Bóta Gábor: Elmaradt Kossuth-díj

Publikálás dátuma
2018.12.26 13:00
MOHÁCSI JÁNOS - Minden rendszer számára rebellisnek számít a rendező
Fotó: / Horváth Judit
Mohácsi János sok tekintetben partizán, kilóg a sorból, örök nyughatatlan, ha úgy tetszik, békétlen, ezt már első, igazán nagy port felvert rendezése, a Hogyan vagy partizán?, avagy Bánk bán is bizonyította. Tényleg partizán módra csinálta. Amatőr színházas múltja után Ascher Tamás invitálta Kaposvárra. Pöttömnyi szerepeket játszott. De a stúdióban hatalmas lendülettel, éjszakánként, főleg hozzá hasonló, fiatal segédszínészekkel próbálta a Bánk bán vad, elementáris, minden hősi pátosztól mentes változatát. Akkori átütő erejű rendezése már mutatta mostani munkáinak a stílusjegyeit. Erősen abszurdba hajlott, gyakran üvöltően hangos volt, tele elementáris tömegverekedéssel, szó szerint vett gyilkos humorral. Akkor is röhögtünk, ha éppen ledöftek valakit, mert rengeteget röhögtünk, de ez nem ritkán a torkunkra is fagyott, mert éppen a tragikus események kerültek előtérbe, vagy a komikum mesterien keveredett dermesztő szituációkkal. Teli volt vérrel a színpad, főleg sejtelmes félhomály uralta, a helyzetek már-már horrorra hasonlítottak, lidérces zenével megtámogatva.
Miután Gertrudist megölték, a sokadik emeletről, egy koporsó tetejéről lecsúsztatták a mélybe az igazi ablakon keresztül. A produkció olyan hőfokú volt, hogy a nézők közül többen iszonyú sikolyt hallattak, akkora volt a téboly, a felfokozott indulat, hogy hihető lett, a szereplők akár valódi gyilkosságot is elkövetnek. Valószínűleg az alsó emeleten elhelyeztek egy hálót, abba pottyanhatott szegény színésznő. Rimánkodtunk a szereplőknek, hogy árulják el a fortélyt, de a világért se nem tették. Azóta ezt nem is tartom fontosnak, mert az egész lelemény nem ért volna fabatkát se, ha nem teremtik meg a kiszolgáltatottságnak, a félelemnek, a totálisan eldurvult agressziónak azt a lúdbőröztetően lidérces légkörét, amiben csak egy pillanatra is megfordulhat bárki fejében, hogy a színésznő kidobása az ablakon valódi gyilkosság.
Mohácsi következő produkciója, a Tévedések végjátéka, avagy tévedések víg játéka, Shakespeare nyomán, sem volt könnyed móka, kacagás, ahogy oly sokszor játszani szokták, az ikerszereplők okozta helyzetkomikumok garmadájára alapozva. A tévedések elkerülése végett, Mohácsi elképesztően érti a helyzetkomikumokat is, remek példa rá mondjuk Feydeau Bolha a fülbe című bohózata, amit háromszor is pompásan megrendezett.
Mindez azért jutott eszembe, mert most mutatták be az Örkény Színházban Szép Ernő Patika című darabját az ő rendezésében. Hát ebben is olyan verekedést rittyent halál pontos koreográfiával, gyűlölködő tekintetekkel, végletesen elszabadult indulatokkal, hogy az egyszerre lúdbőröztető, miközben meg kell szakadni a nevetéstől. Kijátszat mindent rendesen, alaposan, tán ezért hosszabbak a megszokottnál a produkciói. A Patika is este háromnegyed 11-ig tart. Szokták is mondani, cukkolják vele, hogy egy-egy óra általában kihúzható az előadásaiból. Ilyenkor felfortyan, máskor csak néz és néz, enyhe mosollyal. Igen szelíd, halk szavú férfiúnak tűnik, aki pedig sokszor durván keményeket rendez. Megmutatja az ember sátánfattya jellegét, miközben temérdek humánum süt belőle és a produkcióiból ugyancsak. Gondolhatnánk, hogy vasmarokkal próbál, de épp ellenkezőleg, szívesen meghallgat mindenkit, boldogan használja a színészek ötleteit, igencsak épít az egyéniségükre. És öccsével, az Isó becenévre hallgató Istvánnal, a próbák utolsó szakaszában is írnak, ha új darabot, azt, ha régit mutatnak be, akkor átírnak, húznak, jeleneteket helyeznek ide-oda, betoldanak, szavakat változtatnak meg, nem ritkán gyilkos, ütős, maró poénokat ötölnek ki. Olyan színészek, akik még nem dolgoztak velük, megrémülhetnek, hogy mi lesz ebből, ez merő kuszaság, a bemutató előtt néhány nappal még azt sem tudják, mit mondanak a harmadik felvonásban. De a tapasztaltabbak már tudják, hogy amikorra kell, összeáll a dolgok zöme, ha netán a premierre nem, majd a tizedik előadásra.
Mohácsi rendezései általában nem szétesnek, hanem összeérnek. Többször láttam jóval a premier után újra az előadásait, és azt tapasztaltam, hogy még ütősebbek, sokrétegűbbek, kidolgozottabbak, árnyaltabbak lettek. Tény ami tény, nem egyszer kellett miatta premiert elhalasztani. Mondták is, hogy felborul a hibájából az évad. Amikor erre rákérdeztem egy interjúban, a maga lakonikus, ironikus módján azt válaszolta, hogy ő még soha nem látott felborult évadot. Mostanában már nincs ilyen, amióta kiebrudalták a kaposvári színházból, és becsapta maga mögött az ajtót, meg se hallgatva, hogy az akkori direktor, Rátóti Zoltán, miután az utolsó ottani rendezését agyba-főbe dicsérte, miért is gondolja úgy, hogy a következő szezonban ne a Csiky Gergely Színházban dolgozzon. Kénytelen jó néhány teátrum üzemmenetéhez igazodni. Nem késnek már miatta a premierek, akár négy produkciót is rendez egy szezonban, vagy ki tudja, tán volt az már öt is. Ez olykor meglátszik a színvonalon, nem érződik minden olyan nagy dobásnak, mint valaha, de hát meg kell élni. És, ha van is önismétlés, más társulat fazonjához igazított repríz, akkor is, a minőség jóval felette van a magyar átlagnak. Volt időszak, amikor a színikritikusok díjára szinte bérlete volt. Zsótér Sándorral versenyben őt díjazták a legtöbbször a Pécsi Országos Színházi Találkozón. Szakmai felkészültsége, ihletettsége, a társulatokra gyakorolt rendkívül pozitív hatása, bárhol is dolgozik, vitathatatlan. És bár a napokban már a hatvanadik évébe lépett, és lefegyverző teljesítmény van mögötte, mégis elfelejtettek neki Kossuth-díjat adni.
Rebellisnek számít minden rendszer számára. Előszeretettel taglalja a puha, a közepes és a kemény diktatúra természetrajzát. Vissza-visszatér a fasizmus, az antiszemitizmus, rasszizmus kérdéséhez, és például olyan bámulatos előadást rendez belőle, mint a Dohány utcai seriff, ami szerencsére hosszú ideje műsoron van. A Csak egy szög a cigányok tarthatatlan helyzetét taglalta húsba vájó módon. Az Egyszer élünk több rendszeren keresztül is rávilágított a hatalom rút természetrajzára. Az 56 06/ őrült lélek vert hadak, amiben az 56-os eseményeket ábrázolta, ahogyan ő látta, politikai indulatokat is felkorbácsolt. Bizonyos nyilatkozataiból pedig elég egyértelműen kiderül, hogy nem túl nagy híve, annak, ami most van. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy illiberializmus helyett demokráciára, köztársaságra, kirekesztés helyett befogadásra vágyik. Szóval egy ideig még nyilvánvalóan várhat az amúgy rég kiérdemelt Kossuth-díjra. De ennél lényegesen fontosabb, hogy erőteljes, messze visszhangzó produkciókat rendez, melyekkel sokaknak okoz örömet.
2018.12.26 13:00
Frissítve: 2018.12.26 15:58

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34