Hazánk időjárását egy ciklon alakítja. Szinte megállás nélkül esik, pedig tél van, január. Hó még mindig nem, nem bír esni, így mondja Gréta, pedig hetek óta tart a hideg. De csak az eső esik, ami földet érve, sőt, már estében is megdermed, és végül takonyként csúszik el az úton. Mintha egy óriás éticsiga, helix pomatia ingens, gyűrte volna maga alá a tájat, hogy bosszút álljon többmázsányi társáért, akiket a környéken szedtek össze a hajléktalanok, mert kilójukért nyolcvan, esetleg száz forintot ad a francia vagy török piacra dolgozó exportőr.
Escargot bourguignon, meg a kurva anyátok, morogja az óriás csiga és átmászik a dombon, a völgyön, a sztrádán; nyálkás nyomában hallani, ahogy csattannak és csörömpölnek az autók.
A szibériai eredetű légtömegektől befagyott a víz a kutya táljában. A szomszéd kutyáéban, az én gyepemet ugyan ki nem kaparja, tujáimat le nem hugyozza semmilyen retriever. A reklámújságokat hordó félkegyelmű fiú alkarján, láttam, friss a gipsz, pedig az önkormányzat két gépi és kilenc fő kézi úttisztító segítségével már megkezdte a forgalmasabb utak síkosságmentesítését; ő azonban most is mosolyogva hozza el a hipermarketek evangéliumát a szivargyújtós, fűthető autósülésről és az akciós, félédes Merlot-ról.
Fázik a telep, barátom. A kodályfejű fickó, akinek passzív háza van a dombtetőn, a szülői értekezleten tegnap arról szónokolt, hogy akik vegyestüzelésűvel fűtenek, nemcsak bűzt csinálnak a völgyben, de szmogot is, és még csodálkozunk, hogy a gyerekeink úgy ugatnak, mint a kutyák. De ahogy nyulászkodott, láttam, hogy vesemelegítőt hord ő is.
Pedig hülyeség, Robi, lehet, hogy épp ezt kéne, kutyát tartani. Legyen csak foltos és gazos a kertem, bozontos a sövény, mint apám szemöldöke volt a vége felé. Bár azt hiszem, a szőrt az ülőgarnitúrán sosem tudnám megszokni. Ilyen időben pedig még a kutyát se küldik ki.
Ám a kelet fele örvénylő ciklon csapadékzónája lassan elhagyja a Kárpát-medencét. Nyomában megerősödik a nyugati-északnyugati szél és kisöpri a füstködöt. Vége lesz a szmogriadónak, ami úgyis csak a tévéhíradóban létezett, mint megannyi más. Nálunk talán már ma este véget ér az ítéletidő, majdnem középen vagyunk. Nyugaton állítólag már felszakadozott a felhőzet, süt a száraz, téli nap.
A tököm tele ezzel a hellyel. És ne hidd, hogy csak a csiganyál meg a nyirok miatt: nyáron, de még tavasszal sem szenvedhetem ezt a sejtburjánzást a városon. Az új otthonomat, láthatáron innen, léthatáron túl.
Ez egy kolónia, barátom, ami város nem tud lenni, falu meg nem akar. A szemfényvesztés pedig éppen az, hogy a telep mégsem konténerekből vagy farostlemez-barakkokból áll, hanem kacsalábon forgó villákból. Tudod, errefelé a családi házakat csak így lehet nevezni, villa. A telepesek ezt már-már jezsuita szigorral kérik számon egymáson, rajtam is. Telepes törvény.
Ezek a házak dacosan szakítanak a hetvenes évek első kolóniáinak az építészetével, részint a szögletes korszellem lekerekedése okán, részint pedig azért, mert a funkció is változott. Az egykori víkendházak bábjaiból kifejlődött családi házak mára lakóikkal együtt eltűntek innen. Ha indult is szerves fejlődés, az megtorpant, a mai telepek felépülését pedig ugyanolyan bénult csodálkozással követik az agglomerációs izgalomba belefáradt bennszülöttek, mint egykor őseik követték a pesti kockaházakét.
Az új telep házainak egyetlen küldetése az, hogy megannyi épített szirénként magukhoz csábítsák az ingatlanhirdetést böngészőket és a teleknézőben erre autózókat. Persze, nem ilyenkor, télen: ilyenkor falusias csönd van, a szomszéd kutya ugatása úgy visszhangzik a szürke ég alatt, mintha bádogdobozban szólna.
És akit ezek a szirének elcsábítottak, az elkárhozik, többé nem eresztik. Eladhatatlan házába zárva érti meg minden telepes, hogy a zöldövezeti háromszáznégyszögöle örökre az övé és ő örökre e háromszáznégyszögölé. Így aztán mindannyian tovább szövik a kolónia évtizedes legendáját a pillanatnyilag gyengélkedő piacról, meg arról, hogy az ingatlan még mindig, még így is a legjobb értékőrző: akinek likvid pénz kell, vegyen dollárt az araboktól, ha mer.
A házat végül a lázadók is villának nevezik, bár ők reggelente még kakasok és tyúkok rikoltozását hallják a ködben; pedig a villasoron mindenki esküszik rá, hogy nem tart már baromfit.
E sértődött házak és dizájnolt kertek a révbe érés szirénénekét dúdolják, ám ahogy sötétbe borul a völgy, a telepesek pedig feldöntve és vakon, vízszintesen fekszenek, mindannyian engednek a város tömegvonzásának: álmukban közelítenek hozzá, ott keringenek körötte, kilépnek hús-vér testükből, és velük a ház asztrálteste is kiszáll kőfalai közül, hogy együtt – kutyástul, jakuzzistul és leanderestül – útra keljenek. Olyankor átlebegnek a sztráda és a senkiföldje fölött, amelyet barkácsáruházak, gumis nagykerek és benzinkutak tagolnak, hogy valahol a város közigazgatási határain belül landoljanak, és ott új hont foglaljanak maguknak. Visszatérjenek, barátom.
A telepeseknek végül csak a bosszú marad: az agglomeráció piramisjátéka.
Hallod, itt kétszintes mediterrán villát veszel annyiból, amennyiből odaát, legföljebb három és fél szobát egy társasházban. Így kezdődik a telepes verbunk.
Nézd a gyeptéglám, az ellenáramoltatós medencém, így folytatódik. Nézd a két beállós garázst! Látod a japánakácom, a tujákat körben? Itt egy szál faszban napozhatsz a kertben. Vess egy pillantást a gyerek játszóterére a gumilapokkal, erre még az EU se szólhat egy szót se!
Az? Aranyhal! Kívánj csak hármat, neked dobtam vissza. Vigyázz, meg ne csússz a szélén, alig látszik, fekete a nejlon. Figyeld a támfal termésköveit, a tipegőket a fűben, ez nem az a porózus szar, ami az első télen szétfagy. Észrevetted-e az oldalkertek szélességét? Nálunk a szomszéd nem lát bele a tányérodba. Láttad-e a fenti utcát? Már leaszfaltozták. Jönnek errefelé. És ez az egész telekárban van, mondd meg őszintén, hol érne ennyit a városban a pénzed?
…Hát, az egy jó óra. De miért, aki bent lakik, az nem áll ennyit a dugóban? – így közelít a végéhez a verbunkos nóta. Itt legalább kinn vagy a szabadban, van tér. Ha akarod, bemész, de nem is nagyon akarsz, elmondanám. Van itt nekünk minden. Közel vagyunk. Ha akarom, elköpök a Dunáig. Ez tulajdonképpen már a város, mindegy, milyen színű a busz, úgyis kocsival jársz, nem? Ez az új Rózsadomb, öcsém.
A kevés bennszülött pedig a számozott italboltok korából itt maradt, emberpárás presszókba szorul vissza. És nem érti ezt az egészet, barátom. Ezek a felhőkarcolóinkat fölépítő navajók a masszív, régi flippergép mellett drukkolva, vagy az alpesi táj szamárfüles panorámaposztere előtt cigizve, nem tudnak és nem is akarnak mit kezdeni a pestiek sértett közönyével. Gőgünket és túljátszott barátságosságunkat is csak reakciónak, a zárkózottságukra adott válasznak hiszik. Költséges boldogtalanságunkat szerintem nem sejtik.
De azt látják, azt érzik, hogy nálunk, ebben a szervetlen városrészben, amely elnyelte gyerekkoruk vadonját és fiatalságuk ligetes rejtekhelyeiket, minden dacos lett, minden csakazértis.
Dacos a kerti grillezés és dacos az új cukrászda dicsérete. Dacos a szabadidő, ahogy az életünket töltjük ebben az ingatlan outletben, ahová eleinte csak aludni tértünk meg, míg a gyerek születésével végül magába nem szippantott minket is az iskolai lány-focicsapat vasárnapi meccseinek mocsara, meg a falunap, amelyen a fiunk is föllép, hogy sváb molnártáncot járjon.
Dacos indulásainkat és visszaérkezéseinket látják a navajók, érzik a motor felbőgéséből, ahogy a lízingelt autóinkban gázt adunk, mintha csak fekvőrendőrön jutnánk túl, gázfröccsöt, az Évi presszó előtt, amely az autópálya-felhajtó melletti utolsó, bugyikék épület.
Látják, de nem értik, hogy mi, álomvölgyiek ernyedt, magányos perceinkben úgy ábrándozunk Budapestről, akár Csehov mélabús hősnői Moszkváról. Pedig a város csupán tizenkét versztányira van tőlünk, tiszta időben szinte látni a házak sziluettjét.
