Ő lehetett volna a "Legyen Ön is milliomos"vetélkedő "nagy nyertese", de ott volt az az öt kocsma

Ölveti László az a típusú figura, akivel szinte lehetetlen magázódni, amilyennek az úgynevezett bohém embereket képzeljük. Azt mondja, bármiről szívesen beszél, de a magánéletét ne firtassuk.

Miért ne? Pedig éppen meg akartam kérdezni, hogy van az, hogy egy magadfajta, ötvenes pasi még nem állapodott meg? Talán azért, mert nagy nőcsábász vagy, ahogy mesélik?

Inkább béna vagyok. Van egy rejtett képességem a dolgok elszúrására. Volt egy nagy szerelmem az NDK-ban, még a nyolcvanas években, de nem én voltam a hercege a fehér lovon. De ez ma már nem is számít. Most van egy nagyon kedves, csinos hölgy itt Budapesten, az X-Faktor kapcsán ismertem meg, és egyelőre nagyon jól megvagyunk.

Azt mondod, elszúrod a dolgokat. Az X-Faktort is ide sorolod?

A fene se tudja. Végül is bejutottam az élő show-ba, ami minden induló nagy álma, de onnan rögtön az első adás után kiestem. 1995-ben úgy beszéltek rólam, hogy én vagyok Debrecen bohóca (nem érdemtelenül). Aztán 2003-ban felléptünk egy áruház születésnapján, szintén a szülővárosomban, ott meg úgy konferáltak fel, hogy következik Debrecen büszkesége, a magyar Joe Cocker! A kettő között alig nyolc év telt el, és én, azt hiszem, alig változtam valamit.

Mit kellett ahhoz csinálnod, hogy egy város bohóca legyél?

Mondjuk azt, nem mindig éltem úgy, hogy méltó legyek az apámhoz, aki válogatott birkózó volt és nagyszerű ember. De kevésbé rosszindulatú megközelítéssel: néha inkább éltem, mint keményen dolgoztam.

Ez magyarázza, miért kellett várni harminc évet ahhoz, hogy országosan ismert legyél?

Talán. De ahhoz, hogy valaki befusson, nem elég a munka és a tehetség: kell hozzá rengeteg szerencse is.

Meg hogy az ember ne adja oda azt a számot egy befutott énekesnek, amivel befuthatna.

A „Pocsolyába léptem”-re gondolsz? Azzal nincs semmi baj. Egy buliban hallott minket Takáts Tamás, megtetszett neki a dal, és kérdezte, játszhatná-e a koncertjein. Mi nagyon tiszteltük Tamást, szerettük, amit csinál, úgyhogy azt mondtuk neki, persze, nyugodtan. Azt hiszem, nem mértük fel, hogy ezzel most tényleg befuthatnánk. De azóta is, ha hallom, büszke vagyok rá, mert ez egy igazi Ölveti Blues Band-nóta. És Boros Gyuri, a szövegíró azóta is kapja utána a szerzői jogdíjat.

A blues nem az a tipikus popműfaj. Hogy találtatok egymásra mégis, amikor csajozni inkább az Adriano Celentano-nótákkal lehetett?

Nevetni fogsz, énekeltem én Celentanót meg Nino Rotát is, de azért a leginkább a blues fogott meg. Hobo, a Nazareth és Ted Nugent. Én olyan „fésületlen”, bluesos gyerek voltam inkább, elég, ha annyit mondok, hogy egyetlen általános iskolában három különböző osztályba jártam, mert amikor baj volt velem – és sokszor volt –, akkor áttettek egy másik osztályba. Nagyon türelmesek voltak velem ahhoz képest, amilyen gyerek voltam. A tanítóképzőben is a blues-ból írtam a szakdolgozatomat, bár a kottaolvasás, hogy úgy mondjam, nem ment zökkenőmentesen. Inkább énekelni szerettem, nem tanulni. Nagyon hálás vagyok a mai napig annak a tanáromnak, aki magnóra énekelte azokat a népdalokat, amiket aztán elénekeltem a vizsgán. Egyébként miután felvettek, kimentünk Németországba, és ezer szerencse, hogy két és fél év után megint visszajöttünk, mert így nem kellett újra felvételiznem. Jöttem-mentem, ez volt akkor az életem.

Ez olyan igazi ölvetilacis sztori. Hogy majdnem van valami, de aztán mégse.

Én alapvetően optimista fickó vagyok, szerintem mindennek van oka, és mindenből, ami történik, profitálhatok. A banda is úgy alakult, hogy két akkori barátom, a szájharmonikás Méhesi Zoltán, aki ma az egyik legjobb hazai biogazdálkodó, és Boros Gyuri megpattant az országból. Akkoriban nekem sem volt semmi dolgom a főiskolán kívül, az meg várhatott, hát kimentem utánuk, és végül Hollandiában alakítottuk meg az Ölveti Blues Bandet. Utcazenéltünk, klubokban, bárokban léptünk fel. Ment a dolog rendesen, de aztán 1990-ben Gyurival és Bujdosó Andrással inkább hazajöttünk. Különféle formációkban játszottunk, főleg rhythm & bluest. Olyan tagjaink voltak ebben az időben, mint Dorogi Barbara, Dr. Valter és Oláh Andor, akik később meghatározó figurái lettek a magyar bluesnak. Ment a szekér, meghívtak a Szigetre, az EFOTT-ra, a Hegyalja Fesztiválra. Megjelent az első lemezünk is, de aztán gondoltunk egyet, és megint léptünk.

2003-ban jöttetek haza másodszor, nekiláttatok egy újabb lemeznek, aztán megint külföld, megint egy lemez, de valahogy akkor sem sikerült betörni az élvonalba. Miközben olyan vidéki zenekarok taroltak, mint éppen a debreceni Tankcsapda vagy a miskolci Edda. Szerinted ennek mi az oka?

Talán az, hogy Pataky Attila és Lukács Laci is nagyon erős személyiségek, szuper tehetségesek, elkötelezettek, és pontosan tudták, mit akarnak. Lehet, hogy ezekből valamelyik hiányzott belőlünk, belőlem. Nekem volt egy életvitelem: szerelem, csavargás, kevés iskola. Nem voltam hülye gyerek, de azért egy Teller Ede sem. És néha ahelyett is inkább éltem, mint hogy ezen dolgoztam volna. Elszaladtak a dolgok mellettem. Ezzel együtt nem érzem magam vesztesnek. Nem szívom a fogamat, hogy csak ennyi jutott, örülni kell annak, amit elértünk. Négy lemez, egy csomó jó buli, egy kis ismertség.

És hát ne hagyjuk ki a végét, a 2018-as X-Faktort. Két hete még simán leülhettünk volna beszélgetni bárhol az országban, legfeljebb a debreceniek tudták volna, hogy ki vagy, most meg mindenki rád mosolyog. Olcsóbban kapod már a húst a hentesnél?

Azt még nem, de sokan akarnak szelfizni velem, és a karácsonyi vásárban kürtőskalácsra is meghívtak.

Azt tudod, ugye, hogy a hozzád hasonló korú pasasokat sokszor csak a vicc kedvéért mutogatják ebben a műsorban? Miért jelentkeztél? Mire számítottál?

Évekig néztem a műsort, gondolkodtam, hogy mi legyen, de nem vitt rá a lélek. Aztán most eléggé gödörben voltam, Gyuri betegsége óta egyre kevesebb volt a fellépés (Boros György agyvérzést kapott 2010-ben. Azóta részben felépült, de még nem léphet színpadra – a szerk.), és azt gondoltam, miért is ne? Persze éreztem én is, hogy nagyon könnyű átkeveredni a vicc kategóriába – mondjuk ki, egy pici, kopaszodó, szakállas pali a tinik között, az azért elég vicces –, de azt gondoltam, bennem ennél több van. Aztán a táborban körbenéztem, és azt mondtam: az lenne a vicc, ha innen nem jutnék tovább. Bejártam fél Európát, énekeltem klubokban, utcán és fesztiválokon, annyit én is tudok, mint ezek a gyerekek! Persze nagyon sok jó volt, de éreztem, hogy van esélyem. Azt nem tudtam, meddig lehet eljutni ezzel az autentikus bluesszal, amit én tudok, de aztán ez is kiderült. Eddig. Ötven felett nagy dolognak tartom, hogy egyáltalán sikerült eljutnom egy ilyen tehetségkutatóba, és abban ilyen sokáig.

Nem érezted „rangon alulinak”, hogy a mentorod akár a lányod is lehetne?

Ellenkezőleg. Nagyon sokat tanultam Radics Gigitől. Nagy énekes, igazi profi, aki megnyert egy tehetségkutatót, megjárta Amerikát, szinte mindent alárendelt a karriernek. Iszonyat kitartás van benne, ha csak ennyit tanultam volna meg tőle, az már elég volna. De azt is megtanultam, hogyan kell ilyen rövid idő alatt kilépni a komfortzónámból, és tőlem szokatlan dalokat megtanulni. Ha tovább akarok lépni, márpedig akarok, akkor erre a tudásra is szükségem lesz.

És lesz?

Sok mindent csináltam az életben. Volt, amit nagyon elszúrtam, de valahogy mindig volt egy erő, ami megfogott a szakadék előtt. Amikor alig volt meló, összejött egy rendezvényszervezői tanfolyam Münchenben. Azt el is végeztem, szóval most talán volna kenyér a kezemben, ha nem jönne össze a profi karrier. De az igazi vágyam még mindig egy profi zenekar, hogy abból éljek, amihez a legnagyobb kedvem és talán tehetségem van. Amikor Németországban egy raktárban melóztam, húzkodtam a békákat, folyton az járt a fejemben, hogy nekem még dolgom van. Itt ez a rekedt hang, ez a fazon, aki egész jól boldogul a színpadon – mondtam magamnak –, talán mégsem kéne egy raktárban vagy egy irodában elpazarolni. Persze ha ez van megírva, akkor sincs semmi baj, de egyelőre még hiszek magamban. Mást nem tehetek.