A Paganini-fiúk, 1917

A terv még a grófnak is elnyerte a tetszését. Koncertet tartani, még ha sebesültekkel, megrokkant emberekkel is, nagyszerű, remek gondolat! Karolinát egészen fölvillanyozta a lehetőség, még az osztályharcról és a kapitalizmus gaztetteinek propagálásáról is megfeledkezett.

Volt ugyanis a sebesültek között egy összetartó társaság, akik, lett légyen bármekkora a háború sodrása és kavarodása, egyben maradtak. Egy valóságos zenekart adott ki a kompánia, néhány fiatalember a Dunántúlról, a lankás Somogyból. Egyszerre hívták be őket, egyszerre vonultak és utaztak, a keleti végekre, éppenséggel az orosz front végtelenül húzódó halálvonalához. Ástak árkot, lőttek, éheztek és véreztek, imádkoztak, hogy legyen vége, integettek a másik oldalnak. Egy reggel, ébredni se volt idő, becsapott közéjük egy gránát, alaposan megszaggatta őket. Kinek a lábát vitte el, kinek a kezét, ketten nem is hallottak már, lehetett ordítani velük, azért a szájról olvastak.

Egy virtigli zenekar, úgy nevezték magukat, a Paganini-fiúk. Csöndes, szomorú, sóhajtozó társaság. Fújták a füstöt, borozgattak, merengtek, de együtt voltak.

Karolina rájött végül, mi lenne jó személyesen neki. Mi lenne jó másoknak, sebesülteknek, nagybetegeknek. Mert a fiatalurak miért ne tudnának még így is, annyi baj, sérülés ellenére muzsikálni?!

A kastélyban maradt néhány hangszer, ilyen-olyan hegedű, kiváló állapotban lévő és hiányos húrozatú, de még rendes koncerthegedű is, meg olyan, amit részeg cigány hagyott el egy régi, mulatósabb estén, aztán többé nem kereste, legalábbis a kastélyba nem jött el érte. Karolina és Erna szépen összekeresgélték őket, hegedű, dob, gordonka, még egy brácsa is akadt. Erna kezében megpendült egy bőgő, halálra ijedt, micsoda hang, az ördög fingja ilyen. Találtak egy cimbalmot, szép hangja volt nagyon, mégsem kellett senkinek. Bachot cimbalmozni? Különben miért ne?

Kötelezte aztán Karolina a Papagini-fiúkat, hogy válasszanak hangszert, és gyakoroljanak. Megpróbálták Vivaldit, Monteverdit, Händelt, Bachot!

A Paganini-fiúk régen nem hitték, hogy lehetséges nekik még zenélni. Letettek a muzsikáról, a jövőt meg nem látták. Tétován és elveszetten gondolkodtak arról, mi lesz velük. Hát majd egy trafikban, szipkaboltban végzik. Aztán mégis gyakoroltak több napon át, haldokló nyitotta rájuk a szemét, apácanővér állt meg a vérrel teleköpködött edénnyel, és amikor Felhő Irén is táncolni kezdett az udvaron, kicsit véres lepedővel a vállán, de mint egy szép, szimbolista festmény megelevenedett istennője, tudni lehetett, jó úton járnak. Illetve, hogy siker várható. És végül választottak a fiúk, erős hangzás, sodrás és dinamika mellett döntöttek, Vivaldit, Monteverdit jelölték ki maguknak, meg Bachot is, persze, és ugyan hiányos előadásban, de eljátszották a tételeket.

Eljött Gál is, már nem bajlódott a tetveivel. Többen a városból szerét ejtették a különleges eseménynek, a polgármester és a rendőrkapitány mellett Arany Sámuel és családja is megjelent. Kevesebben voltak, mint a kerti mulatságon, de azért elkeltek szépen a kinti székek. Ládákat, oldalra fordított nyúlketreceket helyeztek a kavicsra.

A karmesternek hiányzott az egyik karja, tőből. A hegedűsök turbánban voltak, fehér szerecsenek lettek. Az egyiknek tőből hiányoznak a lábai, a másik csak térdtől volt hiányos. Mankók dőlnek mellettük. Karolina, aki pedig végig felügyelte a próbákat, most eltátotta a száját. Hogy kezdték rá a Paganini-fiúk! Különben lógott az eső lába. Szürke volt az ég, óriási mosogatórongy. Szólt a zene, mintha friss patak fakadna a szürke égből. Erna máris a szemét törölgette.

A gróf oldalt állt, oszlopnak támasztotta a vállát, karjait összefonta, lehunyta a szemét. Mozgott a szája, mintha valakihez beszélt volna. Karolina odalépett hozzá, megsimogatta az apja arcát. Az úr nem nyitotta ki a szemét, de elmosolyodott, és Karolina már tovább is lépett.

Bézsé Gerzson meg mintha meg lett volna sértődve, ellenségesen figyelt, másnak is lehet egy keze, más is ki tudja azzal vágni a rezet.

– Hamis – dünnyögte Ernának.

– Nincs is neked erre füled, Bézsé!

– Fülem van, Erna, bal kezem nincsen – vonta meg a vállát Bézsé Gerzson, és elment hátra az automobilokhoz, s míg haladt a recsegő kavicson, nagyot köpött.

Gál a gróf mellé állt, és még mindig a továbblépő Karolinát bámulva egyszerre megszólalt.

– Rekviem.

– A Monarchiára gondol, tanár úr?

– Arra, gróf úr. Egy utolsó koncert a birodalomnak.

Úgy lett vége aztán, hogy az egyik fiú, talán a legkisebb, akinek valami szilánk szaggatta meg a tüdejét, és csak azért engedték meg neki a részvételt, mert napokig könyörgött, szinte eszét vette a vágy, hogy fölléphessen, pedig sípolva beszélt, sípolva lélegzett, és véres maradt a kanala a leves után, és a kenyérbél is elpirosult, ahogy beleharapott, és a rimánkodásába is belefulladt csaknem, elveszítette az eszméletét. A puttó elé esett, aki vidáman nézte őt. Két apácanővér máris emelte, cipelték a kórterembe, ágyra fektették, betakarták, nem volt magánál, vér szivárgott a szájából.

Az egyik zenész később odabicegett a puttóhoz.

– Ne röhögjél, bazmeg! – és fenyegette a mankójával. – Szétverem rajtad, hallod-e!

És aztán másnap reggelre a fiú meghalt. Felhő Irén virrasztott mellette, szorította egész éjjel a kezét, dúdolt a fülébe, a homlokát simogatta. Vagy talán fordítva volt, a fiú fogta, még holtában is Irén kezét.

– Láttam – emelte föl a tekintetét Irén Karolinára. – Láttam elszállni a lelkét. Zenélt. Hegedűszó volt. Olyan volt, mint ez itt – emelt a vállán, amit még mindig fedett a vér pettyezte kórházi lepedő.