Szüdi János: Készítsünk számvetést!

Publikálás dátuma
2018.12.26 08:30
NEM LÁT, NEM BESZÉL, NEM HALL - Hazánkban kelendő a fülviasz és a szemellenző, de szájzárból több is fogyhatna
Fotó: Shutterstock/
A Horthy-korszak propagandája Trianon revíziójára, az antiszemitizmusra és az antibolsevizmusra épült. Mindhárom kitartott huszonöt évig, széleskörű társadalmi támogatottságot élvezett, meghatározta a kül- és belpolitika irányát. Ebből a trojkából az ász Trianon volt, amely pártok fölötti nemzeti egységet hozott létre, s amelynek érezhető hatása van a mai kor közgondolkodására is. Jelszavak, jelképek, amelyek nem akarnak eltűnni a fejekből. Amelyek vad indulatokat gerjesztenek ma is.
Az Orbán-korszak propagandája a menekültellenességre, a másság elutasítására, az európai összefogás erősítésének aláásására épül. Mindhárom széleskörű társadalmi támogatottságot élvez, meghatározza a kül- és belpolitika irányát, ezért ennek a hatalomnak is jó esélye van a hosszútávú tervezésre. A menekültektől való félelem pártok fölötti nemzeti egységet kovácsolt össze, elhomályosítva a szegénység, az egészségügy, az oktatás minden gondját és problémáját, az egyre többször napvilágra kerülő, az ország legfelsőbb vezetését érintő korrupciós ügyeket.

A három majom

Úgy tűnik hazánkban igen kelendő a fülviasz és a szemellenző. A szájzárból viszont fogyhatna több is. A három majomból kettő elégedett lehet. A magyarok nem látnak, nem hallanak. Vakon és süketen szidják a kormány által kijelölt ellenséget. Valójában a harmadik majom is elégedett lehetne. Igaz, a magyarok sokat beszélnek, de keveset mondanak. A fejekben minden a régi: Mi magyarok vagyunk! Jobbak mindenkinél! Balsors által üldözött, ellenségeink által szétszakított nemzet. De, mi „Nem engedünk 48-ból, piros, fehér, zöld zászlóból,/Az aradi 13-mat, megbosszuljuk mindahányat,/Tűzzel, vassal sejehaj! Sírva vígad a Magyar!” (Kárpátia zenekar)
Sikerült! Ismét sikerült megtalálni a lehető legrosszabb megoldást. Megállítani, visszafordítani az idő kerekét. Ezt az eredményt demokratikus úton, szabad választások útján sikerült elérni. Korunk miniszterelnöke büszke lehet teljesítményére: egy ingatag demokráciát sikerült átalakítania biztos talajon álló diktatúrává.
Vajon mi az, ami összehozta, összetartja a tábort? A kiszolgáltatottság? A félelem? A tudatlanság? A tájékozatlanság? Az irigység? A vakhit? Mindez együtt és külön-külön. Létezik azonban egy mindennél szilárdabb kovász: a tisztességtelenség erénye. Azt mondják: ha a magyar utolsóként lép be a forgóajtón, akkor is elsőként jön ki. Ez az ügyeskedés jellemzi az országot, átitatva az itt élők lelkét. Kijátszani, kicselezni egymást, a hatalmat. Megkeresni, megtalálni a kiskaput. Csak az a fontos, ami nekem jó. Ezzel a mentalitással akadályozta meg hosszú időn keresztül a magyar nemesi osztály az ország fejlődését segítő reformok bevezetését, például a közös teherviselést, a jobbágyság felszabadítását, a nemzetiségi jogok érvényesítését. Ezzel a mentalitással alakították ki az itt élők az alámerülés taktikáját, a nem politizálás filozófiáját. Össznemzeti játék ez, amelynek szabályai egyre kifinomultabbá váltak, amelyben a tisztességtelen hatalom tudatosan rájátszik az alattvalók túlélés iránti igényére, szándékosan teremt olyan helyzeteket, amelyek csábítanak a normaszegésre, amelyek felett szemet lehet hunyni. Így válik mindenki a hatalom cinkosává, zsarolhatóvá, érdekeltté a változatlanságban. Annak a kisebbségnek kell félnie, amelyik nem akar részt venni az „aki nincs ellenünk, az velünk van” játékban.

A hagyomány kötelez

Talán még van, aki emlékszik a Trabantba gyömöszölt félhalott nagymamára, aki ötven dollárral növelte a család ausztriai vásárlási keretét? Talán még van, aki emlékszik a gazdasági munkaközösségekre, az állami tulajdonban lévő eszközökkel és nyersanyagokkal saját haszonra termelésre? Talán még van, aki emlékszik a presszós kisasszonynak csúsztatott „bélásra”, a jobb kávé reményében, a közértes kisasszony telefonjára: itt a banán! Talán még van, aki emlékszik a csempészett lemezekre, farmerokra? Nem baj, ha úrrá lesz rajtunk a nemzeti amnézia. Van élő gyakorlat: ki kér számlát a vízvezeték-szerelőtől; ki nem kéri - adott esetben - befolyásos rokona közbelépését; ki nem ad hálapénzt az orvosnak; ki nem „tejel” a jó üzlet összehozójának? Ezek a példák igazolják, beteg a társadalom. Hosszú ideje beteg és nem is kicsit. „Nálunk ritkán pattannak ki panamák. Mert mi regarddal vagyunk egymás iránt. Én panamázom, te panamázol, ő panamázik. Mind panamázunk.” - írta Ady 1903-ban Panama és anarchia című cikkében, a Nagyváradi Naplóban. Miért szólnak a máról a több mint száztíz éve leírtak? Azért, mert az eltelt idő, az államformák változásai, a kormányváltások ellenére megmaradtak a feudális viszonyok, az úr és szolga kapcsolatok.
Egy rövid ideig úgy tűnt, van remény a gyógyulásra. Egészen addig, ameddig a hatalomra került Fidesz baráti társaság fel nem ismerte, az szolgálja érdekeit, ha visszafordítja a felépülés folyamatát és konzerválja a kóros állapotokat. Meghirdette a Jó Állam felépítésének programját, amelynek végrehajtásakor lebontotta a jogállamot. Nem volt nehéz a dolga. Elég volt a még nyitott sebekbe - gyógyszer helyett - homokot szórni, a rövidlátóknak szemüveg helyett szemmaszkot adni.
A trükk bevált. Sajtószabadság, véleménynyilvánítás szabadsága, tanszabadság, gyülekezési jog, vallásszabadság, egyesülési jog, jogbiztonság, korlátozott és ellenőrzött hatalom. Üres szavak. Nem hiányozó jogok. Működő oktatási rendszer, működő egészségügyi rendszer, működő szociálpolitikai rendszer, működő közszolgáltatások. Felesleges kiadások. Nem hiányzó javak. Amíg szilárd a kerítés, hihető minden orbáni állítás: a szegény tehet arról, hogy szegény, gyermekének nem kell tanulnia, maradjon az is szegény, az ország jobban teljesít, soha nem épült ennyi aréna, kisvasút, kerékpárút, kilátó. Mint ahogy el kell hinni azt is, 2030-ra Magyarország az Európai Unió öt legjobb országa közé fog tartozni. Pedig nem kellene elhinni, amit mond, erre figyelmeztette is a hallgatóságot: „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok.” Rodolfo is figyelmeztette nézőit: „Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!”

Micsoda különbség

A bűvész trükkjei évtizedeken át szebbé tették sokunk gyermekkorát. Tátott szájjal csodáltuk, amint varázspálcája intésére eltűnnek a tárgyak, regenerálódnak a széttépett újságlapok, kiemelkednek a pakliból a közönségből kihívott gyermek által elrejtett kártyalapok. Orbán trükkjei tönkreteszik az országot. Hitetlenkedve „csodáljuk”, ahogy tíz és tízmilliárdokat reptet át az államkasszából a magánkasszákba, lefoglalja és újraosztja, vagy államosítja mások vagyonát, szétzilálja a működő rendszereket, nemzetstratégiai jelentőségűnek nyilvánít ügyeket, kivonva ezáltal azokat minden jogszabály hatálya alól. Mégis, kiemelkedő produkciója a parlamentarizmus felszámolása. Az Országgyűlés munkája nyomon-követhetetlen. A sajtó jelenlétét a házelnök korlátozta. A folyamatos „élő” közvetítés az ülésteremből megszűnt. A házelnök és helyettesei megregulázzák az ellenzéki képviselőket, megvonva hozzászólási jogukat, súlyos bírsággal sújtva őket. Az ellenzék által benyújtott törvényjavaslatok nem kerülnek megvitatásra. A kijelölt bizottság vitára alkalmatlannak nyilvánítja őket. A kormány törvényjavaslatai nincsenek előkészítve, előzetes egyeztetésük elmarad, nem kapcsolódik hozzájuk hatástanulmány, megismerésükre sokszor nincs idő, a benyújtás, a tárgyalás és az elfogadás egyetlen nap alatt lezajlik. Nincs érdemi vita. Kormánypárti képviselő módosító indítványt csak kormányzati engedéllyel nyújthat be. Az ellenzéki képviselő módosító indítványát elutasítja a kormánytöbbség. Az Országgyűlés kormánypárti oldala nem kételkedik. Minden „rájuk bízott” törvényjavaslatot megszavaz, nem mérlegelve következményeit.
Érdemes kitérni az éves költségvetési törvény sajátosságaira. Olyan időpontban (májusban) készítik és fogadják el (június-július) amikor a megalapozott döntéshez szükséges makrogazdasági adatok nem állnak rendelkezésre. Nincs is szükség rájuk, mivel a benne foglaltak a kormányt nem kötik. A törvény szinte minden költségvetési előirányzat átcsoportosítására és tetszés szerinti elosztására felhatalmazást ad a kormánynak. A kormány milliárdok sorsáról dönthet, bármelyik belföldi vagy határon túli szervezetnek, személynek, bármilyen feladathoz, bármekkora összegben vissza nem térítendő támogatást adhat, azt megemelheti, a felhasználási határidőket meghosszabbíthatja.
Elkészült az idei karácsonyi ajándék-törvénycsomag. A kormánypárti képviselők bizonyíthatták lojalitásukat. Miről döntöttek? Többek között a különböző vallások és híveik rangsorolásáról, a másodrangúvá besorolt egyházak jogfosztásáról; a miniszterelnöki hatalom korlátlan kiterjesztéséről, a kormányzati feladatokban résztvevők politikai alávetettségéről; a munkavállalói terhek megnöveléséről; bárkinek, bármikor, bárhol történő megfigyelésének legalizálásáról; a zsidó és más vallásúak összeírásáról; a földtulajdon feletti rendelkezési jog korlátozásáról.
Az ajándékot illik illően megköszönni. Nemcsak a törvények ellen tüntető utcán fagyoskodóknak. Erre 2019-ben kétszer is lehetősége lesz a választóknak. Készítsen ehhez mindenki számvetést. 
P.S.: Ezt az ajándékot nem tudták lenyeletni a címzettekkel. Vajon megakad-e a szakácsok torkán?
2018.12.26 08:30
Frissítve: 2018.12.26 08:30

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34