Vonzáskörzet

Részlet
Hazánk időjárását egy ciklon alakítja. Szinte megállás nélkül esik, pedig tél van, január. Hó még mindig nem, nem bír esni, így mondja Gréta, pedig hetek óta tart a hideg. De csak az eső esik, ami földet érve, sőt, már estében is megdermed, és végül takonyként csúszik el az úton. Mintha egy óriás éticsiga, helix pomatia ingens, gyűrte volna maga alá a tájat, hogy bosszút álljon többmázsányi társáért, akiket a környéken szedtek össze a hajléktalanok, mert kilójukért nyolcvan, esetleg száz forintot ad a francia vagy török piacra dolgozó exportőr. Escargot bourguignon, meg a kurva anyátok, morogja az óriás csiga és átmászik a dombon, a völgyön, a sztrádán; nyálkás nyomában hallani, ahogy csattannak és csörömpölnek az autók. A szibériai eredetű légtömegektől befagyott a víz a kutya táljában. A szomszéd kutyáéban, az én gyepemet ugyan ki nem kaparja, tujáimat le nem hugyozza semmilyen retriever. A reklámújságokat hordó félkegyelmű fiú alkarján, láttam, friss a gipsz, pedig az önkormányzat két gépi és kilenc fő kézi úttisztító segítségével már megkezdte a forgalmasabb utak síkosságmentesítését; ő azonban most is mosolyogva hozza el a hipermarketek evangéliumát a szivargyújtós, fűthető autósülésről és az akciós, félédes Merlot-ról. Fázik a telep, barátom. A kodályfejű fickó, akinek passzív háza van a dombtetőn, a szülői értekezleten tegnap arról szónokolt, hogy akik vegyestüzelésűvel fűtenek, nemcsak bűzt csinálnak a völgyben, de szmogot is, és még csodálkozunk, hogy a gyerekeink úgy ugatnak, mint a kutyák. De ahogy nyulászkodott, láttam, hogy vesemelegítőt hord ő is. Pedig hülyeség, Robi, lehet, hogy épp ezt kéne, kutyát tartani. Legyen csak foltos és gazos a kertem, bozontos a sövény, mint apám ­szemöldöke volt a vége felé. Bár azt hiszem, a szőrt az ülőgarnitúrán sosem tudnám megszokni. Ilyen időben pedig még a kutyát se küldik ki. Ám a kelet fele örvénylő ciklon csapadékzónája lassan elhagyja a Kárpát-medencét. Nyomában megerősödik a nyugati-északnyugati szél és kisöpri a füstködöt. Vége lesz a szmogriadónak, ami úgyis csak a tévéhíradóban létezett, mint megannyi más. Nálunk talán már ma este véget ér az ítéletidő, majdnem középen vagyunk. Nyugaton állítólag már felszakadozott a felhőzet, süt a száraz, téli nap. A tököm tele ezzel a hellyel. És ne hidd, hogy csak a csiganyál meg a nyirok miatt: nyáron, de még tavasszal sem szenvedhetem ezt a sejtburjánzást a városon. Az új otthonomat, láthatáron innen, léthatáron túl. Ez egy kolónia, barátom, ami város nem tud lenni, falu meg nem akar. A szemfényvesztés pedig éppen az, hogy a telep mégsem konténerekből vagy farostlemez-barakkokból áll, hanem kacsalábon forgó villákból. Tudod, errefelé a családi házakat csak így lehet nevezni, ­villa. A telepesek ezt már-már jezsuita szigorral kérik számon egymáson, rajtam is. Telepes törvény. Ezek a házak dacosan szakítanak a hetvenes évek első kolóniáinak az építészetével, részint a szögletes korszellem lekerekedése okán, részint pedig azért, mert a funkció is változott. Az egykori víkendházak bábjaiból kifejlődött családi házak mára lakóikkal együtt eltűntek innen. Ha indult is szerves fejlődés, az megtorpant, a mai telepek felépülését pedig ugyanolyan bénult csodálkozással követik az agglomerációs izgalomba belefáradt bennszülöttek, mint egykor őseik követték a pesti kockaházakét. Az új telep házainak egyetlen küldetése az, hogy megannyi épített szirénként magukhoz csábítsák az ingatlanhirdetést böngészőket és a teleknézőben erre autózókat. Persze, nem ilyenkor, télen: ilyenkor falusias csönd van, a szomszéd kutya ugatása úgy visszhangzik a szürke ég alatt, mintha bádogdobozban szólna. És akit ezek a szirének elcsábítottak, az elkárhozik, többé nem eresztik. Eladhatatlan házába zárva érti meg minden telepes, hogy a zöldövezeti háromszáznégyszögöle örökre az övé és ő örökre e háromszáznégyszögölé. Így aztán mindannyian tovább szövik a kolónia évtizedes legendáját a pillanatnyilag gyengélkedő piacról, meg arról, hogy az ingatlan még mindig, még így is a legjobb értékőrző: akinek likvid pénz kell, vegyen dollárt az araboktól, ha mer. A házat végül a lázadók is villának nevezik, bár ők reggelente még kakasok és tyúkok rikoltozását hallják a ködben; pedig a villasoron mindenki esküszik rá, hogy nem tart már baromfit. E sértődött házak és dizájnolt kertek a révbe érés szirénénekét dúdolják, ám ahogy sötétbe borul a völgy, a telepesek pedig feldöntve és vakon, vízszintesen fekszenek, mindannyian engednek a város tömegvonzásának: álmukban közelítenek hozzá, ott keringenek körötte, kilépnek hús-vér testükből, és velük a ház asztrálteste is kiszáll kőfalai közül, hogy együtt – kutyástul, jakuzzistul és leanderestül – útra keljenek. Olyankor átlebegnek a sztráda és a senkiföldje fölött, amelyet barkácsáruházak, gumis nagykerek és benzinkutak tagolnak, hogy valahol a város közigazgatási határain belül landoljanak, és ott új hont foglaljanak maguknak. Visszatérjenek, barátom. A telepeseknek végül csak a bosszú marad: az agglomeráció piramisjátéka. Hallod, itt kétszintes mediterrán villát veszel annyiból, amennyiből odaát, legföljebb három és fél szobát egy társasházban. Így kezdődik a telepes verbunk. Nézd a gyeptéglám, az ellenáramoltatós medencém, így folytatódik. Nézd a két beállós garázst! Látod a japánakácom, a tujákat körben? Itt egy szál faszban napozhatsz a kertben. Vess egy pillantást a gyerek játszóterére a gumilapokkal, erre még az EU se szólhat egy szót se! Az? Aranyhal! Kívánj csak hármat, neked dobtam vissza. Vigyázz, meg ne csússz a szélén, alig látszik, fekete a nejlon. Figyeld a támfal termésköveit, a tipegőket a fűben, ez nem az a porózus szar, ami az első télen szétfagy. Észrevetted-e az oldalkertek szélességét? Nálunk a szomszéd nem lát bele a tányérodba. Láttad-e a fenti utcát? Már leaszfaltozták. Jönnek errefelé. És ez az egész telekárban van, mondd meg őszintén, hol érne ennyit a városban a pénzed? …Hát, az egy jó óra. De miért, aki bent lakik, az nem áll ennyit a dugóban? – így közelít a végéhez a verbunkos nóta. Itt legalább kinn vagy a szabadban, van tér. Ha akarod, bemész, de nem is nagyon akarsz, elmondanám. Van itt nekünk minden. Közel vagyunk. Ha akarom, elköpök a Dunáig. Ez tulajdonképpen már a város, mindegy, milyen színű a busz, úgyis kocsival jársz, nem? Ez az új Rózsadomb, öcsém. A kevés bennszülött pedig a számozott italboltok korából itt maradt, emberpárás presszókba szorul vissza. És nem érti ezt az egészet, barátom. Ezek a felhőkarcolóinkat fölépítő navajók a masszív, régi flippergép mellett drukkolva, vagy az alpesi táj szamárfüles panorámaposztere előtt cigizve, nem tudnak és nem is akarnak mit kezdeni a pestiek sértett közönyével. Gőgünket és túljátszott barátságosságunkat is csak reakciónak, a zárkózottságukra adott válasznak hiszik. Költséges boldogtalanságunkat szerintem nem sejtik. De azt látják, azt érzik, hogy nálunk, ebben a szervetlen városrészben, amely elnyelte gyerekkoruk vadonját és fiatalságuk ligetes rejtekhelyeiket, minden dacos lett, minden csakazértis. Dacos a kerti grillezés és dacos az új cukrászda dicsérete. Dacos a szabadidő, ahogy az életünket töltjük ebben az ingatlan outletben, ahová eleinte csak aludni tértünk meg, míg a gyerek születésével végül magába nem szippantott minket is az iskolai lány-focicsapat vasárnapi meccseinek mocsara, meg a falunap, amelyen a fiunk is föllép, hogy sváb molnártáncot járjon. Dacos indulásainkat és visszaérkezéseinket látják a navajók, érzik a motor felbőgéséből, ahogy a lízingelt autóinkban gázt adunk, mintha csak fekvőrendőrön jutnánk túl, gázfröccsöt, az Évi presszó előtt, amely az autópálya-felhajtó melletti utolsó, bugyikék épület. Látják, de nem értik, hogy mi, álomvölgyiek ernyedt, magányos perceinkben úgy ábrándozunk Budapestről, akár Csehov mélabús hősnői Moszkváról. Pedig a város csupán tizenkét versztányira van tőlünk, tiszta időben szinte látni a házak sziluettjét.

Gyurkovics Tamás

2017-ben megjelent Mengele bőröndje – Josef M. két halála című nagy sikerű könyvét ott találhattuk mind az Aegon-, a Margó- és a Merítés-díjra jelöltek listáján az adott év legjobb szépirodalmi műveinek egyikeként. A könyvből készült színházi adaptációt már egy éve játssza a Spirit Színház Perjés János főszereplésével, Bányai Gábor rendezésében. A regényt és a monodrámát sem érdemes kihagyni, míg a szerző következő, Migrén című könyvére várunk. Exkluzív közlésünk – nem a készülő regényből! – is a várakozást enyhíti.

2018.12.29 15:15
Frissítve: 2018.12.29 15:15

Herczeg Szonja: Zöld

Petinek nagyon nem tetszik, hogy még mindig találkozgatok Tibivel. Nem tudom, miért nem fogja fel, hogy kábé csecsemőkorunk óta ismerjük egymást. Anyáink egymás mellett feküdtek a kórházban, szerintük már a karjukból integettünk egymásnak. Jó, igaz, jártunk egy pár évet, de aztán mindketten rájöttünk, legalábbis én biztosan, hogy ezt a barátságot nem kellene elrontani. Fura volt megcsókolni, fura volt, hogy nem mesélhettem neki saját magáról, mert ő volt a legjobb barátom is. Azt tudtam, hogy ő nehezen állt vissza a régi állapotba, de amikor összejött Brigivel, azt hittem, minden oké. Fú, az a csaj kész katasztrófa. Nem mintha nem lenne jogos néha a féltékenykedése, bennem is felmerült már sokszor, hogy Tibi nem bánná, ha továbbra is együtt lennénk, nagyon utálja Petit, teljesen ok nélkül. De akkor is, igazán leszállhatna rólam. Azt hiszi, sík hülye vagyok, hogy nem jövök rá, hogy ő hagyja ott a mocskot a padomnál, meg terjeszti a baromságokat rólam, amit szerencsére senki nem hisz el. Direkt nem bántom őt Tibinek, kussolok, nem akarok én parát, nehogy aztán még azt is felhozza, hogy el akarom őket szakítani egymástól. Már azon is elgondolkodtam, hogy nem beszélek többé a legjobb barátommal, mert nem éri meg ez az egész feszkó. Teljesen kivan a gyomrom, amikor dumálunk a folyosón vagy egy buliban, meg azt figyelem, hogy Brigi látja-e. Semmi értelme. Pont ezért nem is értem, mi történt, hogy Tibi megkért, menjek el vele egy körre kocsikázni, dumáljunk. Ilyen fél éve nem volt. Lehet, lehiggadt a csaj? Szerencsém van, Peti sosem problémázik, nagy mákom van vele, hogy ő ilyen. Mondtam is neki, hogy ma csak később tudunk talizni, mert még megyek Tibivel dumálni. Rohadt meleg van, de azért inkább gatyát húzok, mielőtt kihívónak tűnnék. Kész paranoia már az egész, komolyan. De legalább így Etelka néni sem néz majd furán, megint kint kószál a folyosón, viszi a hülye pogácsáit már megint körbe. – Csók! – vetem oda neki, és szaladok is tovább, Tibihez. – Helló! – köszönök neki, ahogy kinyitja nekem a vezetőülésről átnyúlva a mellette lévő ülést, és ahogy beszállok, a visszapillantóban meglátom Brigit. Fasza. – Én is, gondoltam, jövök, hogy tisztázzuk a dolgokat, tudod – mondja, én meg mosolyt erőltetek az arcomra és egy perszével letudom. Néma kussban megyünk percekig, mire megkérdem, hogy tulajdonképpen most akkor hova is megyünk, vagy csak autózunk, vagy mi van. – A tizenhétbe az átkötőhöz, tudod, ahova jártunk még régen, mit szólsz? – kérdi Tibi, de közben olyan a feje, mint aki citromba harapott. Kezd nagyon fura lenni az egész szitu, ki akarok szállni. – Figyi, srácok, szerintem álljunk meg valahol, mekiben, igyunk egy valamit, nem kell olyan messzire menni. Nem válaszolnak, Tibi csak repeszt tovább. Ahogy odaérünk a fás területre, ahol régen a kurvák álltak, hirtelen leállítja a motort. – Szálljunk ki! – mondja Brigi felszólítóan, és ekkor már tudom, hogy nagyon rábasztam erre a találkára. – Szóval az van, hogy kurvára unom, hogy nem szállsz le a palimról! – kezdi. – Fogalmam nincs, miről beszélsz, te beteg vagy, baszki, tényleg. Tibi, most már állítsd le a csajodat, mert lehet, jobb is, hogy ez most kijött, mert kurvára unom, hogy velem szórakozik. Tibi néma csendben áll és a földet rugdossa a cipőjével. – Szóval nem mondod meg neki, hogy hagyjon békén? Hogy kurvára nem érdekel már? – üvölti most már Brigi Tibinek, aki továbbra sem emeli fel a fejét. – Na, jó, nekem ebből elegem van, vigyetek haza és hagyjatok békén a picsába most már. Mindketten – vetem oda, és már nyitnám az ajtót, amikor egy hatalmas kongást hallok és megrázkódik a fejem. Odakapok, vérzik. Megszédülök. Hátranézek, Brigi egy vascsővel a kezében áll. Tibi csak néz, nem mozdul. A következő ütést kivédem a kezemmel, de érzem, hogy mindjárt elájulok. A földre zuhanok. Zöld, csillogó szemek merednek rám, és a vascső közelít az arcomhoz újra. * – Akkor térjünk vissza arra, hogy mi történt. És most már jó lenne, ha az igazat mondanád, mert kissé fáradunk, és tudod, hogy tudjuk, mi történt. – Jó. Szóval az volt, hogy Eszter nem hagyott békén. Hiába szakítottunk már egy éve és én Brigivel voltam, nem fogta fel. Azt hittem, hogy amikor összejött a pasijával akkor ez elmúlik. De nem így lett. Folyamatosan keresett, mármint a suliban, jött utánam, kérte, hogy béküljünk ki. – Ez érdekes, tudod, mert eddig akárkivel beszéltünk, azt állítja, hogy ő már csak gyerekkori barátként tekintett rád és tiszteletben tartotta az új kapcsolatodat és boldog volt a sajátjában… Arról nem beszélve, hogy a telefonján nem találtunk neked küldött SMS-eket, sem zaklatásra utaló hívásmennyiséget. – Ez a látszat, mert nem így volt. Esküszöm. És Brigit már nagyon zavarta. Engem csak kicsit, mert a barátom volt ettől még és szerettem. Szóval aznap beszélni akartam vele, hogy álljon le. Ezért hívtam fel és abban maradtunk, suli után elmegyünk és dumálunk. Ekkor történt, hogy a kocsiban teljesen kikelt magából, és félrehúzódtam. Ott voltunk egy félreeső területen, az erdőnél, tudják. És kiszálltunk, veszekedtünk, lökdöstük egymást, és akkor verte be a fejét. Én bepánikoltam, amikor láttam, hogy nem mozdul. És utána elástam. * – Nagyon köszönjük, hogy bejöttél. Ugye, tudod, hogy miért kerestünk meg újra? – Igen. Mindenki azt hiszi, hogy közöm van ahhoz, amit Tibi csinált. Pedig nincs. Igaz, nagyon elegem volt már abból, hogy Eszter zaklatja, de fogalmam nem volt arról, hogy mire készül. – Láttad rajta, hogy őt is zavarja ­Eszter? – Igen. Én próbáltam nyugtatni, hogy nemsokára vége a sulinak és nem kell többé látnunk. De ilyenkor is mindig nagyon mérges lett, már a falat ütötte. Kicsit, bevallom, féltem is tőle. – Gyakran volt agresszív? – Hát… ha visszagondolok, előfordult. De én így is nagyon szerettem. Köztünk veszekedés, nem félek bevallani, csak Eszter miatt volt. – Tudod, azért nehéz ezt elhinnünk, mert mindenki azt mondta, hogy Tibi nagyon is jóban volt Eszterrel… – Senki sem sejtette, hogy mi folyik a háttérben. Tibi udvarias akart lenni, mivel a szüleik jóban vannak. De nagyon zavarta már. Attól még, hogy Eszter egy nagyon szép csaj, attól még lehet zavaró a nyomulás, értik? – Tehát azt mondod, semmit sem tudtál az egészről se előtte, se utána? – Utána már tudtam. Tibi pár nap után elmondta. Ahogyan azt is, hogy baleset történt. – Rögzítsük akkor, ez tehát a végső mondanivalód? – Igen.
2019.01.20 19:50
Frissítve: 2019.01.20 19:50

Szavazhatott a közönség, ki a bűnös az öngyilkosság miatt

Publikálás dátuma
2019.01.20 18:00

Fotó: / Draskovics Ádám
A vesztesek érdeklik, mert az ő történeteikből lehet a legtöbbet tanulni. Tallér Edina számára a boldogság mindig gyanús, a jótékonykodás viszont alapvető dolog, nem jófejség kérdése. A negyvenkettedik széken ülő nő és a Csak tenyérnyi vér című színpadi művek minapi bemutatóinak apropóján kérdeztük az írót.
– A novemberben bemutatott Csak tenyérnyi vér című monodráma végén a nézők szavazhatnak – helyben papíron vagy e-mailen –, ítélkezhetnek, bűnös-e a zálogos felesége öngyilkosságában. Hogy áll a szavazás? – A közönség 80 százaléka a férfit tartja bűnösnek, 20 százalékuk a feleségül vett lányt ítéli el. Számunkra nagyon fontos ez a visszajelzés, mert ez azt jelenti, a nézők hazavittek magukkal valamit a színházból, nemcsak úgy eltelt két óra az életükből. És bármennyire is furcsa, még mi is, az előadás alkotói a mai napig beszélgetünk-vitatkozunk azon, valójában ki a bűnös. – Feloldható egyáltalán ez a dilemma? – Nem kell, hogy feloldódjon. A fontos, hogy egy mélységesen emberi probléma egyáltalán dilemmaként felmerüljön. Mindannyian tele vagyunk belénk nevelt, oltott, ívódott, megkövesedett véleményekkel, előítéletekkel, amik alapján, dilemmák nélkül, gyorsan ítéletet hozunk – ez az igazi bűn. – Honnan jött az ötlet, hogy Dosztojevszkij 1876-os „fantasztikus” elbeszélését, A szelíd asszonyt drámává írja? – Még évekkel ezelőtt a férjem (Gerner Csaba színész, rendező – a szerk.) kért meg rá, hogy írjak belőle monodrámát, mert a történet zálogos karaktere annyira távol áll tőle, hogy hihetetlenül izgalmas lenne számára a bőrébe bújni. Neki is láttam a munkának, de először egy sokkal jobban az eredeti szövegre támaszkodó színpadi adaptációban gondolkodtam. Aztán, ahogy a mű és a szituáció egyre több rétegét beszéltük át, egyre inkább elszakadtam – el mertem szabadulni – A szelíd asszonytól. – Látta a novellából készült, 1969-es Robert Brasson rendezte filmet Dominique Sanda főszereplésével? – Igen, és részben éppen a filmnek köszönhető, hogy eltértem az eredeti koncepciómtól. Egyfelől nem az eredetileg is súlyos Dosztojevszkij-művet szerettem volna még tovább terhelni, ahogy a film teszi, másfelől nem a lányt akartam a középpontba állítani, vagy párosukat a férjével, hanem magát a férfi karaktert. A férfit, akinek az az igazi tragédiája, hogy olyan értékrend szerint él, ami nem is a sajátja. Ő tényleg hisz abban, hogy a nő éltetni, a férfi élni született. Az a helyes magatartás, ha a feleségül vett nő a férfit szolgálja, hogy az ekként tudja építeni a jövőjüket. – Huszonöt éve társa az életben Gerner Csaba, aki a monodrámát játssza, de ő rendezte az Egy perccel tovább című darabját is, illetve mindketten a Másik Produkció művészi egyesület tagjai. Mennyire könnyű a munkakapcsolatuk? – Ha nem lennénk negyedszázada egy pár a magánéletben, a művészi munkája, értékítélete alapján akkor is örömmel adtam volna neki a darabomat, ha kéri. A közös munka számunkra nem volt tervezett, ahogy az életünk sem egy előre kigondolt út mentén valósul meg. Az első együttes produkciónk, egy zenés irodalmi est például nem a művészi önmegvalósítás szándékával jött létre, hanem a túlélés érdekében. Amióta a Másik Produkció működik, persze, tudatosan törekszünk a közös cél megvalósítására – akár zajosan vitázva is. – Hogy érinti önöket az új tao-szabályzás? – A mi társulatunkat közvetlenül sehogy, mert mi eddig is csupán a nézők támogatására számítottunk. A bevételeinket pedig mindig visszaforgatjuk a produkcióinkba. Ez nagy szabadságot ad nekünk. Azt persze látjuk, hogy a barátaink nem fogják tudni megvalósítani az általuk színpadra képzelt darabjaikat. – Önnek mindeddig sikerült: a Kaliforniai álom című szociobörleszkjének ősbemutatója egyenesen New Yorkban volt, aztán Kaliforniában is turnéztak vele. Milyen eredménnyel? – A New Yorkban élő Zsédely Tímea a saját költségén mutatta be a darabot és vitte át Los Angelesbe is a Pilvax Players társulat előadásában. A New York-i bemutató személyes élményei alapján azt mondhatom, az ott élő magyarok nemcsak vették, értették a poénokat, de messzemenőkig értékelték is. – Jól érzékelem, hogy a drámáinak egyik vezérfonala a boldogságkeresés, illetve ennek visszásságai? – A boldog emberek mindig gyanúsak, rögtön ki akarod nyitni a szekrényüket, van-e benne csontváz. Amikor a kislányom megkérdezi: „Mondd, anya, miért írsz ilyen nyomasztó történeteket?”, az a válaszom: „Mert engem a vesztesek érdekelnek, az ő történeteikből lehet tanulni”. Például A negyvenkettedik széken ülő nő című darab szereplője hiába terhelt gyerekkori defektusokkal, magányos végtelenül, mégis a felszínen akar maradni, boldog szeretne lenni. – Ebben a december közepén bemutatott darabban is erős az önáltatás, az önértékelésbeli hiátus és az önismeret hiányának a bemutatása. Ez a mindennapi tapasztalata is? – Azt látom, hogy az emberek mind egyéni, mind társadalmi szinten gyerekek akarnak maradni. Eltolják maguktól a felelősségvállalást, nem vesznek tudomást a problémákról, csak megmaradjon a komfortzónájuk, mindig valahonnan máshonnan, mástól várják a megoldást. Holott a megoldás, a változás mindig kizárólag belőlünk, egyénekből indulhat ki. Ezért van az, hogy amikor például az elesettebbekért felemeljük a hangunkat, bár értem és tisztelem az okokat, a csoportos felhördülésben nem tudok részt venni. Én abban hiszek, hogy nekem magamnak kell odaadnom a kabátomat annak, aki fázik. – Ezért is vesz részt évek óta jótékony célú akciókban? – Egyénileg, igen. Én így láttam, tanultam még a nagymamámtól, aki karácsonykor félretett ételt „a Jézuskának”, valójában a szomszéd gyerekeinek. A jótékonykodás, a gyengébbeken való segítés természetes és alapvető, nem jófejség.
2019.01.20 18:00
Frissítve: 2019.01.20 18:20