Nem a kifliség, a csücsökség a lényeg - interjú Keresztesi Józseffel

Publikálás dátuma
2018.12.25. 08:00

Fotó: Facebook
Bár leginkább talán irodalomkritikusként, esszéíróként aposztrofálható, az elmúlt években jó néhány vadhajtása nőtte ki magát főtémává. Keresztesi József írt nem egy gyerek- és felnőttszíndarabot, rendszeresen publikálja verseit a Jelenkorban, a legendás Szőranya emlékzenekarban pedig megénekelte, hogy Derik és Hari együtt győzték le a mumpszot. Idén egy verses kalandregénnyel rukkolt elő, melynek főhősei egytől egyig péksütemények.
Hogy jut valakinek az eszébe, hogy egy kiflivéget tegyen meg regényhősnek? Az a pillanat érdekel, amikor elhatározza: legyen Csücsök!  Amikor már eldöntöttem, hogy a történet a sütemények-péksütemények-édességek világában fog játszódni, akkor természetesen el kellett gondolkodnom a főhős alakján. Olyan figurára volt szükségem, aki látszólag vesztes helyzetből indul, a népmesékből ismerős szegénylegény vagy legkisebb királyfi mintájára. Kézenfekvő volt tehát egy megcsócsált darabkát választani, így a kiflivég adta magát; úgy is mondhatnám, hogy a figurából nem a kifliségre volt szükségem, hanem a csücsökségre. És a többiek? A marcona Vadalmatorta és a mord Muffin is megvoltak előre, vagy a rímkívánalom adta őket?  Néhány szereplő már a kezdetektől megvolt, mindenekelőtt a nagy ellenfél, a gonosz Vérpuding. És persze a főszereplőket is ki kellett találnom már a legelején, úgyhogy Csücsök segítőinek, az Aszalt Meggynek és a Marcipánegérnek az alakja már elég hamar készen állt. A felbukkanó ötleteket mindig igyekeztem feljegyezni, hogy alkalomadtán beilleszthessem őket. A különböző sütemény- és édességnevek például erősen kínálták magukat, hogy helyet találjak nekik a mesében, mint például az indiáner vagy a medvecukor. Az is fontos volt persze, hogy jól illeszkedjenek a jambikus sorokba (ezért is szerettem annyira Csokisminyon királykisasszonyt), helyenként pedig nyilván a rímelés dobott a felszínre egy-egy ötletet. De olyan szereplő is akadt, akinek menet közben változott meg a neve, így lett a Tortakirályból végül Császármorzsa. Sok finomság kap – már-már homéroszi – jelzőt: dölyfös Vérpuding, elszánt Meggyes Rétes, bősz Barátfüle, bátor Baklava. Amikor a Medvevár című tragikomédiájában, hosszú cipelés után, végre kinyílik Janus püspök „kincsesládája”, Pollux emigyen ad hangot csalódottságának: „Kinyitjuk azt a rohadt ládát, aszt csak könyvek könyvek hátán. Mekkora buziság már.” Egyet mégis eltesznek emlékbe: Homéroszt. A könyv „buziság”? Azért ez nem egészen az én álláspontom, hanem a két derék zsoldosé a színdarabban, akik, ne feledjük, végül meglakolnak azért, hogy megdézsmálták Janus Pannonius könyvtárát. Ami a sok könyvet illeti, kérdés, hogy mennyi az a sok. Több könyvünk van itthon, mint amire „szükségünk” van. Másfelől mégiscsak a könyvek tesznek otthonossá egy otthont, számomra legalábbis. És Homérosz?  Ha csak egyetlen könyvet lehetne választani, akkor Homérosz nem ­rossz­ döntés. Pontosabban: kevés jobb döntést tudok elképzelni. Kortársból vagy kvázikortársból talán az Iskola a határon ilyen, esetleg Golding tengeri trilógiája. Ugyanitt azt is mondják a Múzsáról, hogy nővérkénk Pannóniától mit remélhet? Mire számíthat manapság errefelé a Múzsa? Megregulázható? Lehet manipulálni?  A Medvevár (Kocsis Gergely állította színpadra Pécsett, a Janus Egyetemi Színházban – a szerk.) tulajdonképpen erről szól. Janus püspök egyszerre szeretne a múzsák kegyeltje lenni, és – mai szóval – nagy hatalmú oligarcha. Mi­után összeesküvésbe keveredett Mátyás király ellen, elmenekült Itália felé, és a Zágráb melletti Medvevárban érte a halál. Az én színdarabom ezen az utolsó napon játszódik, és a központi kérdése az, hogy meg lehet-e ülni egy fenékkel két lovat. Vigyázat, spoiler: nem lehet! És az is kiderül a végén, hogy a múzsák nem megregulázhatók. Próbálkozni ugyan lehet vele, de végső soron mégiscsak istennőkről – illetve az én változatomban egyetlen istennőről – van szó. A múzsákat nem érdeklik a művészeti díjak, és hidegen hagyják őket az ösztöndíjak is. Az az udvari intrikába oltott hecckampány, amit manapság kultúrharcként szokás emlegetni, épp ezért egyszerre szánalmas és viszolyogtató. Szánalmas, mert miközben eleve kudarcra ítélt vállalkozás, ebben a kudarcos igyekezetben semmi felemelő, semmi drámai nincs. És viszolyogtató, mert rombolni, kárt okozni igenis képes. A „múzsaregulázás” kapcsán nyilatkozta korábban, hogy az irodalom hosszabb távon röhögve kibírja, ha megpróbálják ollóval méretre szabni…  Az irodalom röhögve kibírja, mert intézményes tekintetben ez a legkevésbé kiszolgáltatott művészet, viszont más művészeti ágak nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. A károkozást pedig nem csak úgy értem, hogy bizonyos műhelyek működése ellehetetlenül. A kultúrpolitikai hisztéria káros hatást gyakorol a távlati gondolkodásra is. Gondoljunk bele, hogy miután Pécsett a Kétfejű fenevadat még a bemutató előtt törlik az 1972/73-as évad tervéből, az elkeseredett Weöres Sándor soha többé nem ír színpadi művet; olyannyira kilátástalannak ítéli a helyzetet, hogy lezárja a színműírói pályáját. Azt írja több helyen is, hogy a kívülállás is politikai reakció, jól átgondolt művészi stratégia. Hogy a kívülállással remekül lehet radikális véleményt megfogalmazni. Ez afféle ars poetica?  Nem gondolom magam kívülálló vagy apolitikus szerzőnek, sőt. A Karácsondi út című kötetben összegyűjtött dalszövegek, az azóta megjelent verseim és a színdarabok is bőségesen foglalkoznak szűkebb vagy tágabb értelemben vett politikai témákkal, egy időben pedig a barátaimmal egy félig abszurd, félig politikai kabaréműsort is csináltunk, Cabaret Kutuzov néven. A Medvevár tere is kifejezetten politikai tér, a darab dörzsölt hatalomtechnikusként ábrázolja Hunyadi Mátyás alakját – ebben a vonatkozásban egyébként a történelmi tényeknek megfelelően –, a Szerelmem, Majomúr című darabban (Janus Egyetemi Színház, rendezte Köles Ferenc – a szerk.) pedig szerepel egy monológ a 2013-as lampedusai hajókatasztrófáról. Ennek a színdarabnak a bemutatója 2014 nyarán volt: noha csak érintőlegesen, de még azelőtt foglalkozott az Európa felé irányuló migráció kérdésével, hogy az a magyar belpolitika centrumába került volna. Ha ma írnám, ez a jelenet nyilván egész más hangsúlyokat kellene, hogy kapjon. A Jelenkor folyóiratban megjelenő verseiben is sok az aktuális, érzékletes kitekintés, így is, úgy is érthető metaforák, szimbólumok. Mintha a verseken könnyebben csusszanna át némi rendszerkritika. Ehhez képest verseskötete, leszámítva a dalszövegeit és a gyerekversgyűjteményét, eddig még nem jelent meg. Miért várat magára? Valahogy nem akartak kötetté összeállni. De aztán 2016 tavaszán egy ösztöndíjnak köszönhetően Wrocławban tölthettem egy hónapot. Akkor született egy verses naplószerűség, és e köré az anyag köré már föl tudtam építeni a meglévő és az újabban írott versekből egy kötettervet, amely reményeim szerint nem csupán egymás mellé helyezett versek gyűjteménye lesz, hanem kiad valamiféle ívet. Előreláthatólag jövő nyárra jelenik meg a Jelenkor Kiadónál. +1 kérdés  A Vérpuding veresége után tervezett írni egy kilenc és feledik fejezetet a felnőtt olvasók számára, ahol valódi vérpudingreceptet közölt volna Anyegin-strófákban – karácsonyra nem ajándékozná meg az olvasókat eggyel?  Igen, eredetileg a két utolsó fejezet közé szerettem volna ékelni egy Anyegin-strófában írt receptet, de végül nem maradt rá energiám. Az a helyzet, hogy vérpudingot nem csináltam még, úgyhogy ebben a kérdésben az internethez utalnám az olvasót. Sokféle vérpudingrecept létezik. Hasonlít a véres hurkára, de nem bélbe töltik, hanem formába, és a fűszerezésben is lehetnek különbségek.

Keresztesi József

 író, költő, esszéista, gyereknyelvzsonglőr, az egykori Szőranya Emlékzenekar és az Új Párduc énekes-dalszerzője. Megjelent több kritikakötete, egy önálló monográfiája Rubin Szilárdról, egy gyerekversgyűjteménye (Mit eszik a micsoda), drámáiból készült színdarabjait pedig a Bóbita Bábszínház, illetve a Janus Egyetemi Színház játssza. Legutóbb a Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza, valamint egy esszékötet (Meteorkő) jelent meg a tollából.

Szerző
Frissítve: 2018.12.25. 12:03

Feltenni töltőre glóriáinkat

Publikálás dátuma
2018.12.24. 17:24

Fotó: Shutterstock
Téli este. Surrogva csapják szét a koszos vizet a belvárosi autók. A hörghurutos Holdat részben látni csak, a szürke égitest felköhögte az estét: nyákos, makacs sós lé folyik a járdákon és az utcákon. A belváros moraját az ünnepek közeledése teszi lazábbá, befogadhatóvá, mint mikor egy vödör sárra mézet és tejszínhabot öntenek: szinte könnyedebbé válik. A közeli folyó felett híd nyújtózkodik, alatta hajó halad lassú közönnyel. Színes ablakaiban szép ruhás nők és férfiak ülnek, talán valami céges rendezvény lehet, talán esküvő. Egyikük túlitta magát, megbotlik a hajópadlón, próbál felkapaszkodni, púdersár tapad a korlátra. Vidám zene szól a fedélzeten, a lemezlovas elégedetten kortyol italába, már májusban azzal hencegett a falusi rokonoknak, milyen drága italt iszik majd, miközben magyar retró zenékre rázatja majd a városi gazdag népet. Táncolnak az arcok a Duna hullámain. A folyó unja ezt, ásít, nagyot nyújtózkodik. Kinyúl a partra, a vacogva kacagó kavicsokra. Ezek az apró, gömbölyded gyerekkövek alighanem irigykedve nézik a folyót, szelíden tűrik minden érintését, a vízen megcsillanó esti fényeket, ők is áradó folyók szeretnének lenni. Kilépni a mozdulatlanságból, valami könnyedebbé, mozdulékonyabbá, érzékelhetőbbé válni. Van a nagy téli víztömegek lassúságában valami erotikus bujaság. Ásító, szép nyújtózkodó nő télen, egy decemberi szeretkezés után. Ahogy halkan szuszogva visszaalszik a franciaágyon. Még pontosan emlékszik az éjszakai szerelmes együttlét minden pillanatára, a lüktetésre; ahogy egy születő csillag emlékszik a világűrön átzúgó Igére. Megcsillan a decemberi város fénye a folyó hullámain, mint ékszereken, amiket a feltüzelt szerelmesek az együttlét előtt kapkodósan félredobtak az éjjeliszekrény lapjára az éppen olvasott regény és a mobiltelefon töltője mellé. A közeli bevásárlóközpont önműködő ajtaja kinyílik, aztán becsukódik, monoton gépszorgalommal. Reggeltől estig. Színes ruhás járókelőket zabál, majd köp ki rendületlenül; a befelé haladók szinte üresen tűnnek el, alig visznek magukkal valamit, hogy nem sokkal később kifelé szatyrokkal, csomagokkal jelenjenek meg. Arcukon békés, részben hamis elégedettség. Az ormótlan épületben karácsonyi zenék szólnak, az egyes üzletekben külön karácsonyi zene. Az ezoterikus szaküzletben a műanyag szentek homlokukat ráncolják. A vásárlásban megfáradt férfiak a mennyből az angyalt fütyörészik nyeglén-hamiskásan a piszoár fölött, és a közelgő szenteste várható lehetőségeire, élményeire gondolnak. A nők közül sokan inkább nem mennek el a plázás klozetra, unják, hogy mindig sorba kell állni, hazaviszik inkább. Addig is a kirakatokat nézik, hogy jobban menjen az idő. A merev kirakati babákat. Arra gondol az egyik nő, hogy ezek a bábuk nyersességükben olyanok, mint mi magunk emberek még a születésünk előtti napokban: akik előtt megállnak olykor az angyalok kicsit nézelődni, mit vennének fel a csupasz, nyers testekre kitett értékrendből, ruhákból, táplálkozási, főzési, és szexuális szokásokból. Van az épületben egy kis kávéház, abban egy különös törzsvendég, egy figura, aki mindig egyedül van. Férfi, valahol 40 és 60 között. Sokak szerint kortalan, egyesek szerint nemtelen lény. De ez nem baj, nem bánja, mert amikor egy derült, hangoskodó társaság érkezik a helyiségbe, védekezésképp egy nagyon különös szokás áramkörét kapcsolja be önmagában. Eljátssza a csapatot. Ül a székén, nézi a társaságot, és elismétli magában a látott és hallott dialógusok érdekesebb részleteit, közben nagyokat nevet magában, hangtalanul. Mindig némán játssza el. A nevetéseket is. Arcán szinte semmit nem látni. De mégis van a lényében valami bizonytalan: egy vödör petárdára dobott cigarettacsikk. Egy párhuzamos dimenzió, egy árnyék. A személyzet elnézi ezt neki. Mégiscsak karácsony közeleg. Közelednek az ünnepek, a reklámok kávéillatú manökenmosolyai. Mosolyogva ragadunk a fenyőgyantaszagú reménybe, hogy talán jövőre jobb lesz. Addig is jó lenne feltenni töltőre glóriáinkat.
Szerző
Frissítve: 2018.12.27. 09:56

Ádventi ünnepvárás

Publikálás dátuma
2018.12.24. 16:24

Fotó: Shutterstock
Most nagy szükség volna olyan ünnepre, mi erőt ad és jó útra terel. Hogy ne meneküljünk magunk elől fejvesztve, nem árthat kis rálátás a lélekre, mely emberismerethez megfelel. Most nagy szükség volna olyan ünnepre, sok ünnepelni is képes emberre, akiknek a megértés nem teher. Hogy ne meneküljünk magunk elől fejvesztve, kéne egy-két önértési nyelvlecke, így minden túl pongyola, túl lezser. Most nagy szükség volna olyan ünnepre, amin át a megnyugvásba lépek be, az Úrtól távol, Istenhez közel. Hogy ne meneküljünk magunk elől fejvesztve, mindenki a bátorságát fejlessze. A sikerhez önmagadból csak ennyi kell. Most nagy szükség volna olyan ünnepre, hogy ne meneküljünk magunk elől fejvesztve.
Szerző