Meséli egy barátom, hogy a két ünnep között a feleségével, Eszterrel beköltözött egy szállodába. Nem aprózták el a dolgot, mindjárt a lakásuktól két sarokra álló kis hotelt választották.
Elképedésemre, hogy hát minek pénzt kiadni azért, hogy ugyanazt a panorámát lássák, mint hétköznap, teljesen logikus magyarázattal állt elő. „Te ismersz minket, tudod, hogy mit csinálunk esténként. Otthon ülünk, és szidjuk ezt a szart, amiben élünk. Néha elmegyünk színházba, aztán hazamegyünk, de már útközben szidjuk ezt a szart, amiben élünk. A múlt héten kitaláltuk, hogy nem bírjuk ezt már tovább, elutazunk. Csak három napra, mondtuk, mindegy hová, csak el innen. Aztán kiszámoltuk, hogy oda-vissza kettőnknek százezer a repülőjegy, plusz a három napos bérlet, a költőpénz, a múzeumi belépők, egy színházjegy, minden ötször annyi, mint itthon. Egy vagyon. Egymásra néztünk, és egyszerre mondtuk ki: maradjunk itthon, és menjünk el egy szállodába!”
És az miért jobb, mintha egyszerűen otthon maradnátok?
„Hülyéskedsz? Ha beköltözöl egy szállodába, abban a pillanatban már nem tartozol a városhoz. Idegen vagy, jobb esetben egy érdeklődő turista. Kicsit sajnálod a helybelieket, mert úgy hallottad, hogy diktatúrában élnek, de ez téged egyáltalán nem zavar. Vannak valami tüntetések, de a recepciós megnyugtat, hogy idáig nem jönnek el, nem kell aggódni, a múzeumok nyitva vannak. Elmész a Városligetbe, kicsit furcsállod azt a néhány sátrazó szakállast az út mentén, de mivel külföldi vagy, nem érted, mi van a tábláikra írva. Megnézed a Seuso-kincseket, és szarsz rá, hogy ez mennyibe került az adófizetőknek. Szörnyülködsz egy kicsit a Szabadság téri emlékműnél, mert baromi ronda, de hát ha ezeknek ez kell, az az ő bajuk. Sorba állsz a Parlamentnél, végre lelkiismeret-furdalás nélkül megnézheted a koronát. Végighallgatod a történeteket a koronaőrökről, és eszedbe se jut, hogy valahol Londonban egy irodában ül az egykori koronaőr (VITRIN!), és irányítja a mindent legyűrő gyűlöletgépezetet. Járkálsz a városban, nem érdekel a kosz, a piszok, mert tudod, hogy csak turista vagy. Beülsz egy étterembe, tízezret fizetsz két pizzáért és két sörért, de ez sem érdekes, mert egyrészt még mindig olcsóbb, mintha elutaztál volna százezerért, másrészt meg tudod, hogy ide úgyse jössz be többé. És tudod, mi a legjobb? Este visszamentünk a szállodába, a portástól elkértük a kulcsot, felmentünk a szobába, leheveredtünk az ágyra, olvastunk egy kicsit, és elaludtunk. Eszünkbe se jutott szidni ezt a szart, amiben élünk. Három napig boldog külföldiek voltunk, egy egész más univerzumban éltünk, mint a sok leszegett fejű helybeli, akiket azért egy kicsit sajnáltunk, mert hát látszott rajtuk, hogy boldogtalanok. Aztán amikor három nap múlva kicsekkolnunk a szállodából, és gyalogoltunk a házunk felé, Eszter bekapcsolta a mobilját, és felháborodva azt mondja: te, hallottad, hogy ezek a sunyi görények az éjszaka elszállították a Nagy Imre-szobrot? Na ekkor értettem meg, amit apósom mondott mindig: szép város ez fiam, csak lenne hová hazamenni."