Ferdinandy György: Caffe Nero

Publikálás dátuma
2019.01.01. 10:43
LONDON, HEATHROW - A Caffe Nero tranzitzóna
Fotó: AFP
A régiek – ki ne tudná! – kávéházakban írták a tárcáikat. Egy-két dupla mellett, amit a jólelkű pincér hitelezett. Mindenki ismerte őket. Mindenki tudta a nevüket.
Később, egyik a másik után, megérkeztek a többiek. Vén mesterek, fiatal, pályakezdő skriblerek. Egy-egy futár valamelyik szerkesztőségből, ahol már türelmetlenül várták a készülő kéziratokat. Állítólag volt olyan is, aki előleget vagy ne adj’ Isten honoráriumot hozott.
Anno így zajlott az irodalmi élet Pest kávéházaiban. Ez jut most is eszembe, London repülőterén, a Café Nero asztalánál.
Nem mintha Heathrow forgataga a Centrál békés zsongására hasonlítana. Itt, ebben a gigászi váróteremben egész nap hömpölyögnek az utasok. Leülni csak egy-egy elkerített karámban lehet, és csak akkor, ha az ember önkiszolgálja magát.
És hát senki sem ír. Lapozgatnak egy újságot, az időt múlatják. Nyomkodnak valami masinát, vagy csak úgy, nyitott szemmel alszanak. Van itt minden: sárgák, feketék, hinduk, arabok. Morc férfiak, kövér, formátlan asszonyok. Pendlizők, bevándorlók, kiutasítottak. Egy egész gyarmatbirodalom.
Meg egy pesti firkász. Két kontinens között, tranziton.
*

Hajnalban ébredtem, félórával a vekker csörömpölése előtt. Négy óra után már várt a taxi az ablak alatt. A gáz- és a villanyóra után a televíziót és a rádiót is kikapcsolom. Biztos, ami biztos. Körülnézek, de hogy visszajövök-e, magam se tudom.
- A bőröndök? – kérdezi a sofőr.
A kapuban egy pillanatra megállok.
- Nincsenek!
Üres kézzel utazom.
Keresztülhajtunk az alvó városon. Itt, ezen a sarkon csúszott meg anyám. Tél volt, sziporkázó december. Korcsolyázni indultunk, lentről, a pályáról, már felhallatszott a sramlizene. Ő pedig, anyám, csak állt itt a sarkon. Szőke, karcsú lány, védtelen, mint egy kisgyerek. Folyik a vér a térdéből, a harisnyája cafatokra szakadt. Én sírok, de ő, annyi baj legyen! Rám nevet.
A vurstlit azóta parkosították. Bank épült elé, és egy hatemeletes szálloda. Ülök a sárga fővárosi taxiban.
Amikor hazatelepültem, minden sarkon várt valaki. Most minden utca üres. A régiek már nem élnek. Egyiket a másik után, kihúzogattam a nevüket. De aznap, negyven év után, folyt a könny a szememből. Emlékszem, akkor is egy ilyen sárga taxiban.
- Melyik hídon? – kérdezte a sofőr.
Amikor elmentem, még belelógtak a Dunába a hidak.
Most pedig kiürült ez a város. És ez így még elviselhetetlenebb, mint az idegen. A hely, ahová most, a fiaim után újra elmegyek. Őket nem kötötte ide semmi. Kivándoroltak, egyik a másik után. Az úgynevezett újvilágban kezdtek múlt nélküli, mint mondták, új életet.
Én már tudtam, hogy ez mit jelent. Egyszer már átrágtam magam ezen a mócsingon. És most, lám, mégis utánuk megyek. Ha lesz még új világ, azt most már nekik kell megteremteniük. Nekem már beletört a fogam.
Hajnali ötkor hagyom el a szülővárosomat. Mint egy betörő, koromsötétben, lábujjhegyen.
*

A felhők paplanja alatt, mint mindig, most is ébren álmodom. A Café Nero asztalánál pedig feljegyzem magamnak az álmaimat.
Trópusi képek. Egy apró, tengerparti ház. Tambo. Pihenő. Fenn, a Kordillerák élén, egy kimustrált kaszárnyában tanítok. Hallgatóim a rabszolgák unokái. Szeretem a munkám. Ezeknek a fiataloknak pedig fogadott apjuk vagyok.
Nem könnyű a dolgom. Meg kell győznöm őket, hogy senkinél sem vagyunk alábbvalók. Hogy érünk annyit, mint ezek, akik meghurcolták őket. Akik tönkretették az életüket.
Esténként énekelünk. Vérvörösen bukik a tenger fekete vizébe a nap. Írunk, olvasunk. Minden nap egy-egy győzelem. Az életemnek – álmomban – új értelme van.
A Heathrow forgatagában hömpölyögnek az utasok. Sárgák, feketék, hinduk, arabok. Olcsó munkaerő: hajtja, tereli őket a szükség. A fizetésüket – ha van – hazaküldik. Egész kontinensek élnek a koncból, amit odalök nekik a Birodalom.
Ülök a Café Nero asztalánál. Előttem fekete fiúcska alszik. Múlik az idő: délután indul a járatom. Tíz óra lebegés az óceán felett. Írom a penzumomat.
*

Később összeszedem a napilapokat, amiket az asztalon felejtettek az utasok. Kibetűzöm a Times, a Telegraphe, az Independent és a Guardian nagybetűs vezércikkeit. Mintha más és más világokról tudósítanának: mindnek más és más közölnivalója van.
Daniel Ortegáról még úgy tudtam: nemzeti hős. Elzavarta Somozát. Most pedig – olvasom – ismét menekül Nicaraguából a nép. Ortega vette át a diktátor szerepét. Most ő sanyargatja tovább a földműveseket. Ha ugyan hitelt érdemelnek ezek a hírek.
Tény, hogy hétezer ember tipródik a mexikói határon. Csórók, földnélküli földművesek. Kiszámolom, hány száz kilométert gyalogoltak a tűző napon, aggastyánok, asszonyok, gyerekek. Egy jobb élet reményében! – nyilatkozza egyikük.
A túloldalon, az elnök mozgósítja a hadsereget. Amerika lehúzza a redőnyt. Mintha megállítaná a kétségbeesést egy kerítés. Egy másik – ezúttal egyenruhás hadsereg.
Kavarognak a hírek. Árad a tenger, hurrikánok pusztítják a szárazföldeket. Az atombomba árnyékában. Mert bombája van már mindenkinek. Aztán ez is: az újságírókat elteszik láb alól, ha kiszimatolnak valami fontosat.
Várom, hogy megálljon előttem egy futár. Hogy valahol sürgessék már ezt a kéziratot. De hát itt nemhogy küldöncök, még csak pincérek sincsenek. Amit írok, érdektelen. Honorárium? Honor? Itt, a Café Nero asztalánál csak én fizetek.
Annak idején nem így képzeltük el a művelt (vad)nyugatot. Testvériségről álmodoztunk, elhittük, hogy egyszer valóra válik minden szép gondolat.
Nekem még, útban a mackós iskola felé, minden reggel a szeretetről beszélt nagyapám.
- Más világ lesz itt! – mondogatta – amikor vége lesz a háborúnak!
Hát nem lett vége azóta sem. Pedig azóta már a fiaim is felnőtt emberek. Én meg még mindig itt, a felhők felett. Pára takarja alattam a világot. Hogy forog-e még? És hogy keserű levében? Nem tudom.
A Café Nero tranzitzóna. Átmenet. Emlékszem még, hogy honnan jövök. De nem látom, hogy merre megyek.
Most még itt, két kontinens határán. Róma lángokban. Néró pengeti a lantját. Énekel a rabszolgák unokáinak.

Papp Sándor Zsigmond: Új év, rövidebb szavak

Publikálás dátuma
2018.12.31. 18:00
FRICSKÁNAK JÓ, DE TASZÍTÓ AZ ÚJ JELSZÓ - Lop, csal, hazudik. Csak egyszerűbben. Tömörebben
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Év vége van, csöndben zakatol mellettem a leltárgép. Mi volt jó, mi rossz, egyáltalán milyen volt ez a 2018-as, kissé szürke, kissé püffedt, elmosódó esztendő. Talán úgy fogok emlékezni rá, hogy ekkor veszítettem el a politikához fűződő megmaradt illúzióimat, azt a keveset is, ami nem morzsolódott le, hogy aztán az utolsó napokban mégis visszajöjjön valamilyen reményhez hasonlító érzet. Ebben az évben lettem apolitikus, teljesen közömbös az ország s benne a saját sorsom iránt, elhittem, amit el akartak hitetni velem: nem tudok többé beleszólni a körülöttem zajló folyamatokba, legfeljebb a saját buborékomon belül csökkenthetem azon értékek erózióját, amelyekben hiszek.
Sok jelzőt és meghatározást lehet ráaggatni a mai hatalomra, de az biztos, hogy nem a pezsgő sokszínűségben bízik, nem kívánja kihasználni az országban rejlő potenciált és felhajtóerőt, csak lelakja, mint egy bérleményt, rátelepszik és uralja, hangoskodva és gőgösen. Az idei választáson a részvételi adatok egy pillanatra reménykeltőnek tűntek, de aztán gyorsan kiderült, mindez csupa naivitás volt: sokan elegendőnek tartották, hogy jól karbantartott félelemből voksoljanak. Ezért még haragudni sem lehet senkire, hiszen a félelem nem racionális, a félelem semmi másról nem szól csak önmagáról, abroncsként szorít, s minél láthatatlanabb, annál jobban, legyen a képletben bármi: a mumus, a világvége vagy a migránsok. Ilyenkor az a nyerő, aki a félelem szálait mozgatja, a többit, aki valamiért átlát a szitán, lekenyerezi, kizsarolja vagy egyszerűen megveszi. És akkor még nem beszéltünk az önkéntesek hadáról, mert nincs az a borzalom, amelyhez ne találnánk önként jelentkezőket, akik a saját illúziójuk és előnyeik védelmében ne fordítanák el a fejüket a valóságtól, amikor és ahol kell. Hosszú, békebeli évek várnak tehát ránk, csak hinni kell benne, ebben kell hinni, és meglesz a jutalom.
Két országban élünk, két nyelvet beszélünk, talán okosabb lenne ebbe lassan beletörődni, mint újabb és újabb meséket szőni a talán sosem volt közös nevezőről, az aranyhajú királylányról, aki közelebbről megnézve se nem aranyhajú, se nem királylány.
Sokat gondolok mostanában egy régi emlékre. Szatmárnémetiben, amikor már Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben „lezajlott” a forradalom nagyja, néhány ember kiment az új főtérre, a csupa beton tapstérre zászlókat lengetni, beszédeket hallgatni. Apámmal mi is odakeveredtünk valahogy, de amikor én közelebb akartam menni, jobban beleolvadni a tömegbe, osztozni a felszabadító örömben, apám visszahúzott. Maradjunk csak itt, mondta. Így aztán ott is voltunk, meg nem is, tüntettünk meg nem is. Ha fordul a kocka, nehezen bizonyítottak volna ránk bármit is. A bámészkodás még nem rendszerellenes bűntett. Én akkor ezt gyávaságnak éreztem, apám nyilván óvatosságnak. Zavaros volt akkor még minden. Bukarestben egymást lőtték a katonák nem létező „terroristákkal” harcolva, Szatmár utcáin is néha végigjárt egy autó hangosbeszélővel, hogy ne igyunk a vízből, mert mérgezett.
Az a legrosszabb, hogy végül apámnak lett igaza. A következő hónapokban a forradalmat elcsaklizták, az új arcok már nem a demokratikus átmenetben, hanem a hatalmuk megtartásában lettek érdekeltek. S amikor le akarták őket váltani, elindult az első bányászjárás a sokadikból: megint ellenség lett az, aki másként gondolkodott. Tizennyolc voltam akkor, és apám jobban féltett engem, az én jövőmet, mint a még meg sem született demokráciát. Talán ez is amolyan ká-európai tapasztalat, itt a győztesek is csakhamar vesztessé teszik az alattvalóikat. Itt nem egyébről szól a forradalom (legyen az fülke- vagy utcai), mint puszta elitváltásról, az „engem vigyen fel a padlásra” csöndes nyavalygásáról. Jól látható, hogy a mai kormányerőknek is csak az lehetett a bajuk a kommunizmussal, hogy nem ők voltak a kommunisták: az egyenlőbbek az egyenlők között.
De fejezzük be a reménnyel. Az utóbbi napok mégis csak azt mutatták, hogy nincs egészen veszve a köztársaság, vagy egyszerűbben az a politikai berendezkedés, amelyért így vagy úgy, de mégiscsak megharcoltunk ’89-ben. Mégiscsak van valamiféle jól látható ellenállás. Mégsem akar mindenki apátiával válaszolni vagy birkamód bólogatni. Persze nem mindennel tudok most sem azonosulni. Az új jelszó, vagy minek is nevezzem (O1G), talán fricskának, a feszültség levezetésének jó, ám engem mégis taszít. Azon kajánkodtam magamban, hogy ha majd a jövő romlatlan ifjúságának tanítani kell történelem gyanánt ezeket a napokat, hogyan adják majd vissza a jövő pedagógusai ezt az egyáltalán nem iskola-kompatibilis szót. Két eset lehetséges. A rosszabbik, hogy addigra ez már bevett stílus lesz, a mindennapi beszédmód része politikában, társas érintkezésben, felületes csevejben. Az egy geci, mondja az egyik jelölt a másikról a híradóban, és akkor tudni fogjuk, hányadán is állunk. Lop, csal, hazudik. Csak egyszerűbben. Tömörebben.
Kár, hogy én, ha úgy tetszik, a fecsegésben, a sokkal hosszabb szavakban hiszek. Még ha tudom is, hogy nem ezekkel lehet megnyerni a mindenkori csatát.
Frissítve: 2019.01.01. 12:07

A verhetetlen Aranycsapat

Publikálás dátuma
2018.12.30. 19:56
GOMBFOCIZÓ GYEREKEK - Nyomd össze két ujjad, és pöckölj!
Fotó: KOVÁCS MÁRTON ERNŐ / FORTEPAN
Persze igazából a nővérem volt az oka mindennek. Harmadikos általános iskolásként tíz forint zsebpénzt kapott havonta, s a novemberi Petőfit rám költötte.
- Apa, játszunk? – kérdezi hatéves fiam, s már veszi is elő a szekrény mélyéről a csokidesszertes dobozt. Kicsit kopott ugyan, de még jól olvasható a felirat: Százszorszép. És az ára is: 58,70 forint. Valamikor a nyolcvanas évek elején adhatta anyám, hogy némiképp rendezzem a gombfoci-csapataimat, melyek akkoriban már kezdtek az agyára menni, hiszen minden sarokból, polcról, ágy mögül apró, fényképes-fröccsöntött korongok kerültek elő.
Persze igazából a nővérem volt az oka mindennek. Harmadikos általános iskolásként tíz forint zsebpénzt kapott havonta, s a novemberi Petőfit rám költötte. Így került 1979 szentestéjén a karácsonyfa alá matchboxok, LEGO, könyvek, zoknik, pulóver mellé a két kis műanyag pohár. Szépen becsomagolva, ám miután lekerült róluk a papír, csak futó pillantást vetettem rájuk, s már toltam is félre, hisz ötévesen fogalmam sem volt, mire jók azok a színes kis izék. A szenteste győztesének egyértelműen a váras LEGO bizonyult, a tesó ajándékát csak másnap, erőteljes atyai unszolásra szedtem elő újra. Apám ugyanis alig három óra után megunta, hogy mindig ugyanazt a hat matchboxot indítjuk el a pályán, s ha már ragaszkodtam a közös játékhoz, akkor próbáljunk ki valami mást is alapon elém tette a két poharat: - Válassz!
Kevéske hezitálás után bizonytalanul a fehér betétes zöldek után nyúltam, s csak jóval később tudatosult, hogy nem is egy, de két életre szóló szerelem kezdődött el abban a pillanatban. Akkor inkább az érdekelt, hogy a körmömmel ki lehetett piszkálni a fotókat, melyekről teljesen ismeretlen, jellemzően bajuszos bácsik néztek vissza.
- Kik ezek? – fordultam apámhoz, aki vélhetően nem is hallotta a kérdést, ugyanis éppen derékig eltűnt az előszobai beépített szekrényben, ahol a nagyasztalt tartottuk, melyet csak ünnepnapokon vettünk elő – ellentétben a konyhaasztallal, elfért körülötte az egész család nagyszülőstől, sógorostól-sógornőstől, unokatesóstól –, s már csavarta is a lábakat a helyükre, majd szétnyitotta a tényleg kapitális bútort. Érdeklődve néztem, bár nem igazán értettem, mire készül, ám a kép kitörölhetetlenül az agyamba vésődött, s akkor is bevillant, amikor szűk másfél évtized múltán már a beköltözés napján belekarcoltam egy méretarányos futballpályát az egyetemi kollégiumi szobám asztallapjába. Akkor azonban nem hittem volna, hogy hamarost olyan produkciónak leszek tanúja, mely néhány hónap múltán nagyobb izgalomba hoz, mint a varázsmelegítő-alsója. Ami nagyobb csodának számított ovis, majd később kisiskolás ismeretségi körömben, mint a Jézuska, a Télapó és a Húsvéti Nyuszi együttesen, hiszen előbbiek jellemzően minden gyerekhez ellátogattak, de varázsmelegítője csak apámnak volt. Melynek jobb zsebéből három erőteljes fújás után egy valódi matchbox került elő, persze, csak ha előtte valami kifejezetten jó dolgot sikerült összehoznom.
Apám az asztalfőre és átellenben egy-egy műanyag kaput rakott, majd szép komótosan felpakolta a neki jutott piros-kék színkombinációjú korongokat. Megpróbáltam utánozni, hellyel-közzel sikerült is, bár akkor – betűismeret híján – még egyáltalán nem törődtem vele, melyik korongon kinek a képe szerepel.
- Nyomd össze ezt a két ujjad, és pöckölj! – állította irányba apám a jobb kezem hüvelyk- és mutatóujját. S ha nem is azonnal, de fertályórányi játék után már egész hatékonyan vettem célba a kis fehér korongot a nagyobb zöldekkel. A kaput persze még nem veszélyeztettem, de látható volt a fejlődés. Apám persze profin nyomta, köröméllel, s akárhogyan állítgattam is a korongjaimat, egyre-másra a kapumba talált.
- Mit csináltok? – nyitott be a gyerekszobába keresztapám. – Gombfociztok?! – csillant fel a szeme, s már tolt volna félre, de apám megállította: - Addig játszunk, míg nem lő gólt.
Ami keresztapám szemszögéből felelőtlen kijelentésnek tűnhetett, hiszen a Ferencváros – mert természetesen a Fradit takarta a színkombináció – ekkor még nyomába sem érhetett az örök rivális Vasasnak. Apám keze alatt az angyalföldiek úgy játszottak, mint a valóságban: Mészáros Bubunak nem lehetett gólt lőni, Komjáti és Török kérlelhetetlenül rombolt, Izsó és Zombori pedig kiváló labdákkal tömte az igazi nehéztüzéreket, Váradyt és Kiss Lacit. Nálam pedig hiába állt Zsiborás Gabi a kapuban, s előtte a válogatott Rab Tibi és Vépi, a középpályán Ebedli ólomlábakon táncolt, s Szokolai, Pusztai, de még a zseniális Nyilasi is csak csetlett-botlott. Ennek ellenére – még ha keresztapám számára időtlen idők múlva is - végül persze megszületett az első Fradi-gól: egy lecsúszott kirúgásból talált be a kis Takács...
Ami értelemszerűen még jobban meghozta a kedvemet, így a keresztapám után, aki már komolyabb tétre menő meccsen bukott el apámmal szemben, ismét én következtem. Lefekvésig játszottunk, majd karácsony másnapján is, aztán persze a téli szünet végéig, majd át a teljes új esztendőt. A júliusi születésnapom után az örökrangadók négyes tornákká bővültek, a Vasas mellett a Csepel és a Honvéd apám vezetésével szállt szembe az egyre izmosabb Ferencvárossal. A rengeteg gyakorlás ugyanis megtette hatását: hétköznap délutánonként, amikor az ellenfelek „edzője” bevásárolt, újságot olvasott, mosogatott, vagy éppen bütykölt valamit a lakásban, a Fradi edzett. A hagyományos négy-három-hármas felállásban, a centerben az egyre nyilvánvalóbban világklasszis Nyilasival. Előbb még csak meg-megszorongatta a nagy triót, aztán el-elcsípett néhány győzelmet is. Talán azért is, mert jobban alkalmazkodott az új stadionhoz: a mindennapos gombfoci miatt a pálya a nagyasztalról a parkettre költözött – ettől kezdve a padló hosszú éveken át ragyogott, a fényesítésről térdben erőteljesen kopásnak indult nadrágjaink gondoskodtak…
A bajnokság létszáma pedig folyamatosan bővült, minden név- és születésnap, húsvét és karácsony új csapatokat hozott, így csatlakozott a Haladás, a Rába ETO, a Tatabánya, a Diósgyőr, később az olasz Inter, a 78-as világbajnok argentin válogatott, komoly traumát és fejtörést okozva a Nyilasival felálló Austria Wien, majd valamikor a nyolcvanas évek közepén az Aranycsapat. Az újakon rendre megosztoztunk, utóbbit viszont mindig apám kezelte, kettőzött koncentrációval, s a gárda a hírnevéhez méltón sohasem szenvedett vereséget: Puskás, Bozsik, Kocsis, Hidegkuti és a többiek büszkén mosolyoghattak a fotókon.
Egészen 1986 karácsonyáig. A hagyományos, háromnapos torna előtt apám ismét eltűnt derékig a beépített szekrényben, előkotort egy megkopott, barna cipősdobozt, melyből néhány óriási kupak és mindenféle gombok kerültek elő.
- Ez az igazi Aranycsapat – jelentette ki átszellemült arccal, s elkezdte felpakolni a játékosokat. Csak akkor vettem észre, a gombok posztok szerint lettek megcsiszolva, s valamivel be is voltak kenve, hogy jobban csússzanak.
A gálameccsre a Fradi állt ki ellenük, duzzadó önbizalommal, ereje teljében, hogy aztán az elmúlt szűk negyven év legcsúfosabb, legmegalázóbb zakóját szabják ki rá. Már a félidőben két számjegyű volt a különbség, s ha apám térdei jobban bírják a parkettát, és hát nem esik meg rajtam a szíve, brutális hisztivel szakad meg örökre gombfocis pályafutásom. A leginkább egy üvegszerű, a közepén hegyes „sapkát” viselő gombra voltam kiakadva, melynek csúcsát apám elképesztő pontossággal célozta meg minden helyzetből és távolságból.
- A Kocsis Sanyi! – mosolyodott el a meccs végén. - Minden idők legjobban fejelő játékosa, a Kocka.
Hírnevéhez méltón az azóta eltelt több mint három évtizedben is ugyanolyan hatékonysággal termelte a gólokat. Az évek és a karácsonyi tornák múltak, csak egy dolog nem változott: a valódi Aranycsapatot nem lehetett legyőzni. Pedig próbálkozó akadt rengeteg: a keresztapám mellett más nagybácsik, a teljes baráti köröm, később a sógorom, végül a tesóm fia. Hozták a csapatukat, tele korábbi és újabb világsztárokkal, ilyen-olyan taktikával, de Kockát senki sem bírta lefogni.
Két évvel ezelőttig. Karácsonykor apám már rosszul volt, remegett a keze, oxigénpalackkal ült az ünnepi asztalhoz, s éppen a februári házassági évfordulójukra esett a temetése. Azóta a cipősdoboz nálam lapul a szekrény mélyén. Egyelőre még csak a régi korongokkal játszunk, a fiam persze azonnal kiszúrta magának a Fradit, így nekem a Vasas, a Honvéd és a Csepel jutott. És hogy állítgassam az ujjait, hogyan lehet a legjobban célozni. Néhanapján pedig, amikor iskolában van, előszedem a régi gombokat, s próbálom mind nagyobb hatékonysággal belőni Kocka fejét.
Hamarosan bizonyítanom kell majd…
Szerző