Az Ezeregyéjszaka első európai rajongói a Napkirály versailles-i udvaroncai voltak. A mesék rövid időn belül hét kötetben jelentek meg 1704-től. Az egzotikus, romantikus, gyakran sikamlós történetek hamar meghódították a párizsi szalonokat, a köznépet is. Urak és szolgák izgatottan várták a meséket, amelyeket általában hangosan felolvastak az összesereglett közönségnek. Akkora sikerük volt, hogy tömeg követelte a folytatást a szerző, Antoine Galland (1646–1715) házánál.
Kora neves orientalistája volt Galland, a Collège Royal professzora, ő fordította franciára a Koránt. Ifjú nyelvzseniként arabul, perzsául, törökül és héberül is megtanult. Elszegődött titkárnak Nointel márkihoz, aki XIV. Lajos követe volt Konstantinápolyban, a Fényes Portán. Két évtizeden át járta a hatalmas oszmán-török birodalmat, eljutott a görög szigetektől Szírián, Palesztinán át Egyiptomig. Ritkaságokat, kincseket vásárolt a Napkirály pompás udvarába. Régi kéziratokat is beszerzett. Három máig megvan, féltve őrzött 14. századi példányok a Bibliothèque Nationale-ban.
Ezekből és hasonló szövegekből dolgozott Galland, amíg ki nem fogyott a történetekből. Ekkor Párizsban megismerkedett egy szíriai maronita keresztény asszonnyal, aki kisegítette alapanyaggal. Hanna Diab heteken át mesélt neki, Galland pedig újabb történeteket kerekített. Így egészült ki a gyűjtemény Ali Baba és a negyven rabló történetével is. (A mesemondó asszony Aleppóból származott, az ősi városból, amely vérrel és mérges gázzal írta be magát napjaink szíriai polgárháborújának történetébe.) Végül kereken egy tucat kötete jelent meg, az utolsó kettő már a szerző halála után.
Franciáról más európai nyelvekre fordították az Ezeregyéjszakát. Magyarul 1829-ben jelent meg először bizonyos V. M. fordításában (a monogram akár Vörösmartyt is takarhatja), a legismertebb átirat Benedek Eleké (1926). A gyűjteménynek elképesztő hatása volt szerte a nyugati világban. Az európai, keresztény olvasók zöme e mesék révén ismerkedett meg az arab-iszlám világgal, belőlük szerezte első, meghatározó benyomásait. „A mesés Kelet”, ahogy kollektív képzeletünkben él, Galland kreációja. Bírálták is később, amiért nagyvonalúan bánt a történetekkel, olvasótáborának ízléséhez, igényeihez igazította őket. Hozzátett vagy elvett belőlük, egyiket-másikat talán ő maga ötlötte ki. Zseniális hamisítónak is nevezték. Azt senki sem vitatta, hogy kitűnő mesemondó – megragadta közönsége képzeletét, amivel méltónak bizonyult hőseihez.
Nincs olyan könyv, amelyet a Galland-féle Mille et une nuits eredetijének nevezhetnénk. Az első átfogó arab kiadások jóval a francia változat után, a 19. században jelentek meg. Egyes részleteket ugyan már a középkorban papírra vetettek, Ibériában is maradtak fenn töredékek, de a rokokó Európájában divatba jött mesék nem a magas arab irodalom művei. Másik gazdag, de népi hagyományból származnak: a történetmondásból. Gondoljunk A szabó, a púpos, a zsidó, az intéző és a keresztény hátborzongató históriájára. Egy holttestet egymás háza elé huzigálnak a rémült szomszédok, míg végül kiderül, hogy a halottnak hitt púpos él. Krimi, horror, fekete komédia egyben.
Lenyűgöző élmény lehetett sivatagi éjszakán, csillagos égbolt alatt, tábortűznél hallgatni a stand-up comedy korabeli sztárjait. Sok mese teveháton jött Keletről. Hosszú karavánutakon, együtt a selyemmel, szőnyegekkel, kávéval és fűszerekkel (valamint a hindu eredetű számjegyekkel, amelyeket máig arab számokként ismerünk és használunk). Pihenőkön mesélték őket, százszor, ezerszer. Folyamatosan változtak, alakultak, sohasem nyertek „végleges” formát. A kegyetlen kerettörténet – a szultán sorra feleségül veszi, majd a nászéjszaka után kivégezteti birodalma szüzeit – perzsa eredetű, az iszlám előttre, a Szászánida dinasztia (224–651) idejére nyúlik vissza. Más motívumok még távolabbról, Indiából valók, sőt a szálak néha Kínáig, Japánig érhetnek.
A mesék másik jelentős csoportja Bagdadban született, az arab aranykorban, a 10–12. század környékén. Ezek hátterében egy virágzó multikulturális központ képe rajzolódik ki. Hőseik királyok és koldusok, borbélyok és cipészek, gyakran gazdag kereskedők; városi népség. Visszatérő szereplőjük, Hárún ar-Rasíd kalifa történelmi személy, korai abbászida uralkodó (786–809). Úgy bukkan fel az Ezeregyéjszakában, mint a mi népmeséink Mátyás királya: bölcs és igazságos, szívén viseli alattvalói boldogulását, s néha még álruhát is ölt.
A harmadik nagy forrás egyiptomi. Ezeket a történeteket a 12–14. században jegyezték le, de évszázadokkal korábban gyökereznek, szintén a mohamedán hitet megelőző korokból. Jellemzően misztikusak, tele csodákkal, dzsinnekkel, talizmánokkal, démonokkal. Legismertebb példájuk természetesen az Aladdin és a csodalámpa. Ezekben a mesékben szárnyal a fantázia, szabadon száll, mint a repülő szőnyeg. Erős bennük a szufizmus mágikus hatása. Ez tehát az Ezeregyéjszaka három fő rétege: a perzsa-indiai, a bagdadi és a kairói történetek.
Feltűnhet az olvasónak, Szindbád, a hajós tengeri bolyongásai mennyire rímelnek az Odüsszeiára. Különösen a harmadik, amelyben a hős egy egyszemű óriás (küklopsz) fogságába esik egy szigeten, és végül a szörnyet megvakítva menekül. Hogy kerülnek a homéroszi motívumok az Ezeregyéjszakába? Nem tudjuk. Talán közös ősi forrásból merítettek, amely azóta elveszett. Kutatók még sok más hasonlóságot mutattak ki sok más mítosszal, a narratívák kölcsönösen hatottak egymásra. Valószínű az is, hogy a mesevilág egyes elemei már Galland előtt beszivárogtak Európába.
Hasonlóan sokszínű a gyűjtemény műfaji szempontból. Tanmesék, bűnügyi és szerelmi történetek, kalandos útleírások, anekdoták, humoreszkek, erkölcsi példázatok váltakoznak, némelyik kimeríti a horror vagy a thriller fogalmát. Az Ezeregyéjszaka kaleidoszkóp: hosszú évszázadok, különböző kultúrák, nyelvterületek közös terméke, egyetemes kincsünk. Változatosságában, gazdagságában a Bibliához fogható. Apropó, az ószövetségi Salamon király figurája felbukkan az Ezeregyéjszakában is, neki tulajdonítják a mondást: „Jobb halottnak lenni, mint szegénynek”.
Talán a sokféleség környékén kell keresgélnünk akkor is, ha a siker titkát szeretnénk megfejteni. Örök típusok, karakterek népesítik be a történeteket. Hatalmasok és nincstelenek, bölcsek és bolondok, gonoszok és diadalmaskodó legkisebbek. Időtlenek a témák is: árulás, csábítás, tiltott szerelem, kapzsiság, bűn és bűnhődés. Bruno Bettelheim „alapvető emberi kategóriákról” értekezik a mesék kapcsán, az emberi természet sötét, erőszakos, zűrzavaros oldaláról. A lélek mélyén megbúvó vágyak, félelmek pedig függetlenek kortól és kultúrától, ezért elemi erővel hatnak ránk ma is.
A rizsporos Versailles-ban falták a pikáns sztorikat, a viktoriánus Angliában kíméletlenül cenzúrázták az „erkölcstelen” részeket. A célzatosan megrövidített szövegeket gyerekmesékké minősítették. Pedig nagyon is felnőtteknek szóltak eredetileg. Emlékeznek, miért végezteti ki Sahrijár szultán a szerencsétlen fiatal nőket, egyéjszakás asszonyait? Mert első felesége hűtlen volt hozzá. Csalás és bosszú tragédiája. Az Ezeregyéjszaka fő alakja mégsem a vérszomjas uralkodó, hanem a mesemondó Seherezádé. A lány, aki nem jószántából mesél, hanem az életét menti, hogy ne jusson elődei sorsára. Az esti ima ürügyén egy izgalmas ponton mindig megtorpan. Amíg folytathatja, túléli a következő hajnalt.
Seherezádé az arab középkor feminista hőse. Okos, művelt nő. Szívós kitartással jobb belátásra bírja a zsarnokot, leállítja az esztelen gyilkolást. Nemcsak önmagáért, hanem lehetséges sorstársaiért is – ő úgy mondja, „nővéreiért”. Ravaszul csinálja. Eleinte mintha megerősítené a lesújtó előítéleteket: a nőket csalfa, megbízhatatlan lényeknek festi le. Ám a tónus apránként változik. Ahogy telnek az éjszakák, mélyebbek, összetettebbek lesznek a történetek. Seherezádé türelemre, megértésre, kegyelemre tanít. A vége felé „egyre kevesebb a paranoia a női szexualitással kapcsolatban”, fogalmaz Marina Warner kultúrtörténész.
Nem meglepő a keményvonalas muszlimok máig tartó ellenszenve az eszes, szabad nő karaktere iránt. Külön botrányosnak tartják az emberábrázolás tilalmának fittyet hányó illusztrációkat, pláne, hogy általában fejkendő nélkül, sőt fedetlen kebellel rajzolják le Seherezádét. Nekik ezekben a mesékben túl sok az ivászat, az erotika, túl kevés az igaz hit. Az arab kultúra világszerte csodált klasszikusa szálka a modern vallási fanatikusok szemében. Egyiptomban be is akarták tiltatni az Ezeregyéjszaka újabb arab összkiadását, arra hivatkozva, hogy a mű iszlámellenes.
