Vonzáskörzet

Részlet
Hazánk időjárását egy ciklon alakítja. Szinte megállás nélkül esik, pedig tél van, január. Hó még mindig nem, nem bír esni, így mondja Gréta, pedig hetek óta tart a hideg. De csak az eső esik, ami földet érve, sőt, már estében is megdermed, és végül takonyként csúszik el az úton. Mintha egy óriás éticsiga, helix pomatia ingens, gyűrte volna maga alá a tájat, hogy bosszút álljon többmázsányi társáért, akiket a környéken szedtek össze a hajléktalanok, mert kilójukért nyolcvan, esetleg száz forintot ad a francia vagy török piacra dolgozó exportőr. Escargot bourguignon, meg a kurva anyátok, morogja az óriás csiga és átmászik a dombon, a völgyön, a sztrádán; nyálkás nyomában hallani, ahogy csattannak és csörömpölnek az autók. A szibériai eredetű légtömegektől befagyott a víz a kutya táljában. A szomszéd kutyáéban, az én gyepemet ugyan ki nem kaparja, tujáimat le nem hugyozza semmilyen retriever. A reklámújságokat hordó félkegyelmű fiú alkarján, láttam, friss a gipsz, pedig az önkormányzat két gépi és kilenc fő kézi úttisztító segítségével már megkezdte a forgalmasabb utak síkosságmentesítését; ő azonban most is mosolyogva hozza el a hipermarketek evangéliumát a szivargyújtós, fűthető autósülésről és az akciós, félédes Merlot-ról. Fázik a telep, barátom. A kodályfejű fickó, akinek passzív háza van a dombtetőn, a szülői értekezleten tegnap arról szónokolt, hogy akik vegyestüzelésűvel fűtenek, nemcsak bűzt csinálnak a völgyben, de szmogot is, és még csodálkozunk, hogy a gyerekeink úgy ugatnak, mint a kutyák. De ahogy nyulászkodott, láttam, hogy vesemelegítőt hord ő is. Pedig hülyeség, Robi, lehet, hogy épp ezt kéne, kutyát tartani. Legyen csak foltos és gazos a kertem, bozontos a sövény, mint apám ­szemöldöke volt a vége felé. Bár azt hiszem, a szőrt az ülőgarnitúrán sosem tudnám megszokni. Ilyen időben pedig még a kutyát se küldik ki. Ám a kelet fele örvénylő ciklon csapadékzónája lassan elhagyja a Kárpát-medencét. Nyomában megerősödik a nyugati-északnyugati szél és kisöpri a füstködöt. Vége lesz a szmogriadónak, ami úgyis csak a tévéhíradóban létezett, mint megannyi más. Nálunk talán már ma este véget ér az ítéletidő, majdnem középen vagyunk. Nyugaton állítólag már felszakadozott a felhőzet, süt a száraz, téli nap. A tököm tele ezzel a hellyel. És ne hidd, hogy csak a csiganyál meg a nyirok miatt: nyáron, de még tavasszal sem szenvedhetem ezt a sejtburjánzást a városon. Az új otthonomat, láthatáron innen, léthatáron túl. Ez egy kolónia, barátom, ami város nem tud lenni, falu meg nem akar. A szemfényvesztés pedig éppen az, hogy a telep mégsem konténerekből vagy farostlemez-barakkokból áll, hanem kacsalábon forgó villákból. Tudod, errefelé a családi házakat csak így lehet nevezni, ­villa. A telepesek ezt már-már jezsuita szigorral kérik számon egymáson, rajtam is. Telepes törvény. Ezek a házak dacosan szakítanak a hetvenes évek első kolóniáinak az építészetével, részint a szögletes korszellem lekerekedése okán, részint pedig azért, mert a funkció is változott. Az egykori víkendházak bábjaiból kifejlődött családi házak mára lakóikkal együtt eltűntek innen. Ha indult is szerves fejlődés, az megtorpant, a mai telepek felépülését pedig ugyanolyan bénult csodálkozással követik az agglomerációs izgalomba belefáradt bennszülöttek, mint egykor őseik követték a pesti kockaházakét. Az új telep házainak egyetlen küldetése az, hogy megannyi épített szirénként magukhoz csábítsák az ingatlanhirdetést böngészőket és a teleknézőben erre autózókat. Persze, nem ilyenkor, télen: ilyenkor falusias csönd van, a szomszéd kutya ugatása úgy visszhangzik a szürke ég alatt, mintha bádogdobozban szólna. És akit ezek a szirének elcsábítottak, az elkárhozik, többé nem eresztik. Eladhatatlan házába zárva érti meg minden telepes, hogy a zöldövezeti háromszáznégyszögöle örökre az övé és ő örökre e háromszáznégyszögölé. Így aztán mindannyian tovább szövik a kolónia évtizedes legendáját a pillanatnyilag gyengélkedő piacról, meg arról, hogy az ingatlan még mindig, még így is a legjobb értékőrző: akinek likvid pénz kell, vegyen dollárt az araboktól, ha mer. A házat végül a lázadók is villának nevezik, bár ők reggelente még kakasok és tyúkok rikoltozását hallják a ködben; pedig a villasoron mindenki esküszik rá, hogy nem tart már baromfit. E sértődött házak és dizájnolt kertek a révbe érés szirénénekét dúdolják, ám ahogy sötétbe borul a völgy, a telepesek pedig feldöntve és vakon, vízszintesen fekszenek, mindannyian engednek a város tömegvonzásának: álmukban közelítenek hozzá, ott keringenek körötte, kilépnek hús-vér testükből, és velük a ház asztrálteste is kiszáll kőfalai közül, hogy együtt – kutyástul, jakuzzistul és leanderestül – útra keljenek. Olyankor átlebegnek a sztráda és a senkiföldje fölött, amelyet barkácsáruházak, gumis nagykerek és benzinkutak tagolnak, hogy valahol a város közigazgatási határain belül landoljanak, és ott új hont foglaljanak maguknak. Visszatérjenek, barátom. A telepeseknek végül csak a bosszú marad: az agglomeráció piramisjátéka. Hallod, itt kétszintes mediterrán villát veszel annyiból, amennyiből odaát, legföljebb három és fél szobát egy társasházban. Így kezdődik a telepes verbunk. Nézd a gyeptéglám, az ellenáramoltatós medencém, így folytatódik. Nézd a két beállós garázst! Látod a japánakácom, a tujákat körben? Itt egy szál faszban napozhatsz a kertben. Vess egy pillantást a gyerek játszóterére a gumilapokkal, erre még az EU se szólhat egy szót se! Az? Aranyhal! Kívánj csak hármat, neked dobtam vissza. Vigyázz, meg ne csússz a szélén, alig látszik, fekete a nejlon. Figyeld a támfal termésköveit, a tipegőket a fűben, ez nem az a porózus szar, ami az első télen szétfagy. Észrevetted-e az oldalkertek szélességét? Nálunk a szomszéd nem lát bele a tányérodba. Láttad-e a fenti utcát? Már leaszfaltozták. Jönnek errefelé. És ez az egész telekárban van, mondd meg őszintén, hol érne ennyit a városban a pénzed? …Hát, az egy jó óra. De miért, aki bent lakik, az nem áll ennyit a dugóban? – így közelít a végéhez a verbunkos nóta. Itt legalább kinn vagy a szabadban, van tér. Ha akarod, bemész, de nem is nagyon akarsz, elmondanám. Van itt nekünk minden. Közel vagyunk. Ha akarom, elköpök a Dunáig. Ez tulajdonképpen már a város, mindegy, milyen színű a busz, úgyis kocsival jársz, nem? Ez az új Rózsadomb, öcsém. A kevés bennszülött pedig a számozott italboltok korából itt maradt, emberpárás presszókba szorul vissza. És nem érti ezt az egészet, barátom. Ezek a felhőkarcolóinkat fölépítő navajók a masszív, régi flippergép mellett drukkolva, vagy az alpesi táj szamárfüles panorámaposztere előtt cigizve, nem tudnak és nem is akarnak mit kezdeni a pestiek sértett közönyével. Gőgünket és túljátszott barátságosságunkat is csak reakciónak, a zárkózottságukra adott válasznak hiszik. Költséges boldogtalanságunkat szerintem nem sejtik. De azt látják, azt érzik, hogy nálunk, ebben a szervetlen városrészben, amely elnyelte gyerekkoruk vadonját és fiatalságuk ligetes rejtekhelyeiket, minden dacos lett, minden csakazértis. Dacos a kerti grillezés és dacos az új cukrászda dicsérete. Dacos a szabadidő, ahogy az életünket töltjük ebben az ingatlan outletben, ahová eleinte csak aludni tértünk meg, míg a gyerek születésével végül magába nem szippantott minket is az iskolai lány-focicsapat vasárnapi meccseinek mocsara, meg a falunap, amelyen a fiunk is föllép, hogy sváb molnártáncot járjon. Dacos indulásainkat és visszaérkezéseinket látják a navajók, érzik a motor felbőgéséből, ahogy a lízingelt autóinkban gázt adunk, mintha csak fekvőrendőrön jutnánk túl, gázfröccsöt, az Évi presszó előtt, amely az autópálya-felhajtó melletti utolsó, bugyikék épület. Látják, de nem értik, hogy mi, álomvölgyiek ernyedt, magányos perceinkben úgy ábrándozunk Budapestről, akár Csehov mélabús hősnői Moszkváról. Pedig a város csupán tizenkét versztányira van tőlünk, tiszta időben szinte látni a házak sziluettjét.

Gyurkovics Tamás

2017-ben megjelent Mengele bőröndje – Josef M. két halála című nagy sikerű könyvét ott találhattuk mind az Aegon-, a Margó- és a Merítés-díjra jelöltek listáján az adott év legjobb szépirodalmi műveinek egyikeként. A könyvből készült színházi adaptációt már egy éve játssza a Spirit Színház Perjés János főszereplésével, Bányai Gábor rendezésében. A regényt és a monodrámát sem érdemes kihagyni, míg a szerző következő, Migrén című könyvére várunk. Exkluzív közlésünk – nem a készülő regényből! – is a várakozást enyhíti.

Frissítve: 2018.12.29 15:15

Szomorú-izgulás - Grecsó Krisztián Vera című regényéről

Publikálás dátuma
2019.03.24 11:55

„Tíz éve nem tudok olyat csinálni, hogy az állami tévében csak egy mondatra méltó legyek” – nyilatkozta a Magyar Narancsnak két hete Grecsó Krisztián. Mondjuk erre akár büszke is lehetne, ez ma valójában érdemnek minősül. Ám nem kell tartania attól, hogy könyvei, írásai nem jutnak el a nagyközönséghez. A Vera című regényének Radnóti Miklós Színház-beli dupla estés bemutatója telt házas volt (gondolom, a szegedi nemkülönben), a 95 százalékban hölgyközönség már a színpadra belépésekor olyan meleg szeretettel és vastapssal fogadta az írót, ami abszolút sztár státust feltételez és mutat. Sokan pedig nem egy, hanem kettő-három-négy új kötettel a hónuk alatt távoztak a helyszínről. Erre is büszke lehet a szerző. A fogadtatás ilyen mértékű hevessége, úgy hiszem, ezúttal nemcsak a művek sorával népszerűséget kivívott írónak szólt. Hanem a súlyos betegségével, a halállal megvívó szerzőnek is. Bár a Vera kézirata már a kiadónál volt, mikor Grecsó Krisztiánt megtámadta a kór, a megjelenéséhez már hosszú távon hozzá fog tapadni ez az egyszerre fájdalmas és győzedelmes stigma. A Vera egy tízéves kislány története 1980 őszén-telén Szegeden. Valahol az Abigéllel és A Pál utcai fiúkkal közös szövegtérben – a szerzői szándék szerint. A negyedik osztályba lépő kislányra rárogy az élet: egyszerre lesz szerelmes, derül ki, hogy a szülei nem vérrokonai, összevész legjobb barátnőjével és szembesül a szűkebb-tágabb környezete, a felnőttek valóságával, mely hazug, fájdalmas és bonyolult. „A korábbi élete neki való volt, gyerekhez illő, az volt a normális, neki még nem is kellene tudnia, hogy van ilyen, hogy így is lehet élni; és ekkor megérti, hogy már sohasem lesz úgy, ahogy azelőtt, már nem lehet visszacsinálni, az, ami jó volt régen, többé nem lehet ugyanolyan, mert már nem lesz elég.” (176. o.) („[M]ár sosem lesz úgy, ahogy azelőtt” – a Vera a fejlődési regény műfaj jegyei alapján is párhuzamba állítható az Akik már nem leszünk sosem című Krusovszky-regénnyel.) Az idejekorán felnőtté válás processzusa közben a szerző hatalmas szeretettel viseltetik főszereplője iránt (aki amúgy már felnőttként ismerős lehet a Jelmezbál című regényből, ahol a szülei után nyomoz…), szinte vigyáz rá, nehogy a kelleténél jobban sérüljön. Közel van hozzá, amit az elbeszélői hangösszeolvadás is megtestesít: hiszen bár a világ a tízéves Vera szemszögétől szűkös, azért mögötte/mellette mindig ott a szerző hangtudata is – az elbeszélő „valahol félúton van kettőnk között”, mondta a bemutatón Grecsó. Mert hát valóban, a következő idézet sem lehet Veráé: „A szombat reggel olyan, mint egy magyar filmben, végtelen, soha véget nem érő pillanatok, félálomba süllyedő, ködös háztetők, az ablaküveg megolvadt és újrafagyott jégrózsái.” (227. o.) Olvasás közben engem kevésbé érdekelt – fontosságát azonban nem feledve – a szerelmi érzet vagy a barátságválság alakulása, a látószögem előterébe inkább az örökbefogadást tabusító társadalmi elvárás és a társadalmi felnőtt közeg szentesített csalásai, hazugságai álltak. Az örökbefogadással, azt hiszem, szoros összefüggésben áll a választott időpont: hogy miért pont 1980-ban történik mindez. Nos, az örökbefogadás kérdése személyes érintettség a szerző részéről – ahogy ezt a bemutatón megtudhattuk –: a feleségével kisgyereket szeretnének örökbe fogadni. Ám a jelenkori felfogással szemben a 40 évvel korábbi szemléletmód leginkább az elhallgatást szorgalmazta ennek kapcsán, így alakulhatott ki az a helyzet, hogy mindenki tudta, csak éppen az örökbefogadott nem, hogy őt nem a vér szerinti szülei nevelik. Amikor pedig bizonyos esetekben (rosszindulat, bosszú, pletyka, elszólás) ez kiderül, traumatikus helyzetet eredményez. Sok-sok kérdéssel. Olvasóként nekem például (másfelől) kérdés, hogy miért pont Szegeden történik mindez. A szerző számára ismerős ugyan a terep, de későbbről, az egyetemi éveiből. Fontos ez egyáltalán, játszódhatott volna bárhol máshol a történet? Szerintem igen, számomra nem szervesül a város funkció szempontjából a regénybe – ez nem úgy Szeged-regény. Nem egy helyen erőltetettnek érzetem a „helyrajzot”, akárcsak a kort indexáló, lépten-nyomon felcsendülő korabeli slágerek zaját, a korszak aktuális tv- és moziműsorának megidézését, az éppen átadott nagyáruház (amúgy azt 1977-ben avatták) szövegbe illesztését. Míg máskülönben meg a korabeli figurák igen életszagúak lettek, ahogy a farmerőrületre való többszöri utalás is igen pászentos. Az elbeszélés dramaturgiája, menete amúgy a jól megszokott Grecsó-féle szövegalakítás: elliptikus, körkörös (spirálos), vissza-visszahurkolódó, más szemszögből bővítő, legyen szó fejezetekről vagy az egész regényről. S ha már kihagyás: az elhallgatás, az elfojtás fojtogató, egyben melankolikus hangvétele sem ismeretlen az olvasók számára (én a Pletykaanyu óta nem is nagyon tudok vidám Grecsó-kötetet felidézni), na, nem mintha ez elvárás lenne… És persze az identitáskereső „családfakutatás” is „toposzként” köszön vissza. A kiadói mondás szerint ezzel a regénnyel Grecsó letért az eddigi nyomvonalról, most kevésbé a saját élettörténetéből, élethelyszíneiből építkezett, se Szegvár, se Békéscsaba, se Budapest – miközben látjuk: Szeged mégis. A hangvétel „szomorú-izgulása” (a regényben a szorongás), az írásmód azonban változatlan – ezért és ezzel együtt szerethető a Vera. (Magvető, 2019. 328 o.)  
Szerző

Kondor Vilmos: A haverem nélkül - exkluzív Gordon Zsigmond-novella

Publikálás dátuma
2019.03.24 11:00

Kondor Vilmos Budapest Noir-sorozatának új regénye az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg júniusban A budapesti gengszter címmel a Libri gondozásában. Gordon Zsigmond története ezúttal a szesztilalom idején játszódik Philadelphiában. Kedvcsinálónak a szerző exkluzív, felkérésünkre írt novelláját olvashatják alább, mely 1929-be kalauzol el.
– Ez meg mit keres itt? – hajolt le a dohányzóasztal mellé a fiatal Fogerty detektív, akiről a szerkesztőségben az a mondás járta, hogy olyan tompa az agya, hogy hozzá képest a halkés japán finomacélból edzett filézőszerszám. Kiegyenesedett, és a maszatos ablak felé tartotta a kezét. – Az áldozat nem dohányzott. Sehol egy hamutálca – hümmögött, és vékony ujjai között megforgatta az öngyújtót. – Lehet, hogy tényleg volt itt még valaki, ahogy az a szomszéd állítja? – Még az is lehet – szuszogta a nyugdíj felé ballagó Archer nyomozó vörös arccal. – Hadd nézzem – lépett közelebb Gordon, akiben gyanú ébredt. – Bizony, az enyém, bocsánat, nyomozó, amikor lehajoltam, kiesett a zsebemből, és… – Hányszor mondtam magának, hogy nem tapogathat csak úgy – ingatta hatalmas fejét Archer, és Gordon egyszerűen nem értette, hogyan volt képes azt a nyakat abba az ingnyakba beleerőltetni. – Sokszor mondtam már magának, aztán mégis tapogat. A Philadelphia Inquirer tudósítói mindenhol ott vannak és mindig tapogatnak. – Mert a Daily Newséi nem? Semmihez sem nyúltam hozzá, kérdezze csak meg tőle – intett fejével Gordon a bejárati ajtónál strázsáló egyenruhás rend­őrre, aki unott hangon közölte Archer detektívvel, hogy Gordon bejött, megnézte az áldozatot, és semmihez sem nyúlt. – Tessék – mutatott Gordon a foszlott, öreg kanapéra meg az azon fekvő fiatalember holttestére. – Így találtam, eszem ágában nem volt hozzányúlni. – Még szerencse, lévén gyilkossági az ügy – pillantott rá Fogerty detektív, miközben Archer nyomozó tovább sóhajtozott: munkakedvét a hőségben nagyító alatt sem lehetett látni. – Gyilkosság? – hamuzott Gordon. – Ha engem kérdeznek, de persze nem kérdeznek, ez a szerencsétlen magával végzett. – És ez a kupleráj? A dulakodás nyomai? A vérfolt a falon? – bökött rá a jelekre Fogerty nyomozó a rendetlen helyiségben. – Ugyanakkor mindegy, legalább egy kokszossal kevesebb. – Én nem látok se külsérelmi nyomot, se gyilkos fegyvert, és persze detektív sem vagyok, de azt tudom, hogy kár Jimbóért – jegyezte meg Gordon. – Nem mintha olyan nagyot lódított volna a világ kerekén előrefele, de nála jobb burgert a környéken senki sem csinált. – Annyira nem volt jó szakács – lóbálta meg fejét ismét Archer, majd a mozdulattól úgy megtántorodott, hogy belehuppant az egyik rozzant fotelba. Az egész lakás mintha összeroskadni készült volna Jimbo súlytalan életének nyomasztó súlya alatt. Mocskos ablakok előtt a könyöklőn száraz légytetemek, a nappaliban két fotel, az egyikben Archer nyomozó, a másikban Jimbo köténye és két üres sörös­üveg, előttük dohányzóasztal, amelyen lisztszerű por fehérlett néhány apró, kihajtott papírtasak társaságában. Egy szívószál, kettétörve. Egy Jimbo, meghalva. – Sok sikert a gyilkos megtalálásához – biccentett Gordon a két rendőr felé, majd lesietett az utcára, ami valójában egy szervizút volt két háztömb között. Északnak tartva megkerülte a tömböt, és Tony Tonio kifőzdéjével szemben belépett a szemeteskukákkal és kidobott bútorokkal teli sötét sikátorba – de nem volt ott senki. Tudta, hogy nem kell soká várnia, kiállt hát a Huszadik utcára, nekitámaszkodott a falnak, elővette öngyújtóját, rágyújtott, és miközben várt, azt nézegette. Egy nagy kaliberű töltény hüvelyéből készítette hozzáértő kéz, hogy aztán lehetetlen türelemmel és szabatos ízléssel apró levelek és virágok garmadáját vésse bele. Gordon párszor látta csak, de ezer közül is megismerte volna. Tíz éve a fronton sorra készültek az ehhez hasonló öngyújtók, a katonák ugyanis mindennel igyekeztek elfoglalni magukat, amíg a németek támadására vártak, de csak kevésnek volt ilyen szépen kimunkált a díszítése, és azok közül is csak egynek volt az aljába belekarcolva az FS monogram. A meleg úgy ült rá a városra, ahogy egy migrén veszi át az uralmat az ember feje fölött, nem lehetett menekülni előle. Gordon szívta a cigarettát, és figyelte, ahogy vele szemben, az Ionic utcában Tony Tonio a kifőzde hátsó kijáratánál egy összecsukható széken ülve tanulmányozza a lóversenyeredményeket. Lassan összefolytak előtte az öltönyös férfiak és a hosszúszoknyás nők alakjai, amikor fojtó levegőben kirajzolódott egy bicegő figura alakja, amint megtorpant az étterem előtt, majd megfordul, hogy elsiessen, ám ekkor Gordon elrúgta magát a faltól. – William! – kiáltotta. Az alak mintha meg sem hallotta volna. – Tüzet akarok adni neked! – kiáltotta Gordon, mire az alak megtorpant. Gordon hallani vélte sóhajtását, és nézte, ahogy a fekete férfi átbiceg hozzá a túloldalról. – Gyere csak be, ide – mutatta Gordonnak a szemeteskukák és a kidobott bútorok rengetegét. – Hacsak nincs hideg limonádéd, akkor szó sem lehet róla. Te gyere velem, Tonynál van limonádé. – De azt te iszod, én inkább sört kérek, ha már te fizetsz. Gordon legyintett, és átmentek Tonyhoz, a pultos azonban gorombán rájuk mordult. – Itt tilos koldulni. – Mindig ez van – nézett Gordonra William, aki azonban szó nélkül lenyomta az asztal mellé, majd a pultosra förmedt: – Will velem van, de ha nem lenne, akkor sem küldheti ki. Sör és limonádé. Meg egy burger. Will beesett vállal ült, a hőség ellenére pulóvert viselt, viszonylag kevés lyukkal, arca borostás volt, mindkét szeme véreres. Gordon elővette cigarettáját, és Will felé nyújtotta, majd felkattintotta az öngyújtót. Miután mindketten kifújták az első slukkot, letette az asztal közepére a gyújtót. Egy ideig szótlanul nézték, aztán Will szólalt meg kaparós hangon. – Zig, a múlt héten adtam be jelentkezésemet a városhoz utcaseprőnek, de ha kiderül, hogy én… – Elhallgatott, mert megjelent a pultos, és a sört Will, a limonádét pedig Gordon elé tette le, aztán csak állt, kezében a hamburgerrel. Gordon intett, hogy azt is Will elé tegye, majd adott neki két egydollárost. – Mi történt? Will fogta a poharat és nagyot kortyolt belőle. Vékony nyakán le-fel ugrált az ádámcsutkája. – Tudod, veterán vagyok, és nem délen vagyunk – törölte le a habot a szájáról –, tudod, milyen nehéz, pláne, ha az ember még ugye kéreget is. – Nem tudom, de sejtem. – Olyan régóta várok erre, Zig – szívott egy erőset Will a cigarettából. – Két éve, már két éve mondják, hogy ha lesz üresedés. Hát most van, és találtam magamnak egy kiadó szobát is az Északi Tizenharmadikban. Ennyire vagyok tőle – mutatta Will remegő ujjakkal. – Én… – Mi történt, Will? – Ezt elteszem, jó? – fogta meg Will az öngyújtót, de nem vette fel. – FS – mutatta az alját. – Freddie ­Stowers volt a parancsnokom. – Melyik egységnél szolgáltál? – A Háromszázhetvenegyedik Gyalogos Hadosztályban, az Ardennekben – felelte Will, és hamuzott. – Freddie Stowersnek köszönhetem, hogy túléltem a krautokat meg azt az egészet ott, Franciaországban. – Tőle kaptad? – Amikor a második lövés leterítette, odaszaladtam hozzá, de elkéstem. Mellette hevert a sárban. – Akkor jobban vigyázhattál volna rá – nézett Gordon az öngyújtóra. – Mi történt, Will? Mit kerestél Jimbo lakásában? – Ez az enyém? – mutatott Will a burgerre. – Ki másé? Will komotósan beleharapott, felkapott pár darab sült krumplit, azt is elrágta. – Ha a rendőrség… Nekem végem, soha nem leszek utcaseprő, jó, ha nem sittelnek le, Zig. Gordon várt. – Jimbo felhívott magához, hogy segítsek neki – kezdte Will. – Mindig ott vagyok az étteremnél, tudod, söprök meg hagymát aprítok, mert azt senki sem bírja, csak én, egyszerre két-három kilót is felkockázok, szóval mondta, hogy este menjek fel hozzá, és amikor ajtót nyitott, én már akkor láttam, hogy nagyot szippantott, mert gyanakodott, tudod, résnyire nyitotta az ajtót, meglátott, berántott a lakásba, és mondta, hogy hallotta, hogy jönnek a járőrök razziázni, és vigyem el azt a kis csomagot, mire mondtam, hogy nem viszem én azt sehova, erre megkérdezte, hogy… – harapott még egyet – …hogy kérek-e, mire mondtam, hogy nem élek én azzal, ami a gránátnyomások után maradt a fejemben, arra vigyáznom kell, erre leült, és megint szívott a fehér porból, és akkor kijött a vécéről a Ken, a Bublowsky, tudod – nézett Gordonra, aki nem tudta, de intett, hogy folytassa –, Ken a haverem, én meg mondtam, hogy nem viszem el a csomagját, mert ha megfognak, akkor Georgiában töröm a követ, amíg el nem földelnek, mire a Ken is kért, hogy segítsek, de az ő szeme se volt tiszta, meg a feje se, és akkor megszólaltak a szirénák, mire Jimbo felpattant, és a falhoz kent, hogy még a fejem is vérzett, hogy én hívtam rá a zsarukat, a torkomnál fogva tartott, szerintem a gyújtóm is akkor esett ki a zsebemből, aztán a Ken szólt neki, hogy meg ne öljön már, mire eleresztett, én meg leestem, és akkor Jimbo fogta a kis csomagot, kinyitotta, a kis tasakok összevissza repkedtek, mondtam neki, hogy lehúzom a vécén, de ő az asztalra szórta a port, és csak szívta, szívta fel, a Ken meg segített neki, őrültek voltak, felszívták a csíkokat, és akkor elhallgattak a szirénák, mire ezek úgy néztek rám, mint valami démonra, és – harapott újabbat – akkor valaki dörömbölni kezdett lenn az ajtón, a bejáratin, odamentem az ablakhoz, egy nő volt a gyerekével, mondtam is a Kennek, hogy nem kell félni, de mire megfordultam, Jimbo már feküdt a kanapén, a Ken meg a mellkasát püfölte az öklével, mire odamentem hozzá, a hóna alá nyúltam, és gyorsan hazatámogattam, nem lakik messze, neki még van lakása, itt, a Huszonegyedik utcában, aztán teleeresztettem a kádat hideg vízzel, beleraktam, és hajnalig ott ültem mellette, hogy nehogy meghaljon már nekem, mert mi lesz velem a haverem nélkül, és nem halt meg, kiszedtem a kádból, ágyba raktam, és mondtam, hogy hozok neki valami gyógyszert, de nem tudom, milyet, Zig, ilyenkor milyen pirulát ad az ember? Gordon nézte a gyöngyöző poharat maga előtt, félig volt még limonádéval. Felhajtotta, aztán Willre nézett: – Nem tudom, de ha bemész a patikába a Sansom utcában, és Maggie-t kéred, ő mindenre tud valami gyógyírt. És vigyázz jobban a gyújtódra.
Frissítve: 2019.03.24 11:00