A kocsisor állt, a karaván haladt

Kellemetlenül kezdődött 1963 a Vasas labdarúgói számára: a piros-kékek január elsején 3:1-re kikaptak az Alajuelense csapatától. Az újévi meccs kezdőrúgását Francisco Orlich, Costa Rica köztársasági elnöke végezte el a karibi ország fővárosában, San Joséban, de a vendéglátók közül mások is labdába rúgtak: Walter Pearson, Alvaro Murillo és Walter Elizondo például sorra helyezte el a lasztit az angyalföldiek hálójában.
A Vasas Antwerpenből utazott – Párizs és Lisszabon érintésével – Latin-Amerikába, ahol másfél hónapot töltött. Azért „csak” ennyit, mert az MLSZ nem engedélyezte a további kinn tartózkodást, noha a Costa Ricán kívül Kolumbiában, Guatemalában és Mexikóban is vendégeskedő piros-kékeket az eredeti programban nem szereplő fellépések is várták (volna). Keresettek voltak az idő tájt a magyar labdarúgók. Az angyalföldiek legjobbjai (Szentmihályi Antal, Mészöly Kálmán, Bundzsák Dezső, Machos Ferenc, Farkas János) már 1961-ben Dél-Amerikában jártak a válogatottal, akárcsak 1962 májusában-júniusában, a chilei világbajnokságon (a Mundialra Szentmihályi, Mészöly és Farkas mellett Ihász Kálmán és Sárosi László utazott), hogy aztán 1965 és 1967 elején a klubcsapatukkal, e két esztendő végén pedig a címeres mezes együttessel járják be az amilyen egzotikus, a világfutballban olyannyira emblematikus tájakat. Ekkorra már Bakos Sándor, Mathesz Imre, Fister Ferenc, Molnár Dezső, Puskás Lajos és Korsós István is bemutatkozott a nemzeti együttesben: ki nem?
A magyar csapat ázsióján a jelek szerint az sem rontott, hogy a Vasas hatvankettő decemberében – háromtételes párbajban – elbúcsúzott a BEK-től a Feyenoorddal szemben. Illovszky Rudolf nem számolt a kieséssel. A szigorú szakvezető előzetes hozzájárulásával a két Kálmán, Ihász és Mészöly a budapesti visszavágó után, november 29-én, illetve 30-án tarthatta esküvőjét – sőt, mindkét ceremónián a tréner volt a tanú –, s az edző nászéjszakát is engedélyezett az ifjú házasoknak a margitszigeti Nagyszállóban. Nászutat már nem, mert december 14-én menni kellett a tengeren túlra.
A nagymester azzal nem kalkulált, hogy még december 12-én is tart a küzdelem a hollandokkal. A rotterdami 1:1-et ugyanis csalódást keltő 2:2 követte idehaza, így – az akkori szabályoknak megfelelően – harmadik mérkőzés következett semleges pályán.
Elvben semlegesen.
A Vasas vezetősége ugyanis belement abba, hogy a továbbjutásról döntő találkozót a Rotterdamtól 97 kilométernyire lévő Antwerpenben rendezzék. Az angyalföldi elöljárók azért adták áldásukat e helyszínre, mert a piros-kékek népszerűek voltak Belgiumban, miután 1958-ban 6:3-ra, míg 1959-ben 3:2-re legyőzték a „vörös ördögök” válogatottját, 1960-ban pedig 1:1-et értek el ellene. A vezérkar azonban megfeledkezett Hollandia közelségéről, és nem értékelte eléggé az ellenfél eredményeit – ha egyáltalán tudomása volt azokról –, mert az 1962-es vb-selejtezőkön a válogatott simán 3:0-ra nyert Rotterdamban, majd a pesti 3:3-at „átmozgató edzésként” könyvelték el az elkényeztetett hazai futballkörök. Pedig a Feyenoordra illett volna figyelni: az együttes ugyanúgy bajnoki címet nyert 1961-ben és 1962-ben, akár a Vasas, és e két évadban 188 (100+88) gólt szerzett, miközben 9:5-re is nyert az örök rivális Ajax ellen. A De Kuip stadionban 44 986 néző tombolt, és hasonló volt a hangulat 1961 szeptemberében is, amikor a rotterdami együttes 8:2-vel intézte el a Göteborg csapatát. E diadalmas BEK-mérkőzésen nyolcan (Eddy Graafland, Gerard Kerkum, Cor Veldhoen, Hans Kraay, Jan Klaassens, Rinus Bennaars, Frans Bouwmeester, Coen Moulijn) szerepeltek azok közül, akik Antwerpenben, a Vasas ellen is pályára léptek.
Nem maradtak magukra a füvön.
A meccs napján harmincezer rotterdami szurkoló kelt útra, így már az országhatárnál több kilométeres kocsisor keletkezett, és a torlódás következtében sokan elkéstek az este fél nyolcra kitűzött találkozóról. Hogy a drukkerek minél kevesebbet mulasszanak a meccsből, az első félidő alatt befutókat közvetlenül a partvonal mentén, a pázsiton helyezték el a megértő rendezők, s e megejtő empátia alkalmat adott arra, hogy a holland siker után sok ezren a pályára tóduljanak azon melegében megünnepelni a győztes futballistákat.
Közülük a legboldogabb az egyetlen gól szerzője, Bennaars volt. Őt máig „Antwerpen hőseként” emlegetik hazájában, miután a tizenhatosnál passzolni akart, ám a közbelépő Mészölyről visszapattant hozzá a labda, így tíz méterről, ballal menthetetlenül a jobb sarokba lőtt. A napjainkban nyolcvanhét éves csatár ekképpen tekintett vissza a találkozóra: „Szurkolóink a holland himnuszt énekelték. Euforikus élmény volt, amely örökké velem marad.” Cor van der Gijpre pedig Moulijn tette a legnagyobb hatást: „Ő volt a legkiválóbb szélső a Feyenoord történetében” – mondta játszótársáról, akit utóbb a klubtörténet legjobbjának választottak a vb-ezüstérmes Willem van Hanegem, valamint Cor van der Gijp előtt. (Kiprich Józsefet tizenötödikként jegyezték e listán, de akadt olyan szurkolói szavazás – 2008-ban, a klub centenáriumán –, amelyen a magyar légiós a harmadik helyet érdemelte ki.) Azért kell kiírni a Cor keresztnevet, mert annak idején négy Van der Gijp testvér rúgta a labdát professzionális szinten. A családi kvartett Dordrechtben játszott együtt; ott, ahol 1964-től Bennaars is futballozott. Cor bélyegtervezőként ugyancsak nevet szerzett magának, bár arról nincs adat, hogy a Feyenoord–Vasas párharcot megörökítő darabbal lepte volna meg a szenvedélyes filatelistákat. A holland újságok annál inkább emléket állítottak a találkozónak: „A rotterdamiak minden dicséretet megérdemelnek – írták –, mert nem adtak mozgásteret a 4–2–4-et ragyogóan játszó, kombinatív, a Feyenoordnál többre becsült Vasasnak.” A Magyar Nemzet pedig az Ajaxtól igazolt, 47-szeres válogatott Graafland kapust emelte ki: „Az utolsó negyedórában a Vasas beszorította ellenfelét, csatárai pergőtűz alá vették a holland kaput, de Graafland óriási formában védett.” S amikor már ő sem háríthatott, akkor Bundzsák ollózásos lövését a kapufa mentette.
A Feyenoord abban a szezonban a BEK elődöntőjéig jutott. A legjobb négy között az 1961-ben és 1962-ben egyaránt győztes, majd 1963-ban szintén finalista, ám a Milannal szemben a döntőben alulmaradó Benfica ejtette ki 3:1-gyel és 0:0-lal. De Rotterdamban mindenki európai áttörésről beszélt, amelyet a „hármasugrásra” tíz válogatott játékossal felvonuló Vasas felülmúlása alapozott meg. A favorit angyalföldiek kiejtése olyan szenzációt keltett, hogy az amszterdami (!) városi tanács félbeszakította ülését, amint a polgármester értesült az antwerpeni eredményről. A beszámolók szerint „amikor Gijsbert van Hall bejelentette, hogy a Feyenoord 1:0-ra győzött, taps hangzott fel”. Ilyesmi többször aligha esett meg Amszterdamban, pláne a városházán...

FEYENOORD–VASAS 1:0 (0:0)

BEK-mérkőzés, 1962. december 12., Antwerpen, 44 617 néző. Jv.: Van Nuffel (belga).
Feyenoord: Graafland – Kerkum, Kraay, Veldhoen – Klaassens, Libregts – Bennaars, Kruiver, Van der Gijp, Bouwmeester, Moulijn.
Vasas: Szentmihályi – Ihász, Mészöly, Berendy, Sárosi – Bundzsák, Sas – Farkas, Kékesi, Machos, Pál II. Gól: Bennaars (55.).

Frissítve: 2018.12.29 13:13

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20