták a legtöbbször a Pécsi Országos Színházi Találkozón. Szakmai felkészültsége, ihletettsége, a társulatokra gyakorolt rendkívül pozitív hatása, bárhol is dolgozik, vitathatatlan. És bár a napokban már a hatvanadik évébe lépett, és lefegyverző teljesítmény van mögötte, mégis elfelejtettek neki Kossuth-díjat adni.
Rebellisnek számít minden rendszer számára. Előszeretettel taglalja a puha, a közepes és a kemény diktatúra természetrajzát. Vissza-visszatér a fasizmus, az antiszemitizmus, rasszizmus kérdéséhez, és például olyan bámulatos előadást rendez belőle, mint a Dohány utcai seriff, ami szerencsére hosszú ideje műsoron van. A Csak egy szög a cigányok tarthatatlan helyzetét taglalta húsba vájó módon. Az Egyszer élünk több rendszeren keresztül is rávilágított a hatalom rút természetrajzára. Az 56 06/ őrült lélek vert hadak, amiben az 56-os eseményeket ábrázolta, ahogyan ő látta, politikai indulatokat is felkorbácsolt. Bizonyos nyilatkozataiból pedig elég egyértelműen kiderül, hogy nem túl nagy híve, annak, ami most van. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy illiberializmus helyett demokráciára, köztársaságra, kirekesztés helyett befogadásra vágyik. Szóval egy ideig még nyilvánvalóan várhat az amúgy rég kiérdemelt Kossuth-díjra. De ennél lényegesen fontosabb, hogy erőteljes, messze visszhangzó produkciókat rendez, melyekkel sokaknak okoz örömet.
Szerző
Frissítve: 2018.12.26. 15:58

Szüdi János: Készítsünk számvetést!

Publikálás dátuma
2018.12.26. 08:30
NEM LÁT, NEM BESZÉL, NEM HALL - Hazánkban kelendő a fülviasz és a szemellenző, de szájzárból több is fogyhatna
Fotó: Shutterstock
A Horthy-korszak propagandája Trianon revíziójára, az antiszemitizmusra és az antibolsevizmusra épült. Mindhárom kitartott huszonöt évig, széleskörű társadalmi támogatottságot élvezett, meghatározta a kül- és belpolitika irányát. Ebből a trojkából az ász Trianon volt, amely pártok fölötti nemzeti egységet hozott létre, s amelynek érezhető hatása van a mai kor közgondolkodására is. Jelszavak, jelképek, amelyek nem akarnak eltűnni a fejekből. Amelyek vad indulatokat gerjesztenek ma is.
Az Orbán-korszak propagandája a menekültellenességre, a másság elutasítására, az európai összefogás erősítésének aláásására épül. Mindhárom széleskörű társadalmi támogatottságot élvez, meghatározza a kül- és belpolitika irányát, ezért ennek a hatalomnak is jó esélye van a hosszútávú tervezésre. A menekültektől való félelem pártok fölötti nemzeti egységet kovácsolt össze, elhomályosítva a szegénység, az egészségügy, az oktatás minden gondját és problémáját, az egyre többször napvilágra kerülő, az ország legfelsőbb vezetését érintő korrupciós ügyeket.

A három majom

Úgy tűnik hazánkban igen kelendő a fülviasz és a szemellenző. A szájzárból viszont fogyhatna több is. A három majomból kettő elégedett lehet. A magyarok nem látnak, nem hallanak. Vakon és süketen szidják a kormány által kijelölt ellenséget. Valójában a harmadik majom is elégedett lehetne. Igaz, a magyarok sokat beszélnek, de keveset mondanak. A fejekben minden a régi: Mi magyarok vagyunk! Jobbak mindenkinél! Balsors által üldözött, ellenségeink által szétszakított nemzet. De, mi „Nem engedünk 48-ból, piros, fehér, zöld zászlóból,/Az aradi 13-mat, megbosszuljuk mindahányat,/Tűzzel, vassal sejehaj! Sírva vígad a Magyar!” (Kárpátia zenekar)
Sikerült! Ismét sikerült megtalálni a lehető legrosszabb megoldást. Megállítani, visszafordítani az idő kerekét. Ezt az eredményt demokratikus úton, szabad választások útján sikerült elérni. Korunk miniszterelnöke büszke lehet teljesítményére: egy ingatag demokráciát sikerült átalakítania biztos talajon álló diktatúrává.
Vajon mi az, ami összehozta, összetartja a tábort? A kiszolgáltatottság? A félelem? A tudatlanság? A tájékozatlanság? Az irigység? A vakhit? Mindez együtt és külön-külön. Létezik azonban egy mindennél szilárdabb kovász: a tisztességtelenség erénye. Azt mondják: ha a magyar utolsóként lép be a forgóajtón, akkor is elsőként jön ki. Ez az ügyeskedés jellemzi az országot, átitatva az itt élők lelkét. Kijátszani, kicselezni egymást, a hatalmat. Megkeresni, megtalálni a kiskaput. Csak az a fontos, ami nekem jó. Ezzel a mentalitással akadályozta meg hosszú időn keresztül a magyar nemesi osztály az ország fejlődését segítő reformok bevezetését, például a közös teherviselést, a jobbágyság felszabadítását, a nemzetiségi jogok érvényesítését. Ezzel a mentalitással alakították ki az itt élők az alámerülés taktikáját, a nem politizálás filozófiáját. Össznemzeti játék ez, amelynek szabályai egyre kifinomultabbá váltak, amelyben a tisztességtelen hatalom tudatosan rájátszik az alattvalók túlélés iránti igényére, szándékosan teremt olyan helyzeteket, amelyek csábítanak a normaszegésre, amelyek felett szemet lehet hunyni. Így válik mindenki a hatalom cinkosává, zsarolhatóvá, érdekeltté a változatlanságban. Annak a kisebbségnek kell félnie, amelyik nem akar részt venni az „aki nincs ellenünk, az velünk van” játékban.

A hagyomány kötelez

Talán még van, aki emlékszik a Trabantba gyömöszölt félhalott nagymamára, aki ötven dollárral növelte a család ausztriai vásárlási keretét? Talán még van, aki emlékszik a gazdasági munkaközösségekre, az állami tulajdonban lévő eszközökkel és nyersanyagokkal saját haszonra termelésre? Talán még van, aki emlékszik a presszós kisasszonynak csúsztatott „bélásra”, a jobb kávé reményében, a közértes kisasszony telefonjára: itt a banán! Talán még van, aki emlékszik a csempészett lemezekre, farmerokra? Nem baj, ha úrrá lesz rajtunk a nemzeti amnézia. Van élő gyakorlat: ki kér számlát a vízvezeték-szerelőtől; ki nem kéri - adott esetben - befolyásos rokona közbelépését; ki nem ad hálapénzt az orvosnak; ki nem „tejel” a jó üzlet összehozójának? Ezek a példák igazolják, beteg a társadalom. Hosszú ideje beteg és nem is kicsit. „Nálunk ritkán pattannak ki panamák. Mert mi regarddal vagyunk egymás iránt. Én panamázom, te panamázol, ő panamázik. Mind panamázunk.” - írta Ady 1903-ban Panama és anarchia című cikkében, a Nagyváradi Naplóban. Miért szólnak a máról a több mint száztíz éve leírtak? Azért, mert az eltelt idő, az államformák változásai, a kormányváltások ellenére megmaradtak a feudális viszonyok, az úr és szolga kapcsolatok.
Egy rövid ideig úgy tűnt, van remény a gyógyulásra. Egészen addig, ameddig a hatalomra került Fidesz baráti társaság fel nem ismerte, az szolgálja érdekeit, ha visszafordítja a felépülés folyamatát és konzerválja a kóros állapotokat. Meghirdette a Jó Állam felépítésének programját, amelynek végrehajtásakor lebontotta a jogállamot. Nem volt nehéz a dolga. Elég volt a még nyitott sebekbe - gyógyszer helyett - homokot szórni, a rövidlátóknak szemüveg helyett szemmaszkot adni.
A trükk bevált. Sajtószabadság, véleménynyilvánítás szabadsága, tanszabadság, gyülekezési jog, vallásszabadság, egyesülési jog, jogbiztonság, korlátozott és ellenőrzött hatalom. Üres szavak. Nem hiányozó jogok. Működő oktatási rendszer, működő egészségügyi rendszer, működő szociálpolitikai rendszer, működő közszolgáltatások. Felesleges kiadások. Nem hiányzó javak. Amíg szilárd a kerítés, hihető minden orbáni állítás: a szegény tehet arról, hogy szegény, gyermekének nem kell tanulnia, maradjon az is szegény, az ország jobban teljesít, soha nem épült ennyi aréna, kisvasút, kerékpárút, kilátó. Mint ahogy el kell hinni azt is, 2030-ra Magyarország az Európai Unió öt legjobb országa közé fog tartozni. Pedig nem kellene elhinni, amit mond, erre figyelmeztette is a hallgatóságot: „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok.” Rodolfo is figyelmeztette nézőit: „Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!”

Micsoda különbség

A bűvész trükkjei évtizedeken át szebbé tették sokunk gyermekkorát. Tátott szájjal csodáltuk, amint varázspálcája intésére eltűnnek a tárgyak, regenerálódnak a széttépett újságlapok, kiemelkednek a pakliból a közönségből kihívott gyermek által elrejtett kártyalapok. Orbán trükkjei tönkreteszik az országot. Hitetlenkedve „csodáljuk”, ahogy tíz és tízmilliárdokat reptet át az államkasszából a magánkasszákba, lefoglalja és újraosztja, vagy államosítja mások vagyonát, szétzilálja a működő rendszereket, nemzetstratégiai jelentőségűnek nyilvánít ügyeket, kivonva ezáltal azokat minden jogszabály hatálya alól. Mégis, kiemelkedő produkciója a parlamentarizmus felszámolása. Az Országgyűlés munkája nyomon-követhetetlen. A sajtó jelenlétét a házelnök korlátozta. A folyamatos „élő” közvetítés az ülésteremből megszűnt. A házelnök és helyettesei megregulázzák az ellenzéki képviselőket, megvonva hozzászólási jogukat, súlyos bírsággal sújtva őket. Az ellenzék által benyújtott törvényjavaslatok nem kerülnek megvitatásra. A kijelölt bizottság vitára alkalmatlannak nyilvánítja őket. A kormány törvényjavaslatai nincsenek előkészítve, előzetes egyeztetésük elmarad, nem kapcsolódik hozzájuk hatástanulmány, megismerésükre sokszor nincs idő, a benyújtás, a tárgyalás és az elfogadás egyetlen nap alatt lezajlik. Nincs érdemi vita. Kormánypárti képviselő módosító indítványt csak kormányzati engedéllyel nyújthat be. Az ellenzéki képviselő módosító indítványát elutasítja a kormánytöbbség. Az Országgyűlés kormánypárti oldala nem kételkedik. Minden „rájuk bízott” törvényjavaslatot megszavaz, nem mérlegelve következményeit.
Érdemes kitérni az éves költségvetési törvény sajátosságaira. Olyan időpontban (májusban) készítik és fogadják el (június-július) amikor a megalapozott döntéshez szükséges makrogazdasági adatok nem állnak rendelkezésre. Nincs is szükség rájuk, mivel a benne foglaltak a kormányt nem kötik. A törvény szinte minden költségvetési előirányzat átcsoportosítására és tetszés szerinti elosztására felhatalmazást ad a kormánynak. A kormány milliárdok sorsáról dönthet, bármelyik belföldi vagy határon túli szervezetnek, személynek, bármilyen feladathoz, bármekkora összegben vissza nem térítendő támogatást adhat, azt megemelheti, a felhasználási határidőket meghosszabbíthatja.
Elkészült az idei karácsonyi ajándék-törvénycsomag. A kormánypárti képviselők bizonyíthatták lojalitásukat. Miről döntöttek? Többek között a különböző vallások és híveik rangsorolásáról, a másodrangúvá besorolt egyházak jogfosztásáról; a miniszterelnöki hatalom korlátlan kiterjesztéséről, a kormányzati feladatokban résztvevők politikai alávetettségéről; a munkavállalói terhek megnöveléséről; bárkinek, bármikor, bárhol történő megfigyelésének legalizálásáról; a zsidó és más vallásúak összeírásáról; a földtulajdon feletti rendelkezési jog korlátozásáról.
Az ajándékot illik illően megköszönni. Nemcsak a törvények ellen tüntető utcán fagyoskodóknak. Erre 2019-ben kétszer is lehetősége lesz a választóknak. Készítsen ehhez mindenki számvetést. 
P.S.: Ezt az ajándékot nem tudták lenyeletni a címzettekkel. Vajon megakad-e a szakácsok torkán?
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Fél világok

Publikálás dátuma
2018.12.24. 11:31
ROMÁNIA, ’89 KARÁCSONYA - „Emlékszem a véres pillanatokat megelőző bénult időszakra”
Fotó: JOEL ROBINE / AFP
A világért sem vonnék párhuzamot a két eseménysor között, de a mostani tüntetések képei kapcsán eszembe jut az a pár decemberi nap ’89-ből, amit jobb híján forradalomnak, vagy rendszerváltásnak neveztünk Romániában. De még ennél is élesebben emlékszem a véres pillanatokat megelőző bénult időszakra, amelyet a közvélekedés csak így fejezett ki: a puliszka nem robban. Vagyis történhet bármi, kitalálhat akármilyen bornírtságot a diktatúra, a románok azt is le fogják nyelni, ahhoz is szolgai módon alkalmazkodnak majd, csak „rosszabb ne legyen” alapon. Az ugyanis általánosan elfogadott tétel volt (legalábbis a mi családunkban), hogy a fennálló helyzet egyértelműen a románok felelőssége, a diktatúra az ő bizniszük, hiszen ők a többségi nemzet, nekünk ehhez semmi közünk. Ha rajtunk múlna, már rég megoldottuk volna a dolgot. De hát nem rajtunk múlt, mi csak kényszerűségből robogtunk azon a sehova sem tartó vonaton.
Most már jobban értem a beletörődés pszichózisát, és még csak diktatúra sem kellett hozzá, csak egy igazán önhitt, autoriter rendszer. Némi megrökönyödéssel tapasztaltam magamon, hogy mi mindent meg lehet szokni, mi mindent el lehet viselni kisebb-nagyobb apátiával, tehetetlenséggel és keserűséggel. Hiszen hozzászoktam az Alkotmánybíróság súlytalanításához, átléptem a Népszabadság megszüntetésén, magamban dohogtam Mészáros Lőrinc üstökösszerű felemelkedésén, és úgy viszonyultam a propagandával kibélelt közmédiához, mint annak idején a megyei napilapokhoz, amelyekben csak az apróhirdetéseket és a gyászjelentéseket néztük át az utolsó oldalon. A többi ment a kukába. Ahogy annyi más is. Végignéztem, ahogy közellenséget faragnak Sorosból és „követőiből”, a még arctalanabb migránsokból, és mindezt olyan buzgalommal és hatékonysággal, ahogy csak egy önkényuralom tudja bűnbakká tenni a neki nem tetszőket, mert félti a hatalmát. És közben folyamatosan alakult ki bennem ugyanaz a furcsa érzés, ami állandó élménye volt egy romániai kisebbséginek: ez nem az én országom. Ami az enyém, az talán a négy fal közti világ, az utca egy kis szakasza, néhány sziget a városban, egy-két barát és ismerős. Ez a haza, slussz. A karnyújtásig érő felelősség. Ami a tévében van, az csak kirakat, illúzió. Kénytelen voltam elfogadni, hogy biza a gulyás sem robban. És langyosan is le lehet nyelni.
Ez a pár nap karácsony előtt ezért is volt megnyugtató: lám, az ország visszaszerezhető. Nem birtokolható, nem kisajátítható. Csak az öröm más. A ’89-es karácsonyt igazi eufória kísérte. A felszabadultságnak egy olyan érzete, amit nem hiszem, hogy valaha érezni fogok még. Anyámat a házaspár kivégzése után megölelte a román szomszéd, pedig a társasházban ő volt a leggyűlöltebb ember, azt is terjesztették róla, hogy besúgó, pedig csak egy piti alak volt, aki minden évvel nagyobb részt hasított ki magának a közös udvarból, hogy bevesse hagymával, paradicsommal. De az az ölelés őszinte volt. Hirtelen hihetővé vált, hogy lehet valami minimum, amelyre két ennyire különböző világ is építhet valami közöset. Nem így lett, de ez már más kérdés. Az eufória nem tartós gyógyszer.
Most ennek a közösnek nyoma sincs. Azért ragaszkodom a jelenlegi rendszert kedvelő, érte szinte mámorosan rajongó ismerőseimhez a közösségi térben, mert mindenáron látni szeretném a véleményüket. Látni, hogy hol tartunk. A buborékérzet ugyanis hamis feltevésekhez vezet. Ha más nem is látszik, az biztosan, hogy az ölelésnek semmi esélye. Ami itt kevéske győzelem, az ott elemi veszteség. És ezt egyelőre nem lehet meghaladni, áthidalni. Fél országokban fogunk élni, ki tudja meddig. Itt fél királyság, amott fél köztársaság. És örüljünk, ha mindez nem csap majd át gyilkos indulatba. Mert a kikapart egzisztencia féltése és a nincs vesztenivalónk bátorsága igencsak gyúlékony elegy. Ha valami robbanni tud, hát ez biztosan.
Nekünk is szerencsénk volt a decembert gyorsan követő márciusban, hogy valamiért – ki tudja miért – nem ültünk fel az állami szinten szervezett provokációnak (inkább: gyűlöletkeltésnek), nem ugrottunk egymásnak véglegesen magyarok és románok, jóvátehetetlenül. Sütő András fél szeme, párnapos zűrzavar, néhány sokkoló kép, néhány illúzió elvesztése volt az ára annak, hogy nem lett Erdélyből egy másik Jugoszlávia. De jött Funar és a gyanakvás, a nemzetiszínű kukák és padok, kiásott gödrök és bizarr szobrok, hosszú mosolyszünet.
Vajon mikor térünk vissza ahhoz a pillanatnyi tudáshoz, amely a kommunista berendezkedések megszüntetéséhez vezetett? Ahhoz, hogy az ellenvélemény tisztelete nélkül nemhogy demokrácia, de semmi nincs: közösen lakható tér. Az ellenvélemény elhangzása elemi érdek és nem a gyűlölet kezdete. És akkor a lehetséges közös tervekről még nem is beszéltem.
Néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha az elmúlt közel harminc év java részét nem a revans, a „kaparj kurta, neked is lesz” felfogása, az új „arisztokrácia” kiépülése, az egyre élesebb szembenállás vitte volna el, hanem – még kimondani is abszurd – az ország építése. Milyen Budapesten élhetnénk most? Ki vehetné el tőlünk a büszkeséget?