Nem a kifliség, a csücsökség a lényeg - interjú Keresztesi Józseffel

Publikálás dátuma
2018.12.25 08:00

Fotó: Facebook
Bár leginkább talán irodalomkritikusként, esszéíróként aposztrofálható, az elmúlt években jó néhány vadhajtása nőtte ki magát főtémává. Keresztesi József írt nem egy gyerek- és felnőttszíndarabot, rendszeresen publikálja verseit a Jelenkorban, a legendás Szőranya emlékzenekarban pedig megénekelte, hogy Derik és Hari együtt győzték le a mumpszot. Idén egy verses kalandregénnyel rukkolt elő, melynek főhősei egytől egyig péksütemények.
Hogy jut valakinek az eszébe, hogy egy kiflivéget tegyen meg regényhősnek? Az a pillanat érdekel, amikor elhatározza: legyen Csücsök!  Amikor már eldöntöttem, hogy a történet a sütemények-péksütemények-édességek világában fog játszódni, akkor természetesen el kellett gondolkodnom a főhős alakján. Olyan figurára volt szükségem, aki látszólag vesztes helyzetből indul, a népmesékből ismerős szegénylegény vagy legkisebb királyfi mintájára. Kézenfekvő volt tehát egy megcsócsált darabkát választani, így a kiflivég adta magát; úgy is mondhatnám, hogy a figurából nem a kifliségre volt szükségem, hanem a csücsökségre. És a többiek? A marcona Vadalmatorta és a mord Muffin is megvoltak előre, vagy a rímkívánalom adta őket?  Néhány szereplő már a kezdetektől megvolt, mindenekelőtt a nagy ellenfél, a gonosz Vérpuding. És persze a főszereplőket is ki kellett találnom már a legelején, úgyhogy Csücsök segítőinek, az Aszalt Meggynek és a Marcipánegérnek az alakja már elég hamar készen állt. A felbukkanó ötleteket mindig igyekeztem feljegyezni, hogy alkalomadtán beilleszthessem őket. A különböző sütemény- és édességnevek például erősen kínálták magukat, hogy helyet találjak nekik a mesében, mint például az indiáner vagy a medvecukor. Az is fontos volt persze, hogy jól illeszkedjenek a jambikus sorokba (ezért is szerettem annyira Csokisminyon királykisasszonyt), helyenként pedig nyilván a rímelés dobott a felszínre egy-egy ötletet. De olyan szereplő is akadt, akinek menet közben változott meg a neve, így lett a Tortakirályból végül Császármorzsa. Sok finomság kap – már-már homéroszi – jelzőt: dölyfös Vérpuding, elszánt Meggyes Rétes, bősz Barátfüle, bátor Baklava. Amikor a Medvevár című tragikomédiájában, hosszú cipelés után, végre kinyílik Janus püspök „kincsesládája”, Pollux emigyen ad hangot csalódottságának: „Kinyitjuk azt a rohadt ládát, aszt csak könyvek könyvek hátán. Mekkora buziság már.” Egyet mégis eltesznek emlékbe: Homéroszt. A könyv „buziság”? Azért ez nem egészen az én álláspontom, hanem a két derék zsoldosé a színdarabban, akik, ne feledjük, végül meglakolnak azért, hogy megdézsmálták Janus Pannonius könyvtárát. Ami a sok könyvet illeti, kérdés, hogy mennyi az a sok. Több könyvünk van itthon, mint amire „szükségünk” van. Másfelől mégiscsak a könyvek tesznek otthonossá egy otthont, számomra legalábbis. És Homérosz?  Ha csak egyetlen könyvet lehetne választani, akkor Homérosz nem ­rossz­ döntés. Pontosabban: kevés jobb döntést tudok elképzelni. Kortársból vagy kvázikortársból talán az Iskola a határon ilyen, esetleg Golding tengeri trilógiája. Ugyanitt azt is mondják a Múzsáról, hogy nővérkénk Pannóniától mit remélhet? Mire számíthat manapság errefelé a Múzsa? Megregulázható? Lehet manipulálni?  A Medvevár (Kocsis Gergely állította színpadra Pécsett, a Janus Egyetemi Színházban – a szerk.) tulajdonképpen erről szól. Janus püspök egyszerre szeretne a múzsák kegyeltje lenni, és – mai szóval – nagy hatalmú oligarcha. Mi­után összeesküvésbe keveredett Mátyás király ellen, elmenekült Itália felé, és a Zágráb melletti Medvevárban érte a halál. Az én színdarabom ezen az utolsó napon játszódik, és a központi kérdése az, hogy meg lehet-e ülni egy fenékkel két lovat. Vigyázat, spoiler: nem lehet! És az is kiderül a végén, hogy a múzsák nem megregulázhatók. Próbálkozni ugyan lehet vele, de végső soron mégiscsak istennőkről – illetve az én változatomban egyetlen istennőről – van szó. A múzsákat nem érdeklik a művészeti díjak, és hidegen hagyják őket az ösztöndíjak is. Az az udvari intrikába oltott hecckampány, amit manapság kultúrharcként szokás emlegetni, épp ezért egyszerre szánalmas és viszolyogtató. Szánalmas, mert miközben eleve kudarcra ítélt vállalkozás, ebben a kudarcos igyekezetben semmi felemelő, semmi drámai nincs. És viszolyogtató, mert rombolni, kárt okozni igenis képes. A „múzsaregulázás” kapcsán nyilatkozta korábban, hogy az irodalom hosszabb távon röhögve kibírja, ha megpróbálják ollóval méretre szabni…  Az irodalom röhögve kibírja, mert intézményes tekintetben ez a legkevésbé kiszolgáltatott művészet, viszont más művészeti ágak nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. A károkozást pedig nem csak úgy értem, hogy bizonyos műhelyek működése ellehetetlenül. A kultúrpolitikai hisztéria káros hatást gyakorol a távlati gondolkodásra is. Gondoljunk bele, hogy miután Pécsett a Kétfejű fenevadat még a bemutató előtt törlik az 1972/73-as évad tervéből, az elkeseredett Weöres Sándor soha többé nem ír színpadi művet; olyannyira kilátástalannak ítéli a helyzetet, hogy lezárja a színműírói pályáját. Azt írja több helyen is, hogy a kívülállás is politikai reakció, jól átgondolt művészi stratégia. Hogy a kívülállással remekül lehet radikális véleményt megfogalmazni. Ez afféle ars poetica?  Nem gondolom magam kívülálló vagy apolitikus szerzőnek, sőt. A Karácsondi út című kötetben összegyűjtött dalszövegek, az azóta megjelent verseim és a színdarabok is bőségesen foglalkoznak szűkebb vagy tágabb értelemben vett politikai témákkal, egy időben pedig a barátaimmal egy félig abszurd, félig politikai kabaréműsort is csináltunk, Cabaret Kutuzov néven. A Medvevár tere is kifejezetten politikai tér, a darab dörzsölt hatalomtechnikusként ábrázolja Hunyadi Mátyás alakját – ebben a vonatkozásban egyébként a történelmi tényeknek megfelelően –, a Szerelmem, Majomúr című darabban (Janus Egyetemi Színház, rendezte Köles Ferenc – a szerk.) pedig szerepel egy monológ a 2013-as lampedusai hajókatasztrófáról. Ennek a színdarabnak a bemutatója 2014 nyarán volt: noha csak érintőlegesen, de még azelőtt foglalkozott az Európa felé irányuló migráció kérdésével, hogy az a magyar belpolitika centrumába került volna. Ha ma írnám, ez a jelenet nyilván egész más hangsúlyokat kellene, hogy kapjon. A Jelenkor folyóiratban megjelenő verseiben is sok az aktuális, érzékletes kitekintés, így is, úgy is érthető metaforák, szimbólumok. Mintha a verseken könnyebben csusszanna át némi rendszerkritika. Ehhez képest verseskötete, leszámítva a dalszövegeit és a gyerekversgyűjteményét, eddig még nem jelent meg. Miért várat magára? Valahogy nem akartak kötetté összeállni. De aztán 2016 tavaszán egy ösztöndíjnak köszönhetően Wrocławban tölthettem egy hónapot. Akkor született egy verses naplószerűség, és e köré az anyag köré már föl tudtam építeni a meglévő és az újabban írott versekből egy kötettervet, amely reményeim szerint nem csupán egymás mellé helyezett versek gyűjteménye lesz, hanem kiad valamiféle ívet. Előreláthatólag jövő nyárra jelenik meg a Jelenkor Kiadónál. +1 kérdés  A Vérpuding veresége után tervezett írni egy kilenc és feledik fejezetet a felnőtt olvasók számára, ahol valódi vérpudingreceptet közölt volna Anyegin-strófákban – karácsonyra nem ajándékozná meg az olvasókat eggyel?  Igen, eredetileg a két utolsó fejezet közé szerettem volna ékelni egy Anyegin-strófában írt receptet, de végül nem maradt rá energiám. Az a helyzet, hogy vérpudingot nem csináltam még, úgyhogy ebben a kérdésben az internethez utalnám az olvasót. Sokféle vérpudingrecept létezik. Hasonlít a véres hurkára, de nem bélbe töltik, hanem formába, és a fűszerezésben is lehetnek különbségek.

Keresztesi József

 író, költő, esszéista, gyereknyelvzsonglőr, az egykori Szőranya Emlékzenekar és az Új Párduc énekes-dalszerzője. Megjelent több kritikakötete, egy önálló monográfiája Rubin Szilárdról, egy gyerekversgyűjteménye (Mit eszik a micsoda), drámáiból készült színdarabjait pedig a Bóbita Bábszínház, illetve a Janus Egyetemi Színház játssza. Legutóbb a Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza, valamint egy esszékötet (Meteorkő) jelent meg a tollából.

Frissítve: 2018.12.25 12:03

Szomorú-izgulás - Grecsó Krisztián Vera című regényéről

Publikálás dátuma
2019.03.24 11:55

„Tíz éve nem tudok olyat csinálni, hogy az állami tévében csak egy mondatra méltó legyek” – nyilatkozta a Magyar Narancsnak két hete Grecsó Krisztián. Mondjuk erre akár büszke is lehetne, ez ma valójában érdemnek minősül. Ám nem kell tartania attól, hogy könyvei, írásai nem jutnak el a nagyközönséghez. A Vera című regényének Radnóti Miklós Színház-beli dupla estés bemutatója telt házas volt (gondolom, a szegedi nemkülönben), a 95 százalékban hölgyközönség már a színpadra belépésekor olyan meleg szeretettel és vastapssal fogadta az írót, ami abszolút sztár státust feltételez és mutat. Sokan pedig nem egy, hanem kettő-három-négy új kötettel a hónuk alatt távoztak a helyszínről. Erre is büszke lehet a szerző. A fogadtatás ilyen mértékű hevessége, úgy hiszem, ezúttal nemcsak a művek sorával népszerűséget kivívott írónak szólt. Hanem a súlyos betegségével, a halállal megvívó szerzőnek is. Bár a Vera kézirata már a kiadónál volt, mikor Grecsó Krisztiánt megtámadta a kór, a megjelenéséhez már hosszú távon hozzá fog tapadni ez az egyszerre fájdalmas és győzedelmes stigma. A Vera egy tízéves kislány története 1980 őszén-telén Szegeden. Valahol az Abigéllel és A Pál utcai fiúkkal közös szövegtérben – a szerzői szándék szerint. A negyedik osztályba lépő kislányra rárogy az élet: egyszerre lesz szerelmes, derül ki, hogy a szülei nem vérrokonai, összevész legjobb barátnőjével és szembesül a szűkebb-tágabb környezete, a felnőttek valóságával, mely hazug, fájdalmas és bonyolult. „A korábbi élete neki való volt, gyerekhez illő, az volt a normális, neki még nem is kellene tudnia, hogy van ilyen, hogy így is lehet élni; és ekkor megérti, hogy már sohasem lesz úgy, ahogy azelőtt, már nem lehet visszacsinálni, az, ami jó volt régen, többé nem lehet ugyanolyan, mert már nem lesz elég.” (176. o.) („[M]ár sosem lesz úgy, ahogy azelőtt” – a Vera a fejlődési regény műfaj jegyei alapján is párhuzamba állítható az Akik már nem leszünk sosem című Krusovszky-regénnyel.) Az idejekorán felnőtté válás processzusa közben a szerző hatalmas szeretettel viseltetik főszereplője iránt (aki amúgy már felnőttként ismerős lehet a Jelmezbál című regényből, ahol a szülei után nyomoz…), szinte vigyáz rá, nehogy a kelleténél jobban sérüljön. Közel van hozzá, amit az elbeszélői hangösszeolvadás is megtestesít: hiszen bár a világ a tízéves Vera szemszögétől szűkös, azért mögötte/mellette mindig ott a szerző hangtudata is – az elbeszélő „valahol félúton van kettőnk között”, mondta a bemutatón Grecsó. Mert hát valóban, a következő idézet sem lehet Veráé: „A szombat reggel olyan, mint egy magyar filmben, végtelen, soha véget nem érő pillanatok, félálomba süllyedő, ködös háztetők, az ablaküveg megolvadt és újrafagyott jégrózsái.” (227. o.) Olvasás közben engem kevésbé érdekelt – fontosságát azonban nem feledve – a szerelmi érzet vagy a barátságválság alakulása, a látószögem előterébe inkább az örökbefogadást tabusító társadalmi elvárás és a társadalmi felnőtt közeg szentesített csalásai, hazugságai álltak. Az örökbefogadással, azt hiszem, szoros összefüggésben áll a választott időpont: hogy miért pont 1980-ban történik mindez. Nos, az örökbefogadás kérdése személyes érintettség a szerző részéről – ahogy ezt a bemutatón megtudhattuk –: a feleségével kisgyereket szeretnének örökbe fogadni. Ám a jelenkori felfogással szemben a 40 évvel korábbi szemléletmód leginkább az elhallgatást szorgalmazta ennek kapcsán, így alakulhatott ki az a helyzet, hogy mindenki tudta, csak éppen az örökbefogadott nem, hogy őt nem a vér szerinti szülei nevelik. Amikor pedig bizonyos esetekben (rosszindulat, bosszú, pletyka, elszólás) ez kiderül, traumatikus helyzetet eredményez. Sok-sok kérdéssel. Olvasóként nekem például (másfelől) kérdés, hogy miért pont Szegeden történik mindez. A szerző számára ismerős ugyan a terep, de későbbről, az egyetemi éveiből. Fontos ez egyáltalán, játszódhatott volna bárhol máshol a történet? Szerintem igen, számomra nem szervesül a város funkció szempontjából a regénybe – ez nem úgy Szeged-regény. Nem egy helyen erőltetettnek érzetem a „helyrajzot”, akárcsak a kort indexáló, lépten-nyomon felcsendülő korabeli slágerek zaját, a korszak aktuális tv- és moziműsorának megidézését, az éppen átadott nagyáruház (amúgy azt 1977-ben avatták) szövegbe illesztését. Míg máskülönben meg a korabeli figurák igen életszagúak lettek, ahogy a farmerőrületre való többszöri utalás is igen pászentos. Az elbeszélés dramaturgiája, menete amúgy a jól megszokott Grecsó-féle szövegalakítás: elliptikus, körkörös (spirálos), vissza-visszahurkolódó, más szemszögből bővítő, legyen szó fejezetekről vagy az egész regényről. S ha már kihagyás: az elhallgatás, az elfojtás fojtogató, egyben melankolikus hangvétele sem ismeretlen az olvasók számára (én a Pletykaanyu óta nem is nagyon tudok vidám Grecsó-kötetet felidézni), na, nem mintha ez elvárás lenne… És persze az identitáskereső „családfakutatás” is „toposzként” köszön vissza. A kiadói mondás szerint ezzel a regénnyel Grecsó letért az eddigi nyomvonalról, most kevésbé a saját élettörténetéből, élethelyszíneiből építkezett, se Szegvár, se Békéscsaba, se Budapest – miközben látjuk: Szeged mégis. A hangvétel „szomorú-izgulása” (a regényben a szorongás), az írásmód azonban változatlan – ezért és ezzel együtt szerethető a Vera. (Magvető, 2019. 328 o.)  
Szerző

Kondor Vilmos: A haverem nélkül - exkluzív Gordon Zsigmond-novella

Publikálás dátuma
2019.03.24 11:00

Kondor Vilmos Budapest Noir-sorozatának új regénye az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg júniusban A budapesti gengszter címmel a Libri gondozásában. Gordon Zsigmond története ezúttal a szesztilalom idején játszódik Philadelphiában. Kedvcsinálónak a szerző exkluzív, felkérésünkre írt novelláját olvashatják alább, mely 1929-be kalauzol el.
– Ez meg mit keres itt? – hajolt le a dohányzóasztal mellé a fiatal Fogerty detektív, akiről a szerkesztőségben az a mondás járta, hogy olyan tompa az agya, hogy hozzá képest a halkés japán finomacélból edzett filézőszerszám. Kiegyenesedett, és a maszatos ablak felé tartotta a kezét. – Az áldozat nem dohányzott. Sehol egy hamutálca – hümmögött, és vékony ujjai között megforgatta az öngyújtót. – Lehet, hogy tényleg volt itt még valaki, ahogy az a szomszéd állítja? – Még az is lehet – szuszogta a nyugdíj felé ballagó Archer nyomozó vörös arccal. – Hadd nézzem – lépett közelebb Gordon, akiben gyanú ébredt. – Bizony, az enyém, bocsánat, nyomozó, amikor lehajoltam, kiesett a zsebemből, és… – Hányszor mondtam magának, hogy nem tapogathat csak úgy – ingatta hatalmas fejét Archer, és Gordon egyszerűen nem értette, hogyan volt képes azt a nyakat abba az ingnyakba beleerőltetni. – Sokszor mondtam már magának, aztán mégis tapogat. A Philadelphia Inquirer tudósítói mindenhol ott vannak és mindig tapogatnak. – Mert a Daily Newséi nem? Semmihez sem nyúltam hozzá, kérdezze csak meg tőle – intett fejével Gordon a bejárati ajtónál strázsáló egyenruhás rend­őrre, aki unott hangon közölte Archer detektívvel, hogy Gordon bejött, megnézte az áldozatot, és semmihez sem nyúlt. – Tessék – mutatott Gordon a foszlott, öreg kanapéra meg az azon fekvő fiatalember holttestére. – Így találtam, eszem ágában nem volt hozzányúlni. – Még szerencse, lévén gyilkossági az ügy – pillantott rá Fogerty detektív, miközben Archer nyomozó tovább sóhajtozott: munkakedvét a hőségben nagyító alatt sem lehetett látni. – Gyilkosság? – hamuzott Gordon. – Ha engem kérdeznek, de persze nem kérdeznek, ez a szerencsétlen magával végzett. – És ez a kupleráj? A dulakodás nyomai? A vérfolt a falon? – bökött rá a jelekre Fogerty nyomozó a rendetlen helyiségben. – Ugyanakkor mindegy, legalább egy kokszossal kevesebb. – Én nem látok se külsérelmi nyomot, se gyilkos fegyvert, és persze detektív sem vagyok, de azt tudom, hogy kár Jimbóért – jegyezte meg Gordon. – Nem mintha olyan nagyot lódított volna a világ kerekén előrefele, de nála jobb burgert a környéken senki sem csinált. – Annyira nem volt jó szakács – lóbálta meg fejét ismét Archer, majd a mozdulattól úgy megtántorodott, hogy belehuppant az egyik rozzant fotelba. Az egész lakás mintha összeroskadni készült volna Jimbo súlytalan életének nyomasztó súlya alatt. Mocskos ablakok előtt a könyöklőn száraz légytetemek, a nappaliban két fotel, az egyikben Archer nyomozó, a másikban Jimbo köténye és két üres sörös­üveg, előttük dohányzóasztal, amelyen lisztszerű por fehérlett néhány apró, kihajtott papírtasak társaságában. Egy szívószál, kettétörve. Egy Jimbo, meghalva. – Sok sikert a gyilkos megtalálásához – biccentett Gordon a két rendőr felé, majd lesietett az utcára, ami valójában egy szervizút volt két háztömb között. Északnak tartva megkerülte a tömböt, és Tony Tonio kifőzdéjével szemben belépett a szemeteskukákkal és kidobott bútorokkal teli sötét sikátorba – de nem volt ott senki. Tudta, hogy nem kell soká várnia, kiállt hát a Huszadik utcára, nekitámaszkodott a falnak, elővette öngyújtóját, rágyújtott, és miközben várt, azt nézegette. Egy nagy kaliberű töltény hüvelyéből készítette hozzáértő kéz, hogy aztán lehetetlen türelemmel és szabatos ízléssel apró levelek és virágok garmadáját vésse bele. Gordon párszor látta csak, de ezer közül is megismerte volna. Tíz éve a fronton sorra készültek az ehhez hasonló öngyújtók, a katonák ugyanis mindennel igyekeztek elfoglalni magukat, amíg a németek támadására vártak, de csak kevésnek volt ilyen szépen kimunkált a díszítése, és azok közül is csak egynek volt az aljába belekarcolva az FS monogram. A meleg úgy ült rá a városra, ahogy egy migrén veszi át az uralmat az ember feje fölött, nem lehetett menekülni előle. Gordon szívta a cigarettát, és figyelte, ahogy vele szemben, az Ionic utcában Tony Tonio a kifőzde hátsó kijáratánál egy összecsukható széken ülve tanulmányozza a lóversenyeredményeket. Lassan összefolytak előtte az öltönyös férfiak és a hosszúszoknyás nők alakjai, amikor fojtó levegőben kirajzolódott egy bicegő figura alakja, amint megtorpant az étterem előtt, majd megfordul, hogy elsiessen, ám ekkor Gordon elrúgta magát a faltól. – William! – kiáltotta. Az alak mintha meg sem hallotta volna. – Tüzet akarok adni neked! – kiáltotta Gordon, mire az alak megtorpant. Gordon hallani vélte sóhajtását, és nézte, ahogy a fekete férfi átbiceg hozzá a túloldalról. – Gyere csak be, ide – mutatta Gordonnak a szemeteskukák és a kidobott bútorok rengetegét. – Hacsak nincs hideg limonádéd, akkor szó sem lehet róla. Te gyere velem, Tonynál van limonádé. – De azt te iszod, én inkább sört kérek, ha már te fizetsz. Gordon legyintett, és átmentek Tonyhoz, a pultos azonban gorombán rájuk mordult. – Itt tilos koldulni. – Mindig ez van – nézett Gordonra William, aki azonban szó nélkül lenyomta az asztal mellé, majd a pultosra förmedt: – Will velem van, de ha nem lenne, akkor sem küldheti ki. Sör és limonádé. Meg egy burger. Will beesett vállal ült, a hőség ellenére pulóvert viselt, viszonylag kevés lyukkal, arca borostás volt, mindkét szeme véreres. Gordon elővette cigarettáját, és Will felé nyújtotta, majd felkattintotta az öngyújtót. Miután mindketten kifújták az első slukkot, letette az asztal közepére a gyújtót. Egy ideig szótlanul nézték, aztán Will szólalt meg kaparós hangon. – Zig, a múlt héten adtam be jelentkezésemet a városhoz utcaseprőnek, de ha kiderül, hogy én… – Elhallgatott, mert megjelent a pultos, és a sört Will, a limonádét pedig Gordon elé tette le, aztán csak állt, kezében a hamburgerrel. Gordon intett, hogy azt is Will elé tegye, majd adott neki két egydollárost. – Mi történt? Will fogta a poharat és nagyot kortyolt belőle. Vékony nyakán le-fel ugrált az ádámcsutkája. – Tudod, veterán vagyok, és nem délen vagyunk – törölte le a habot a szájáról –, tudod, milyen nehéz, pláne, ha az ember még ugye kéreget is. – Nem tudom, de sejtem. – Olyan régóta várok erre, Zig – szívott egy erőset Will a cigarettából. – Két éve, már két éve mondják, hogy ha lesz üresedés. Hát most van, és találtam magamnak egy kiadó szobát is az Északi Tizenharmadikban. Ennyire vagyok tőle – mutatta Will remegő ujjakkal. – Én… – Mi történt, Will? – Ezt elteszem, jó? – fogta meg Will az öngyújtót, de nem vette fel. – FS – mutatta az alját. – Freddie ­Stowers volt a parancsnokom. – Melyik egységnél szolgáltál? – A Háromszázhetvenegyedik Gyalogos Hadosztályban, az Ardennekben – felelte Will, és hamuzott. – Freddie Stowersnek köszönhetem, hogy túléltem a krautokat meg azt az egészet ott, Franciaországban. – Tőle kaptad? – Amikor a második lövés leterítette, odaszaladtam hozzá, de elkéstem. Mellette hevert a sárban. – Akkor jobban vigyázhattál volna rá – nézett Gordon az öngyújtóra. – Mi történt, Will? Mit kerestél Jimbo lakásában? – Ez az enyém? – mutatott Will a burgerre. – Ki másé? Will komotósan beleharapott, felkapott pár darab sült krumplit, azt is elrágta. – Ha a rendőrség… Nekem végem, soha nem leszek utcaseprő, jó, ha nem sittelnek le, Zig. Gordon várt. – Jimbo felhívott magához, hogy segítsek neki – kezdte Will. – Mindig ott vagyok az étteremnél, tudod, söprök meg hagymát aprítok, mert azt senki sem bírja, csak én, egyszerre két-három kilót is felkockázok, szóval mondta, hogy este menjek fel hozzá, és amikor ajtót nyitott, én már akkor láttam, hogy nagyot szippantott, mert gyanakodott, tudod, résnyire nyitotta az ajtót, meglátott, berántott a lakásba, és mondta, hogy hallotta, hogy jönnek a járőrök razziázni, és vigyem el azt a kis csomagot, mire mondtam, hogy nem viszem én azt sehova, erre megkérdezte, hogy… – harapott még egyet – …hogy kérek-e, mire mondtam, hogy nem élek én azzal, ami a gránátnyomások után maradt a fejemben, arra vigyáznom kell, erre leült, és megint szívott a fehér porból, és akkor kijött a vécéről a Ken, a Bublowsky, tudod – nézett Gordonra, aki nem tudta, de intett, hogy folytassa –, Ken a haverem, én meg mondtam, hogy nem viszem el a csomagját, mert ha megfognak, akkor Georgiában töröm a követ, amíg el nem földelnek, mire a Ken is kért, hogy segítsek, de az ő szeme se volt tiszta, meg a feje se, és akkor megszólaltak a szirénák, mire Jimbo felpattant, és a falhoz kent, hogy még a fejem is vérzett, hogy én hívtam rá a zsarukat, a torkomnál fogva tartott, szerintem a gyújtóm is akkor esett ki a zsebemből, aztán a Ken szólt neki, hogy meg ne öljön már, mire eleresztett, én meg leestem, és akkor Jimbo fogta a kis csomagot, kinyitotta, a kis tasakok összevissza repkedtek, mondtam neki, hogy lehúzom a vécén, de ő az asztalra szórta a port, és csak szívta, szívta fel, a Ken meg segített neki, őrültek voltak, felszívták a csíkokat, és akkor elhallgattak a szirénák, mire ezek úgy néztek rám, mint valami démonra, és – harapott újabbat – akkor valaki dörömbölni kezdett lenn az ajtón, a bejáratin, odamentem az ablakhoz, egy nő volt a gyerekével, mondtam is a Kennek, hogy nem kell félni, de mire megfordultam, Jimbo már feküdt a kanapén, a Ken meg a mellkasát püfölte az öklével, mire odamentem hozzá, a hóna alá nyúltam, és gyorsan hazatámogattam, nem lakik messze, neki még van lakása, itt, a Huszonegyedik utcában, aztán teleeresztettem a kádat hideg vízzel, beleraktam, és hajnalig ott ültem mellette, hogy nehogy meghaljon már nekem, mert mi lesz velem a haverem nélkül, és nem halt meg, kiszedtem a kádból, ágyba raktam, és mondtam, hogy hozok neki valami gyógyszert, de nem tudom, milyet, Zig, ilyenkor milyen pirulát ad az ember? Gordon nézte a gyöngyöző poharat maga előtt, félig volt még limonádéval. Felhajtotta, aztán Willre nézett: – Nem tudom, de ha bemész a patikába a Sansom utcában, és Maggie-t kéred, ő mindenre tud valami gyógyírt. És vigyázz jobban a gyújtódra.
Frissítve: 2019.03.24 11:00