Philip Reeve: Csillagvonatok (Railhead-sorozat 1.)
Ezeregyéjszaka a messzi-messzi jövőben. Megbolondítva olyan 20. századi sci-fi óriások diskurzusalapító szövegeivel és elgondolásaival, mint Isaac Asimov, Philip K. Dick vagy William Gibson. S mindez a tizenöt év alatti korosztály igényeihez, elvárásaihoz szabva.
Adva van tehát egy Aladdin-szerű figura, bizonyos Zen Starling, aki űrbazárok fosztogatójaként, pitiáner tolvajként tengeti viszonylag unalmas életét. Egyetlen öröme a bolygók közti vonatozás. Egy Dzsaffar-szerű alak, egy klónozott szakadár megbízásából aztán el kell lopnia egy „csodalámpásszerű” mütyürt, amibe ha dzsinn nem is, de a galaktikus előd-idegenek szelleme és szellemisége lakozik. Mindennek hátterében mesterséges intelligenciák asimovi alapítványi védettségét élvezi az emberiség; gibsoni neuroromanceres cyber- és steampunkot idéző nagyvállalat-családi posztromantika alakítja a hősök életét, amit a dicki android-ember közti szerelem cizellál tovább, felvetve persze az identitás bonyolult kérdéseit is (lásd Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?). Reeve láthatólag kiváló ízléssel válogatta olvasmányait és képes volt tapasztalatait egy új, tinédzsereknek szóló érdekes-izgalmas űropera részévé tenni, nem leterhelve őket filozofálgatással, mégis gondolkodásra serkentve – s talán felnőtt olvasókat is sikerül megszólítania sci-fi-patchworkével, talán éppen az egyes részletekre való ráismerés öröme okán.
A trilógia első része gyakorlatilag a nagyon okosan kivitelezett (értsd: nem dömpingszerű, unalmassá váló, hanem szinte észrevétlenül adagolt) világépítést végzi el, beindítva egyben a galaktikus emberi birodalom alapjait feltételezhetően megrengető összeesküvés-szcenárió szereplőinek kalandokkal teli utazásait. Ezek az utazások pedig nem máson, mint az egyes bolygókat összekötő, tér-idő (dimenzió) kapukon át közlekedő, nosztalgikus és gigantikus, saját tudattal és névvel bíró vonatokon (lásd steampunk, valamint a névadást tekintve Iain M. Banks Kultúra-sorozata) zajlanak – Starling maga is ilyen „sínkósza” figura. S kalandokban nincs hiány, ahogy a világok komponensei terén is sziporkázik a szerző: közösségi tudattá összeálló rovarmilliók (kaptárszerzetesek), pándimenzionális lények (peronangyalok), az egykori anyabolygó, a Föld történeti állatvilágának géntechnológiai újralétrehozása (megafauna), ptereodaktilusz-kedvencek tenyésztése, hamisított bajusz-szimbióta, mely elmászik az arcon, és inkább barkóra hasonlít, kedv szerint változtatható ruhák, kiegészítők, testek, szeplőt és anyajegyet növesztő öntudatra kelt androidok, a sor szinte végtelen.
A trilógia megfilmesítésért kiált, és persze már jó ideje a Warner Bros. forgatókönyv-fejlesztői kezei közt alakul is – ugyanakkor ne feledjük, mekkorát bukott a pénztáraknál (ki tudja, miért?) a Luc Besson által tavaly filmvászonra vitt képregény, a Valerian és az ezer bolygó városa, mely amúgy egészen rendkívüli és remek alkotás, és mérvadó, viszonyulási pont lehet a vizualitás terén a készülő Railhead-adaptációhoz. (Ford. Ajkay Örkény. Móra Könyvkiadó, 2018. 350 o.)
