A régiek – ki ne tudná! – kávéházakban írták a tárcáikat. Egy-két dupla mellett, amit a jólelkű pincér hitelezett. Mindenki ismerte őket. Mindenki tudta a nevüket.
Később, egyik a másik után, megérkeztek a többiek. Vén mesterek, fiatal, pályakezdő skriblerek. Egy-egy futár valamelyik szerkesztőségből, ahol már türelmetlenül várták a készülő kéziratokat. Állítólag volt olyan is, aki előleget vagy ne adj’ Isten honoráriumot hozott.
Anno így zajlott az irodalmi élet Pest kávéházaiban. Ez jut most is eszembe, London repülőterén, a Café Nero asztalánál.
Nem mintha Heathrow forgataga a Centrál békés zsongására hasonlítana. Itt, ebben a gigászi váróteremben egész nap hömpölyögnek az utasok. Leülni csak egy-egy elkerített karámban lehet, és csak akkor, ha az ember önkiszolgálja magát.
És hát senki sem ír. Lapozgatnak egy újságot, az időt múlatják. Nyomkodnak valami masinát, vagy csak úgy, nyitott szemmel alszanak. Van itt minden: sárgák, feketék, hinduk, arabok. Morc férfiak, kövér, formátlan asszonyok. Pendlizők, bevándorlók, kiutasítottak. Egy egész gyarmatbirodalom.
Meg egy pesti firkász. Két kontinens között, tranziton.
*
Hajnalban ébredtem, félórával a vekker csörömpölése előtt. Négy óra után már várt a taxi az ablak alatt. A gáz- és a villanyóra után a televíziót és a rádiót is kikapcsolom. Biztos, ami biztos. Körülnézek, de hogy visszajövök-e, magam se tudom.
- A bőröndök? – kérdezi a sofőr.
A kapuban egy pillanatra megállok.
- Nincsenek!
Üres kézzel utazom.
Keresztülhajtunk az alvó városon. Itt, ezen a sarkon csúszott meg anyám. Tél volt, sziporkázó december. Korcsolyázni indultunk, lentről, a pályáról, már felhallatszott a sramlizene. Ő pedig, anyám, csak állt itt a sarkon. Szőke, karcsú lány, védtelen, mint egy kisgyerek. Folyik a vér a térdéből, a harisnyája cafatokra szakadt. Én sírok, de ő, annyi baj legyen! Rám nevet.
A vurstlit azóta parkosították. Bank épült elé, és egy hatemeletes szálloda. Ülök a sárga fővárosi taxiban.
Amikor hazatelepültem, minden sarkon várt valaki. Most minden utca üres. A régiek már nem élnek. Egyiket a másik után, kihúzogattam a nevüket. De aznap, negyven év után, folyt a könny a szememből. Emlékszem, akkor is egy ilyen sárga taxiban.
- Melyik hídon? – kérdezte a sofőr.
Amikor elmentem, még belelógtak a Dunába a hidak.
Most pedig kiürült ez a város. És ez így még elviselhetetlenebb, mint az idegen. A hely, ahová most, a fiaim után újra elmegyek. Őket nem kötötte ide semmi. Kivándoroltak, egyik a másik után. Az úgynevezett újvilágban kezdtek múlt nélküli, mint mondták, új életet.
Én már tudtam, hogy ez mit jelent. Egyszer már átrágtam magam ezen a mócsingon. És most, lám, mégis utánuk megyek. Ha lesz még új világ, azt most már nekik kell megteremteniük. Nekem már beletört a fogam.
Hajnali ötkor hagyom el a szülővárosomat. Mint egy betörő, koromsötétben, lábujjhegyen.
*
A felhők paplanja alatt, mint mindig, most is ébren álmodom. A Café Nero asztalánál pedig feljegyzem magamnak az álmaimat.
Trópusi képek. Egy apró, tengerparti ház. Tambo. Pihenő. Fenn, a Kordillerák élén, egy kimustrált kaszárnyában tanítok. Hallgatóim a rabszolgák unokái. Szeretem a munkám. Ezeknek a fiataloknak pedig fogadott apjuk vagyok.
Nem könnyű a dolgom. Meg kell győznöm őket, hogy senkinél sem vagyunk alábbvalók. Hogy érünk annyit, mint ezek, akik meghurcolták őket. Akik tönkretették az életüket.
Esténként énekelünk. Vérvörösen bukik a tenger fekete vizébe a nap. Írunk, olvasunk. Minden nap egy-egy győzelem. Az életemnek – álmomban – új értelme van.
A Heathrow forgatagában hömpölyögnek az utasok. Sárgák, feketék, hinduk, arabok. Olcsó munkaerő: hajtja, tereli őket a szükség. A fizetésüket – ha van – hazaküldik. Egész kontinensek élnek a koncból, amit odalök nekik a Birodalom.
Ülök a Café Nero asztalánál. Előttem fekete fiúcska alszik. Múlik az idő: délután indul a járatom. Tíz óra lebegés az óceán felett. Írom a penzumomat.
*
Később összeszedem a napilapokat, amiket az asztalon felejtettek az utasok. Kibetűzöm a Times, a Telegraphe, az Independent és a Guardian nagybetűs vezércikkeit. Mintha más és más világokról tudósítanának: mindnek más és más közölnivalója van.
Daniel Ortegáról még úgy tudtam: nemzeti hős. Elzavarta Somozát. Most pedig – olvasom – ismét menekül Nicaraguából a nép. Ortega vette át a diktátor szerepét. Most ő sanyargatja tovább a földműveseket. Ha ugyan hitelt érdemelnek ezek a hírek.
Tény, hogy hétezer ember tipródik a mexikói határon. Csórók, földnélküli földművesek. Kiszámolom, hány száz kilométert gyalogoltak a tűző napon, aggastyánok, asszonyok, gyerekek. Egy jobb élet reményében! – nyilatkozza egyikük.
A túloldalon, az elnök mozgósítja a hadsereget. Amerika lehúzza a redőnyt. Mintha megállítaná a kétségbeesést egy kerítés. Egy másik – ezúttal egyenruhás hadsereg.
Kavarognak a hírek. Árad a tenger, hurrikánok pusztítják a szárazföldeket. Az atombomba árnyékában. Mert bombája van már mindenkinek. Aztán ez is: az újságírókat elteszik láb alól, ha kiszimatolnak valami fontosat.
Várom, hogy megálljon előttem egy futár. Hogy valahol sürgessék már ezt a kéziratot. De hát itt nemhogy küldöncök, még csak pincérek sincsenek. Amit írok, érdektelen. Honorárium? Honor? Itt, a Café Nero asztalánál csak én fizetek.
Annak idején nem így képzeltük el a művelt (vad)nyugatot. Testvériségről álmodoztunk, elhittük, hogy egyszer valóra válik minden szép gondolat.
Nekem még, útban a mackós iskola felé, minden reggel a szeretetről beszélt nagyapám.
- Más világ lesz itt! – mondogatta – amikor vége lesz a háborúnak!
Hát nem lett vége azóta sem. Pedig azóta már a fiaim is felnőtt emberek. Én meg még mindig itt, a felhők felett. Pára takarja alattam a világot. Hogy forog-e még? És hogy keserű levében? Nem tudom.
A Café Nero tranzitzóna. Átmenet. Emlékszem még, hogy honnan jövök. De nem látom, hogy merre megyek.
Most még itt, két kontinens határán. Róma lángokban. Néró pengeti a lantját. Énekel a rabszolgák unokáinak.
