Nem a kifliség, a csücsökség a lényeg - interjú Keresztesi Józseffel

Publikálás dátuma
2018.12.25 08:00

Fotó: Facebook/
Bár leginkább talán irodalomkritikusként, esszéíróként aposztrofálható, az elmúlt években jó néhány vadhajtása nőtte ki magát főtémává. Keresztesi József írt nem egy gyerek- és felnőttszíndarabot, rendszeresen publikálja verseit a Jelenkorban, a legendás Szőranya emlékzenekarban pedig megénekelte, hogy Derik és Hari együtt győzték le a mumpszot. Idén egy verses kalandregénnyel rukkolt elő, melynek főhősei egytől egyig péksütemények.
Hogy jut valakinek az eszébe, hogy egy kiflivéget tegyen meg regényhősnek? Az a pillanat érdekel, amikor elhatározza: legyen Csücsök!  Amikor már eldöntöttem, hogy a történet a sütemények-péksütemények-édességek világában fog játszódni, akkor természetesen el kellett gondolkodnom a főhős alakján. Olyan figurára volt szükségem, aki látszólag vesztes helyzetből indul, a népmesékből ismerős szegénylegény vagy legkisebb királyfi mintájára. Kézenfekvő volt tehát egy megcsócsált darabkát választani, így a kiflivég adta magát; úgy is mondhatnám, hogy a figurából nem a kifliségre volt szükségem, hanem a csücsökségre. És a többiek? A marcona Vadalmatorta és a mord Muffin is megvoltak előre, vagy a rímkívánalom adta őket?  Néhány szereplő már a kezdetektől megvolt, mindenekelőtt a nagy ellenfél, a gonosz Vérpuding. És persze a főszereplőket is ki kellett találnom már a legelején, úgyhogy Csücsök segítőinek, az Aszalt Meggynek és a Marcipánegérnek az alakja már elég hamar készen állt. A felbukkanó ötleteket mindig igyekeztem feljegyezni, hogy alkalomadtán beilleszthessem őket. A különböző sütemény- és édességnevek például erősen kínálták magukat, hogy helyet találjak nekik a mesében, mint például az indiáner vagy a medvecukor. Az is fontos volt persze, hogy jól illeszkedjenek a jambikus sorokba (ezért is szerettem annyira Csokisminyon királykisasszonyt), helyenként pedig nyilván a rímelés dobott a felszínre egy-egy ötletet. De olyan szereplő is akadt, akinek menet közben változott meg a neve, így lett a Tortakirályból végül Császármorzsa. Sok finomság kap – már-már homéroszi – jelzőt: dölyfös Vérpuding, elszánt Meggyes Rétes, bősz Barátfüle, bátor Baklava. Amikor a Medvevár című tragikomédiájában, hosszú cipelés után, végre kinyílik Janus püspök „kincsesládája”, Pollux emigyen ad hangot csalódottságának: „Kinyitjuk azt a rohadt ládát, aszt csak könyvek könyvek hátán. Mekkora buziság már.” Egyet mégis eltesznek emlékbe: Homéroszt. A könyv „buziság”? Azért ez nem egészen az én álláspontom, hanem a két derék zsoldosé a színdarabban, akik, ne feledjük, végül meglakolnak azért, hogy megdézsmálták Janus Pannonius könyvtárát. Ami a sok könyvet illeti, kérdés, hogy mennyi az a sok. Több könyvünk van itthon, mint amire „szükségünk” van. Másfelől mégiscsak a könyvek tesznek otthonossá egy otthont, számomra legalábbis. És Homérosz?  Ha csak egyetlen könyvet lehetne választani, akkor Homérosz nem ­rossz­ döntés. Pontosabban: kevés jobb döntést tudok elképzelni. Kortársból vagy kvázikortársból talán az Iskola a határon ilyen, esetleg Golding tengeri trilógiája. Ugyanitt azt is mondják a Múzsáról, hogy nővérkénk Pannóniától mit remélhet? Mire számíthat manapság errefelé a Múzsa? Megregulázható? Lehet manipulálni?  A Medvevár (Kocsis Gergely állította színpadra Pécsett, a Janus Egyetemi Színházban – a szerk.) tulajdonképpen erről szól. Janus püspök egyszerre szeretne a múzsák kegyeltje lenni, és – mai szóval – nagy hatalmú oligarcha. Mi­után összeesküvésbe keveredett Mátyás király ellen, elmenekült Itália felé, és a Zágráb melletti Medvevárban érte a halál. Az én színdarabom ezen az utolsó napon játszódik, és a központi kérdése az, hogy meg lehet-e ülni egy fenékkel két lovat. Vigyázat, spoiler: nem lehet! És az is kiderül a végén, hogy a múzsák nem megregulázhatók. Próbálkozni ugyan lehet vele, de végső soron mégiscsak istennőkről – illetve az én változatomban egyetlen istennőről – van szó. A múzsákat nem érdeklik a művészeti díjak, és hidegen hagyják őket az ösztöndíjak is. Az az udvari intrikába oltott hecckampány, amit manapság kultúrharcként szokás emlegetni, épp ezért egyszerre szánalmas és viszolyogtató. Szánalmas, mert miközben eleve kudarcra ítélt vállalkozás, ebben a kudarcos igyekezetben semmi felemelő, semmi drámai nincs. És viszolyogtató, mert rombolni, kárt okozni igenis képes. A „múzsaregulázás” kapcsán nyilatkozta korábban, hogy az irodalom hosszabb távon röhögve kibírja, ha megpróbálják ollóval méretre szabni…  Az irodalom röhögve kibírja, mert intézményes tekintetben ez a legkevésbé kiszolgáltatott művészet, viszont más művészeti ágak nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. A károkozást pedig nem csak úgy értem, hogy bizonyos műhelyek működése ellehetetlenül. A kultúrpolitikai hisztéria káros hatást gyakorol a távlati gondolkodásra is. Gondoljunk bele, hogy miután Pécsett a Kétfejű fenevadat még a bemutató előtt törlik az 1972/73-as évad tervéből, az elkeseredett Weöres Sándor soha többé nem ír színpadi művet; olyannyira kilátástalannak ítéli a helyzetet, hogy lezárja a színműírói pályáját. Azt írja több helyen is, hogy a kívülállás is politikai reakció, jól átgondolt művészi stratégia. Hogy a kívülállással remekül lehet radikális véleményt megfogalmazni. Ez afféle ars poetica?  Nem gondolom magam kívülálló vagy apolitikus szerzőnek, sőt. A Karácsondi út című kötetben összegyűjtött dalszövegek, az azóta megjelent verseim és a színdarabok is bőségesen foglalkoznak szűkebb vagy tágabb értelemben vett politikai témákkal, egy időben pedig a barátaimmal egy félig abszurd, félig politikai kabaréműsort is csináltunk, Cabaret Kutuzov néven. A Medvevár tere is kifejezetten politikai tér, a darab dörzsölt hatalomtechnikusként ábrázolja Hunyadi Mátyás alakját – ebben a vonatkozásban egyébként a történelmi tényeknek megfelelően –, a Szerelmem, Majomúr című darabban (Janus Egyetemi Színház, rendezte Köles Ferenc – a szerk.) pedig szerepel egy monológ a 2013-as lampedusai hajókatasztrófáról. Ennek a színdarabnak a bemutatója 2014 nyarán volt: noha csak érintőlegesen, de még azelőtt foglalkozott az Európa felé irányuló migráció kérdésével, hogy az a magyar belpolitika centrumába került volna. Ha ma írnám, ez a jelenet nyilván egész más hangsúlyokat kellene, hogy kapjon. A Jelenkor folyóiratban megjelenő verseiben is sok az aktuális, érzékletes kitekintés, így is, úgy is érthető metaforák, szimbólumok. Mintha a verseken könnyebben csusszanna át némi rendszerkritika. Ehhez képest verseskötete, leszámítva a dalszövegeit és a gyerekversgyűjteményét, eddig még nem jelent meg. Miért várat magára? Valahogy nem akartak kötetté összeállni. De aztán 2016 tavaszán egy ösztöndíjnak köszönhetően Wrocławban tölthettem egy hónapot. Akkor született egy verses naplószerűség, és e köré az anyag köré már föl tudtam építeni a meglévő és az újabban írott versekből egy kötettervet, amely reményeim szerint nem csupán egymás mellé helyezett versek gyűjteménye lesz, hanem kiad valamiféle ívet. Előreláthatólag jövő nyárra jelenik meg a Jelenkor Kiadónál. +1 kérdés  A Vérpuding veresége után tervezett írni egy kilenc és feledik fejezetet a felnőtt olvasók számára, ahol valódi vérpudingreceptet közölt volna Anyegin-strófákban – karácsonyra nem ajándékozná meg az olvasókat eggyel?  Igen, eredetileg a két utolsó fejezet közé szerettem volna ékelni egy Anyegin-strófában írt receptet, de végül nem maradt rá energiám. Az a helyzet, hogy vérpudingot nem csináltam még, úgyhogy ebben a kérdésben az internethez utalnám az olvasót. Sokféle vérpudingrecept létezik. Hasonlít a véres hurkára, de nem bélbe töltik, hanem formába, és a fűszerezésben is lehetnek különbségek.

Keresztesi József

 író, költő, esszéista, gyereknyelvzsonglőr, az egykori Szőranya Emlékzenekar és az Új Párduc énekes-dalszerzője. Megjelent több kritikakötete, egy önálló monográfiája Rubin Szilárdról, egy gyerekversgyűjteménye (Mit eszik a micsoda), drámáiból készült színdarabjait pedig a Bóbita Bábszínház, illetve a Janus Egyetemi Színház játssza. Legutóbb a Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza, valamint egy esszékötet (Meteorkő) jelent meg a tollából.

2018.12.25 08:00
Frissítve: 2018.12.25 12:03

Hidas Judit: Ruha gyorspostán

Annuska épp meg tudta várni, hogy megérkezzen a futár a csomaggal. Szeretett volna valami csinosat felvenni erre az alkalomra. Az új ruháktól mindig fia­talabbnak érezte magát, pedig Béla, a férje sokszor dicsérte, hogy szinte semmit sem öregedett az évek alatt. Annuska mégis úgy érezte, kárba vész a maradék szépsége, ha csak Béla látja. A ruha fehér volt és ujjatlan. Annuska karját kellőképp vékonyította, a derekát karcsúsította, és a jobb lábszárán kidomborodó lila visszereket is némileg eltakarta. Bárányhoz, az orvoshoz hetente egyszer járt beszélgetni. A férfi megértő volt, sajnálta vagy biztatta őt attól függően, épp mire volt szüksége. Annuska tudta, hogy ez része az orvos munkájának, esténként mégis fényképeket keresgélt róla a neten, elolvasta a tudományos publikációit, naponta követte a Facebook-bejegyzéseit. Annuska először egy kopott zöld, levegőtlen váróteremben látta meg a férfit. Körülötte bepólyázott fejű csecsemők feküdtek a szüleik kezében. Egyiknek-másiknak branült preparáltak a kézfejére. Bárány ruganyosan lépkedett felé, félhosszú haját többször hátrasimította, és mosolyogva felé integetett. Annuska az első beszélgetés alkalmával megértette, okafogyottá vált, amiért jött: nem igaz, hogy ő csupán a pszichopatákba tud beleszeretni. Ez a férfi nem volt őrült. De a heti egy óra kizárólagos figyelemről a világ minden kincséért sem mondott volna le. Hétfő reggel, miközben a tükörben nézegette magát, eszébe jutott a hétvége. Ismét jól nevelten keféltek egyet Bélával, miután lefektették a gyerekeket. Még csak rossznak sem nevezhette. Nem gondolt közben Bárányra sem, holott a férfi folyton ott csücsült az agya egyik szegletében. Ha felidézte, megnyugodott, hogy van még remény egy szebb életre, amelyben egy művelt ember felesége lenne és nem egy csempeboltosé. Hirtelen a fejéhez kapott. Sietnie kellett, mert délután indult a repülőjük. Bélával nyaralni mentek, hogy közös élményeket gyűjtsenek, ahogy javasolta a pszichiáter. De előbb még el akart menni Bárányhoz a megbeszélt időpontra. A férfi utoljára azt mondta neki, hogy csak úgy érdemes terápiára járnia, ha nem titkol el semmit. Ezen sokat gondolkodott a hétvégén. Most akkor elmondja, határozta el. Elképzelte, hogy leülnek egymással szemben, és bevall neki mindent. Aztán levetkőzik, és egy hatalmasat szeretkeznek. A folyosón meglepően sokan vártak. A pszichiáter ajtaja előtt nem csak elesett kisbabákat és néhány leszedált ötvenest látott, hanem diáklányokat is. Ahogy elhaladt mellettük, hallotta, hogy egy friss kutatásról beszélgetnek, amely szerint a boldogság csupán helyes döntések kérdése. Annuska maga előtt látta az estéiket. Míg ő a művészeti albumokat bújja az egyik fotelben, és arról álmodozik, hogy Rómába és Párizsba utazzanak, a férje akciófilmeket néz, és közben nagy nyögések kíséretében néha szellent egyet. Nem sokkal később megjelent a pszichiáter a folyosón. Annuska arca kipirult, a lába remegni kezdett, ahogy meglátta ezt a magas, vékony és fess férfit. Az orvos behívta a nőt a szobába. Annuska szolgálatkészen felállt, és szédelegve elindult a férfi után. Menet közben beleütközött az ajtófélfába. – Jól van? – kérdezte az orvos. A nő bólintott, de ahogy ment volna tovább, érezte, hogy valamibe beakadt a ruhája. Egy rozsdás kampó állt ki a fából. Rángatni kezdte a ruhát. – Segítsek? – kérdezte az orvos, és odalépett a nőhöz. Annuska figyelte a férfit, ahogy próbálta óvatosan a ruhát kibogozni a kampó szorításából. Percekig szerencsétlenkedett, de a ruha még jobban belegabalyodott a kampóba. A nő ekkor a férfi kopott bőr szandálját kezdte nézni, és a réseken kikandikáló lyukas zoknit. Már máskor is feltűnt neki ­Bárány ócska kapucnis kabátja és hogy aktatáska helyett hátizsákot hord, mint egy kisdiák. Annuska rántott egyet a ruhán, amely egy reccsenéssel elszakadt. A ruha oldalán egy nagy lyuk keletkezett. – Bocsánat, akkor én most mennék – mondta az orvosnak. – A jövő héten? Annuska bólintott, majd kisietett a szo­bából.
2019.01.13 16:46
Frissítve: 2019.01.13 16:46

Kántor Zsolt versei

Mogorva paplan Terminál evangéliuma A nyelv, mint a tudás pupillája, éles képeket archivál. Ott van a kisagy polcán egy szem meggy: a nyár. Itt a puhán ringó, mátrix- szerű barlang: vízzel és kavicsokkal telt éj. Áttetsző terepasztal. Mogorva paplan. Pixel huszár fürdik benne. Közben azt álmodja, hogy nincs jelen. Minden pozícionálása lappangás. Közben, mint egy könyvtekercs, a félregombolt égbolt mögött megjelenik a múlt. A nagyon távoli jövő. Egy zsilettpenge az emberi szem felé közelít. Heidegger felugrik egy induló vonatra. Ami pillanatnyi kapaszkodó volt, a másodperc törtrésze alatt foszlik szerte. Megint a tenger látszik, nagyon közel. Szinte a szemgolyóban érződik a dagály. Felesel a felkorbácsolt víztükör. Akár egy tekebábu vagy egy hajcsat. Az időtlenség lassan múlik. A könyv mélyen hallgat. Szilva alakú embrió Látószög A bőröd alá költöznék végleg. Elképzeltem, hogy beszippantasz, mint örvény az éjszakát. És hirtelen megjön a hajnal. Jól esne beléd csúszni. Vissza a magzati létbe. S a szájamba helyezem a lélegeztető köldökzsinórt. A hangodon szólalnék meg. A szemeddel látnám a saját életem. Az ujjbegyek kiigazítanák a szívbillentyűket. Kértelek, hogy engedd meg, hogy egész éjjel benned tartózkodjam, amíg bírom szusszal. Forrjunk össze! És próbáljunk ne csak az érzelmekkel, hanem másként is. Beszéljük meg előtte, mire fogunk gondolni. Talán arra, hogy beleharapunk egy szilvába, ami édes. Majd kiköpjük a magját. S érezzük, hogy megy lefele a nyelőcsövünkön a rost, az íz, a nyállal elegy idő.
2019.01.13 14:44
Frissítve: 2019.01.13 14:44