A mesék meséje

Seherezádé, Aladdin, Ali Baba és Szindbád gyerekkorunk felejthetetlen hősei, történeteik világirodalmi klasszikusok. Az Ezeregyéjszaka páratlan gyűjteményének is megvan a maga históriája: kalandos és titokzatos, akárcsak maguk a mesék.
Az Ezeregyéjszaka első európai rajongói a Napkirály versailles-i udvaroncai voltak. A mesék rövid időn belül hét kötetben jelentek meg 1704-től. Az egzotikus, romantikus, gyakran sikamlós történetek hamar meghódították a párizsi szalonokat, a köznépet is. Urak és szolgák izgatottan várták a meséket, amelyeket általában hangosan felolvastak az összesereglett közönségnek. Akkora sikerük volt, hogy tömeg követelte a folytatást a szerző, Antoine Galland (1646–1715) házánál.  
Kora neves orientalistája volt Galland, a Col­lège Royal professzora, ő fordította franciára a Koránt. Ifjú nyelvzseniként arabul, perzsául, törökül és héberül is megtanult. Elszegődött titkárnak Nointel márkihoz, aki XIV. Lajos követe volt Konstantinápolyban, a Fényes Portán. Két évtizeden át járta a hatalmas oszmán-török birodalmat, eljutott a görög szigetektől Szírián, Palesztinán át Egyiptomig. Ritkaságokat, kincseket vásárolt a Napkirály pompás udvarába. Régi kéziratokat is beszerzett. Három máig megvan, féltve őrzött 14. századi példányok a Bibliothèque Nationale-ban. Ezekből és hasonló szövegekből dolgozott Galland, amíg ki nem fogyott a történetekből. Ekkor Párizsban megismerkedett egy szíriai maronita keresztény asszonnyal, aki kisegítette alapanyaggal. Hanna Diab heteken át mesélt neki, Galland pedig újabb történeteket kerekített. Így egészült ki a gyűjtemény Ali Baba és a negyven rabló történetével is. (A mesemondó asszony Aleppóból származott, az ősi városból, amely vérrel és mérges gázzal írta be magát napjaink szíriai polgárháborújának történetébe.) Végül kereken egy tucat kötete jelent meg, az utolsó kettő már a szerző halála után. Franciáról más európai nyelvekre fordították az Ezeregyéjszakát. Magyarul 1829-ben jelent meg először bizonyos V. M. fordításában (a monogram akár Vörösmartyt is takarhatja), a legismertebb átirat Benedek Eleké (1926). A gyűjteménynek elképesztő hatása volt szerte a nyugati világban. Az európai, keresztény olvasók zöme e mesék révén ismerkedett meg az arab-iszlám világgal, belőlük szerezte első, meghatározó benyomásait. „A mesés Kelet”, ahogy kollektív képzeletünkben él, Galland kreációja. Bírálták is később, amiért nagyvonalúan bánt a történetekkel, olvasótáborának ízléséhez, igényeihez igazította őket. Hozzátett vagy elvett belőlük, egyiket-másikat talán ő maga ötlötte ki. Zseniális hamisítónak is nevezték. Azt senki sem vitatta, hogy kitűnő mesemondó – megragadta közönsége képzeletét, amivel méltónak bizonyult hőseihez.  
Nincs olyan könyv, amelyet a Galland-féle ­Mille et une nuits eredetijének nevezhetnénk. Az első átfogó arab kiadások jóval a francia változat után, a 19. században jelentek meg. Egyes részleteket ugyan már a középkorban papírra vetettek, Ibériában is maradtak fenn töredékek, de a rokokó Európájában divatba jött mesék nem a magas arab irodalom művei. Másik gazdag, de népi hagyományból származnak: a történetmondásból. Gondoljunk A szabó, a púpos, a zsidó, az intéző és a keresztény hátborzongató históriájára. Egy holttestet egymás háza elé huzigálnak a rémült szomszédok, míg végül kiderül, hogy a halottnak hitt púpos él. Krimi, horror, fekete komédia egyben. Lenyűgöző élmény lehetett sivatagi éjszakán, csillagos égbolt alatt, tábortűznél hallgatni a stand-up comedy korabeli sztárjait. Sok mese teveháton jött Keletről. Hosszú karavánutakon, együtt a selyemmel, szőnyegekkel, kávéval és fűszerekkel (valamint a hindu eredetű számjegyekkel, amelyeket máig arab számokként ismerünk és használunk). Pihenőkön mesélték őket, százszor, ezerszer. Folyamatosan változtak, alakultak, sohasem nyertek „végleges” formát. A kegyetlen kerettörténet – a szultán sorra feleségül veszi, majd a nászéjszaka után kivégezteti birodalma szüzeit – perzsa eredetű, az iszlám előttre, a Szászánida dinasztia (224–651) idejére nyúlik vissza. Más motívumok még távolabbról, Indiából valók, sőt a szálak néha Kínáig, Japánig érhetnek. A mesék másik jelentős csoportja Bagdadban született, az arab aranykorban, a 10–12. század környékén. Ezek hátterében egy virágzó multikulturális központ képe rajzolódik ki. Hőseik királyok és koldusok, borbélyok és cipészek, gyakran gazdag kereskedők; városi népség. Visszatérő szereplőjük, Hárún ar-Rasíd kalifa történelmi személy, korai abbászida uralkodó (786–809). Úgy bukkan fel az Ezeregyéjszakában, mint a mi népmeséink Mátyás királya: bölcs és igazságos, szívén viseli alattvalói boldogulását, s néha még álruhát is ölt. A harmadik nagy forrás egyiptomi. Ezeket a történeteket a 12–14. században jegyezték le, de évszázadokkal korábban gyökereznek, szintén a mohamedán hitet megelőző korokból. Jellemzően misztikusak, tele csodákkal, dzsinnekkel, talizmánokkal, démonokkal. Legismertebb példájuk természetesen az Aladdin és a csodalámpa. Ezekben a mesékben szárnyal a fantázia, szabadon száll, mint a repülő szőnyeg. Erős bennük a szufizmus mágikus hatása. Ez tehát az Ezeregyéjszaka három fő rétege: a perzsa-indiai, a bagdadi és a kairói történetek.
Feltűnhet az olvasónak, Szindbád, a hajós tengeri bolyongásai mennyire rímelnek az Odüsszeiára. Különösen a harmadik, amelyben a hős egy egyszemű óriás (küklopsz) fogságába esik egy szigeten, és végül a szörnyet megvakítva menekül. Hogy kerülnek a homéroszi motívumok az Ezeregyéjszakába? Nem tudjuk. Talán közös ősi forrásból merítettek, amely azóta elveszett. Kutatók még sok más hasonlóságot mutattak ki sok más mítosszal, a narratívák kölcsönösen hatottak egymásra. Valószínű az is, hogy a mesevilág egyes elemei már Galland előtt beszivárogtak Európába. Hasonlóan sokszínű a gyűjtemény műfaji szempontból. Tanmesék, bűnügyi és szerelmi történetek, kalandos útleírások, anekdoták, humoreszkek, erkölcsi példázatok váltakoznak, némelyik kimeríti a horror vagy a thriller fogalmát. Az Ezeregyéjszaka kaleidoszkóp: hosszú évszázadok, különböző kultúrák, nyelvterületek közös terméke, egyetemes kincsünk. Változatosságában, gazdagságában a Bibliához fogható. Apropó, az ószövetségi Salamon király figurája felbukkan az Ezeregyéjszakában is, neki tulajdonítják a mondást: „Jobb halottnak lenni, mint szegénynek”. Talán a sokféleség környékén kell keresgélnünk akkor is, ha a siker titkát szeretnénk megfejteni. Örök típusok, karakterek népesítik be a történeteket. Hatalmasok és nincstelenek, bölcsek és bolondok, gonoszok és diadalmaskodó legkisebbek. Időtlenek a témák is: árulás, csábítás, tiltott szerelem, kapzsiság, bűn és bűnhődés. Bruno Bettelheim „alapvető emberi kategóriákról” értekezik a mesék kapcsán, az emberi természet sötét, erőszakos, zűrzavaros oldaláról. A lélek mélyén megbúvó vágyak, félelmek pedig függetlenek kortól és kultúrától, ezért elemi erővel hatnak ránk ma is. 
A rizsporos Versailles-ban falták a pikáns sztorikat, a viktoriánus Angliában kíméletlenül cenzúrázták az „erkölcstelen” részeket. A célzatosan megrövidített szövegeket gyerekmesékké minősítették. Pedig nagyon is felnőtteknek szóltak eredetileg. Emlékeznek, miért végezteti ki Sahrijár szultán a szerencsétlen fiatal nőket, egyéjszakás asszonyait? Mert első felesége hűtlen volt hozzá. Csalás és bosszú tragédiája. Az Ezeregyéjszaka fő alakja mégsem a vérszomjas uralkodó, hanem a mesemondó Seherezádé. A lány, aki nem jószántából mesél, hanem az életét menti, hogy ne jusson elődei sorsára. Az esti ima ürügyén egy izgalmas ponton mindig megtorpan. Amíg folytathatja, túléli a következő hajnalt. Seherezádé az arab középkor feminista hőse. Okos, művelt nő. Szívós kitartással jobb belátásra bírja a zsarnokot, leállítja az esztelen gyilkolást. Nemcsak önmagáért, hanem lehetséges sorstársaiért is – ő úgy mondja, „nővéreiért”. Ravaszul csinálja. Eleinte mintha megerősítené a lesújtó előítéleteket: a nőket csalfa, megbízhatatlan lényeknek festi le. Ám a tónus apránként változik. Ahogy telnek az éjszakák, mélyebbek, összetettebbek lesznek a történetek. Seherezádé türelemre, megértésre, kegyelemre tanít. A vége felé „egyre kevesebb a paranoia a női szexualitással kapcsolatban”, fogalmaz Marina Warner kultúrtörténész. Nem meglepő a keményvonalas muszlimok máig tartó ellenszenve az eszes, szabad nő karaktere iránt. Külön botrányosnak tartják az ember­ábrázolás tilalmának fittyet hányó illusztráció­kat, pláne, hogy általában fejkendő nélkül, sőt fedetlen kebellel rajzolják le Seherezádét. Nekik ezekben a mesékben túl sok az ivászat, az erotika, túl kevés az igaz hit. Az arab kultúra világszerte csodált klasszikusa szálka a modern vallási fanatikusok szemében. Egyiptomban be is akarták tiltatni az Ezeregyéjszaka újabb arab összkiadását, arra hivatkozva, hogy a mű iszlámellenes.

Krúdy, Mozart, Guy Ritchie

Kevés könyv hatott olyan mértékben az egyetemes kultúrára, mint az Ezeregyéjszaka. Alakjai, motívumai művek sokaságából köszönnek vissza. A magyar olvasónak elsőre Krúdy Szindbádja jut eszébe. A világirodalom nagyjai közül Jane Austen, Dickens, Brontë, H. G. Wells, James Joyce, Rushdie is merített ihletet a történetekből, a zenében Mozart és Rimszkij-Korszakov. A filmművészet klasszikusa az Oscar-díjas A bagdadi tolvaj (1940), producere Korda Sándor volt. Aladin Walt Disney-rajzfilm hőse lett. És a sor folytatódik: 2019-ben mutatják be Guy Ritchie romantikus fantasyját a csodalámpa történetéből.

2018.12.31 14:31
Frissítve: 2018.12.31 14:31

A bolond szemszögéből a világ - interjú Szűcs Éduával

Publikálás dátuma
2019.01.20 16:34

Fotó: /
Biztosan vannak rajta kívül női karikaturisták idehaza, de most egy sem jut eszünkbe. Rajzai mulattatnak, elgondolkodtatnak, de semmiképpen nem politizálnak. Legalábbis nem úgy. Rendhagyó – rajzos – beszélgetés Szűcs Éduával.
A gyerekek általában nehezen élik meg, ha a szüleik fura neveket adnak nekik, a fura nevű gyerekeket gyakran csúfolják. Önt is csúfolták? Nem emlékszem rá, hogy valaha történt volna ilyesmi. Volt egy edzőm, aki Páduának hívott, de az nem csúfolás, ugye? De az is lehet, hogy azért nem csúfoltak, mert verekedős voltam, és féltek tőlem. A szülői szándékokról meg csak annyit, hogy mindketten pontosan tudták, egy névnek meg kell különböztetnie a viselőjét. Ha az egyik Kováts a másik Szűcs, akkor az Édua pont megfelel erre a célra. Szegeden született, két művészember gyerekeként. Ez mennyiben határozta meg a pályakezdését? „Elrendeltetett”, hogy rajzolással foglalkozzon, vagy ez teljesen saját elhatározás volt? Anyám szürrealista festő volt, soha nem tervezte meg a képeit, csak úgy alakultak… Nekem ez csodálat volt: ültem mellette, és egyszerre valami lett belőle. A Tereferénél is ez látszik. Ez egy elvont rajz, de ha jobban megnézzük, látszik, hogy egymással beszélgető emberek. Apám pont az ellentéte volt: konstruktivista, pointilista. Minden képét előre megtervezte: vázlatokat készített, hangsúlyok, egyensúlyok, egyensúlybontások voltak. Már évek óta készültek a karikatúráim, amikor rájöttem, hogy az én rajzaim belőlük alakultak ki. A karikatúrának ugyanis roppant megtervezettnek kell lennie, de mindegyikben szükségszerűen ott van a poén, amitől az a kép értelmet kap.
Rajzoló vagy karikaturista? Úgy hírlik, a kettő nem ugyanaz. Kifejezetten karikaturistának tartom magam. A rajzművész az lila ködöt festhet és rajzolhat. A karikatúrának mindig a földön kell járnia, állnia, ellenkező esetben nem érthető. A legismertebb magyar karikaturisták szinte mind férfiak. Vajon miért? A szakma nehezebben fogadja be a nőket, vagy a női humorra nem vevők? Szerintem már a nevelés legelején eldől a lányok sorsa. Nekem az volt a szerencsém, hogy a szó legjobb értelmében liberális légkörben nőttem föl. Szüleim, nagyszüleim engedtek szabadon szárnyalni. Más családi közegben talán kiborultak volna attól, ami én voltam: egy lázadó, krakéler, igazság bajnoka. De engem nem akartak letörni, szinte élvezték ezt a gyermekkori ámokfutást. Ezzel azt mondja, kizárólag neveltetés és családi háttér kérdése, hogy valakiből művész lesz? Persze hogy nem, erre azért születni is kell. Van például egy nővérem, aki mindig a művészeten kívül létezett, abszolút polgári foglalkozásai voltak. Ahhoz, amit a családom belőlem kihozott, kellett az én gondolkodásmódom. A nőiségemet egyébként nagyjából úgy élem meg a szakmában, mint bárhol máshol az életben: örömmel. Ad egyfajta kívülállást, amit egyáltalán nem bánok. De úgy tűnik, ezt is otthonról hoztam: örökké hálás vagyok a szüleimnek a nevemért, amivel egyszer s mindenkorra kiemeltek a szürkeségből, és ami biztosította nekem ezt a kívülállást már gyerekként is. Érdekes, de most, hogy beszélünk róla, eszembe jut, hogy amikor valamilyen díjat nyertem az életben, az is különdíj volt.
Az önről szóló internetes szócikkekben szerepel egy mondat: „édesapja Szűcs Árpád restaurátor, édesanyja Sz. Kováts Margit festőművész; az ő tiszteletükre semmiféle művészeti szakmai szervezetnek nem tagja”. Ez mit jelent? A ’60-as, ’70-es években többször jelentkeztek a Művészeti Alapba, de rendszeresen elutasították őket. Szegeden akkoriban a modern szocialista művészeti irányzat volt a hivatalos, amibe ők nem voltak hajlandók betagozódni. Pedig a Művészeti Alapba tartozni biztos megélhetést jelentett: az illető minden hónapban leadott egy alkotást, és azért pénzt kapott. Láttam, amikor anyámat elutasították, bement a fürdőszobába, hogy ne lássam, és halkan sírt. Nyolc-kilenc éves lehettem. Én akkor megfogadtam, hogy ha én egyszer híres leszek, én soha semmibe nem fogok belépni. Ha őket nem vették fel, akkor nekem sem kell. Ez egy tehetetlen, dühös gyermek fogadalma volt, de a mai napig tartom magam ehhez. Apám később mondta, feloldoz alóla, de én azt gondolom, hogy az ember ne adja fel az elveit. Egyébként meg tényleg jó kívülállónak lenni. Apropó, kívülállás. Miből él ma egy magafajta művész? Úgy értem: amikor van megrendelés, akkor kérhet annyit a rajzaiért, hogy átvészelje a nehezebb időszakokat? Én harminc éve szabadúszó vagyok, nem kaptam soha fizetést. Nincs biztos hátterem, de ez amennyire rossz, annyira jó is: az embert folyamatosan kondícióban tartja. Rákényszerít az állandó gondolkodásra. A lakásában, a falon a számtalan kép között ott van egy Brenner-rajz, amit én is nagyon szeretek: a Fekete bárány. Körben egy csapat fehér birka, középen üresség és egy szegény, pislogó fekete jószág. Semmi különös, mégis mindent elmond a világról. Brenner a példaképe? Inkább a látásmódja. Vannak karikatúrák, amelyek illusztrálnak egy szöveget, és vannak, amelyek önmagukban is értelmezhetők. A ’60-as években ilyen volt Kaján Tibor, Sajdik Ferenc, Réber László és Brenner György is. Akkoriban még adtak ki ka­ri­ka­tú­ra­­albumokat, én faltam őket. Aztán, amikor megismerkedtem Péterrel (Föld S. Péter újságíró, humorista, Édua férje – a szerk.), aki a Ludas Matyinál dolgozott, Brenner volt az első, aki odajött, hogy szeretne cserélni velem egy képet. Ez egy húszas éveiben járó rajzolónak hatalmas megtiszteltetés volt. Aztán barátok is lettünk, Gyuri haláláig összejártunk.  
Már hagyomány, hogy négy­évenként kiad egy albumot az előző időszak termésével. Emlékszik az első kötet első képére? És miért éppen azt választotta? Amikor először elhatároztam, hogy kellene egy könyv a dolgaimból, akkor adta magát, ezzel kell, hogy kezdődjön: a világ teremtésével. Egy időben szívesen ábrázolta a világot az udvari bolond szemszögéből. Mit tud a bolond, amit mi nem? Ezeken a rajzokon a király a hatalmat testesíti meg, a bolond a kisembert, aki furfangos, túljár az eszén. Egyik oldalon a pöffeszkedő, a másikon az, aki bele tud csípni. Ezzel nagyon sok mindent el lehet mondani finoman a hatalom és a kisember viszonyáról. Sokat dolgoztunk együtt, de egyhez mindig ragaszkodott: no politika. Miközben – az önt ismerők pontosan tudják – nagyon is érdekli a közélet. Miért nem rajzol politikát? Engem az életnek nem ez a része izgat. Nem a napi politikai történések, inkább a mozgatórugók. Szeretek egy lépést hátralépni, és onnan figyelni. Azt gondolom, hogy amin nem tudunk igazán változtatni, legalább próbáljuk megérteni.

Édua a szüleitől örökölt festékekkel két éve kezdett el hommage-festményeket festeni. Ezek a 12. kerületi, Ugocsa utcai könyvtárban február végéig láthatók.   

2019.01.20 16:34
Frissítve: 2019.01.20 16:34

Lángoló testű lánglelkűek

Publikálás dátuma
2019.01.20 15:45
Thich Quang Duc buddhista szerzetes 1963 júniusában, Saigonban, Malcolm Browne Pulitzer-díjas fotóján
Fotó: / Malcolm Browne
A héten múlt 50 éve, hogy Jan Palach a prágai Vencel téren felgyújtotta magát, hogy ekképpen tiltakozzon Csehszlovákia szovjet megszállása ellen. Az önkényuralmi rendszerekkel szemben gerjedő indulatok kifejezésének legszélsőségesebb megnyilvánulási formája az önégetés.
Öt hónappal az után, hogy 1968. augusztus 21-én a Varsói Szerződés csapatai a Szovjetunió vezetésével megkezdték Csehszlovákia megszállását és a tavasszal elindult demokratizálódási folyamatok elfojtását, Jan Palach 21 éves egyetemi hallgató egy aktatáskával és egy kisvödörnyi benzinnel kisétált a Vencel térre. Átlagos január 16-a volt, 1969. A fiú megállt a cseh Nemzeti Múzeum épülete előtt, levette a kabátját, magára locsolta a vödörnyi benzint, gyufát lobbantott és tűzbe borította a testét. A szemtanúk beszámolói szerint üvöltve keringett még 1-2 percet a villamossíneken, mire az egyik, a döbbenetből legkorábban ocsúdó járókelő a kabátjával oltani kezdte az akkor már földön fetrengő testet. Katona Csaba történész úgy tudja, többen hallani vélték, hogy többször az aktatáskáját emlegette, illetve azt suttogta elhaló hangon, hogy mondják el mindenkinek: nem öngyilkosság volt, többen vannak, és hogyha nem teljesítik a követeléseiket, újabb fáklyák gyúlnak Prága utcáin. Három napig haldoklott. A halálát követő országos sokk megakadályozta ugyan, hogy az ügyet teljesen eltussolják, de a kommunista diktatúra manipulatív és retorziókat kilátásba helyező hatalmi gépezete mindent megtett annak érdekében, hogy Honza (a családja és a barátai így hívták) tettét hirtelen és utólag megbánt fellángolásként nyomja le a nép torkán, mondván, „a szocialista jelenért és jövőért élni kell, nem meghalni”. Temetési menetét óriási tömeg kísérte, s bár egyfajta ellenállási demonstrációként tekintettek az alkalomra, inkább csak szimbolikusan lett a tehetetlenség mementója. Nem voltak politikai beszédek, nem volt randalírozás, az emberek szinte vallásos tisztelettel hajtottak fejet Palach előtt.

Tűzben megvilágosodott

Nem Palach az egyetlen, aki a világtörténelem folyása során ezt a sajátos és kínzó módját választotta a tiltakozásnak. „A politikai indíttatású önégetések a hidegháborúban jelentek meg – meséli Mitrovits Miklós történész. – Azóta számos céllal, szentnek hitt eszmével az ajkukon locsolták le magukat emberek gyúlé­kony anyaggal és ragadtak gyufát a világ több pontján. A legtöbb esetben nem a puszta figyelemfelhívás volt a motiváció, hanem a végső elkeseredettség és az eszköztelenség, de persze nyilván akadtak olyanok is, akik mentális zavarukban fanyalodtak rá önmaguk felgyújtására.” Az első önégetési hullám a vietnami háború előzményeihez kapcsolódik. Ngo Din Diem rezsimje ellen tiltakozott így Thich Quang Duc buddhista szerzetes 1963 júniusában. A saigoni utca reggeli csúcsforgalmában borította magát lángokba, melyet az éppen akkor arra járó Malcolm Browne amerikai sajtófotós meg is örökített. Állítólag néhány órával korábban fülest kapott egy másik szerzetestől. A kép bejárta a világsajtót és Pulitzer-, illetve World Press Photo-díjat hozott készítőjének. Halála után Thich Quang Duc testét elhamvasztották, de szívét ereklyeként megőrizték. A szerzetes tette az együttérzés jelképévé vált, a buddhisták körében pedig bódhiszattvaként kezdték tisztelni. A második önégetési hullámot már maga a vietnami háború váltotta ki az Egyesült Államokban. 1965-ben három teljesen különböző korú, nemű, vallású és társadalmi státuszú amerikai tiltakozott ekképpen a háború ellen: minden mindegy alapon Alice Herz 82 éves holokauszt-túlélő kezdte a sort Detroitban, majd fél évvel később a 31 éves Norman Morrison gyújtotta fel magát a Pentagon előtt. Az ő esetében erősen megkérdőjelezhető volt elmeállapota tisztasága, ugyanis az újszülött gyerekét is magával hurcolta az akcióra, aki végül és nagy szerencsére, szó szerint, ép bőrrel megúszta a tragédiát. Egy hétre rá Roger Allen Laporte katolikus aktivista tiltakozott hasonlóképp a New York-i ENSZ-székház előtt. 

Az első magyar fecske

„A csehszlovákiai eseményekhez kötődő önégetéseket már a harmadik hullámként tartja számon a történetírás, és bár Palach vált emblematikus fáklyájává, nem ő kezdte a sort” – meséli Mitrovits. 1968 szeptemberében Ryszard Siwiec négygyerekes lengyel tanár az aratási fesztiválon, egy stadionnyi ember előtt gyújtotta fel magát a lelátón. Miközben lángolt, az aratási ünnep folytatódott, néptáncosok ropták hálát adva a bő termésért. Egy hátrahagyott magnófelvételen és búcsúlevélben Csehszlovákia megszállását jelölte meg indítékként. Maga sem gondolta, hogy egyéni tiltakozása kisebb dominóeffektust indít el: Siwiec tettén felbuzdulva vált 1969 januárjában a lángok martalékává Palach, aki pedig egy magyar fiú, Bauer Sándor ipari tanuló olthatatlan ellenállási vágyára öntött szimbolikusan olajat. Bauer 1969. január 20-án, nemzetiszínű zászlóba burkolózva gyújtotta fel magát a Nemzeti Múzeum lépcsőin az orosz megszállás ellen tiltakozva. Búcsúlevelében, melyben „kommunista üdvözlettel” frázissal köszönt el, azt írja: „Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember. (…) Szeretnék élni, de most a szénné égett holttestemre van szüksége a Nemzetnek, a proletároknak.” Három nappal később halt bele a sérüléseibe, halála előtt néhány órával előzetes letartóztatását rendelték el. Nevét ma emléktábla őrzi a Nemzeti Múzeum lépcsőinél.  

Élő fáklyák

A totalitárius rezsimeknek egyébként gyakran gyűlt meg a baja ezzel a tiltakozási formával. 1972 májusában Romas Kalanta diák Kau­nas egyik frekventált terén égette el magát, hogy a litván függetlenségre emlékeztessen – csak ebben az évben tucatnyian követték ily módon a halálba. Litvánia-szerte szovjetellenes zavargások törtek ki, és az események utórezgései évekkel később is gondot okoztak a szovjet megszállóknak. Az NDK-ban egy nyájától elmozdított lelkipásztor, Oskar Brüsewitz, Romániában Liviu Cornel Babes munkás vetett véget így életének. A kínai elnyomás ellen tiltakozó Tibetben még a 2010-es években is felütötte fejét az ellenállásnak ez a módja, önégetési dömpinget eredményezve, de az arab világ is ismeri az élő fáklya tűztisztító erejét. 2010. december 17-én – miután elkobozták az árukészletét, és egy női tisztviselő megszégyenítette – Mohammed Bouazizi utcai árus gyújtotta fel magát Tunéziában. A férfiból világhírű mártír lett, halálát máig az arab forrongások kiváltó szikrájaként tartják számon, amelyből forradalmak és szabadságharcok születtek, és diktatúrák porladtak hamuvá. Bár effektíve célt ritkán értek vele, az elmúlt 10 évben is előfordultak önégetéses esetek. India tamilok lakta részein a Srí Lanka-i polgárháborúban, szolidaritási megmozdulások részeként, rendszeresen végeztek magukkal így emberek, Afganisztánban pedig a társadalmi, családi nehézségekre tettek pontot ekképpen az alávetettségben élő nők.

Jan Palach levele

„Tekintettel arra, hogy nemzeteink kiúttalan helyzetbe kerültek, úgy döntöttünk, kinyilvánítjuk tiltakozásunkat és a következőképp rázzuk fel országunk népét. Csoportunk önkéntesekből áll, akik készek rá, hogy az ügyünk érdekében felgyújtsák magukat. Én sorsolhattam ki a sorrendet, így hát jogot szereztem, hogy megírjam az első leveleket, és én legyek az első élő fáklya. Követeljük a cenzúra azonnali eltörlését és a Spravy című kollaboráns lap terjesztésének betiltását. Ha a követeléseink 5 napon belül, azaz január 21-ig nem teljesülnek, és ha a nép nem nyújt megfelelő támogatást korlátlan idejű sztrájkkal, úgy újabb fáklyák gyúlnak fel.”

Csehszlovákiában és a szocialista blokkban szinte egyetlen év alatt tucatnyian vállaltak tűzhalált Palach hatására

A Terror Háza weblapján 13 ilyen fiatalt tart számon 1968. szeptember 12., Varsó, Ryszard Siwiec könyvelő 1969.január 16., Prága, Jan Palach 21 éves egyetemista január 20., Pilzen, Josef Hlavaty 25 éves üzemi munkás január 20., Budapest, Bauer Sándor 17 éves ipari tanuló január 21., Znojmó, Jozef Jaros 19 éves traktorista január 22., Brno, Miroslav Malinka 22 éves munkás január 22., leopoldovói börtön, Frantisek Bogyi január 23., Léva, Jan Gabor22 éves munkanélküli január 24., Pozsony, Emanuel Sopko 23 éves mechanikus január 24., Prága, Blanka Nacházelová, 18 éves prágai diáklány február 25., Prága, Jan Zajíc 19 éves tanuló április 9., Jihlava, Evzen Plocek 40 éves technikus 1970. február 13., Brassó, Moyses Márton 29 éves költő

2019.01.20 15:45
Frissítve: 2019.01.20 15:45