A mesék meséje

Seherezádé, Aladdin, Ali Baba és Szindbád gyerekkorunk felejthetetlen hősei, történeteik világirodalmi klasszikusok. Az Ezeregyéjszaka páratlan gyűjteményének is megvan a maga históriája: kalandos és titokzatos, akárcsak maguk a mesék.
Az Ezeregyéjszaka első európai rajongói a Napkirály versailles-i udvaroncai voltak. A mesék rövid időn belül hét kötetben jelentek meg 1704-től. Az egzotikus, romantikus, gyakran sikamlós történetek hamar meghódították a párizsi szalonokat, a köznépet is. Urak és szolgák izgatottan várták a meséket, amelyeket általában hangosan felolvastak az összesereglett közönségnek. Akkora sikerük volt, hogy tömeg követelte a folytatást a szerző, Antoine Galland (1646–1715) házánál.  
Kora neves orientalistája volt Galland, a Col­lège Royal professzora, ő fordította franciára a Koránt. Ifjú nyelvzseniként arabul, perzsául, törökül és héberül is megtanult. Elszegődött titkárnak Nointel márkihoz, aki XIV. Lajos követe volt Konstantinápolyban, a Fényes Portán. Két évtizeden át járta a hatalmas oszmán-török birodalmat, eljutott a görög szigetektől Szírián, Palesztinán át Egyiptomig. Ritkaságokat, kincseket vásárolt a Napkirály pompás udvarába. Régi kéziratokat is beszerzett. Három máig megvan, féltve őrzött 14. századi példányok a Bibliothèque Nationale-ban. Ezekből és hasonló szövegekből dolgozott Galland, amíg ki nem fogyott a történetekből. Ekkor Párizsban megismerkedett egy szíriai maronita keresztény asszonnyal, aki kisegítette alapanyaggal. Hanna Diab heteken át mesélt neki, Galland pedig újabb történeteket kerekített. Így egészült ki a gyűjtemény Ali Baba és a negyven rabló történetével is. (A mesemondó asszony Aleppóból származott, az ősi városból, amely vérrel és mérges gázzal írta be magát napjaink szíriai polgárháborújának történetébe.) Végül kereken egy tucat kötete jelent meg, az utolsó kettő már a szerző halála után. Franciáról más európai nyelvekre fordították az Ezeregyéjszakát. Magyarul 1829-ben jelent meg először bizonyos V. M. fordításában (a monogram akár Vörösmartyt is takarhatja), a legismertebb átirat Benedek Eleké (1926). A gyűjteménynek elképesztő hatása volt szerte a nyugati világban. Az európai, keresztény olvasók zöme e mesék révén ismerkedett meg az arab-iszlám világgal, belőlük szerezte első, meghatározó benyomásait. „A mesés Kelet”, ahogy kollektív képzeletünkben él, Galland kreációja. Bírálták is később, amiért nagyvonalúan bánt a történetekkel, olvasótáborának ízléséhez, igényeihez igazította őket. Hozzátett vagy elvett belőlük, egyiket-másikat talán ő maga ötlötte ki. Zseniális hamisítónak is nevezték. Azt senki sem vitatta, hogy kitűnő mesemondó – megragadta közönsége képzeletét, amivel méltónak bizonyult hőseihez.  
Nincs olyan könyv, amelyet a Galland-féle ­Mille et une nuits eredetijének nevezhetnénk. Az első átfogó arab kiadások jóval a francia változat után, a 19. században jelentek meg. Egyes részleteket ugyan már a középkorban papírra vetettek, Ibériában is maradtak fenn töredékek, de a rokokó Európájában divatba jött mesék nem a magas arab irodalom művei. Másik gazdag, de népi hagyományból származnak: a történetmondásból. Gondoljunk A szabó, a púpos, a zsidó, az intéző és a keresztény hátborzongató históriájára. Egy holttestet egymás háza elé huzigálnak a rémült szomszédok, míg végül kiderül, hogy a halottnak hitt púpos él. Krimi, horror, fekete komédia egyben. Lenyűgöző élmény lehetett sivatagi éjszakán, csillagos égbolt alatt, tábortűznél hallgatni a stand-up comedy korabeli sztárjait. Sok mese teveháton jött Keletről. Hosszú karavánutakon, együtt a selyemmel, szőnyegekkel, kávéval és fűszerekkel (valamint a hindu eredetű számjegyekkel, amelyeket máig arab számokként ismerünk és használunk). Pihenőkön mesélték őket, százszor, ezerszer. Folyamatosan változtak, alakultak, sohasem nyertek „végleges” formát. A kegyetlen kerettörténet – a szultán sorra feleségül veszi, majd a nászéjszaka után kivégezteti birodalma szüzeit – perzsa eredetű, az iszlám előttre, a Szászánida dinasztia (224–651) idejére nyúlik vissza. Más motívumok még távolabbról, Indiából valók, sőt a szálak néha Kínáig, Japánig érhetnek. A mesék másik jelentős csoportja Bagdadban született, az arab aranykorban, a 10–12. század környékén. Ezek hátterében egy virágzó multikulturális központ képe rajzolódik ki. Hőseik királyok és koldusok, borbélyok és cipészek, gyakran gazdag kereskedők; városi népség. Visszatérő szereplőjük, Hárún ar-Rasíd kalifa történelmi személy, korai abbászida uralkodó (786–809). Úgy bukkan fel az Ezeregyéjszakában, mint a mi népmeséink Mátyás királya: bölcs és igazságos, szívén viseli alattvalói boldogulását, s néha még álruhát is ölt. A harmadik nagy forrás egyiptomi. Ezeket a történeteket a 12–14. században jegyezték le, de évszázadokkal korábban gyökereznek, szintén a mohamedán hitet megelőző korokból. Jellemzően misztikusak, tele csodákkal, dzsinnekkel, talizmánokkal, démonokkal. Legismertebb példájuk természetesen az Aladdin és a csodalámpa. Ezekben a mesékben szárnyal a fantázia, szabadon száll, mint a repülő szőnyeg. Erős bennük a szufizmus mágikus hatása. Ez tehát az Ezeregyéjszaka három fő rétege: a perzsa-indiai, a bagdadi és a kairói történetek.
Feltűnhet az olvasónak, Szindbád, a hajós tengeri bolyongásai mennyire rímelnek az Odüsszeiára. Különösen a harmadik, amelyben a hős egy egyszemű óriás (küklopsz) fogságába esik egy szigeten, és végül a szörnyet megvakítva menekül. Hogy kerülnek a homéroszi motívumok az Ezeregyéjszakába? Nem tudjuk. Talán közös ősi forrásból merítettek, amely azóta elveszett. Kutatók még sok más hasonlóságot mutattak ki sok más mítosszal, a narratívák kölcsönösen hatottak egymásra. Valószínű az is, hogy a mesevilág egyes elemei már Galland előtt beszivárogtak Európába. Hasonlóan sokszínű a gyűjtemény műfaji szempontból. Tanmesék, bűnügyi és szerelmi történetek, kalandos útleírások, anekdoták, humoreszkek, erkölcsi példázatok váltakoznak, némelyik kimeríti a horror vagy a thriller fogalmát. Az Ezeregyéjszaka kaleidoszkóp: hosszú évszázadok, különböző kultúrák, nyelvterületek közös terméke, egyetemes kincsünk. Változatosságában, gazdagságában a Bibliához fogható. Apropó, az ószövetségi Salamon király figurája felbukkan az Ezeregyéjszakában is, neki tulajdonítják a mondást: „Jobb halottnak lenni, mint szegénynek”. Talán a sokféleség környékén kell keresgélnünk akkor is, ha a siker titkát szeretnénk megfejteni. Örök típusok, karakterek népesítik be a történeteket. Hatalmasok és nincstelenek, bölcsek és bolondok, gonoszok és diadalmaskodó legkisebbek. Időtlenek a témák is: árulás, csábítás, tiltott szerelem, kapzsiság, bűn és bűnhődés. Bruno Bettelheim „alapvető emberi kategóriákról” értekezik a mesék kapcsán, az emberi természet sötét, erőszakos, zűrzavaros oldaláról. A lélek mélyén megbúvó vágyak, félelmek pedig függetlenek kortól és kultúrától, ezért elemi erővel hatnak ránk ma is. 
A rizsporos Versailles-ban falták a pikáns sztorikat, a viktoriánus Angliában kíméletlenül cenzúrázták az „erkölcstelen” részeket. A célzatosan megrövidített szövegeket gyerekmesékké minősítették. Pedig nagyon is felnőtteknek szóltak eredetileg. Emlékeznek, miért végezteti ki Sahrijár szultán a szerencsétlen fiatal nőket, egyéjszakás asszonyait? Mert első felesége hűtlen volt hozzá. Csalás és bosszú tragédiája. Az Ezeregyéjszaka fő alakja mégsem a vérszomjas uralkodó, hanem a mesemondó Seherezádé. A lány, aki nem jószántából mesél, hanem az életét menti, hogy ne jusson elődei sorsára. Az esti ima ürügyén egy izgalmas ponton mindig megtorpan. Amíg folytathatja, túléli a következő hajnalt. Seherezádé az arab középkor feminista hőse. Okos, művelt nő. Szívós kitartással jobb belátásra bírja a zsarnokot, leállítja az esztelen gyilkolást. Nemcsak önmagáért, hanem lehetséges sorstársaiért is – ő úgy mondja, „nővéreiért”. Ravaszul csinálja. Eleinte mintha megerősítené a lesújtó előítéleteket: a nőket csalfa, megbízhatatlan lényeknek festi le. Ám a tónus apránként változik. Ahogy telnek az éjszakák, mélyebbek, összetettebbek lesznek a történetek. Seherezádé türelemre, megértésre, kegyelemre tanít. A vége felé „egyre kevesebb a paranoia a női szexualitással kapcsolatban”, fogalmaz Marina Warner kultúrtörténész. Nem meglepő a keményvonalas muszlimok máig tartó ellenszenve az eszes, szabad nő karaktere iránt. Külön botrányosnak tartják az ember­ábrázolás tilalmának fittyet hányó illusztráció­kat, pláne, hogy általában fejkendő nélkül, sőt fedetlen kebellel rajzolják le Seherezádét. Nekik ezekben a mesékben túl sok az ivászat, az erotika, túl kevés az igaz hit. Az arab kultúra világszerte csodált klasszikusa szálka a modern vallási fanatikusok szemében. Egyiptomban be is akarták tiltatni az Ezeregyéjszaka újabb arab összkiadását, arra hivatkozva, hogy a mű iszlámellenes.

Krúdy, Mozart, Guy Ritchie

Kevés könyv hatott olyan mértékben az egyetemes kultúrára, mint az Ezeregyéjszaka. Alakjai, motívumai művek sokaságából köszönnek vissza. A magyar olvasónak elsőre Krúdy Szindbádja jut eszébe. A világirodalom nagyjai közül Jane Austen, Dickens, Brontë, H. G. Wells, James Joyce, Rushdie is merített ihletet a történetekből, a zenében Mozart és Rimszkij-Korszakov. A filmművészet klasszikusa az Oscar-díjas A bagdadi tolvaj (1940), producere Korda Sándor volt. Aladin Walt Disney-rajzfilm hőse lett. És a sor folytatódik: 2019-ben mutatják be Guy Ritchie romantikus fantasyját a csodalámpa történetéből.

Témák
mese történelem

Ahány asszony, annyiféle Hamupipőke

Publikálás dátuma
2018.12.31. 13:48
Az egri börtön mellett a balassagyarmati fegyházban is évekig működött meseterápiás csoport. Képünk ott készült
Fotó: Draskovics Ádám
Gyerekek, felnőttek, családok és börtönbüntetésüket töltő anyák életét változtatta meg a meseterápia. Az „egri modellt” tavaly óta az unió 47 tagországában is bevezették. A mese, ha jó, akkor is gyógyít, ha egy kecskéről szól – állítja a mesemondó.
Minden eredeti népmese jó mese, legyen az magyar vagy bármely más néptől származó, az ilyen mesékben még sosem csalódtam – mondja Luzsi Margó, az egri Bródy Sándor Megyei Könyvtár gyermekkönyvtárának vezetője, mesemondó, aki gyerekeknek, felnőtteknek, családoknak és börtönbüntetésüket töltő anyáknak tart mesefoglalkozásokat. A rossz mese szerinte ott kezdődik, amikor átírják egy mese végét, netán az egész tartalmát a finomkodás vagy valamilyen rosszul értelmezett pozitív végkicsengés miatt. Az egyik legjobb példa erre, amikor a Piroska és a farkas című mesében utóbbi nem eszi meg a nagymamát, mert annak sikerül az ágy alatt elrejtőznie. Ez azért baj, mert ha a farkas nem eszi meg a nagymamát, az arra tanít, hogy el lehet bújni a problémák elől, s nem kell velük szembenézni. A valóság helyett egyfajta álomvilágot fest, amiben csak jó dolgok történnek. A mese lényege azonban az, hogy a meglévő bajokra mutat megoldást. Nem recept, nem úgy működik, hogy lelki bajra az egyik mesét írjuk fel, fejfájásra meg a másikat. Az bennük a csoda, hogy egy jó mese minden embert meg tud szólítani, s az épp aktuá­lis problémájára reflektál. A mesekutató Boldizsár Ildikó ezt úgy szokta jellemezni, hogy ahány asszonynak meséljük el a Hamupipőkét, annyiféle Hamupipőke-értelmezés születik meg bennük. A mese is nyit bizonyos kapukat, de legalábbis elkezd dolgozni a történet: az ember keresi azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek az ő személyiségéből reflektálnak rá. Nem pusztán önismereti folyamatról van szó, a mese ugyanis olyan kódokat, zárakat nyit ki bennük, amelyek rejtett tudásként élnek bennünk. Ezért lényeges, hogy igazi mesével találkozzunk, amelyet évszázadok generációinak figyelme, tudása csiszolt, formált, szűrt tisztára, belegyúrva a mesélők, s az adott generációk tapasztalatát, átélt tragédiáit, bánatát, örömét – véli a mesemondó. Luzsi Margónak saját, konkrét példája is van arra, hogyan gyógyít a mese. „Egy barátom súlyos beteg lett, s neki mondtam egy mesét, ami zsigerből jött, nem is gondolkodtam rajta. A mese arról szólt, hogy a baj, az jön, ha akarjuk, ha nem, s nem kell önmagunkat hibáztatni, marcangolni érte. Egy kecskéről szólt, aki a látható vagy épp láthatatlan szarvaival »döfte szét« az ellenséget. Ez a barátom később meggyógyult. Talán ha akkor azt mondom neki, direktbe, hogy ne tépelődj, vedd könnyedebben a dolgokat, az kevésbé segít, mint az a mese, ami beléje ivódott, és hatni kezdett a lelkében” – idézi fel. Szavai szerint fontos, hogy jól mondjunk el egy mesét, s jó előadótól halljuk azt: a mesemondó személye azért lényeges, mert egy jó történetet is hiteltelenné tud tenni, ha valaki pusztán bemagolja vagy átélés nélkül felolvassa azt. „Az én személyes kedvencem egy viszonylag rövid burját népmese, a címe: Bőhön höbün, vagyis Bőhön a vadász. Ezt nagyon sokszor mesélem, s ma már igazán belülről tudom elmondani” – mondja. A fejből mondott, élményszerűen előadott meséket a tapasztalatok szerint a hallgatóság 95 százaléka azonnal vissza tudja mondani, persze nem szóról szóra. Olyan ez, mint amikor valaki elmeséli egy utazása vagy nyaralása történetét, azt is beemeljük, s tovább tudjuk adni egy másik személynek. A jó mesélőnek nincs „kora” – vannak remek fiatalok is ebben a műfajban, s persze idősebbek is. Luzsi Margó szerint a befogadó közönség is részese a mesemondásnak, a jó mesemondó kapcsolatban van a mesehallgatókkal, s nem általában mesél, hanem élő, eleven embereknek. „Természetesen nem pontosan ugyanúgy mesélek óvodásoknak, felnőtteknek, családoknak vagy épp a börtönbüntetésüket töltő nőknek, de ez nem azt jelenti, hogy a börtönben pusztán a helyszín miatt másképp mesélnék el valamit, mint börtönön kívül. Itt is, ott is emberek vannak” – teszi hozzá, hiszen nagy tapasztalata van e téren is: kilencedik éve tart mesefoglalkozásokat az egri büntetés-végrehajtási intézetben. Ez egy nagyon fontos misszió: megkönnyíti a családdal való kapcsolattartást, a börtönben tanult mondókákat, verseket eltávozáskor vagy látogatáskor mondják a gyerekeiknek, de olyan is akad, hogy leírnak egy-egy nekik kedves mesét, s levélben küldik azt haza. Nem mellékesen pedig a meseterápiának köszönhetően a lelki egészségük is nagyobb rendben van, s mindenkinek hasznos, ha ezek az asszonyok rendezettebb lélekkel térnek vissza a társadalomba. A Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet egykori parancsnoka, Juhász Attila évtizede megrendítő jelenetnek volt tanúja a börtönépület előtt. Korábban már feltűnt neki a jól öltözött, szép frizurájú nagymama, oldalán egy ugyancsak csinosan felöltöztetett kislánnyal: láthatásra jöttek, a büntetését töltő édesanyához. Látszólag vidáman, jó kedélyűen beszélgettek odabent. Nem sokkal később, a kijáratnál látta őket viszont: a nagymama a kerítésnek dőlve zokogott, a kislány könnyezve, tanácstalanul toporgott mellette. A parancsnok e jelenet láttán értette meg igazán, hogy a börtönbüntetés nem csupán azokat sújtja, akik annak terhét konkrétan viselik – vagyis az elítélteket –, de a családot is bünteti. Gyerekek nőnek fel úgy, hogy az édesanyjuk nem látja az első iskolai napjukat, nem hallja őket az óvodában szavalni Mikuláskor, nem lesz részese izgatott élménybeszámolónak az első csókról, s egyáltalán: nincs jelen a mindennapjaikban. Ekkor jött az ötlet egy meseterápiás program kidolgo­zásáról. Az itteni meseterápia nemcsak az asszonyoknak segít saját életsorsuk jobb megértésében, feldolgozásában, de kapcsolatot teremt az otthon maradottak és a bent lévők között. Az anyák egy időben például CD-re mondták fel az általuk szeretett és fontosnak tartott meséket, s ezt kapták később a gyerekeik karácsonyra, de akár telefonon is elmondtak egy mesét vagy történetet a gyerekeiknek. Az egyedi program Boldizsár Ildikó mesekutató, Luzsi Margó és Juhász Attila közös munkájának gyümölcse. Az volt a céljuk, hogy segítséget adjanak a börtönbe került szülők gyermekeinek a számukra érthetetlen és fájdalmas események feldolgozásához. Magyarországon körülbelül 42 ezer gyermek szenved a helyzete okozta szégyentől, bűntudattól, félelemtől, haragtól és a környezet megbélyegzésétől. Margó azóta is rendszeresen tartja az egri börtönben a meseterápiás foglalkozásokat. A program nemzetközi téren is nagy sikert aratott: az Európa Tanács 47 tagországában bevezették az „egri modellként” emlegetett börtönprogramot, mert sikerült meggyőznünk őket arról, hogy a fogvatartottak hozzátartozói valóban segítségre szorulnak. Annak idején öt anyával és tizenhárom gyermekkel kezdték el a munkát, amely a program európai kiterjesztésével immár milliók életminőségére és gondolkodására lehet hatással ezután – mondja a mesélő, meseterapeuta.
Szerző

Bárka, nem bárka

Diplomáciai anekdota, hogy amikor Örményország címerébe felvette az Ararát-hegyet, a tetejére pedig rárajzolta Noé bárkáját, a törökök tiltakozásukat fejezték ki, mondván, a hegy Törökországhoz tartozik. Erre az örmények azt felelték, hogy a törökök pedig a Hold szimbólumát használják zászlajukon. Az Ararát-hegy, ha geográfiailag nézzük, az Örmény-magasföld nyugati területén magasodik a tengerszint felett 5137 méterre, ma valóban török területen. Két kúp alkotja, a 3896 méter magas Kis-Ararát, illetve a másik, a szimbólumként is ismert Nagy-Ararát, és a rétegvulkánok közé tartozik. A területet mintegy 1,7 millió évvel ezelőttig meglehetősen aktív vulkanizmus jellemezte, akkor alakult ki mai formája. Az Ararát a mélyben azonban ma is aktív, csak most éppen álmát alussza, legutoljára 1840 nyarán rázta meg magát. A hegy valóban impozáns, de amitől ma már szentként is emlegetik: állítólag itt feneklett meg egykor Noé bárkája. Ez ugyan csak szóbeszéd, de a mai napig lázban tart hívőket és nem hívőket egyaránt. Pedig nem történt más, mint hogy 1876-ban James Bryce brit történész megmászta a sokáig megmászhatatlannak hitt hegyet, és odafent olyan gerendákat látott, amelyek szerinte Noé bárkájából származhatnak. Azt nem tudni, hogy az oxigénhiány vagy a történészi fantázia lendített-e az Ararát hírnevének növelésében; netán a bibliai utalások alapján vélte ezt gondolni; de az Ószövetségben leírtak nagyjából az Örmény-magasföld területére utalhatnak. A hegyet azóta többen is megmászták, ám Noé bárkáját senki nem találta. Csupán fadarabokat. Azokat vizsgálva pedig akadnak tudósok, akik állítják: mintegy 5 ezer évesek. Más tudósok meg azon tűnődnek, hogyha egykor valóban ekkora áradás hömpölygött a Földön, akkor hogyan lehet, hogy a víz nem pusztította el Mezopotámiát, vagy a Nílus-völgyi civilizációt.
Szerző
Témák
történelem