A kocsisor állt, a karaván haladt

Kellemetlenül kezdődött 1963 a Vasas labdarúgói számára: a piros-kékek január elsején 3:1-re kikaptak az Alajuelense csapatától. Az újévi meccs kezdőrúgását Francisco Orlich, Costa Rica köztársasági elnöke végezte el a karibi ország fővárosában, San Joséban, de a vendéglátók közül mások is labdába rúgtak: Walter Pearson, Alvaro Murillo és Walter Elizondo például sorra helyezte el a lasztit az angyalföldiek hálójában.
A Vasas Antwerpenből utazott – Párizs és Lisszabon érintésével – Latin-Amerikába, ahol másfél hónapot töltött. Azért „csak” ennyit, mert az MLSZ nem engedélyezte a további kinn tartózkodást, noha a Costa Ricán kívül Kolumbiában, Guatemalában és Mexikóban is vendégeskedő piros-kékeket az eredeti programban nem szereplő fellépések is várták (volna). Keresettek voltak az idő tájt a magyar labdarúgók. Az angyalföldiek legjobbjai (Szentmihályi Antal, Mészöly Kálmán, Bundzsák Dezső, Machos Ferenc, Farkas János) már 1961-ben Dél-Amerikában jártak a válogatottal, akárcsak 1962 májusában-júniusában, a chilei világbajnokságon (a Mundialra Szentmihályi, Mészöly és Farkas mellett Ihász Kálmán és Sárosi László utazott), hogy aztán 1965 és 1967 elején a klubcsapatukkal, e két esztendő végén pedig a címeres mezes együttessel járják be az amilyen egzotikus, a világfutballban olyannyira emblematikus tájakat. Ekkorra már Bakos Sándor, Mathesz Imre, Fister Ferenc, Molnár Dezső, Puskás Lajos és Korsós István is bemutatkozott a nemzeti együttesben: ki nem?
A magyar csapat ázsióján a jelek szerint az sem rontott, hogy a Vasas hatvankettő decemberében – háromtételes párbajban – elbúcsúzott a BEK-től a Feyenoorddal szemben. Illovszky Rudolf nem számolt a kieséssel. A szigorú szakvezető előzetes hozzájárulásával a két Kálmán, Ihász és Mészöly a budapesti visszavágó után, november 29-én, illetve 30-án tarthatta esküvőjét – sőt, mindkét ceremónián a tréner volt a tanú –, s az edző nászéjszakát is engedélyezett az ifjú házasoknak a margitszigeti Nagyszállóban. Nászutat már nem, mert december 14-én menni kellett a tengeren túlra.
A nagymester azzal nem kalkulált, hogy még december 12-én is tart a küzdelem a hollandokkal. A rotterdami 1:1-et ugyanis csalódást keltő 2:2 követte idehaza, így – az akkori szabályoknak megfelelően – harmadik mérkőzés következett semleges pályán.
Elvben semlegesen.
A Vasas vezetősége ugyanis belement abba, hogy a továbbjutásról döntő találkozót a Rotterdamtól 97 kilométernyire lévő Antwerpenben rendezzék. Az angyalföldi elöljárók azért adták áldásukat e helyszínre, mert a piros-kékek népszerűek voltak Belgiumban, miután 1958-ban 6:3-ra, míg 1959-ben 3:2-re legyőzték a „vörös ördögök” válogatottját, 1960-ban pedig 1:1-et értek el ellene. A vezérkar azonban megfeledkezett Hollandia közelségéről, és nem értékelte eléggé az ellenfél eredményeit – ha egyáltalán tudomása volt azokról –, mert az 1962-es vb-selejtezőkön a válogatott simán 3:0-ra nyert Rotterdamban, majd a pesti 3:3-at „átmozgató edzésként” könyvelték el az elkényeztetett hazai futballkörök. Pedig a Feyenoordra illett volna figyelni: az együttes ugyanúgy bajnoki címet nyert 1961-ben és 1962-ben, akár a Vasas, és e két évadban 188 (100+88) gólt szerzett, miközben 9:5-re is nyert az örök rivális Ajax ellen. A De Kuip stadionban 44 986 néző tombolt, és hasonló volt a hangulat 1961 szeptemberében is, amikor a rotterdami együttes 8:2-vel intézte el a Göteborg csapatát. E diadalmas BEK-mérkőzésen nyolcan (Eddy Graafland, Gerard Kerkum, Cor Veldhoen, Hans Kraay, Jan Klaassens, Rinus Bennaars, Frans Bouwmeester, Coen Moulijn) szerepeltek azok közül, akik Antwerpenben, a Vasas ellen is pályára léptek.
Nem maradtak magukra a füvön.
A meccs napján harmincezer rotterdami szurkoló kelt útra, így már az országhatárnál több kilométeres kocsisor keletkezett, és a torlódás következtében sokan elkéstek az este fél nyolcra kitűzött találkozóról. Hogy a drukkerek minél kevesebbet mulasszanak a meccsből, az első félidő alatt befutókat közvetlenül a partvonal mentén, a pázsiton helyezték el a megértő rendezők, s e megejtő empátia alkalmat adott arra, hogy a holland siker után sok ezren a pályára tóduljanak azon melegében megünnepelni a győztes futballistákat.
Közülük a legboldogabb az egyetlen gól szerzője, Bennaars volt. Őt máig „Antwerpen hőseként” emlegetik hazájában, miután a tizenhatosnál passzolni akart, ám a közbelépő Mészölyről visszapattant hozzá a labda, így tíz méterről, ballal menthetetlenül a jobb sarokba lőtt. A napjainkban nyolcvanhét éves csatár ekképpen tekintett vissza a találkozóra: „Szurkolóink a holland himnuszt énekelték. Euforikus élmény volt, amely örökké velem marad.” Cor van der Gijpre pedig Moulijn tette a legnagyobb hatást: „Ő volt a legkiválóbb szélső a Feyenoord történetében” – mondta játszótársáról, akit utóbb a klubtörténet legjobbjának választottak a vb-ezüstérmes Willem van Hanegem, valamint Cor van der Gijp előtt. (Kiprich Józsefet tizenötödikként jegyezték e listán, de akadt olyan szurkolói szavazás – 2008-ban, a klub centenáriumán –, amelyen a magyar légiós a harmadik helyet érdemelte ki.) Azért kell kiírni a Cor keresztnevet, mert annak idején négy Van der Gijp testvér rúgta a labdát professzionális szinten. A családi kvartett Dordrechtben játszott együtt; ott, ahol 1964-től Bennaars is futballozott. Cor bélyegtervezőként ugyancsak nevet szerzett magának, bár arról nincs adat, hogy a Feyenoord–Vasas párharcot megörökítő darabbal lepte volna meg a szenvedélyes filatelistákat. A holland újságok annál inkább emléket állítottak a találkozónak: „A rotterdamiak minden dicséretet megérdemelnek – írták –, mert nem adtak mozgásteret a 4–2–4-et ragyogóan játszó, kombinatív, a Feyenoordnál többre becsült Vasasnak.” A Magyar Nemzet pedig az Ajaxtól igazolt, 47-szeres válogatott Graafland kapust emelte ki: „Az utolsó negyedórában a Vasas beszorította ellenfelét, csatárai pergőtűz alá vették a holland kaput, de Graafland óriási formában védett.” S amikor már ő sem háríthatott, akkor Bundzsák ollózásos lövését a kapufa mentette.
A Feyenoord abban a szezonban a BEK elődöntőjéig jutott. A legjobb négy között az 1961-ben és 1962-ben egyaránt győztes, majd 1963-ban szintén finalista, ám a Milannal szemben a döntőben alulmaradó Benfica ejtette ki 3:1-gyel és 0:0-lal. De Rotterdamban mindenki európai áttörésről beszélt, amelyet a „hármasugrásra” tíz válogatott játékossal felvonuló Vasas felülmúlása alapozott meg. A favorit angyalföldiek kiejtése olyan szenzációt keltett, hogy az amszterdami (!) városi tanács félbeszakította ülését, amint a polgármester értesült az antwerpeni eredményről. A beszámolók szerint „amikor Gijsbert van Hall bejelentette, hogy a Feyenoord 1:0-ra győzött, taps hangzott fel”. Ilyesmi többször aligha esett meg Amszterdamban, pláne a városházán...

FEYENOORD–VASAS 1:0 (0:0)

BEK-mérkőzés, 1962. december 12., Antwerpen, 44 617 néző. Jv.: Van Nuffel (belga).
Feyenoord: Graafland – Kerkum, Kraay, Veldhoen – Klaassens, Libregts – Bennaars, Kruiver, Van der Gijp, Bouwmeester, Moulijn.
Vasas: Szentmihályi – Ihász, Mészöly, Berendy, Sárosi – Bundzsák, Sas – Farkas, Kékesi, Machos, Pál II. Gól: Bennaars (55.).

2018.12.29 13:13
Frissítve: 2018.12.29 13:13

Lehet-e megbocsátani 73 év után?

Publikálás dátuma
2019.01.20 11:00
MARABU rajza
Fotó: /
"De ha veszedelem történik: életet életért adj. Szemet szemért, fogat fogért." (Mózes II, 21. 23-24. ) „Minden bűnre van bocsánat, de csak az Istentől” (II. János Pál pápa)
Az ausztriai Rechnitzen, a hajdani Rohoncon, 1945 virágvasárnapjának hajnalán helyi önként jelentkező nácik részvételével megöltek 180, előzőleg a Magyar Királyi Honvédség kötelékébe tartozott magyar munkaszolgálatost, köztük apámat, Gézát és ikertestvérét Árpádot is.
Apámékat 47 évesen, 1944 novemberében Szálasiék átadták a németeknek és Kőszegre vitték, ahol a Sörgyárban helyezték el őket. Egész télen és kora tavaszon ásták a futó- és harckocsi-elhárító árkokat az Alpok lábánál. Kőszegen az odahurcolt munkaszolgálatosok mintegy fele elpusztult az éhezéstől, a fagytól és a betegségektől, de sokat segítettek a Kaszásnak kőszegi nyilas suhancok, odamenekült más nyilasok, és a német őrség is.

A rohonci 180

1945 márciusának végén elrendelték a táborok kiürítését. A járóképesek többségét gyalogmenetben Mauthausen felé indították, több útvonalon. Egyik részük Rechnitz/Rohonc felé indult. A Sörgyárban lévő már mozgásképtelen betegeket, mintegy 70-90 embert, megpróbálták elgázosítani. A „munkát” egy bécsi rovarirtó cégre bízták; rovarirtóval permetezték le a haldoklókat, akik sok órán keresztül szenvedtek, kiáltoztak halálukig. Másnap, a barakk kinyitásakor még találtak néhány túlélőt, akiket a németek likvidáltak.
Azoknak, akik látszólag még valamennyire munkaképes állapotban voltak, de nem merték megkockáztatni a gyaloglást, vonaton történő továbbszállítást ígértek. Árpád nem bírta vállalni a gyalogmenetet és kiállt a sorból. Apám nem tudta magára hagyni, mellé lépett és ezzel elindult a szörnyű halálához vezető úton, melynek végpontját, sírjaikat 73 éve hiába keressük. A gyaloglást nem vállaló, mintegy 180 munkaszolgálatost a németek Kőszegen vonatra rakták és elvitték az ausztriai Rechnitz/Rohonc vasútállomására. A halálra gyötört magyar munkaszolgálatosokat itt teherautóra rakták és a pályaudvarról hét fordulóval a Kreuzstadl nevű pajtába szállították. Sorsuk különlegességét nem is szörnyű haláluk adja, hanem mindaz, ami leölésük után az elmúlt 73 évben történt!
Rohonc valaha Batthyány birtok volt, várral, kastéllyal, gazdasági épületekkel, a Schweizerhof nevű majorral, benne a Kreuzstadl nevű pajtával, történetünk helyszínével. A birtok a nácibarát, a háborúkon meggazdagodott német Thyssen-Bornemisza családhoz került egykoron. Bővérű lányukat, Margitot, a magyar gróf Batthyány Ivánhoz adták férjül és nászajándékként nekik adták a birtokot.
Margit nagy húsvét előtti zenés táncos mulatságot rendezett a helyi náci vezetőknek és híveiknek a kastélyban, melynek pincéjében Kőszegről gyalogmenetben érkezett munkaszolgálatosok is pihentek. A mulatozók közül Josef Muralter rendelkezett a pajtabeliek, köztük Apámék sorsáról. Likvidálásukról a már borgőzös Franz Podezin, a helyi Gestapo vezetője intézkedett. A kastély pincéjében őrzött, Kőszegről gyalog érkezettek egyik csoportjával rohammunkával megásattak mintegy kilenc L alakú 220 cm mély sáncot: a halálra szánt pajtabeliek sírjait. A mulatozók közül önként jelentkezőket keresett Podezin. Tízen-valahányan jelentkeztek is egy kis virágvasárnap hajnali gyilkolászásra, köztük sokan rechnitzi lakosok voltak!
Ezt a tömeggyilkosságot több dolog is különlegessé teszi, a kor számos rutinszerű mészárlásának tengerében. Egy mulatság fénypontjaként követték el a rémtettet; levetkőztetett áldozataikat részben levadászták, részben tarkón lőtték, részben agyonverték mulatságként, majd visszamentek a kastélyba tovább szórakozni.

Hiába keresett sírok

A mintegy 180 magyar ember, más mértékegységben kifejezve mintegy nyolc tonnányi tetem, illetve kb. nyolc köbméternyi emberi maradvány sírjait a rohonciak úgy elrejtették, hogy azokat a sok évtizede folyó kutatások dacára sem sikerült megtalálni. Az osztrákok a nyolcvanas évek végén ráébredve felelősségükre és vállalva azt, mintegy 12 alkalommal keresték az utóbbi évtizedekben az eltüntetett a sírokat; legutóbb 2018 őszén is, sajnos újra hiába.
Ez a megbocsáthatatlan tett megtorlatlan maradt, pedig akkoriban Ausztriában is törvény követelte meg a méltó megtorlást. Úgy tudott, hogy volt helyszíni rekonstrukció 1947-ben, voltak kihallgatások, készült helyszíni feltárás, helyszínrajz; tárgyalást terveztek a tömeggyilkosság ügyében, de két helybeli tanút a tárgyalás előtti napon meggyilkoltak, a harmadiknak a házát felgyújtották(?) és egy Magyarországról érkező volt munkaszolgálatos tanút(?) is megöltek. A gyilkosságok ügyében senkit sem ítéltek el. A kihallgatások iratai a helyszínrajzokkal együtt pedig „elvesztek”.
Batthyány Margit szerepét sohasem tisztázták, az osztrákok ki sem hallgatták, pedig a gyilkosságokban való személyes részvételét emlegették. Svájcban élt Európa egyik leggazdagabb asszonyaként, aki az angol királynővel is parolázhatott.
A mészárlásból állítólag két, vagy három ember megmenekült és ők mesélték el a 180-nal történteket. A Batthyány-kastély pincéjében őrzött munkaszolgálatosok közül ketten az L alakú sírokat megásók közé tartoztak. Egy harmadik fogoly tájékoztatása pontosabb volt; elmondta, hogy egy közeli erdőben ásták meg az L alakú sírokat. Ő a sietve elföldeltek temetését befejező csoportba tartozott. Mindezek a nálunk jól ismert adatok mindeddig elkerülték a sírokat keresgető osztrák kutatók figyelmét!
Ez a 73 éve elkövetett szörnyűséges tett a Nobel-díjas Elfriede Jelinek Rohonc, avagy az öldöklő angyal című drámája kapcsán világhírnévre tett szert. Az osztrákokból jelentős tiltakozást váltottak ki a drámában megfogalmazottak, hisz ők az „áldozat” szerepébe képzelték magukat, sokáig. Egy helyi tanár, helytörténész, évtizeddel a gyilkosságok után kérdezgetésekkel megpróbálta felderíteni a sírok helyét, de rövidesen halálos fenyegetést talált kocsija ablakán: ne kérdezgess, mert te is oda kerülsz!
Idővel, a felnövekvő új generációk tagjai fel- és elismerték elődeik tettének rémségét. A középiskolában tananyag lett, ami Rohoncon történt. Gyerekeik eljöttek Pestre, hogy megismerhessék a történteket, találkozhassanak leszármazottal. Egy helyi civil szervezet, a Refugius megvette és emlékhelyé alakította a Kreuzstadl pajta romjait. Itt a kilencvenes évek eleje óta minden március végén megemlékeznek az áldozatokról. Érdekessége a megemlékezésnek, hogy a városka lakói családostól, kisgyerekeikkel együtt szoktak megjelenni a helyszínen és a helyi evangélikus, illetve katolikus pap, valamint egy máshonnét jött zsidó rabbi szokott imádkozni a megöltekért.
Anyám, aki 100 évet élt, 1945 óta, amikor megismerte sorsukat, kereste, kerestette Apámék sírjait, de mindhiába! Amikor a nyolcvanas években a helyszínen érdeklődtünk, a gyűlölet mélységeivel is találkoztunk.

Az ősi törvény

A címben eredetileg két kérdést fogalmaztam meg: lehet-e megbocsátani, lehet-e lezárni akár 73 év után a történteket? A válaszok különbözőek. A második kérdésre egyszerű, az elsőre alig adható elfogadható válasz. Ezt a történetet lezárni, csak akkor lehet, ha a gonoszság és aljasság szimbólumává vált elrejtett sírokat megtalálják, és felettük síremléket emelnek, amelyre a leszármazottak valamelyik generációja először teszi majdan rá a megemlékezést jelképező követ.
A zsidó-keresztény hagyományú világunk is hirdette és vallotta a közelmúltig azt az ősi törzsi törvényt, amit Hamurapi mintegy 3700 éve foglalt először írásba sztéléjén, s amely az általános emberi igazságérzetet tükrözte. A rómaiak lex talionisnak, a megtorlás törvényének nevezték. Számunkra az Ószövetség tette ismerté és a zsidó-keresztény kultúrkör törvényévé: szemet szemért, fogat fogért, (Móz. II. 21. 24.).
Anakronizmusnak hathat egyesekben a halálért halált törvénye. Van azonban mindannyiunkban egy ősi igazságérzet, amit igazából megerőszakoltak a halálbüntetés eltörlésével. Társadalmunk egyik nagy kérdése; alkalmazhatjuk-e ezt a legősibb büntetést? Ne csak a fentebb leírtakra, vagy az azóta elkövetett tömeggyilkosságra gondoljunk!
Mint sok évet és sok szörnyűséget megélt ember, azt vallom, hogy a gonosz és kegyetlen gyilkosoknak megbocsátani nem lehet és nem szabad! Azt mondom, hogy a téves ítélet, illetve a halálos ítélet politikai ellenfelek kiiktatására történő felhasználásának veszélye miatt, de csak ezek miatt, eszemmel ellenzem a halálos ítélet lehetőségét. Tettükért, személyiségük veszélyessége miatt örökre ki kell zárni az emberek közösségéből a kegyetlen gyilkosokat; büntetésük az örökké tartó elkülönítés kell, hogy legyen. Elfogadom Ferenc pápa véleményét a halálos ítéletek eltörlésének szükségességéről, pedig az igazságérzetem érte kiált! Véleményem nem a humanista liberalizmus tanain, hanem életutam szomorú tapasztalatain nyugszik.
A rohonci 180 megöléséért senkit sem ítéltek el, mert ott mindenki cinkos volt, vagy azzá válva még névtelen levelet írni is gyávának mutatkoztak.
2019.01.20 11:00
Frissítve: 2019.01.20 11:00

Intellektuális orgyilkosok

Publikálás dátuma
2019.01.20 08:00
Az immoralitás nem, csak a siker számít
Fotó: / MOLNÁR ÁDÁM
Finkelsteinnek nem a módszere volt új, hanem az volt benne a meglepő, hogy az elmúlt hatvan év minden erőfeszítését megcsúfolva volt pofája újra elővenni a törzsi erőszak sablonjait.
Hihetetlenül fárasztó az az időszakosan megismétlődő tömjénezés, ami a nagy társadalommanipulátor, Arthur J. Finkelstein személyét és módszereit övezi. Még az ellenzéki portálok is jól-rosszul álcázott csodálattal adóznak a személyes moralitást pragmatikus okokból az ősei sírjára hajító marketingesnek, aki egy több évezredes receptet tudott újracsomagolni tanácstalan újkori populisták számára. Ahogyan az előretörő szélsőjobboldal „innovációja” is csupán látszólagos, úgy az övé sem több szemfényvesztésnél.
„Azt például már korán felismerte, hogy az emberek leginkább az olyan dolgoktól félnek mint a drogok, a bűnözés vagy az eltérő bőrszín” – elemez mélyrehatóan az egyik Finkelstein-kölyök, George Birnbaum egy svájci napilapnak adott interjújában. Igazi spanyolviasz: az emberek attól félnek, amit veszélyesnek érzékelnek. Félnek az erőszaktól és félnek az idegenektől, és ezzel manipulálni is lehet őket. Az egész szociálpszichológia egy emberként döbbent meg ezektől az „egészen korai” felismerésektől; kezeik közül ki is fordultak a kísérleti jegyzőkönyvek.

A félelemkeltés sokadik feltalálása

Egy rövid történeti áttekintés, hogy nagyjából el tudjuk helyezni, mennyire is volt „korai” Finkelstein korszakalkotó felfedezése. A szociálpszichológia a holokauszt és a Harmadik Birodalom egyéb szörnyűségeinek sokkja után ráfordult a témára, hogy végre tudományos szempontból is tisztázza, hogyan lehetett mindennapi állampolgárokat egymás ellen fordítani és ugyanezzel a mindennapi ésszel gyakorlatilag felfoghatatlan gonoszságokra rávenni őket. Az úgynevezett Yale-kutatások keretein belül bizonyítékokat találták arra, hogy az emberek attitűdjeit (bizonyos dolgokhoz való érzelmi viszonyulásaikat) olyan közepesen félelemkeltő üzenetekkel lehet befolyásolni, amelyek valamilyen tekintélyszemélytől erednek. Érdemes ezeket az üzeneteket minél többször elismételni, míg végül olyan helyzetet nem teremtünk, amelyben az üzenet származási helye fontosabbá válik az elfogadásban, mint maga a tartalma. Az emberek alapvetően fel vannak fegyverezve az ellen, ha valaki meg akarja őket téveszteni – ezt a készséget nevezi a kognitív tudomány episztemikus éberségnek –, de krízishelyzetben az emberi információfeldolgozás nem működik olyan részletesen, mint egyébként. Nem véletlenül operál jelenleg is minden antidemokratikus uralom valamifajta folyamatos fenyegetettség rémképével. Az instabilitás a kulcs ezekhez a rendszerekhez: az ostromretorika, a külső ellenségek, akik beférkőznek, a végvári kapitánykodás, a pátoszos beszédmód és az egyre újabb ellenségképek kialakítása is mind-mind ezt az instabilitást hivatottak fenntartani.
Ha kedves akarnék lenni, akkor megelégednék azzal, hogy a Yale attitűdkutatásai úgy harminc évvel előzték meg Finkelsteint a „korai felismerésben”. Azonban kicsit sem akarok kedves lenni, ezért még megemlítem a Mediciek számára hasonló módszereket felvázoló Machiavellit – ekkor már négyszázhatvan évvel járunk a „korai felismerés” előtt –, vagy a birodalom gondjairól a figyelmet keresztényüldözéssel elterelni kívánó római császárokat – ekkor nagyjából ezernyolcszáz évvel vesszük be a sasszemű kampánygurut. Finkelsteinnek nem a módszere volt új, hanem az volt benne a meglepő, hogy az elmúlt hatvan év minden erőfeszítését megcsúfolva volt pofája újra elővenni a törzsi erőszak sablonjait. Sikere nem zsenialitásában keresendő, hanem a mi felkészületlenségünkben – azt hittük, mindenki van már olyan civilizált, hogy bizonyos fegyverektől tartózkodik, a saját érdekében is. Theodor Adorno, Else Frenkel-Brunswik, Kurt Lewin, Henri Tajfel, Solomon Asch és a többi, holokauszttól megmenekült zsidó tudós, akik a dehumanizációs stratégiákat és a diktatúrákat kutatták, azért állították föl elméleteiket, hogy a szörnyűségek ne ismétlődhessenek meg még egyszer. Az ő eredményeiket, megfosztva a tudás moralitásától, arra használni hogy a társadalmat újra elindítsák a lejtőn némi pénzért cserébe: intellektuális orgyilkosság. Birnbaum minderről így vélekedik az általuk dajkált Soros-kampány kapcsán: „A mi kampányunk senkit nem tett antiszemitává, aki azelőtt nem volt az.” Ez a védekezés tulajdonképpen meglehetősen szórakoztató. Mintha azt akarná mondani, hogy a kampánystratégia igazából nem működik, hiszen végeredményben nem fordították az embereket egymás ellen – holott pont erről szól Finkelstein nagy találmánya.

A romboláshoz szükséges észről

Tisztázzuk, Finkelstein módszerében nemhogy újdonság nincs, de különösebb finesz sem. Óriási pénzügyi injekciókkal megtámogatott, minden lehetséges kommunikációs térbe befolyó médiakampánnyal embereket egymás ellen fordítani hamis vádak alapján, eltéríteni a demokratikus tanulási folyamatot, elvenni az emberek hitét a változásban és rövid távú, gusztustalan célok érdekében kihasználnia a humán kogníció évmilliós evolúciós örökségeit  – ezek egyáltalán nem bonyolult manőverek. Ellenben pénzügyi háttér nélkül építeni, tanítani, segíteni és motiválni, megcsúfolni az évmilliós erőszak történelmét a békét biztosító, törékeny rendszer létrehozásával – ezek az igazán bonyolult feladatok. Ralf Rothmann „Tavasszal meghalni” című kisregényének jelenetében egy istállófiúnak ecsetelik német katonák, hogy a háborúskodás a legkeményebb munka, amit el lehet képzelni, mire az istállófiú böffent egyet, és így válaszol: „Valamit a világra hozni, na, az a legkeményebb munka. Rombolni és ölni minden idióta tud.”

A Finkelstein-jelenség, mint pszichológiai paradoxon

Persze érthető, hogy az emberek ettől függetlenül is le vannak nyűgözve – illetve esetenként megborzonganak az enyhe hányingertől –, ha a Finkelstein-jelenség szóba kerül, hiszen Finkelstein tevékenysége tökéletesen ellentmondott az identitásának. Zsidó létére zsidók ellen uszított, homoszexuális létére homofóbokat (is) támogatott. Ilyen belső következetlenséget nehezen fogad be az emberi elme, amely alapvetően a személyiséggel konzisztens viselkedést vár el magától és másoktól is, sőt hajlandó torzítani is annak érdekében, hogy ennek a konzisztenciának az illúzióját valamiképp megteremtse. Tudományos szempontból is furcsának tűnik ez az ellentmondás, hiszen az identitás és a viselkedés ilyen eltérése hihetetlen belső stresszel, ha nem egyenesen depresszióval vagy generalizált szorongással szokott együtt járni. Finkelsteinnek minden bizonnyal avatott, évtizedeken keresztül tökéletesített módszerei voltak ezen disszonancia csökkentésére, és mindezt átadta „kölykeinek” is. Az a hihetetlen pénz, amit a kampányai során keresett, lehetővé tette számára, hogy olyan helyen éljen, ahova elképzelése szerint nem férkőzhetett be az a szélsőséges hatalom, amelynek felemelkedésében segédkezett. Szerencséje volt, de mind közül ez volt a legnaivabb elképzelése. A saját biztonságomért és boldogságomért cserébe eladom nektek mások szabadságát – nagyjából így hangzott az alku, amit még faustinak minősíteni is bók lenne.
Finkelstein legjobb eszköze az identitása és a munkája közti disszonancia csökkentésére az a narratíva volt, amit a marketing "pszichopata zsargonjának” nevezhetnénk. Azért pszichopata, mert ez a nyelvhasználat segít megkerülni az emóciókat, segít elemelni az egyént a moralitás talajáról. Ez a nyelvezet tetten érhető volt majdnem minden megnyilvánulásában, és ennek megfelelően a tanítványai is kívülről fújják. A magánélet és a morál élesen elválasztandó az üzlettől, ahol a hatalom és a pénz a cél. Ebben a legjobban az segít, ha mindent üzletnek tekintünk és lehetőség szerint tárgyiasítunk. Apró részletekre bontjuk az emberek megfélemlítésének gonosz feladatát, mert a magukban álló apró részletek nem tűnnek olyan nagyon gonosznak, főleg ha valaki elmagyarázza, hogy „ezt mások is így csinálják”. Birnbaum az interjúban így fogalmaz a világháború előtti Németország ikonográfiájára emlékeztető, antiszemita Soros-kampány terjesztéséről: „Csak be kellett csomagolni és piacra dobni.” Lefordítva: ha egy termék eladható, akkor kötelességünk eladni. A marketing steril nyelvezete lehetővé tette számukra, hogy érzelmi távolságot tudjanak tartani egy rendkívül immorális akciótól.
Ez a tárgyakra és módszerekre fókuszáló, szélsőségesen egyoldalú figyelmet kívánja meg. Így történhet, hogy ezek az elemzők általában szerelembe esnek a módszertannal, a számokkal, az üzenetek célba juttatásának különböző lehetőségeivel. Hogy az üzenet morálisan mit implikál, az – úgy érzékelik – nem az ő felelősségük. A lényeg, hogy sikeres legyen. A Finkelsteinnel anno kapcsolatba lépő Századvég káderképzőjében jelenleg is így oktatják a politológus növendékeket. Csak érdek létezik, meg siker. Történelem és morál – ezek csak felesleges, díszes göncök. Eichmann is hasonló marketingnarratívába menekült, amikor a háború után elfogták, és elhíresült perében szembesítették a tetteivel. Kijelentette, hogy ő csak egy szállítmányozási szakember volt, akinek a rakomány A-ból B-be történő eljuttatásának logisztikai problémáját kellett jól megoldania. Hogy a „rakomány” történetesen elgázosításra szánt zsidók és romák tömegeit jelentette, ahhoz neki nem volt köze.
Végezetül, a Finkelstein-kölyköknek van egy, még a mester által rájuk hagyományozott, elkerülhetetlen tévedésük. Úgy hiszik, hogy a társadalmak békéjének felbontása rájuk nem lehet hatással, és emellett feltételezik azt is, hogy a társadalom kedvük szerint irányítható. Azt hiszem, úgy képzelik, hogy hasonlóképp végzik majd, mint a mesterük, aki uszított és gyűlöletet szított, de mindez mégsem ütött vissza rá. Ágyban párnák közt meghalni, békében és gazdagon. Ebben az értelemben a Finkelstein-kölykök valójában azok a furcsa, mesebeli szereplők, akik megtanulták, hogyan kell a fűrészelésre való áhítatos koncentrációval elterelni a figyelmüket arról, hogy maguk alatt vágják a fát.
2019.01.20 08:00
Frissítve: 2019.01.20 08:00