Az idei Nobel–békedíjat néhány hete adták át. A két díjazottnak a békéhez nincs köze, de a háborús nemi erőszak ellen próbáltak valamit konkrétan és nem csak egyszer tenni. Az egyik egy jazidi nő, aki a saját népét sújtó tömeges szexuális rabszolgaság ellen szervezte az embereket. A másik egy kongói nőorvos, aki a tömeges megerőszakolás ellen próbált a közép-afrikai háborúk idején fellépni.
Mindkét történet szívbe markoló. De a jazidik távol vannak, egy fél tucat tanulmányt, ha olvastam róluk. A háborús nemi erőszakról viszont sokkal többet tudok, ráadásul jóval közelebbről. Még a jugoszláv háború idején, a 90-es években bukkant fel ez a jelenség tömegesen itt, a környéken. Boszniában valódi szerb-muszlim polgárháború is zajlott. Én akkor sokat jártam azt a vidéket, és nagyon hamar megjelentek az első részletes beszámolók. Jól emlékszem az vidéki kórházra, ahol egy bosnyák ápolónő (nem kislány, egy harmincas asszony) előadta, hogy miután a város a szerbek kezére került, a szerb orvos kollégák tudatosan, hidegvérrel és többször megerőszakolták őt, mert a férje egy helyi bosnyák párt aktivistája volt, s ezt tartották a legkönnyebb bosszúnak vele vagy a páttal szemben. Személyesen jól ismerte az elkövetőket.
Azután kiderült, hogy ilyen történetekbe több helyütt a NATO tisztek is belekeveredtek. A városokat kézben tartó szerb szabadcsapatok például kanadai tiszteknek adtak muszlim lányokat, hogy a támogatásukat megnyerjék. Fizikai erőszakra sem volt sokszor szükség. A fiatal muszlim nőket egyszerűen megzsarolták: kisgyermekeiknek bajuk esik, ha ők nem engednek. Néhány hétnyi szexuális rabság után a foglyokat általában elengedték.
A friss Nobel-díj mögötti történet egy hasonló eseménysort idéz, de már Afrikában, Kongó és Ruanda határán. Nem valamikor régen, hanem a legutóbbi években. Denis Mukwege a Panzi kórházban, Bukavuban évente háromezer áldozatot kezel, ment meg. Így zajlik ez ez több mint tíz éve. Ő is, mások is igyekeznek mindent dokumentálni. Nemcsak a “hétköznapi” erőszakos szexualitást, hanem az olyan borzalmakat is, mint amikor egy idős asszonyt keresztre feszítenek, csoportosan megerőszakolnak, amíg bele nem pusztul. Egy tizenegy éves kislányt nem egyszerűen megerőszakoltak, hanem az egyik mellét levágták, s miután a halálért könyörgött, végül nagy kegyesen megölték.
Az elemzők a nagyvállalatok nyersanyagéhségéről beszélnek, amely felforgatja a vidék rendjét. A nyersanyagéhség adott, de ezek a történetek nem ilyesmiről, hanem az emberi létezés kereteinek feladásáról szólnak. Egyébként az erőszak nem a bányavidékeken, hanem a menekült katonák között sűrűsödik, és ezzel láthatóan a bíróságok és politikusok tulajdonképpen nem tudnak mit kezdeni.
A mostani elkövetők nem kis része Kongóban is hutu menekült (nehéz elfelejteni, hogy a kilencvenes években, Ruandában hogyan mészárolt le ez a népcsoport másfél-két millió tuszit, a “másikokat”, puszta kézzel, bozótvágó késekkel). Ruandában, ahol az életben maradt tuszi politikusok Afrika egyik kivételes mintaállamát építették fel, ma kétféle szervezett turizmus létezik. Kirándulások az őserdőbe a gorillákhoz. Meg a genocídium túrák. Ez utóbbiak során az egykori templomokban, amelyeknek híveit negyedszázada mind megölték, koponya-gúlákat lehet megtekinteni. Az interneten megtalálható hirdetésekben legalább egy tucat ilyen kirándulási célpontot számoltam össze. A hutukról egyébként azt állították, hogy ők - is - keresztények.
Gomában, egy kelet-kongói nagyvárosban (ez is közel van a ruandai határhoz) Lyn Lusi, egy angol orvosnő építette fel a megerőszakolt nők menedékeit. Ő 2003-ban ötféle megerőszakolás-típusról, formáról, tettesről írt: hutu milicisták akciói, akik a vereség után Ruandából menekültek; parasztlányok megerőszakolása afféle zsákmányként, fegyveresek által “egyszerűen” a szomszéd faluból; nemi erőszak rablással kombinálva, amikor a katonák igazából “csak” élelmiszert rekvirálnak; erőszak a családokban (mint mindenütt máshol); végül gyermekek megerőszakolása, kifejezetten azért, mert a katonák attól félnek, hogy a felnőtt nők abban a világban AIDS-szel fertőzöttek.
Persze nagyszerű, hogy a friss Nobel-díj felhívja a figyelmet minderre. De szó sincs arról, hogy sok megerőszakolót a hatóságok, akár Európában is, ne ismernének név szerint. Sokakat letartóztattak közülük, és megpróbálták őket francia és német bíróságok elé állítani. Eddig mindegyiküket felmentették, mert a papírok közül az európai bíróságok számára valami mindig hiányzott.
A perek általában hutu katonák ellen folynak. Két férfit, akik Németországban éltek, 2015-ben, négyévi vizsgálat után megkíséreltek bíróság elé állítani, de végül mindkét szörnyeteget felmentették, mert a német bíróság annyira vigyázott az áldozatokra, hogy az elérhető források szerint névtelenként kezelték őket, remélve, hogy így a hutu milíciák esetleges bosszújától is megvédhetők lesznek. A hágai nemzetközi bíróság 2011-ben egy Franciaországban bujkáló hutu katonai vezetőt is vizsgálni próbált, de kevés volt a bizonyíték, és így felmentették. A hutu végül Koszovóba menekült (talán úgy gondolta, hogy ott jól elrejtőzhet), ismét letartoztatták, majd ismét felmentették. Talán érdemes lenne megjegyeznünk a nevét: Callixte Mbarushimanának hívják. Bármilyen nehéz, a Gonoszt tudnunk kell azonosítani.
Örülök, hogy Kongóban vannak bátor és lelkiismeretes nőorvosok. De ez a történet nem egyszerűen a békéről szól, és nem is arról, hogyan kell most elismerni a munkájukat. Érdemes az eszünkbe idézni, hogy a Boszniában történteket is mennyire elfelejtettük.