A kocsisor állt, a karaván haladt

Kellemetlenül kezdődött 1963 a Vasas labdarúgói számára: a piros-kékek január elsején 3:1-re kikaptak az Alajuelense csapatától. Az újévi meccs kezdőrúgását Francisco Orlich, Costa Rica köztársasági elnöke végezte el a karibi ország fővárosában, San Joséban, de a vendéglátók közül mások is labdába rúgtak: Walter Pearson, Alvaro Murillo és Walter Elizondo például sorra helyezte el a lasztit az angyalföldiek hálójában.
A Vasas Antwerpenből utazott – Párizs és Lisszabon érintésével – Latin-Amerikába, ahol másfél hónapot töltött. Azért „csak” ennyit, mert az MLSZ nem engedélyezte a további kinn tartózkodást, noha a Costa Ricán kívül Kolumbiában, Guatemalában és Mexikóban is vendégeskedő piros-kékeket az eredeti programban nem szereplő fellépések is várták (volna). Keresettek voltak az idő tájt a magyar labdarúgók. Az angyalföldiek legjobbjai (Szentmihályi Antal, Mészöly Kálmán, Bundzsák Dezső, Machos Ferenc, Farkas János) már 1961-ben Dél-Amerikában jártak a válogatottal, akárcsak 1962 májusában-júniusában, a chilei világbajnokságon (a Mundialra Szentmihályi, Mészöly és Farkas mellett Ihász Kálmán és Sárosi László utazott), hogy aztán 1965 és 1967 elején a klubcsapatukkal, e két esztendő végén pedig a címeres mezes együttessel járják be az amilyen egzotikus, a világfutballban olyannyira emblematikus tájakat. Ekkorra már Bakos Sándor, Mathesz Imre, Fister Ferenc, Molnár Dezső, Puskás Lajos és Korsós István is bemutatkozott a nemzeti együttesben: ki nem?
A magyar csapat ázsióján a jelek szerint az sem rontott, hogy a Vasas hatvankettő decemberében – háromtételes párbajban – elbúcsúzott a BEK-től a Feyenoorddal szemben. Illovszky Rudolf nem számolt a kieséssel. A szigorú szakvezető előzetes hozzájárulásával a két Kálmán, Ihász és Mészöly a budapesti visszavágó után, november 29-én, illetve 30-án tarthatta esküvőjét – sőt, mindkét ceremónián a tréner volt a tanú –, s az edző nászéjszakát is engedélyezett az ifjú házasoknak a margitszigeti Nagyszállóban. Nászutat már nem, mert december 14-én menni kellett a tengeren túlra.
A nagymester azzal nem kalkulált, hogy még december 12-én is tart a küzdelem a hollandokkal. A rotterdami 1:1-et ugyanis csalódást keltő 2:2 követte idehaza, így – az akkori szabályoknak megfelelően – harmadik mérkőzés következett semleges pályán.
Elvben semlegesen.
A Vasas vezetősége ugyanis belement abba, hogy a továbbjutásról döntő találkozót a Rotterdamtól 97 kilométernyire lévő Antwerpenben rendezzék. Az angyalföldi elöljárók azért adták áldásukat e helyszínre, mert a piros-kékek népszerűek voltak Belgiumban, miután 1958-ban 6:3-ra, míg 1959-ben 3:2-re legyőzték a „vörös ördögök” válogatottját, 1960-ban pedig 1:1-et értek el ellene. A vezérkar azonban megfeledkezett Hollandia közelségéről, és nem értékelte eléggé az ellenfél eredményeit – ha egyáltalán tudomása volt azokról –, mert az 1962-es vb-selejtezőkön a válogatott simán 3:0-ra nyert Rotterdamban, majd a pesti 3:3-at „átmozgató edzésként” könyvelték el az elkényeztetett hazai futballkörök. Pedig a Feyenoordra illett volna figyelni: az együttes ugyanúgy bajnoki címet nyert 1961-ben és 1962-ben, akár a Vasas, és e két évadban 188 (100+88) gólt szerzett, miközben 9:5-re is nyert az örök rivális Ajax ellen. A De Kuip stadionban 44 986 néző tombolt, és hasonló volt a hangulat 1961 szeptemberében is, amikor a rotterdami együttes 8:2-vel intézte el a Göteborg csapatát. E diadalmas BEK-mérkőzésen nyolcan (Eddy Graafland, Gerard Kerkum, Cor Veldhoen, Hans Kraay, Jan Klaassens, Rinus Bennaars, Frans Bouwmeester, Coen Moulijn) szerepeltek azok közül, akik Antwerpenben, a Vasas ellen is pályára léptek.
Nem maradtak magukra a füvön.
A meccs napján harmincezer rotterdami szurkoló kelt útra, így már az országhatárnál több kilométeres kocsisor keletkezett, és a torlódás következtében sokan elkéstek az este fél nyolcra kitűzött találkozóról. Hogy a drukkerek minél kevesebbet mulasszanak a meccsből, az első félidő alatt befutókat közvetlenül a partvonal mentén, a pázsiton helyezték el a megértő rendezők, s e megejtő empátia alkalmat adott arra, hogy a holland siker után sok ezren a pályára tóduljanak azon melegében megünnepelni a győztes futballistákat.
Közülük a legboldogabb az egyetlen gól szerzője, Bennaars volt. Őt máig „Antwerpen hőseként” emlegetik hazájában, miután a tizenhatosnál passzolni akart, ám a közbelépő Mészölyről visszapattant hozzá a labda, így tíz méterről, ballal menthetetlenül a jobb sarokba lőtt. A napjainkban nyolcvanhét éves csatár ekképpen tekintett vissza a találkozóra: „Szurkolóink a holland himnuszt énekelték. Euforikus élmény volt, amely örökké velem marad.” Cor van der Gijpre pedig Moulijn tette a legnagyobb hatást: „Ő volt a legkiválóbb szélső a Feyenoord történetében” – mondta játszótársáról, akit utóbb a klubtörténet legjobbjának választottak a vb-ezüstérmes Willem van Hanegem, valamint Cor van der Gijp előtt. (Kiprich Józsefet tizenötödikként jegyezték e listán, de akadt olyan szurkolói szavazás – 2008-ban, a klub centenáriumán –, amelyen a magyar légiós a harmadik helyet érdemelte ki.) Azért kell kiírni a Cor keresztnevet, mert annak idején négy Van der Gijp testvér rúgta a labdát professzionális szinten. A családi kvartett Dordrechtben játszott együtt; ott, ahol 1964-től Bennaars is futballozott. Cor bélyegtervezőként ugyancsak nevet szerzett magának, bár arról nincs adat, hogy a Feyenoord–Vasas párharcot megörökítő darabbal lepte volna meg a szenvedélyes filatelistákat. A holland újságok annál inkább emléket állítottak a találkozónak: „A rotterdamiak minden dicséretet megérdemelnek – írták –, mert nem adtak mozgásteret a 4–2–4-et ragyogóan játszó, kombinatív, a Feyenoordnál többre becsült Vasasnak.” A Magyar Nemzet pedig az Ajaxtól igazolt, 47-szeres válogatott Graafland kapust emelte ki: „Az utolsó negyedórában a Vasas beszorította ellenfelét, csatárai pergőtűz alá vették a holland kaput, de Graafland óriási formában védett.” S amikor már ő sem háríthatott, akkor Bundzsák ollózásos lövését a kapufa mentette.
A Feyenoord abban a szezonban a BEK elődöntőjéig jutott. A legjobb négy között az 1961-ben és 1962-ben egyaránt győztes, majd 1963-ban szintén finalista, ám a Milannal szemben a döntőben alulmaradó Benfica ejtette ki 3:1-gyel és 0:0-lal. De Rotterdamban mindenki európai áttörésről beszélt, amelyet a „hármasugrásra” tíz válogatott játékossal felvonuló Vasas felülmúlása alapozott meg. A favorit angyalföldiek kiejtése olyan szenzációt keltett, hogy az amszterdami (!) városi tanács félbeszakította ülését, amint a polgármester értesült az antwerpeni eredményről. A beszámolók szerint „amikor Gijsbert van Hall bejelentette, hogy a Feyenoord 1:0-ra győzött, taps hangzott fel”. Ilyesmi többször aligha esett meg Amszterdamban, pláne a városházán...

FEYENOORD–VASAS 1:0 (0:0)

BEK-mérkőzés, 1962. december 12., Antwerpen, 44 617 néző. Jv.: Van Nuffel (belga).
Feyenoord: Graafland – Kerkum, Kraay, Veldhoen – Klaassens, Libregts – Bennaars, Kruiver, Van der Gijp, Bouwmeester, Moulijn.
Vasas: Szentmihályi – Ihász, Mészöly, Berendy, Sárosi – Bundzsák, Sas – Farkas, Kékesi, Machos, Pál II. Gól: Bennaars (55.).

Szerző

Bóta Gábor: Elmaradt Kossuth-díj

Publikálás dátuma
2018.12.26. 13:00
MOHÁCSI JÁNOS - Minden rendszer számára rebellisnek számít a rendező
Fotó: Horváth Judit
Mohácsi János sok tekintetben partizán, kilóg a sorból, örök nyughatatlan, ha úgy tetszik, békétlen, ezt már első, igazán nagy port felvert rendezése, a Hogyan vagy partizán?, avagy Bánk bán is bizonyította. Tényleg partizán módra csinálta. Amatőr színházas múltja után Ascher Tamás invitálta Kaposvárra. Pöttömnyi szerepeket játszott. De a stúdióban hatalmas lendülettel, éjszakánként, főleg hozzá hasonló, fiatal segédszínészekkel próbálta a Bánk bán vad, elementáris, minden hősi pátosztól mentes változatát. Akkori átütő erejű rendezése már mutatta mostani munkáinak a stílusjegyeit. Erősen abszurdba hajlott, gyakran üvöltően hangos volt, tele elementáris tömegverekedéssel, szó szerint vett gyilkos humorral. Akkor is röhögtünk, ha éppen ledöftek valakit, mert rengeteget röhögtünk, de ez nem ritkán a torkunkra is fagyott, mert éppen a tragikus események kerültek előtérbe, vagy a komikum mesterien keveredett dermesztő szituációkkal. Teli volt vérrel a színpad, főleg sejtelmes félhomály uralta, a helyzetek már-már horrorra hasonlítottak, lidérces zenével megtámogatva.
Miután Gertrudist megölték, a sokadik emeletről, egy koporsó tetejéről lecsúsztatták a mélybe az igazi ablakon keresztül. A produkció olyan hőfokú volt, hogy a nézők közül többen iszonyú sikolyt hallattak, akkora volt a téboly, a felfokozott indulat, hogy hihető lett, a szereplők akár valódi gyilkosságot is elkövetnek. Valószínűleg az alsó emeleten elhelyeztek egy hálót, abba pottyanhatott szegény színésznő. Rimánkodtunk a szereplőknek, hogy árulják el a fortélyt, de a világért se nem tették. Azóta ezt nem is tartom fontosnak, mert az egész lelemény nem ért volna fabatkát se, ha nem teremtik meg a kiszolgáltatottságnak, a félelemnek, a totálisan eldurvult agressziónak azt a lúdbőröztetően lidérces légkörét, amiben csak egy pillanatra is megfordulhat bárki fejében, hogy a színésznő kidobása az ablakon valódi gyilkosság.
Mohácsi következő produkciója, a Tévedések végjátéka, avagy tévedések víg játéka, Shakespeare nyomán, sem volt könnyed móka, kacagás, ahogy oly sokszor játszani szokták, az ikerszereplők okozta helyzetkomikumok garmadájára alapozva. A tévedések elkerülése végett, Mohácsi elképesztően érti a helyzetkomikumokat is, remek példa rá mondjuk Feydeau Bolha a fülbe című bohózata, amit háromszor is pompásan megrendezett.
Mindez azért jutott eszembe, mert most mutatták be az Örkény Színházban Szép Ernő Patika című darabját az ő rendezésében. Hát ebben is olyan verekedést rittyent halál pontos koreográfiával, gyűlölködő tekintetekkel, végletesen elszabadult indulatokkal, hogy az egyszerre lúdbőröztető, miközben meg kell szakadni a nevetéstől. Kijátszat mindent rendesen, alaposan, tán ezért hosszabbak a megszokottnál a produkciói. A Patika is este háromnegyed 11-ig tart. Szokták is mondani, cukkolják vele, hogy egy-egy óra általában kihúzható az előadásaiból. Ilyenkor felfortyan, máskor csak néz és néz, enyhe mosollyal. Igen szelíd, halk szavú férfiúnak tűnik, aki pedig sokszor durván keményeket rendez. Megmutatja az ember sátánfattya jellegét, miközben temérdek humánum süt belőle és a produkcióiból ugyancsak. Gondolhatnánk, hogy vasmarokkal próbál, de épp ellenkezőleg, szívesen meghallgat mindenkit, boldogan használja a színészek ötleteit, igencsak épít az egyéniségükre. És öccsével, az Isó becenévre hallgató Istvánnal, a próbák utolsó szakaszában is írnak, ha új darabot, azt, ha régit mutatnak be, akkor átírnak, húznak, jeleneteket helyeznek ide-oda, betoldanak, szavakat változtatnak meg, nem ritkán gyilkos, ütős, maró poénokat ötölnek ki. Olyan színészek, akik még nem dolgoztak velük, megrémülhetnek, hogy mi lesz ebből, ez merő kuszaság, a bemutató előtt néhány nappal még azt sem tudják, mit mondanak a harmadik felvonásban. De a tapasztaltabbak már tudják, hogy amikorra kell, összeáll a dolgok zöme, ha netán a premierre nem, majd a tizedik előadásra.
Mohácsi rendezései általában nem szétesnek, hanem összeérnek. Többször láttam jóval a premier után újra az előadásait, és azt tapasztaltam, hogy még ütősebbek, sokrétegűbbek, kidolgozottabbak, árnyaltabbak lettek. Tény ami tény, nem egyszer kellett miatta premiert elhalasztani. Mondták is, hogy felborul a hibájából az évad. Amikor erre rákérdeztem egy interjúban, a maga lakonikus, ironikus módján azt válaszolta, hogy ő még soha nem látott felborult évadot. Mostanában már nincs ilyen, amióta kiebrudalták a kaposvári színházból, és becsapta maga mögött az ajtót, meg se hallgatva, hogy az akkori direktor, Rátóti Zoltán, miután az utolsó ottani rendezését agyba-főbe dicsérte, miért is gondolja úgy, hogy a következő szezonban ne a Csiky Gergely Színházban dolgozzon. Kénytelen jó néhány teátrum üzemmenetéhez igazodni. Nem késnek már miatta a premierek, akár négy produkciót is rendez egy szezonban, vagy ki tudja, tán volt az már öt is. Ez olykor meglátszik a színvonalon, nem érződik minden olyan nagy dobásnak, mint valaha, de hát meg kell élni. És, ha van is önismétlés, más társulat fazonjához igazított repríz, akkor is, a minőség jóval felette van a magyar átlagnak. Volt időszak, amikor a színikritikusok díjára szinte bérlete volt. Zsótér Sándorral versenyben őt díjazták a legtöbbször a Pécsi Országos Színházi Találkozón. Szakmai felkészültsége, ihletettsége, a társulatokra gyakorolt rendkívül pozitív hatása, bárhol is dolgozik, vitathatatlan. És bár a napokban már a hatvanadik évébe lépett, és lefegyverző teljesítmény van mögötte, mégis elfelejtettek neki Kossuth-díjat adni.
Rebellisnek számít minden rendszer számára. Előszeretettel taglalja a puha, a közepes és a kemény diktatúra természetrajzát. Vissza-visszatér a fasizmus, az antiszemitizmus, rasszizmus kérdéséhez, és például olyan bámulatos előadást rendez belőle, mint a Dohány utcai seriff, ami szerencsére hosszú ideje műsoron van. A Csak egy szög a cigányok tarthatatlan helyzetét taglalta húsba vájó módon. Az Egyszer élünk több rendszeren keresztül is rávilágított a hatalom rút természetrajzára. Az 56 06/ őrült lélek vert hadak, amiben az 56-os eseményeket ábrázolta, ahogyan ő látta, politikai indulatokat is felkorbácsolt. Bizonyos nyilatkozataiból pedig elég egyértelműen kiderül, hogy nem túl nagy híve, annak, ami most van. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy illiberializmus helyett demokráciára, köztársaságra, kirekesztés helyett befogadásra vágyik. Szóval egy ideig még nyilvánvalóan várhat az amúgy rég kiérdemelt Kossuth-díjra. De ennél lényegesen fontosabb, hogy erőteljes, messze visszhangzó produkciókat rendez, melyekkel sokaknak okoz örömet.
Szerző
Frissítve: 2018.12.26. 15:58

Szüdi János: Készítsünk számvetést!

Publikálás dátuma
2018.12.26. 08:30
NEM LÁT, NEM BESZÉL, NEM HALL - Hazánkban kelendő a fülviasz és a szemellenző, de szájzárból több is fogyhatna
Fotó: Shutterstock
A Horthy-korszak propagandája Trianon revíziójára, az antiszemitizmusra és az antibolsevizmusra épült. Mindhárom kitartott huszonöt évig, széleskörű társadalmi támogatottságot élvezett, meghatározta a kül- és belpolitika irányát. Ebből a trojkából az ász Trianon volt, amely pártok fölötti nemzeti egységet hozott létre, s amelynek érezhető hatása van a mai kor közgondolkodására is. Jelszavak, jelképek, amelyek nem akarnak eltűnni a fejekből. Amelyek vad indulatokat gerjesztenek ma is.
Az Orbán-korszak propagandája a menekültellenességre, a másság elutasítására, az európai összefogás erősítésének aláásására épül. Mindhárom széleskörű társadalmi támogatottságot élvez, meghatározza a kül- és belpolitika irányát, ezért ennek a hatalomnak is jó esélye van a hosszútávú tervezésre. A menekültektől való félelem pártok fölötti nemzeti egységet kovácsolt össze, elhomályosítva a szegénység, az egészségügy, az oktatás minden gondját és problémáját, az egyre többször napvilágra kerülő, az ország legfelsőbb vezetését érintő korrupciós ügyeket.

A három majom

Úgy tűnik hazánkban igen kelendő a fülviasz és a szemellenző. A szájzárból viszont fogyhatna több is. A három majomból kettő elégedett lehet. A magyarok nem látnak, nem hallanak. Vakon és süketen szidják a kormány által kijelölt ellenséget. Valójában a harmadik majom is elégedett lehetne. Igaz, a magyarok sokat beszélnek, de keveset mondanak. A fejekben minden a régi: Mi magyarok vagyunk! Jobbak mindenkinél! Balsors által üldözött, ellenségeink által szétszakított nemzet. De, mi „Nem engedünk 48-ból, piros, fehér, zöld zászlóból,/Az aradi 13-mat, megbosszuljuk mindahányat,/Tűzzel, vassal sejehaj! Sírva vígad a Magyar!” (Kárpátia zenekar)
Sikerült! Ismét sikerült megtalálni a lehető legrosszabb megoldást. Megállítani, visszafordítani az idő kerekét. Ezt az eredményt demokratikus úton, szabad választások útján sikerült elérni. Korunk miniszterelnöke büszke lehet teljesítményére: egy ingatag demokráciát sikerült átalakítania biztos talajon álló diktatúrává.
Vajon mi az, ami összehozta, összetartja a tábort? A kiszolgáltatottság? A félelem? A tudatlanság? A tájékozatlanság? Az irigység? A vakhit? Mindez együtt és külön-külön. Létezik azonban egy mindennél szilárdabb kovász: a tisztességtelenség erénye. Azt mondják: ha a magyar utolsóként lép be a forgóajtón, akkor is elsőként jön ki. Ez az ügyeskedés jellemzi az országot, átitatva az itt élők lelkét. Kijátszani, kicselezni egymást, a hatalmat. Megkeresni, megtalálni a kiskaput. Csak az a fontos, ami nekem jó. Ezzel a mentalitással akadályozta meg hosszú időn keresztül a magyar nemesi osztály az ország fejlődését segítő reformok bevezetését, például a közös teherviselést, a jobbágyság felszabadítását, a nemzetiségi jogok érvényesítését. Ezzel a mentalitással alakították ki az itt élők az alámerülés taktikáját, a nem politizálás filozófiáját. Össznemzeti játék ez, amelynek szabályai egyre kifinomultabbá váltak, amelyben a tisztességtelen hatalom tudatosan rájátszik az alattvalók túlélés iránti igényére, szándékosan teremt olyan helyzeteket, amelyek csábítanak a normaszegésre, amelyek felett szemet lehet hunyni. Így válik mindenki a hatalom cinkosává, zsarolhatóvá, érdekeltté a változatlanságban. Annak a kisebbségnek kell félnie, amelyik nem akar részt venni az „aki nincs ellenünk, az velünk van” játékban.

A hagyomány kötelez

Talán még van, aki emlékszik a Trabantba gyömöszölt félhalott nagymamára, aki ötven dollárral növelte a család ausztriai vásárlási keretét? Talán még van, aki emlékszik a gazdasági munkaközösségekre, az állami tulajdonban lévő eszközökkel és nyersanyagokkal saját haszonra termelésre? Talán még van, aki emlékszik a presszós kisasszonynak csúsztatott „bélásra”, a jobb kávé reményében, a közértes kisasszony telefonjára: itt a banán! Talán még van, aki emlékszik a csempészett lemezekre, farmerokra? Nem baj, ha úrrá lesz rajtunk a nemzeti amnézia. Van élő gyakorlat: ki kér számlát a vízvezeték-szerelőtől; ki nem kéri - adott esetben - befolyásos rokona közbelépését; ki nem ad hálapénzt az orvosnak; ki nem „tejel” a jó üzlet összehozójának? Ezek a példák igazolják, beteg a társadalom. Hosszú ideje beteg és nem is kicsit. „Nálunk ritkán pattannak ki panamák. Mert mi regarddal vagyunk egymás iránt. Én panamázom, te panamázol, ő panamázik. Mind panamázunk.” - írta Ady 1903-ban Panama és anarchia című cikkében, a Nagyváradi Naplóban. Miért szólnak a máról a több mint száztíz éve leírtak? Azért, mert az eltelt idő, az államformák változásai, a kormányváltások ellenére megmaradtak a feudális viszonyok, az úr és szolga kapcsolatok.
Egy rövid ideig úgy tűnt, van remény a gyógyulásra. Egészen addig, ameddig a hatalomra került Fidesz baráti társaság fel nem ismerte, az szolgálja érdekeit, ha visszafordítja a felépülés folyamatát és konzerválja a kóros állapotokat. Meghirdette a Jó Állam felépítésének programját, amelynek végrehajtásakor lebontotta a jogállamot. Nem volt nehéz a dolga. Elég volt a még nyitott sebekbe - gyógyszer helyett - homokot szórni, a rövidlátóknak szemüveg helyett szemmaszkot adni.
A trükk bevált. Sajtószabadság, véleménynyilvánítás szabadsága, tanszabadság, gyülekezési jog, vallásszabadság, egyesülési jog, jogbiztonság, korlátozott és ellenőrzött hatalom. Üres szavak. Nem hiányozó jogok. Működő oktatási rendszer, működő egészségügyi rendszer, működő szociálpolitikai rendszer, működő közszolgáltatások. Felesleges kiadások. Nem hiányzó javak. Amíg szilárd a kerítés, hihető minden orbáni állítás: a szegény tehet arról, hogy szegény, gyermekének nem kell tanulnia, maradjon az is szegény, az ország jobban teljesít, soha nem épült ennyi aréna, kisvasút, kerékpárút, kilátó. Mint ahogy el kell hinni azt is, 2030-ra Magyarország az Európai Unió öt legjobb országa közé fog tartozni. Pedig nem kellene elhinni, amit mond, erre figyelmeztette is a hallgatóságot: „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok.” Rodolfo is figyelmeztette nézőit: „Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!”

Micsoda különbség

A bűvész trükkjei évtizedeken át szebbé tették sokunk gyermekkorát. Tátott szájjal csodáltuk, amint varázspálcája intésére eltűnnek a tárgyak, regenerálódnak a széttépett újságlapok, kiemelkednek a pakliból a közönségből kihívott gyermek által elrejtett kártyalapok. Orbán trükkjei tönkreteszik az országot. Hitetlenkedve „csodáljuk”, ahogy tíz és tízmilliárdokat reptet át az államkasszából a magánkasszákba, lefoglalja és újraosztja, vagy államosítja mások vagyonát, szétzilálja a működő rendszereket, nemzetstratégiai jelentőségűnek nyilvánít ügyeket, kivonva ezáltal azokat minden jogszabály hatálya alól. Mégis, kiemelkedő produkciója a parlamentarizmus felszámolása. Az Országgyűlés munkája nyomon-követhetetlen. A sajtó jelenlétét a házelnök korlátozta. A folyamatos „élő” közvetítés az ülésteremből megszűnt. A házelnök és helyettesei megregulázzák az ellenzéki képviselőket, megvonva hozzászólási jogukat, súlyos bírsággal sújtva őket. Az ellenzék által benyújtott törvényjavaslatok nem kerülnek megvitatásra. A kijelölt bizottság vitára alkalmatlannak nyilvánítja őket. A kormány törvényjavaslatai nincsenek előkészítve, előzetes egyeztetésük elmarad, nem kapcsolódik hozzájuk hatástanulmány, megismerésükre sokszor nincs idő, a benyújtás, a tárgyalás és az elfogadás egyetlen nap alatt lezajlik. Nincs érdemi vita. Kormánypárti képviselő módosító indítványt csak kormányzati engedéllyel nyújthat be. Az ellenzéki képviselő módosító indítványát elutasítja a kormánytöbbség. Az Országgyűlés kormánypárti oldala nem kételkedik. Minden „rájuk bízott” törvényjavaslatot megszavaz, nem mérlegelve következményeit.
Érdemes kitérni az éves költségvetési törvény sajátosságaira. Olyan időpontban (májusban) készítik és fogadják el (június-július) amikor a megalapozott döntéshez szükséges makrogazdasági adatok nem állnak rendelkezésre. Nincs is szükség rájuk, mivel a benne foglaltak a kormányt nem kötik. A törvény szinte minden költségvetési előirányzat átcsoportosítására és tetszés szerinti elosztására felhatalmazást ad a kormánynak. A kormány milliárdok sorsáról dönthet, bármelyik belföldi vagy határon túli szervezetnek, személynek, bármilyen feladathoz, bármekkora összegben vissza nem térítendő támogatást adhat, azt megemelheti, a felhasználási határidőket meghosszabbíthatja.
Elkészült az idei karácsonyi ajándék-törvénycsomag. A kormánypárti képviselők bizonyíthatták lojalitásukat. Miről döntöttek? Többek között a különböző vallások és híveik rangsorolásáról, a másodrangúvá besorolt egyházak jogfosztásáról; a miniszterelnöki hatalom korlátlan kiterjesztéséről, a kormányzati feladatokban résztvevők politikai alávetettségéről; a munkavállalói terhek megnöveléséről; bárkinek, bármikor, bárhol történő megfigyelésének legalizálásáról; a zsidó és más vallásúak összeírásáról; a földtulajdon feletti rendelkezési jog korlátozásáról.
Az ajándékot illik illően megköszönni. Nemcsak a törvények ellen tüntető utcán fagyoskodóknak. Erre 2019-ben kétszer is lehetősége lesz a választóknak. Készítsen ehhez mindenki számvetést. 
P.S.: Ezt az ajándékot nem tudták lenyeletni a címzettekkel. Vajon megakad-e a szakácsok torkán?
Szerző