Szüdi János: Készítsünk számvetést!

Publikálás dátuma
2018.12.26. 08:30
NEM LÁT, NEM BESZÉL, NEM HALL - Hazánkban kelendő a fülviasz és a szemellenző, de szájzárból több is fogyhatna
Fotó: Shutterstock
A Horthy-korszak propagandája Trianon revíziójára, az antiszemitizmusra és az antibolsevizmusra épült. Mindhárom kitartott huszonöt évig, széleskörű társadalmi támogatottságot élvezett, meghatározta a kül- és belpolitika irányát. Ebből a trojkából az ász Trianon volt, amely pártok fölötti nemzeti egységet hozott létre, s amelynek érezhető hatása van a mai kor közgondolkodására is. Jelszavak, jelképek, amelyek nem akarnak eltűnni a fejekből. Amelyek vad indulatokat gerjesztenek ma is.
Az Orbán-korszak propagandája a menekültellenességre, a másság elutasítására, az európai összefogás erősítésének aláásására épül. Mindhárom széleskörű társadalmi támogatottságot élvez, meghatározza a kül- és belpolitika irányát, ezért ennek a hatalomnak is jó esélye van a hosszútávú tervezésre. A menekültektől való félelem pártok fölötti nemzeti egységet kovácsolt össze, elhomályosítva a szegénység, az egészségügy, az oktatás minden gondját és problémáját, az egyre többször napvilágra kerülő, az ország legfelsőbb vezetését érintő korrupciós ügyeket.

A három majom

Úgy tűnik hazánkban igen kelendő a fülviasz és a szemellenző. A szájzárból viszont fogyhatna több is. A három majomból kettő elégedett lehet. A magyarok nem látnak, nem hallanak. Vakon és süketen szidják a kormány által kijelölt ellenséget. Valójában a harmadik majom is elégedett lehetne. Igaz, a magyarok sokat beszélnek, de keveset mondanak. A fejekben minden a régi: Mi magyarok vagyunk! Jobbak mindenkinél! Balsors által üldözött, ellenségeink által szétszakított nemzet. De, mi „Nem engedünk 48-ból, piros, fehér, zöld zászlóból,/Az aradi 13-mat, megbosszuljuk mindahányat,/Tűzzel, vassal sejehaj! Sírva vígad a Magyar!” (Kárpátia zenekar)
Sikerült! Ismét sikerült megtalálni a lehető legrosszabb megoldást. Megállítani, visszafordítani az idő kerekét. Ezt az eredményt demokratikus úton, szabad választások útján sikerült elérni. Korunk miniszterelnöke büszke lehet teljesítményére: egy ingatag demokráciát sikerült átalakítania biztos talajon álló diktatúrává.
Vajon mi az, ami összehozta, összetartja a tábort? A kiszolgáltatottság? A félelem? A tudatlanság? A tájékozatlanság? Az irigység? A vakhit? Mindez együtt és külön-külön. Létezik azonban egy mindennél szilárdabb kovász: a tisztességtelenség erénye. Azt mondják: ha a magyar utolsóként lép be a forgóajtón, akkor is elsőként jön ki. Ez az ügyeskedés jellemzi az országot, átitatva az itt élők lelkét. Kijátszani, kicselezni egymást, a hatalmat. Megkeresni, megtalálni a kiskaput. Csak az a fontos, ami nekem jó. Ezzel a mentalitással akadályozta meg hosszú időn keresztül a magyar nemesi osztály az ország fejlődését segítő reformok bevezetését, például a közös teherviselést, a jobbágyság felszabadítását, a nemzetiségi jogok érvényesítését. Ezzel a mentalitással alakították ki az itt élők az alámerülés taktikáját, a nem politizálás filozófiáját. Össznemzeti játék ez, amelynek szabályai egyre kifinomultabbá váltak, amelyben a tisztességtelen hatalom tudatosan rájátszik az alattvalók túlélés iránti igényére, szándékosan teremt olyan helyzeteket, amelyek csábítanak a normaszegésre, amelyek felett szemet lehet hunyni. Így válik mindenki a hatalom cinkosává, zsarolhatóvá, érdekeltté a változatlanságban. Annak a kisebbségnek kell félnie, amelyik nem akar részt venni az „aki nincs ellenünk, az velünk van” játékban.

A hagyomány kötelez

Talán még van, aki emlékszik a Trabantba gyömöszölt félhalott nagymamára, aki ötven dollárral növelte a család ausztriai vásárlási keretét? Talán még van, aki emlékszik a gazdasági munkaközösségekre, az állami tulajdonban lévő eszközökkel és nyersanyagokkal saját haszonra termelésre? Talán még van, aki emlékszik a presszós kisasszonynak csúsztatott „bélásra”, a jobb kávé reményében, a közértes kisasszony telefonjára: itt a banán! Talán még van, aki emlékszik a csempészett lemezekre, farmerokra? Nem baj, ha úrrá lesz rajtunk a nemzeti amnézia. Van élő gyakorlat: ki kér számlát a vízvezeték-szerelőtől; ki nem kéri - adott esetben - befolyásos rokona közbelépését; ki nem ad hálapénzt az orvosnak; ki nem „tejel” a jó üzlet összehozójának? Ezek a példák igazolják, beteg a társadalom. Hosszú ideje beteg és nem is kicsit. „Nálunk ritkán pattannak ki panamák. Mert mi regarddal vagyunk egymás iránt. Én panamázom, te panamázol, ő panamázik. Mind panamázunk.” - írta Ady 1903-ban Panama és anarchia című cikkében, a Nagyváradi Naplóban. Miért szólnak a máról a több mint száztíz éve leírtak? Azért, mert az eltelt idő, az államformák változásai, a kormányváltások ellenére megmaradtak a feudális viszonyok, az úr és szolga kapcsolatok.
Egy rövid ideig úgy tűnt, van remény a gyógyulásra. Egészen addig, ameddig a hatalomra került Fidesz baráti társaság fel nem ismerte, az szolgálja érdekeit, ha visszafordítja a felépülés folyamatát és konzerválja a kóros állapotokat. Meghirdette a Jó Állam felépítésének programját, amelynek végrehajtásakor lebontotta a jogállamot. Nem volt nehéz a dolga. Elég volt a még nyitott sebekbe - gyógyszer helyett - homokot szórni, a rövidlátóknak szemüveg helyett szemmaszkot adni.
A trükk bevált. Sajtószabadság, véleménynyilvánítás szabadsága, tanszabadság, gyülekezési jog, vallásszabadság, egyesülési jog, jogbiztonság, korlátozott és ellenőrzött hatalom. Üres szavak. Nem hiányozó jogok. Működő oktatási rendszer, működő egészségügyi rendszer, működő szociálpolitikai rendszer, működő közszolgáltatások. Felesleges kiadások. Nem hiányzó javak. Amíg szilárd a kerítés, hihető minden orbáni állítás: a szegény tehet arról, hogy szegény, gyermekének nem kell tanulnia, maradjon az is szegény, az ország jobban teljesít, soha nem épült ennyi aréna, kisvasút, kerékpárút, kilátó. Mint ahogy el kell hinni azt is, 2030-ra Magyarország az Európai Unió öt legjobb országa közé fog tartozni. Pedig nem kellene elhinni, amit mond, erre figyelmeztette is a hallgatóságot: „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok.” Rodolfo is figyelmeztette nézőit: „Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!”

Micsoda különbség

A bűvész trükkjei évtizedeken át szebbé tették sokunk gyermekkorát. Tátott szájjal csodáltuk, amint varázspálcája intésére eltűnnek a tárgyak, regenerálódnak a széttépett újságlapok, kiemelkednek a pakliból a közönségből kihívott gyermek által elrejtett kártyalapok. Orbán trükkjei tönkreteszik az országot. Hitetlenkedve „csodáljuk”, ahogy tíz és tízmilliárdokat reptet át az államkasszából a magánkasszákba, lefoglalja és újraosztja, vagy államosítja mások vagyonát, szétzilálja a működő rendszereket, nemzetstratégiai jelentőségűnek nyilvánít ügyeket, kivonva ezáltal azokat minden jogszabály hatálya alól. Mégis, kiemelkedő produkciója a parlamentarizmus felszámolása. Az Országgyűlés munkája nyomon-követhetetlen. A sajtó jelenlétét a házelnök korlátozta. A folyamatos „élő” közvetítés az ülésteremből megszűnt. A házelnök és helyettesei megregulázzák az ellenzéki képviselőket, megvonva hozzászólási jogukat, súlyos bírsággal sújtva őket. Az ellenzék által benyújtott törvényjavaslatok nem kerülnek megvitatásra. A kijelölt bizottság vitára alkalmatlannak nyilvánítja őket. A kormány törvényjavaslatai nincsenek előkészítve, előzetes egyeztetésük elmarad, nem kapcsolódik hozzájuk hatástanulmány, megismerésükre sokszor nincs idő, a benyújtás, a tárgyalás és az elfogadás egyetlen nap alatt lezajlik. Nincs érdemi vita. Kormánypárti képviselő módosító indítványt csak kormányzati engedéllyel nyújthat be. Az ellenzéki képviselő módosító indítványát elutasítja a kormánytöbbség. Az Országgyűlés kormánypárti oldala nem kételkedik. Minden „rájuk bízott” törvényjavaslatot megszavaz, nem mérlegelve következményeit.
Érdemes kitérni az éves költségvetési törvény sajátosságaira. Olyan időpontban (májusban) készítik és fogadják el (június-július) amikor a megalapozott döntéshez szükséges makrogazdasági adatok nem állnak rendelkezésre. Nincs is szükség rájuk, mivel a benne foglaltak a kormányt nem kötik. A törvény szinte minden költségvetési előirányzat átcsoportosítására és tetszés szerinti elosztására felhatalmazást ad a kormánynak. A kormány milliárdok sorsáról dönthet, bármelyik belföldi vagy határon túli szervezetnek, személynek, bármilyen feladathoz, bármekkora összegben vissza nem térítendő támogatást adhat, azt megemelheti, a felhasználási határidőket meghosszabbíthatja.
Elkészült az idei karácsonyi ajándék-törvénycsomag. A kormánypárti képviselők bizonyíthatták lojalitásukat. Miről döntöttek? Többek között a különböző vallások és híveik rangsorolásáról, a másodrangúvá besorolt egyházak jogfosztásáról; a miniszterelnöki hatalom korlátlan kiterjesztéséről, a kormányzati feladatokban résztvevők politikai alávetettségéről; a munkavállalói terhek megnöveléséről; bárkinek, bármikor, bárhol történő megfigyelésének legalizálásáról; a zsidó és más vallásúak összeírásáról; a földtulajdon feletti rendelkezési jog korlátozásáról.
Az ajándékot illik illően megköszönni. Nemcsak a törvények ellen tüntető utcán fagyoskodóknak. Erre 2019-ben kétszer is lehetősége lesz a választóknak. Készítsen ehhez mindenki számvetést. 
P.S.: Ezt az ajándékot nem tudták lenyeletni a címzettekkel. Vajon megakad-e a szakácsok torkán?
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Fél világok

Publikálás dátuma
2018.12.24. 11:31
ROMÁNIA, ’89 KARÁCSONYA - „Emlékszem a véres pillanatokat megelőző bénult időszakra”
Fotó: JOEL ROBINE / AFP
A világért sem vonnék párhuzamot a két eseménysor között, de a mostani tüntetések képei kapcsán eszembe jut az a pár decemberi nap ’89-ből, amit jobb híján forradalomnak, vagy rendszerváltásnak neveztünk Romániában. De még ennél is élesebben emlékszem a véres pillanatokat megelőző bénult időszakra, amelyet a közvélekedés csak így fejezett ki: a puliszka nem robban. Vagyis történhet bármi, kitalálhat akármilyen bornírtságot a diktatúra, a románok azt is le fogják nyelni, ahhoz is szolgai módon alkalmazkodnak majd, csak „rosszabb ne legyen” alapon. Az ugyanis általánosan elfogadott tétel volt (legalábbis a mi családunkban), hogy a fennálló helyzet egyértelműen a románok felelőssége, a diktatúra az ő bizniszük, hiszen ők a többségi nemzet, nekünk ehhez semmi közünk. Ha rajtunk múlna, már rég megoldottuk volna a dolgot. De hát nem rajtunk múlt, mi csak kényszerűségből robogtunk azon a sehova sem tartó vonaton.
Most már jobban értem a beletörődés pszichózisát, és még csak diktatúra sem kellett hozzá, csak egy igazán önhitt, autoriter rendszer. Némi megrökönyödéssel tapasztaltam magamon, hogy mi mindent meg lehet szokni, mi mindent el lehet viselni kisebb-nagyobb apátiával, tehetetlenséggel és keserűséggel. Hiszen hozzászoktam az Alkotmánybíróság súlytalanításához, átléptem a Népszabadság megszüntetésén, magamban dohogtam Mészáros Lőrinc üstökösszerű felemelkedésén, és úgy viszonyultam a propagandával kibélelt közmédiához, mint annak idején a megyei napilapokhoz, amelyekben csak az apróhirdetéseket és a gyászjelentéseket néztük át az utolsó oldalon. A többi ment a kukába. Ahogy annyi más is. Végignéztem, ahogy közellenséget faragnak Sorosból és „követőiből”, a még arctalanabb migránsokból, és mindezt olyan buzgalommal és hatékonysággal, ahogy csak egy önkényuralom tudja bűnbakká tenni a neki nem tetszőket, mert félti a hatalmát. És közben folyamatosan alakult ki bennem ugyanaz a furcsa érzés, ami állandó élménye volt egy romániai kisebbséginek: ez nem az én országom. Ami az enyém, az talán a négy fal közti világ, az utca egy kis szakasza, néhány sziget a városban, egy-két barát és ismerős. Ez a haza, slussz. A karnyújtásig érő felelősség. Ami a tévében van, az csak kirakat, illúzió. Kénytelen voltam elfogadni, hogy biza a gulyás sem robban. És langyosan is le lehet nyelni.
Ez a pár nap karácsony előtt ezért is volt megnyugtató: lám, az ország visszaszerezhető. Nem birtokolható, nem kisajátítható. Csak az öröm más. A ’89-es karácsonyt igazi eufória kísérte. A felszabadultságnak egy olyan érzete, amit nem hiszem, hogy valaha érezni fogok még. Anyámat a házaspár kivégzése után megölelte a román szomszéd, pedig a társasházban ő volt a leggyűlöltebb ember, azt is terjesztették róla, hogy besúgó, pedig csak egy piti alak volt, aki minden évvel nagyobb részt hasított ki magának a közös udvarból, hogy bevesse hagymával, paradicsommal. De az az ölelés őszinte volt. Hirtelen hihetővé vált, hogy lehet valami minimum, amelyre két ennyire különböző világ is építhet valami közöset. Nem így lett, de ez már más kérdés. Az eufória nem tartós gyógyszer.
Most ennek a közösnek nyoma sincs. Azért ragaszkodom a jelenlegi rendszert kedvelő, érte szinte mámorosan rajongó ismerőseimhez a közösségi térben, mert mindenáron látni szeretném a véleményüket. Látni, hogy hol tartunk. A buborékérzet ugyanis hamis feltevésekhez vezet. Ha más nem is látszik, az biztosan, hogy az ölelésnek semmi esélye. Ami itt kevéske győzelem, az ott elemi veszteség. És ezt egyelőre nem lehet meghaladni, áthidalni. Fél országokban fogunk élni, ki tudja meddig. Itt fél királyság, amott fél köztársaság. És örüljünk, ha mindez nem csap majd át gyilkos indulatba. Mert a kikapart egzisztencia féltése és a nincs vesztenivalónk bátorsága igencsak gyúlékony elegy. Ha valami robbanni tud, hát ez biztosan.
Nekünk is szerencsénk volt a decembert gyorsan követő márciusban, hogy valamiért – ki tudja miért – nem ültünk fel az állami szinten szervezett provokációnak (inkább: gyűlöletkeltésnek), nem ugrottunk egymásnak véglegesen magyarok és románok, jóvátehetetlenül. Sütő András fél szeme, párnapos zűrzavar, néhány sokkoló kép, néhány illúzió elvesztése volt az ára annak, hogy nem lett Erdélyből egy másik Jugoszlávia. De jött Funar és a gyanakvás, a nemzetiszínű kukák és padok, kiásott gödrök és bizarr szobrok, hosszú mosolyszünet.
Vajon mikor térünk vissza ahhoz a pillanatnyi tudáshoz, amely a kommunista berendezkedések megszüntetéséhez vezetett? Ahhoz, hogy az ellenvélemény tisztelete nélkül nemhogy demokrácia, de semmi nincs: közösen lakható tér. Az ellenvélemény elhangzása elemi érdek és nem a gyűlölet kezdete. És akkor a lehetséges közös tervekről még nem is beszéltem.
Néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha az elmúlt közel harminc év java részét nem a revans, a „kaparj kurta, neked is lesz” felfogása, az új „arisztokrácia” kiépülése, az egyre élesebb szembenállás vitte volna el, hanem – még kimondani is abszurd – az ország építése. Milyen Budapesten élhetnénk most? Ki vehetné el tőlünk a büszkeséget?

Tamás Pál: Konzervatív civil társadalom Magyarországon

Publikálás dátuma
2018.12.23. 18:43
Bele vagyunk kényszerítve olyan beszédmódokba, amelyek aláássák a civilitást
Fotó: Shutterstock
A civilitással és a republikánus közösségekkel kapcsolatban újabban Közép-Európában három kérdés merül fel. 
Az első a határok kérdése. A globalizáció új kapcsolatokat teremt; egyrészt megkérdőjelezi a nemzetállamokból kinőtt 20-30-as évekbeli modernitást és a hozzá kapcsolódó civilitást. Kiérlelt válaszok e vonatkozásban egyelőre nincsenek. Hasonlóképpen nem világos mit jelentenének ezek a közösségek az új tagnak jelentkező migránsok számára, hiszen sajátos kulturális tréning nélkül a fennálló közegekbe problémamentesen aligha integrálhatóak.
Másodszor számos metszetben a közösségi média válik integrációs színpaddá, vagy legalább is lehetőséggé, s a különböző csoportok és ideológiák e színekre eltérően reagálnak, másképp mozgósítanak kommunikációs skilleket. Mindez legalábbis részlegesen újrarendezheti, újra is rendezi a politikai teret. A (nemzeti) radikális csoportok, úgy látszik, e térben pillanatnyilag sok más mozgalomnál könnyebben tájékozódnak. Vajon így marad ez egy félnemzedékkel későbben, mondjuk tizenöt év után?
Harmadszor, mi történik a hagyományos republikanizmussal, és általában a civilitással a virtuális kultúrák megerősödése idején? Ez szélesebb ügy a közösségi médiánál, az új technológiák itt feltétlenül átrendezik a késői modernitásból itt maradt civilitás-képeket. Másképp, másokhoz fogunk kötődni.

Új mozgalmak

A bekebelezettség a szovjet impériumban az 50-60-as években tulajdonképpen megkímélt bennünket a demokrácia azon kétségeitől, értelmezési problémáitól, bizonytalan meghatározásaitól, amelyekkel a nyugati teoretikusoknak az 50-70-es években kellett megküzdeniük. Kelet-Európából e dilemmák egyszerűen nem látszottak. S azt, hogy itt voltak, vagy vannak bizonytalanságok, nem akartuk később sem észrevenni. A poszt-89-es politikai választás csőszemlélete visszamenően is érvényes maradt. A kép egészében így is szegényesnek látszott. E belső korlátoknak most is élnek következményei.
A csoportok, és projektek, amelyeket később civil társdalomnak neveztünk, itthon valamikor az 1990-2000-es években álltak össze hálózatokká. Progresszív irányultságuk most visszamenőleg sem kétséges. Foglalkoztak kisebbségekkel, határon túli magyarokkal és helyi romákkal, perifériákra szorított nőcsoportokkal, a gazdasági igazságossággal, a jóléttel, a szegénység korlátozásával. E programoktól igen gyakran idegenkedtek a konzervatív politikai programok, mozgalmak.
Közép-Európában az utolsó másfél évtizedben, bár a baloldalon ezt elismerni nem szokták, mindettől függetlenül megszaporodtak a konzervatív, nemzeti mozgalmak. Ezek között vannak olyanok, amelyet kapcsolódnak illiberális politikai programokhoz. Nem mintha ezek nem lennének fontosak, de amúgy ezekről túl sok szó esik. Másokról azonban nem, pedig ezek sokkal érdekesebbek. Magyarországon, azt hiszem, az ilyesmi egyébként ritkább, de mondjuk Erdély magyar társadalmában egyáltalán nem. De még itthon is jobban oda lehetne figyelni a konzervatív, de pozitív társadalmi programokra, például az egyházak környéken. Nem egyszerűen leírásuk hiányzik, nem tudunk eleget szerepükről az átfogóbb civil hálózatokban sem. Míg a progresszív mozgalmakról sokat tudni vélünk az emberi jogok, a globális környezeti programok, vagy a társadalmi igazságosság vonatkozásában, sokkal korlátozottabbak hiteink e vonatkozásban a konzervatív civilitásról. S igazán nem tudjuk, eszközeik és taktikájuk rendszerként miben tér el egyfelől a progresszív civilitás közegétől, másrészt az illiberális nemzeti mozgalmakétól. De hát egyrészt a konzervatív mozgalmak nem feltétlenül nevezik magukat konzervatívoknak. Sokszor inkább identitás-mozgalmakként szeretik magukat meghatározni, s mert sokféle identitás van, a programok körülöttük is sokfélék. Közük általában nincs egymáshoz. Inkább csak a másik oldalról szoktuk ezeket gyűjtődobozokba összerendezni. Sok konzervatív civil csoportnak nincs köze ilyesmihez vagy az erőszakos taktikákhoz, de ugyanezen a szélesebb ideológiai környéken másoknak igen.

Régi elitek

Sok civil projekt lentről, s elég szélesen építkezik a kiépített elitekkel szemben. A magyar eset az alapiránytól eltér, de azért Kelet-Európában nem olyan kivételes. Itt 1989 a korábbi eliteket viszonylagosan megroppantotta, de nem ásta alapvetően alá. A késő szocialista elitek a mi értelmezésünk szerint a republikánus közösség részei maradtak, de ugyanide integrálódtak a 89 után színre lépett csoportok. Az új eliteket, ha nem is a legradikálisabb csoportjaikat, beengedték. E csoportok pártpolitikailag küzdöttek egymással, de senki sem kételkedett abban, hogy együtt ugyanazt az elitet alkották. S együtt ügyesen inkorporálták a 89 utáni mozgalmakat, melyek azonban nem igazán voltak konzervatívak (radikális nemzetiek pedig csak erős kisebbségükben). Az új konzervatív mozgalmak ily módon itt nem tudták megtisztítani a maguk számára teljesen a terepet.
De a szociális kiegyezés számára igen fontos volt, hogy míg a résztvevő csoportoknak nem kellett attól félniük, hogy a tömegek egy része "vért akar", addig ők a hátuk mögött kiegyeznek. A szövegek kellően forradalmiak voltak ahhoz, hogy lent azt higgyék, ők most kapni fognak valamit. Forradalmat várnak, forradalmat kapnak, így tehát az elitek indokoltan vannak ott, ahol vannak. Megérdemlik. Felküzdötték magukat. A társadalmat az 1990-2000-es években irányító, 1970-80-as években létrejött képzett középosztály ugyan az eddigitől eltérő ideológiával, de a helyén maradt, s a fenti szemantikai okokból következően nem is akarták leváltani. Ez a mi konzervatív civil "nem-fordulatunk", s ebben az össznépi újrepublikanizmusban mindenki bent maradhatott. Persze, ehhez az is kellett, hogy senki se lökje ki a másikat.
Nyilvánvaló azonban, hogy itt retorikai paktumról volt szó. Ezért nevezzük civil konzervatívnak az új rendet, függetlenül attól, hogy a használt szövegekről sokan azt hitték, valódi fordulatot jeleznek. A társadalomszerkezet persze módosult, s kétségtelenül nőttek a különbségek a lent és a fent között. De ha arra figyelünk, hogy Magyarország és az egykori Csehszlovákia Gini koefficiensei Európában a legkiegyensúlyozottabbak közé tartoztak (s igen közel voltak, persze, egy általánosabb alsó szinten a skandinávhoz), s most, miközben a különbségek valóban határozottan növekedtek, a csoportok szintjén ma is viszonylag kiegyenlítettek, és a mérsékeltek közé tartoznak Európában, az összkép még mindig integrált (más transzformációs társadalmakhoz képest). Tehát a rendszerváltás kemény retorikáját nem követték ebben a "konzervatív forradalomban" a 2000-es évek elejéig teljesen új szerkezetek.

Felmondott paktum

Persze, az utolsó 6-8 évben elindult a tulajdon radikálisabb átrendeződése. A kormány köré csoportosuló új csoportok (vidékiek, az eddigi felhalmozásban periferikusan érdekeltek, fiatalabbak) a 2010-es években a fontos, eddig befolyással és meghatározó tulajdonnal rendelkező elitekkel fent és a "szegényekkel" lent megkötött 1989 utáni paktumokat radikálisan felmondták. A konzervatív civil kiegyezés néhány év alatt felrobbant. De nincs nyelv ahhoz, hogy az új szerkezeteket valahogy elnevezzük. Republikánus paktumról ezután már nincs és nem is lehet szó, de senki sem ígérte, hogy a mostani kormányerők bármilyen egyensúly iránt fogékonyak lennének. A korábbi elitek meg, ahol lehet, védekeznek. Igaz, nem is ők voltak az első áldozatok. Helyettük azok a mérsékelt konzervatív mozgalmak morzsolódtak inkább fel, amelyek most álltak volna lábra, de erre már nem jutott idejük, terük, s amelyek, ha valamennyire sikeresekké váltak volna, teret vontak volna el a radikális nemzeti retorikai mozgalmaktól. A balközéposztálytól az új tulajdonszerző rétegek nem vártak semmit, onnan az átállás elméleti lehetőségei sem érdekelték őket. De a civil konzervativizmust, mint mintát minél hamarabb meg kellett fojtani.
Republikánus egyezkedés eközben nem volt sem itt, sem ott. Úgy vélték, a balközéppel már, a neokonzervatívokkal még nem kell egyezkedni. Ami ebben a fázisban érdekes, hogy az egyformán veszélyeztetett és potenciálisan víz alá nyomott balközép és a konzervatív neocivilitás egymással nem tudott, vagy akart legalább részben kiegyezni. Lehet, hogy túl nagy volt a meglepetés, lehet, hogy más személyesebb okok voltak a fontosabbak. Egyébként veszélyeztetettségükben az alsóbb csoportok mozgósítására komolyan senki sem gondolt, s arra sem, hogy ily módon lemond valamilyen civil integrációról. Közben átértékelődik az állam szerepe. Bár erről keveset beszélünk, az új magyar tulajdonosi rétegek többsége állami források nélkül nehezen képest működtetni piacszerűen tulajdonát. Állami tőke, szabályozás, kivételteremtés nélkül láthatóan nincs funkcionáló új magyar gazdaság. Logikája szerint egyre inkább egyfajta államkapitalizmusra emlékeztet a nemzetgazdaság, és a konzervatív civil elméleteknek itthon fogalmunk sincs arról, mit tegyenek ezzel a helyi államkapitalizmussal. Leépíteni egyetlen lépésben ebben a fázisban most láthatóan nem lehetséges. S egy fokig talán be is lehetne építeni valamilyen republikánus közösségi eszmébe. De igazán erre sem gondolnak.
Az egyik legfontosabb gyakorlati kérdés itt maga a radikalizmus értelmezésének határa. A közélet nyelve folyamatosan olyan mértékben durvul, hogy egyre nehezebb legalább egy időre meghatározni, milyen létező nyelvi formáktól kell "civil-védelmi" megfontolásokból elhatárolódni. Nincsenek védett szigetek, ahonnan sikerülne kitiltani, még kevésbé kiirtani az agresszivitást. Aki egy picit szélesebb körben meg akar szólalni, bele van kényszerítve olyan beszédmódokba, amelyek aláássák a civilitást. S ezt ma szinte mindenki megszokta már. Aki mégsem, azt finomkodónak tartják.
A konzervatív civil kitörést valahol e fogalmi keretek mentén kellene újrafogalmazni.
Szerző