Kötöttpályás peronoszféra

Philip Reeve: Csillagvonatok (Railhead-sorozat 1.)

Ezeregyéjszaka a messzi-messzi jövőben. Megbolondítva olyan 20. századi sci-fi óriások diskurzusalapító szövegei­vel és elgondolásaival, mint Isaac Asimov, Philip K. Dick vagy William Gibson. S mindez a tizenöt év alatti korosztály igényeihez, elvárásaihoz szabva. Adva van tehát egy Aladdin-szerű figura, bizonyos Zen Starling, aki űrbazárok fosztogatójaként, pitiáner tolvajként tengeti viszonylag unalmas életét. Egyetlen öröme a bolygók közti vonatozás. Egy Dzsaffar-szerű alak, egy klónozott szakadár megbízásából aztán el kell lopnia egy „csodalámpásszerű” mütyürt, amibe ha dzsinn nem is, de a galaktikus előd-idegenek szelleme és szellemisége lakozik. Mindennek hátterében mesterséges intelligenciák asimovi alapítványi védettségét élvezi az emberiség; gibsoni neuroromanceres cyber- és steampunkot idéző nagyvállalat-családi posztromantika alakítja a hősök életét, amit a dicki android-ember közti szerelem cizellál tovább, felvetve persze az identitás bonyolult kérdéseit is (lásd Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?). Reeve láthatólag kiváló ízléssel válogatta olvasmányait és képes volt tapasztalatait egy új, tinédzsereknek szóló érdekes-izgalmas űropera részévé tenni, nem leterhelve őket filozofálgatással, mégis gondolkodásra serkentve – s talán felnőtt olvasókat is sikerül megszólítania sci-fi-patchworkével, talán éppen az egyes részletekre való ráismerés öröme okán. A trilógia első része gyakorlatilag a nagyon okosan kivitelezett (értsd: nem dömpingszerű, unalmassá váló, hanem szinte észrevétlenül adagolt) világépítést végzi el, beindítva egyben a galaktikus emberi birodalom alapjait feltételezhetően megrengető összeesküvés-szcenárió szereplőinek kalandokkal teli utazásait. Ezek az utazások pedig nem máson, mint az egyes bolygókat összekötő, tér-idő (dimenzió) kapukon át közlekedő, nosztalgikus és gigantikus, saját tudattal és névvel bíró vonatokon (lásd steampunk, valamint a névadást tekintve Iain M. Banks Kultúra-sorozata) zajlanak – Starling maga is ilyen „sínkósza” figura. S kalandokban nincs hiány, ahogy a világok komponensei terén is sziporkázik a szerző: közösségi tudattá összeálló rovarmilliók (kaptárszerzetesek), pándimenzionális lények (peronangyalok), az egykori anyabolygó, a Föld történeti állatvilágának géntechnológiai újralétrehozása (megafauna), ptereodaktilusz-kedvencek tenyésztése, hamisított bajusz-szimbióta, mely elmászik az arcon, és inkább barkóra hasonlít, kedv szerint változtatható ruhák, kiegészítők, testek, szeplőt és anyajegyet növesztő öntudatra kelt androidok, a sor szinte végtelen. A trilógia megfilmesítésért kiált, és persze már jó ideje a Warner Bros. forgatókönyv-fejlesztői kezei közt alakul is – ugyanakkor ne feledjük, mekkorát bukott a pénztáraknál (ki tudja, miért?) a Luc Besson által tavaly filmvászonra vitt képregény, a Valerian és az ezer bolygó városa, mely amúgy egészen rendkívüli és remek alkotás, és mérvadó, viszonyulási pont lehet a vizualitás terén a készülő Railhead-adaptációhoz. (Ford. Ajkay Örkény. Móra Könyvkiadó, 2018. 350 o.) 

Philip Reeve

Korábbi, nagy sikerű regénytetralógiájából, a Ragadozó városokból Christian Rivers készíthetett filmet, melyet december végétől már a hazai mozik is vetítettek. Akik még nem látták, ösztönzően hathat, hogy a forgatókönyvírói-produceri kreditet többek között Peter Jackson jegyzi, aki pár jelenet erejéig a rendezői székbe is beleült.

Szerző

A Paganini-fiúk, 1917

Publikálás dátuma
2019.01.06. 14:00
Illusztráció
Fotó: Fortepan
A terv még a grófnak is elnyerte a tetszését. Koncertet tartani, még ha sebesültekkel, megrokkant emberekkel is, nagyszerű, remek gondolat! Karolinát egészen fölvillanyozta a lehetőség, még az osztályharcról és a kapitalizmus gaztetteinek propagálásáról is megfeledkezett. Volt ugyanis a sebesültek között egy összetartó társaság, akik, lett légyen bármekkora a háború sodrása és kavarodása, egyben maradtak. Egy valóságos zenekart adott ki a kompánia, néhány fiatalember a Dunántúlról, a lankás Somogyból. Egyszerre hívták be őket, egyszerre vonultak és utaztak, a keleti végekre, éppenséggel az orosz front végtelenül húzódó halálvonalához. Ástak árkot, lőttek, éheztek és véreztek, imádkoztak, hogy legyen vége, integettek a másik oldalnak. Egy reggel, ébredni se volt idő, becsapott közéjük egy gránát, alaposan megszaggatta őket. Kinek a lábát vitte el, kinek a kezét, ketten nem is hallottak már, lehetett ordítani velük, azért a szájról olvastak. Egy virtigli zenekar, úgy nevezték magukat, a Paganini-fiúk. Csöndes, szomorú, sóhajtozó társaság. Fújták a füstöt, borozgattak, merengtek, de együtt voltak. Karolina rájött végül, mi lenne jó személyesen neki. Mi lenne jó másoknak, sebesülteknek, nagybetegeknek. Mert a fiatalurak miért ne tudnának még így is, annyi baj, sérülés ellenére muzsikálni?! A kastélyban maradt néhány hangszer, ilyen-olyan hegedű, kiváló állapotban lévő és hiányos húrozatú, de még rendes koncerthegedű is, meg olyan, amit részeg cigány hagyott el egy régi, mulatósabb estén, aztán többé nem kereste, legalábbis a kastélyba nem jött el érte. Karolina és Erna szépen összekeresgélték őket, hegedű, dob, gordonka, még egy brácsa is akadt. Erna kezében megpendült egy bőgő, halálra ijedt, micsoda hang, az ördög fingja ilyen. Találtak egy cimbalmot, szép hangja volt nagyon, mégsem kellett senkinek. Bachot cimbalmozni? Különben miért ne? Kötelezte aztán Karolina a Papagini-fiúkat, hogy válasszanak hangszert, és gyakoroljanak. Megpróbálták Vivaldit, Monteverdit, Händelt, Bachot! A Paganini-fiúk régen nem hitték, hogy lehetséges nekik még zenélni. Letettek a muzsikáról, a jövőt meg nem látták. Tétován és elveszetten gondolkodtak arról, mi lesz velük. Hát majd egy trafikban, szipkaboltban végzik. Aztán mégis gyakoroltak több napon át, haldokló nyitotta rájuk a szemét, apácanővér állt meg a vérrel teleköpködött edénnyel, és amikor Felhő Irén is táncolni kezdett az udvaron, kicsit véres lepedővel a vállán, de mint egy szép, szimbolista festmény megelevenedett istennője, tudni lehetett, jó úton járnak. Illetve, hogy siker várható. És végül választottak a fiúk, erős hangzás, sodrás és dinamika mellett döntöttek, Vivaldit, Monteverdit jelölték ki maguknak, meg Bachot is, persze, és ugyan hiányos előadásban, de eljátszották a tételeket. Eljött Gál is, már nem bajlódott a tet­veivel. Többen a városból szerét ejtették a különleges eseménynek, a polgármester és a rendőrkapitány mellett Arany Sámuel és családja is megjelent. Kevesebben voltak, mint a kerti mulatságon, de azért elkeltek szépen a kinti székek. Ládákat, oldalra ­fordított nyúlketreceket helyeztek a ka­vicsra. A karmesternek hiányzott az egyik karja, tőből. A hegedűsök turbánban voltak, fehér szerecsenek lettek. Az egyiknek tőből hiányoznak a lábai, a másik csak térdtől volt ­hiányos. Mankók dőlnek mellettük. Karolina, aki pedig végig felügyelte a próbákat, most eltátotta a száját. Hogy kezdték rá a Paganini-fiúk! Különben lógott az eső lába. Szürke volt az ég, óriási mosogatórongy. Szólt a zene, mintha friss patak fakadna a szürke égből. Erna máris a szemét töröl­gette. A gróf oldalt állt, oszlopnak támasztotta a vállát, karjait összefonta, lehunyta a szemét. Mozgott a szája, mintha valakihez beszélt volna. Karolina odalépett hozzá, megsimogatta az apja arcát. Az úr nem nyitotta ki a szemét, de elmosolyodott, és Karolina már tovább is lépett. Bézsé Gerzson meg mintha meg lett volna sértődve, ellenségesen figyelt, másnak is lehet egy keze, más is ki tudja azzal vágni a rezet. – Hamis – dünnyögte Ernának. – Nincs is neked erre füled, Bézsé! – Fülem van, Erna, bal kezem nincsen – vonta meg a vállát Bézsé Gerzson, és elment hátra az automobilokhoz, s míg haladt a recsegő kavicson, nagyot köpött. Gál a gróf mellé állt, és még mindig a továbblépő Karolinát bámulva egyszerre megszólalt. – Rekviem. – A Monarchiára gondol, tanár úr? – Arra, gróf úr. Egy utolsó koncert a birodalomnak. Úgy lett vége aztán, hogy az egyik fiú, talán a legkisebb, akinek valami szilánk szaggatta meg a tüdejét, és csak azért engedték meg neki a részvételt, mert napokig könyörgött, szinte eszét vette a vágy, hogy fölléphessen, pedig sípolva beszélt, sípolva lélegzett, és véres maradt a kanala a leves után, és a kenyérbél is elpirosult, ahogy beleharapott, és a rimánkodásába is belefulladt csaknem, elveszítette az eszméletét. A puttó elé esett, aki vidáman nézte őt. Két apácanővér máris emelte, cipelték a kórterembe, ágyra fektették, betakarták, nem volt magánál, vér szivárgott a szájából. Az egyik zenész később odabicegett a puttóhoz. – Ne röhögjél, bazmeg! – és fenyegette a mankójával. – Szétverem rajtad, hallod-e! És aztán másnap reggelre a fiú meghalt. Felhő Irén virrasztott mellette, szorította egész éjjel a kezét, dúdolt a fülébe, a homlokát simogatta. Vagy talán fordítva volt, a fiú fogta, még holtában is Irén kezét. – Láttam – emelte föl a tekintetét Irén Karolinára. – Láttam elszállni a lelkét. Zenélt. Hegedűszó volt. Olyan volt, mint ez itt – emelt a vállán, amit még mindig fedett a vér pettyezte kórházi lepedő.

Mindenkinek a maga Terminátora - interjú Hartay Csabával

Publikálás dátuma
2019.01.06. 12:12
Hartay Csaba
Fotó: BACH MÁTÉ
A mai fiatalok már nincsenek annyit fizikailag együtt, a társas kapcsolatokra ott a Messenger, a Facebook, a Viber, nem tudják, mi az: „járni”. Hartay Csaba ellenben nagyon is feleleveníti Rajongók voltunk című, regényként is olvasható novellafüzérében a ’80-as évek végének divatjamúlt(?) szokásrendszerét, amikor még nagy szám volt egy pornóvideo, egy diszkóest vagy egy Turbo rágógumi.
A korábbi könyvei borítói sem szégyellnivalók, de a Rajongók voltunk Turbo rágós külcsíne mindegyiken túltesz. Mennyiben járult hozzá a design kialakításához?  Egészen pontosan semennyire. Még címe sem volt a regénnyé összeálló novellacsokornak, amikor már több borítóterv is felmerült. Végül éppen a születésnapomon érkezett a kiadóvezetői döntés a címről és a borítóról – nagyon eltaláltnak érzem mindkettőt. Ha már a szerző neve nem annyira ismert, legalább a könyv borítója és címe legyen figyelemfelkeltő, amik alapján a vásárlók leemelik a polcról és áldoznak rá. Ebben a könyvkiadási dömpingben ez nagyon fontos – utána persze már a tartalomnak kell megnyernie az olvasókat. Alig múlt 40 éves, miért túrta fel máris az emlékezete padlását, hogy megírja a késői ’80-as, korai ’90-es évek időszakára eső gyermekkori élményeit?  Egy tv-műsorban beszélgettek arról, mit jelent manapság „járni valakivel”, egyáltalán létezik-e még ez a kifejezés. Vagy ez is átalakult, a srácok-csajok már nincsenek annyit fizikailag együtt, a társas kapcsolatokra ott a Messenger, a Facebook, a Viber. Ez adta az ötletet, hogy megírjam, nekünk mit is jelentett annak idején a „járás”. Az elkészült novella elbeszélője, a fiatal fiú aztán szó szerint szövegelt tovább, így rajta keresztül mutattam be, milyenek is voltak az első nagy, maradandónak bizonyuló élmények, az első csók, az első kocsmázás, tiltott filmek megnézése… S ezeken keresztül a korszak. Mert míg mondjuk apámék generációja a saját relikviáikért lelkesedett, mondjuk a Tenkes kapitányáért, mi már a Terminátorért – mindenkinek megvan a maga Terminátora. Mennyire magas a Rajongók voltunk nosztalgiafaktora?  Nem elhanyagolható, az biztos. Rettentően tudtunk akkoriban örülni dolgoknak, ami mára láthatóan kikopott az emberekből. Annak idején hatalmas élmény volt elmenni például egy diszkóba, egy másik világ tárult fel, vagy beszerezni egy filmet, lemezt. Ma három másodperc alatt a telefonodon van bármely zenekar bármely dala. Nincs meg a várakozás feszültsége, az ebből fakadó öröm. Ez mindenképp hiányzik. Bevallottan önéletrajzi ihletésűek a kötetbe került novellák élményei. Ha az ott leírtakon kívül kellene még egyet említenie a szarvasi gyerekkorából, mit választana?  A bandázást! Azt viszont a Lerepül a hülye fejetek című, első regényemben írtam meg. Mi voltunk a Művésztelep nevű banda, ugyanis elcsórtuk egy festőtábor tábláját, és a gyülekezőhelyünkre kiakasztottuk. Az akkori 20 fős baráti társaságból havi szinten ma is összejárunk 6-8-an. Ma már nem találni ilyen lakótelepi gyerektársaságokat sem. Jó ideje dolgozik a családi szarvasmarha-tenyésztő cégben. A tehenészet mindennapjait, figuráit a Nem boci! című, 2015-ös novelláskötetben mutatja be. Íróként mekkora a respektje a telepen?  Csodabogárnak tartanak, persze, aki mindenféle hülyeséget írogat vers címén. Ugyanakkor, akiknek van fogalmuk a kortárs költészetről, nem ennyire „elfogultak” irányomban. Amikor viszem ki a fejőnőket autóval, nemegyszer már dugják is az orrom alá a friss kötetemet, hogy dedikáljam. A többség, aki olvasta, a Nem boci!-n is jól szórakozott, hiszen, igen, igaz, megírtam őket, ahogy magamat is, önkritikusan, nem maró, lealázó gúnnyal. Volt egy srác, aki viszont nagyon felhúzta magát, perrel fenyegetőzött, mert hogy jövök én ahhoz, hogy könyvet írok róla és kifigurázom. Elmagyaráztam neki, hogy nem írtam róla könyvet, egy traktoros fiú van név nélkül említve az egyik írásban, erre aztán lehiggadt. Nyilvánvalóan valaki csak felheccelte, nem olvasta a könyvet. Annak idején a budapesti, nagy hatású Sárkányfű irodalmi lapban tűnt föl először a verseivel. Mennyire tartozott a lap köré csoportosult alkotói körhöz?  ’98-tól a megszűnéséig folyamatosan publikáltam a lapban, megismerkedtem a szerzőgárdájával, többek közt Grecsó Krisztiánnal, Karafiáth Orsolyával, közös felolvasóesteken vettünk részt országszerte, de a távolság miatt, no meg nem is az ELTE-re jártam, inkább külső ember voltam. Viszont a Sárkányfűtől egyenes út vezetett a Népszabadsághoz, első verseimet a Sárkányfű egyik szerkesztője, Király Levente vitte még el a lap versrovatának szerkesztőjéhez, Varga Lajos Mártonhoz. Később, ha Pesten jártam, én is ellátogattam az irodájába. Nagy dolog volt bekerülni ebbe a fantasztikusan nívós rovatba – nekem huszonvalahány alkalommal sikerült. Nyolc verses- és négy prózakötet után mi a következő lépés?  Az apám halálát feldolgozó Fényképavar kötetem óta összegyűlt egy jó adagnyi versem, ezek kapcsán várom most egy kiadó visszajelzését. A másik terv a Viharsarki Kattintós című blogomon közölt humoreszkek gatyába rázása és könyvformába való átdolgozása. Az időközben leginkább a Facebookon frissülő bejegyzésfolyamnak mintegy 10 ezer követője van. Ahogy nekik is, nekem is nagy szükségem van a napi munka monotonitása alól felszabadulva poénkodni – ezek a kis glosszák, jegyzetek, képes szóviccek mindannyiunk közösségi magatartásai­nak, reakcióinak továbbgondolásai, kifacsarásai, elferdítései.

Hartay Csabával

2019. február 20-án találkozhat legközelebb az olvasó a Hadik Irodalmi Szalonban, ahol Poós Zoltánnal közösen mutatják be köteteiket, a Rajongók voltunk és a Rock & Roll Áruház címűe­ket. A múlt hosszúra nyúlt elnevezésű estet Juhász Anna vezeti, beszélgetőtárs: Oltai Kata művészettörténész, fellép: Ivan & The Parazol.

Szerző
Frissítve: 2019.01.06. 12:54