Ő lehetett volna a "Legyen Ön is milliomos"vetélkedő "nagy nyertese", de ott volt az az öt kocsma

Publikálás dátuma
2019.01.08. 11:00

Fotó: Draskovics Ádám
Ölveti László az a típusú figura, akivel szinte lehetetlen magázódni, amilyennek az úgynevezett bohém embereket képzeljük. Azt mondja, bármiről szívesen beszél, de a magánéletét ne firtassuk.
Miért ne? Pedig éppen meg akartam kérdezni, hogy van az, hogy egy magadfajta, ötvenes pasi még nem állapodott meg? Talán azért, mert nagy nőcsábász vagy, ahogy me­sélik?  Inkább béna vagyok. Van egy rejtett képességem a dolgok elszúrására. Volt egy nagy szerelmem az NDK-ban, még a nyolcvanas években, de nem én voltam a hercege a fehér lovon. De ez ma már nem is számít. Most van egy nagyon kedves, csinos hölgy itt Budapesten, az X-Faktor kapcsán ismertem meg, és egyelőre nagyon jól megvagyunk.  Azt mondod, elszúrod a dolgokat. Az X-Faktort is ide sorolod? A fene se tudja. Végül is bejutottam az élő show-ba, ami minden induló nagy álma, de onnan rögtön az első adás után kiestem. 1995-ben úgy beszéltek rólam, hogy én vagyok Debrecen bohóca (nem érdemtelenül). Aztán 2003-ban felléptünk egy áruház születésnapján, szintén a szülővárosomban, ott meg úgy konferáltak fel, hogy következik Debrecen büszkesége, a magyar Joe Cocker! A kettő között alig nyolc év telt el, és én, azt hiszem, alig változtam valamit. Mit kellett ahhoz csinálnod, hogy egy város bohóca legyél? Mondjuk azt, nem mindig éltem úgy, hogy méltó legyek az apámhoz, aki válogatott birkózó volt és nagyszerű ember. De kevésbé rosszindulatú megközelítéssel: néha inkább éltem, mint keményen dolgoztam.  Ez magyarázza, miért kellett várni harminc évet ahhoz, hogy országosan ismert legyél? Talán. De ahhoz, hogy valaki befusson, nem elég a munka és a tehetség: kell hozzá rengeteg szerencse is. Meg hogy az ember ne adja oda azt a számot egy befutott énekesnek, amivel befuthatna. A „Pocsolyába léptem”-re gondolsz? Azzal nincs semmi baj. Egy buliban hallott minket Takáts Tamás, megtetszett neki a dal, és kérdezte, játszhatná-e a koncertjein. Mi nagyon tiszteltük Tamást, szerettük, amit csinál, úgyhogy azt mondtuk neki, persze, nyugodtan. Azt hiszem, nem mértük fel, hogy ezzel most tényleg befuthatnánk. De azóta is, ha hallom, büszke vagyok rá, mert ez egy igazi Ölveti Blues Band-nóta. És Boros Gyuri, a szövegíró azóta is kapja utána a szerzői jogdíjat.  A blues nem az a tipikus popműfaj. Hogy találtatok egymásra mégis, amikor csajozni inkább az Adriano Celentano-nótákkal lehetett? Nevetni fogsz, énekeltem én Celentanót meg Nino Rotát is, de azért a leginkább a blues fogott meg. Hobo, a Nazareth és Ted Nugent. Én olyan „fésületlen”, bluesos gyerek voltam inkább, elég, ha annyit mondok, hogy egyetlen általános iskolában három különböző osztályba jártam, mert amikor baj volt velem – és sokszor volt –, akkor áttettek egy másik osztályba. Nagyon türelmesek voltak velem ahhoz képest, amilyen gyerek voltam. A tanítóképzőben is a blues-ból írtam a szakdolgozatomat, bár a kottaolvasás, hogy úgy mondjam, nem ment zökkenőmentesen. Inkább énekelni szerettem, nem tanulni. Nagyon hálás vagyok a mai napig annak a tanáromnak, aki magnóra énekelte azokat a népdalokat, amiket aztán elénekeltem a vizsgán. Egyébként miután felvettek, kimentünk Németországba, és ezer szerencse, hogy két és fél év után megint visszajöttünk, mert így nem kellett újra felvételiznem. Jöttem-mentem, ez volt akkor az életem.  Ez olyan igazi ölvetilacis sztori. Hogy majdnem van valami, de aztán mégse. Én alapvetően optimista fickó vagyok, szerintem mindennek van oka, és mindenből, ami történik, profitálhatok. A banda is úgy alakult, hogy két akkori barátom, a szájharmonikás Méhesi Zoltán, aki ma az egyik legjobb hazai biogazdálkodó, és Boros Gyuri megpattant az országból. Akkoriban nekem sem volt semmi dolgom a főiskolán kívül, az meg várhatott, hát kimentem utánuk, és végül Hollandiában alakítottuk meg az Ölveti Blues Bandet. Utcazenéltünk, klubokban, bárokban léptünk fel. Ment a dolog rendesen, de aztán 1990-ben Gyurival és Bujdosó Andrással inkább hazajöttünk. Különféle formációkban játszottunk, főleg rhythm & bluest. Olyan tagjaink voltak ebben az időben, mint Dorogi Barbara, Dr. Valter és Oláh Andor, akik később meghatározó figurái lettek a magyar bluesnak. Ment a szekér, meghívtak a Szigetre, az EFOTT-ra, a Hegyalja Fesztiválra. Megjelent az első lemezünk is, de aztán gondoltunk egyet, és megint léptünk.  2003-ban jöttetek haza másodszor, nekiláttatok egy újabb lemeznek, aztán megint külföld, megint egy lemez, de valahogy akkor sem sikerült betörni az élvonalba. Miközben olyan vidéki zenekarok taroltak, mint éppen a debreceni Tankcsapda vagy a miskolci Edda. Szerinted ennek mi az oka? Talán az, hogy Pataky Attila és Lukács Laci is nagyon erős személyiségek, szuper tehetségesek, elkötelezettek, és pontosan tudták, mit akarnak. Lehet, hogy ezekből valamelyik hiányzott belőlünk, belőlem. Nekem volt egy életvitelem: szerelem, csavargás, kevés iskola. Nem voltam hülye gyerek, de azért egy Teller Ede sem. És néha ahelyett is inkább éltem, mint hogy ezen dolgoztam volna. Elszaladtak a dolgok mellettem. Ezzel együtt nem érzem magam vesztesnek. Nem szívom a fogamat, hogy csak ennyi jutott, örülni kell annak, amit elértünk. Négy lemez, egy csomó jó buli, egy kis ismertség. És hát ne hagyjuk ki a végét, a 2018-as X-Faktort. Két hete még simán leülhettünk volna beszélgetni bárhol az országban, legfeljebb a debreceniek tudták volna, hogy ki vagy, most meg mindenki rád mosolyog. Olcsóbban kapod már a húst a hentesnél? Azt még nem, de sokan akarnak szelfizni velem, és a karácsonyi vásárban kürtőskalácsra is meghívtak. Azt tudod, ugye, hogy a hozzád hasonló korú pasasokat sokszor csak a vicc kedvéért mutogatják ebben a műsorban? Miért jelentkeztél? Mire számítottál? Évekig néztem a műsort, gondolkodtam, hogy mi legyen, de nem vitt rá a lélek. Aztán most eléggé gödörben voltam, Gyuri betegsége óta egyre kevesebb volt a fellépés (Boros György agyvérzést kapott 2010-ben. Azóta részben felépült, de még nem léphet színpadra – a szerk.), és azt gondoltam, miért is ne? Persze éreztem én is, hogy nagyon könnyű átkeveredni a vicc kategóriába – mondjuk ki, egy pici, kopaszodó, szakállas pali a tinik között, az azért elég vicces –, de azt gondoltam, bennem ennél több van. Aztán a táborban körbenéztem, és azt mondtam: az lenne a vicc, ha innen nem jutnék tovább. Bejártam fél Európát, énekeltem klubokban, utcán és fesztiválokon, annyit én is tudok, mint ezek a gyerekek! Persze nagyon sok jó volt, de éreztem, hogy van esélyem. Azt nem tudtam, meddig lehet eljutni ezzel az autentikus bluesszal, amit én tudok, de aztán ez is kiderült. Eddig. Ötven felett nagy dolognak tartom, hogy egyáltalán sikerült eljutnom egy ilyen tehetségkutatóba, és abban ilyen sokáig.  Nem érezted „rangon alulinak”, hogy a mentorod akár a lányod is lehetne? Ellenkezőleg. Nagyon sokat tanultam Radics Gigitől. Nagy énekes, igazi profi, aki megnyert egy tehetségkutatót, megjárta Amerikát, szinte mindent alárendelt a karriernek. Iszonyat kitartás van benne, ha csak ennyit tanultam volna meg tőle, az már elég volna. De azt is megtanultam, hogyan kell ilyen rövid idő alatt kilépni a komfortzónámból, és tőlem szokatlan dalokat megtanulni. Ha tovább akarok lépni, márpedig akarok, akkor erre a tudásra is szükségem lesz.  És lesz? Sok mindent csináltam az életben. Volt, amit nagyon elszúrtam, de valahogy mindig volt egy erő, ami megfogott a szakadék előtt. Amikor alig volt meló, összejött egy rendezvényszervezői tanfolyam Münchenben. Azt el is végeztem, szóval most talán volna kenyér a kezemben, ha nem jönne össze a profi karrier. De az igazi vágyam még mindig egy profi zenekar, hogy abból éljek, amihez a legnagyobb kedvem és talán tehetségem van. Amikor Németországban egy raktárban melóztam, húzkodtam a békákat, folyton az járt a fejemben, hogy nekem még dolgom van. Itt ez a rekedt hang, ez a fazon, aki egész jól boldogul a színpadon – mondtam magamnak –, talán mégsem kéne egy raktárban vagy egy irodában elpazarolni. Persze ha ez van megírva, akkor sincs semmi baj, de egyelőre még hiszek magamban. Mást nem tehetek.

A próbajátékon minden remekül ment

Egy másik hamisítatlan ölvetilacis történet. Kevesen tudják, de játszott a Legyen Ön is milliomos! utolsó szériájában. A próbajátékon és a nyitott körben ment minden, mint a karikacsapás, a műsor készítői titkon egy igazi Nagy Nyertest láttak benne. Aztán valami technikai malőr miatt egy éjszakára a csatorna vendégszeretetét élvezte, elhelyezték a stúdiótól nem messze lévő szállodában. Ahhoz viszont nem volt elég közel a két épület, hogy ne legyen közöttük legalább öt jó kocsma. Másnap kicsit másnaposan a másfél milliós kérdésig jutott. „Talán nyerhettem volna, de erre már nem tudtam válaszolni, nem akartam tippelni, inkább elvittem 800 ezret. Látod, ebből is jól jöttem ki” – meséli.

Csak ketten

Az idén 30 éves Ölveti Blues Bandben már csak ketten vannak az alapítók közül: Ölveti László és Pércsi Sándor basszusgitáros, ők működtetik a bandát. A további tagok: Jéger Attila - billentyű, szaxofon; Sándor Balázs - dob és Kabai István - gitár, vokál.

Szerző
Témák
interjú zenész
Frissítve: 2019.01.08. 12:11

Ez is a robotika hatása: milliók veszíthetik el a munkájukat

Publikálás dátuma
2019.01.07. 13:00

Fotó: Getty Images
A jövő technológiája már rég a mindennapjaink szerves (egyben szervetlen) része. Robotokkal, algoritmusokkal kell felvennünk a versenyt, ha érvényesülni szeretnénk a munkaerőpiacon. A gyermekeinket már most a jövő képességeivel kell felruháznunk, hogy labdába rúghassanak. De milyen jövőben és milyen képességekkel? A jövőkutatásban élen járó Spark Institute at IBS vezetőjét, Frankó Csuba Deát és az intézet oktatóját, Galántai Orsolyát kérdeztük: ki képes és ki nem a jövőben élni?
Napi tapasztalat, hogy az emberek az okostelefonjaikat bújják, önkiszolgálva automata pénztáraknál fizetnek a boltban, a banki ügyeiket interneten intézik, a készpénznek is hamarosan búcsút mondhatunk, a csomagjainkat drónok szállítják házhoz, a metró vezetőfülkéjében sem ül senki, robotok műtik a beteget. A technológia, a robotika, a mesterséges intelligencia használata a jelenünk része. A kontroll látszólag a mi kezünkben van. Még. Jóféle jövő felé haladunk, jó lesz nekünk? Frankó Csuba Dea: Minden azon múlik, hogy azok az emberek, akik ezeket a technológiákat fejlesztik vagy üzleti felhasználásba viszik, milyen szándékúak. Miként használják a technológia által kezükbe adott lehetőségeket. Annak mindenki örül, ha egy szakmájához értő lakatos kinyitja a lakása ajtaját, ha sikerült kizárnia magát. Annak már kevésbé, ha ugyanezt a technológiai tudást egy betörő hasznosítja, hogy eltulajdonítsa a javait. Hasonló a helyzet a mesterséges intelligencia (MI) technológiával és a robotikával is. Ha arra használjuk, hogy az emberiség életét kényelmesebbé, kiszámíthatóbbá és kontrollálhatóbbá tegyük, akkor minden rendben levőnek látszik. Kontrollálhatóság alatt itt most azt értem, hogy például az egészségmegőrzésben ezen technológiák révén javul az orvosi diagnosztika, a krónikus betegségben szenvedők gyógyításának esélye. Ma is használunk algoritmusokat: a tévém pél­dául képes felajánlani a korábban általam nézett műsorok száma és jellege alapján olyan filmeket, amelyek az érdeklődési körömnek megfelelőek. Onnantól válik izgalmassá a történet, ha ezeket a technológiákat arra használják, hogy kiszámítsák, miként lehet az embereket befolyásolni. Erre a legutóbbi amerikai elnökválasztás a legismertebb példa a közelmúltból, amikor az algoritmusok segítségével a tudatos befolyásolás dominált.  Az automatizáció leghúsbavágóbban a munkavállalókat érinti. A kérdés csak az: mekkora hányadukat? F. Cs. D.: Nagyon nehéz beletanulni abba a környezetbe, amit a most még újnak számító technológiák hoznak létre. Ez egészen biztosan kihívások elé fogja állítani az emberiséget. Hamar eljön az idő, amikor nem lesz szükség a munkavállalókra, vagy legalábbis nem azokra a munkavállalókra lesz szükség, akikre ma. Ezért kardinális kérdés ma az oktatásban, hogy mik is lehetnek azok az irányok, amelyek biztos jövőt garantálnak a fiataloknak vagy a már tíz-harminc éve dolgozó generációknak a munkaerőpiacon. Galántai Orsolya: Földrajzi régiónként és szektoronként eltérő a technológiavezérelt működés és az automatizáció térhódításának mértéke. A Világgazdasági Fórum (World Economic Forum, WEF) közeljövőre várható robot-ember együttműködését vizsgáló jelentéséből kiderül: négy év múlva a pénzügyi és a befektetői szolgáltatások terén a humanoid robotok 23 százalékban fogják felváltani a humán erőforrásokat. A repülő és vízi robotoknak az olaj- és gázkitermelésben is egyre nagyobb szerepük lesz, ott 2022-re 20 százalékos lesz az automatizáció. A világ munkáinak jelenleg körülbelül 70 százalékát végzik emberek, 30 százalékát robotok, szoftverek, algoritmusok. Négy év múlva tovább erősödik ez a hatás, ugyanis az emberek munkavégzési aránya már csak 60 százalék lesz az előrejelzések szerint. F. Cs. D.: Ehhez tegyük hozzá, hogy bár a WEF előrejelzései a legmegalapozottabbak, mégiscsak lineáris tempójú változásokat vetítenek előre. Ám a valóságban a technológiák nem lineárisan alakítják át a munkaerőpiacokat. Az emberi munkavégzésben négy évre előjelzett 10 százaléknyi csökkenésnél jóval komolyabb és gyorsabb változások is bekövetkezhetnek. Egy amerikai közgazdászprofesszor három évvel ezelőtti kutatása az önvezető autók elterjedésének hatásait vizsgálta az Egyesült Államok munkaerőpia­cán, kifejezetten a teherfuvarozás területén. Az USA-ban a teherautóso­főrség az egyetlen olyan szakma, ami jónak számító középosztálybeli fizetéssel jár, anélkül, hogy az embernek diplomája lenne – jelenleg 4,5 millió főnek adva munkát. Ha ezek az önvezető járművek kikerülnek az utakra, ők és családjaik kapásból elvesztik a megélhetésüket. Ahogy az útvonalaik mentén a fogyasztásaikra, igényeikre épülő szolgáltatások – hotelek, motelek, éttermek, bárok – alkalmazottai is. Sőt, mivel egyes kisvárosok is az átmenő forgalomból élnek, ez az egyetlen bevételi forrásuk, ez további 6 millió embert jelent. Tehát közvetlenül 10,5 millió ember foglalkoztatását érinti ez a technológiai változás, ami aztán sokkal drámaibb tempójú átrendeződéseket idéz elő, mint azt most gondolnánk.
60:40 - A Világgazdasági Fórum előrejelzései szerint 2022-re a világ munkáinak 60 százalékát fogják emberek végezni, 40 százalékát már robotok, szoftverek, algoritmusok. Jelenleg 70:30 százalék ez az aránypár.

Mások is hasonló adatokra jutottak. Egy idei PwC-tanulmány (PricewaterhouseCoopers, multinacionális könyvvizsgáló és gazdasági tanácsadó cég) szerint 2030-ra 30 százalékos lesz a munkahelyek automatizációja világszerte. Mi lesz a sorsuk az állásukat vesztett embertömegeknek? F. Cs. D.: Erre ma még nincsenek jó válaszok. Sem a közgazdaságtudósok, sem a politikusok, sem az üzletemberek részéről. Az egyik lehetséges út: a munkavállalók átképzése. De hogyan is lehetne átképezni bárkit, amikor nem is igazán tudjuk, milyen készségekre lesz szükség a jövőben? Csak annyi látszik bizonyosnak, hogy a technológia lesz az úr, ezért a reáltudományok, s velük együtt az úgynevezett STEM-képességek (STEM: Science, Technology, Engineering, Mathematic – természettudomány, technológia, mérnöki tudomány és matematika) felértékelődnek. Emellett a humán tudományokban is tapasztalhatók felfutó tématerületek – a gazdaság- és a viselkedéspszichológia, a szociológia –, hogy az emberi fogyasztási szokásokat, döntéshozatali mintákat minél jobban megértsék, s ezáltal a gépek programozásánál érvényesíteni tudják. A fentebb említett kutatás a kevésbé fejlett Kelet-Európában 40 százalékot is meghaladó ­mun­kahely­vesztést prognosztizál. Mi, magyarok tehát fokozottan ki vagyunk téve mind az algorit­musoknak, mind a politikai vezetésnek? F. Cs. D.: Magyarországon a fő kérdés, hogy mi lesz azokkal a munkavállalókkal, akik fizikai munkát végeznek, vagy akik már nem tudnak, nem akarnak vagy nem képesek beletanulni ebbe az új világba. A fia­talabbakat még lehet orientálni, ők egy darabig rugalmasabban fognak reagálni a kihívásokra, mint az iskolarendszerből már kikerült huszonöt év felettiek. Ám az idősebb generációknak ez egyáltalán nem triviális kérdés. A jóléti államokban felvetődött már, ha bekövetkeznek az előrejelzések, akkor alanyi jogon járó alapjövedelmet kell biztosítani mindenkinek, ami a lakhatást és a minimum létszükségleteket fedezni tudja. Ezzel csak az a probléma, hogy a szociális ellátórendszerek a világ legtöbb országában nincsenek erre felkészülve. Ráadásul a jövőben az adófizető vállalatok is azok lesznek, amelyek a legsikeresebbek a digitális világban. A Google-höz, az Apple-höz, a Facebookhoz hasonló tőkeintenzív, jövőre szabott vállalatból pedig kevés van Európában, pláne Magyarországon.

Nő a hatékonyság

Nemek tekintetében hogyan fog megváltozni a munka világa? F. Cs. D.: A sok sztereotípia – a nők nem értenek a matematikához, az informatikához – ellenére kiderült: a nők nagyon jó munkaerőnek bizonyulnak, és sok területen kiemelkedő teljesítményre képesek. Strukturáltak, szervezettek, önfeláldozóan állnak a munkavégzéshez, mert ez nekik olyan lehetőség, amit korábban nem kaptak meg. Ezenkívül tény, hogy genetikailag is máshogy vagyunk huzalozva, mint a férfiak. A nők jelenléte a munkahelyen új színeket és új szempontokat hoz be a problémamegoldás területén. A nagyvállalatok, amelyek tudományos alapokon építik föl a csapataikat, tudatosan foglalkoznak azzal, mi a legkedvezőbb nemi keverési arány, amitől a leghatékonyabban működhetnek. G. O.: Amellett, hogy rengeteg olyan szakma kialakulásának lehetünk szemtanúi, amihez nincs megfelelő képzettségű vagy képességprofilú munkaerő, az európai népesség létszáma csökken. A két erős tendencia eredményeképpen a következő 10-20 évben jelentős munkaerőhiány fog keletkezni. Ennek az egyik hozadéka genderspecifikus abban az értelemben, hogy a nőkre mint munkavállalókra arányait tekintve jobban számít majd a piac. Ugyanakkor, ahogy azt már a jelenben is tapasztaljuk, a digitalizáció, a digitális eszközök, a szupergyors internet elterjedése az atipikus foglalkoztatást is elősegítette. Ma már egyre több, gyermeket nevelő nő – vagy éppen férfi – tud rugalmas feltételek mellett dolgozni. F. Cs. D.: Hogyan érjük el, hogy mindkét nemből felkészült munkavállalók legyenek, illetve a korábbi munkája alól felmentett milliók mégis emberhez méltó életet tudjanak élni? – ezek az alapvető kérdések, amikre válaszokat kell találnunk. És ennek bekövetkeztére már most tudatosan kell készülnünk. Mindig úgy beszélünk a robotikáról, az algoritmusokról, mint valami nagyon távoli jövőről. De igazából ez most történik. Ezek a megoldások már itt vannak velünk, a jelenben. És mindez nagyon gyorsan tud átcsapni egy mindent felforgató trendbe, amit úgy nevezünk: jövő. Az oktatás ezért nagyon fontos dilemma, mert egy százötven éves rendszert kell újra feltalálni, ráadásul úgy, hogy passzoljon a jelenkor kihívásaihoz.   

Az oktatás jövője – mit tehet a szülő?

Felelős, a jövőjükért aggódó szülőként mi felé tereljem a gyermekei­met, hogy érvényesülni és megélni tudjanak a még szebb, még újabb világban? F. Cs. D.: A kor egyik legnagyobb előnye, hogy óriási az információbőség, minden elérhető könyvekben, az interneten, viszonylag megfizethető áron. Ha valaki érdeklődő, kíváncsi, és tudja, merre szeretne elindulni, akkor a lehetőségek tárháza gyakorlatilag korlátlan. Ha a tudatában vagyunk annak, hogy a STEM- és a SMAC-képességek (SMAC: Social, Mobile, Analitics, Cloud – hálózati-közösségi, mozgékony, adatelemző és felhőalapú) lesznek a jövőben a nyerők, és ezeknek bármelyikére van affinitása a gyereknek, akkor minden forrást megmozgatva arra kell törekedni, hogy ezeknek a szegmensek valamelyikében kiképezze magát. Ehhez ingyenes, programozást és egyéb szakmákat oktató honlapok, online tanfolyamok állnak rendelkezésére, ahogy léteznek már kifejezetten a jövő szakmáival foglalkozó iskolák is felnőttek számára. A szókincs, a képzelőerő, a kreativitás és az innovációs készség fejlesztésére kifejezetten előny, ha a gyerek sokat olvas. Ugyanígy fontos az érzelmi intelligencia, az emberekkel való bánás, az együttműködés képességének fejlesztése, az empátia és mentális tartás kialakítása, hogy azokat a technológiákat, amiket a kezébe kap, tényleg jól használja fel. Az újabb tanulási-oktatási – online – módok a hozzáférhetőség tekintetében elég demokratikusnak látszanak. A bő­­ség kosarából valóban mindenki egyaránt vehet? F. Cs. D.: Az új technológiák kínálta oktatási rendszer nem tud fair lenni. A fentebb vázolt tudás és képességek gyakorlatilag csak egy szűk körnek elérhetőek, noha elméletileg, azt gondolnánk, bárkinek. Egy elmaradott régióban élő, kevésbé tájékozott szülő, akinek az otthoni internetkapcsolatra sincs pénze, ezeket a lehetőségeket nem tudja felkínálni a gyerekének, holott őt is hasonló kérdések foglalkoztatják, mint a fővárosi szülőtársát. A technológiai forradalom hatására is beindulhat egy szegregálódási folyamat. A lemaradók pedig sokkal gyorsabban és intenzívebben fognak leszakadni amiatt, hogy igazából senki nem tudja, merre van előre, de aki közelebb van a technológiához és az információhoz, hamarabb fog rájönni és lépéseket tenni, mint azok, akik a klasszikus értelemben vett iskolának és információáramlásnak vannak kitéve. A tanároknak marad itt bármiféle szerepük, vagy az ő szakmájuk is az enyészeté lesz? F. Cs. D.: Az interperszonális folyamatokat nem lehet technológiá­val kiváltani. A tanárokra szükség lesz, a szerepük azonban megváltozik. Már most sem úgy kellene tanítaniuk, hogy a tankönyvi interpretációkat előadják és kikérdezik, hanem egy adott témában önálló véleményformálásra, önálló problémamegoldásra kellene biztatniuk a gyerekeket. A tanár sokkal inkább mentor lesz a jövőben, aki elgondolkoztatja a diákokat a problémákon, és megtanítja a módszereket, amikkel feldolgozhatják azokat. Segít az információt dekódolni, megemészteni, következtetéseket levonni belőle. Ez is nagyon fontos szerep, de ehhez újra kell tanulni, mit jelent tanárnak lenni. Csupa olyasmiket sorolnak fel, amiket a jelen magyar oktatási rendszer nemhogy nem kínál fel, inkább ezek ellen dolgozik – nyilván alternatív jövőképpel bír… G. O.: Sokszor tapasztaljuk, hogy az intézmények a teljesítménykényszerükkel frusztrálják a diákokat, és a lexikális tudásanyag sulykolásával, a szigorú számonkérésekkel épp a jövő kihívásainak sikeres teljesítéséhez szükséges egyik legfontosabb vonást, a tanulási vágyat oltják ki belőlük. Ha nincs módunk olyan intézményt választani, ahol inkább serkentik ezt, tegyünk meg mindent, hogy otthon tompítani tudjuk az iskolában szerzett kudarcélményeket. Ugyanakkor világszinten már abszolút tapasztalható, hogy a digitalizáció hatására felforgató oktatási módszertanok törik meg a letűnt idők pedagógiai gyakorlatát. Ezek élményszerűbb, bevonóbb, rugalmasabb, vidámabb tanulást tesznek lehetővé. Egyre több egyetemen a szemléletmód is az új technológiákhoz idomul: a hallgatókra ügyfélként tekintenek, akik tisztában vannak az igényeikkel, hogy pontosan milyen szolgáltatást is szeretnének, és milyen minőségben. Nemegyszer előfordul, hogy a technológiák terén a digitális ­bennszülöttek (a gyerekek) felkészültebbek az őket oktatni hivatottaknál. F. Cs. D.: Egyes szaktantárgyak, tudományok, mint például a matematika, a pszichológia, az idegtudomány tudásanyaga olyan gyorsan változhat a jövőben, hogy könnyen lehet, bizonyos oktatási csomagokat nem is készen kapnak a diákok, hanem ők maguk állítják elő. Miért ne lehetne, hogy oktatási tartalmakat fejlesztenek gyerekek az iskolában? Miért ne lehetne az ő tudásukat a jövő iskolájában felhasználni? Ebben az esetben a tanárnak megint más lesz a feladata: egyfelől biztosítja a környezetet a tanuláshoz, másfelől ellenőrzi a tudáscserélő folyamat minőségét a diákok között. Például azt, hogy miként kell egy grafikai szoftver segítségével egy 3D-s tárgyat megtervezni, amihez minden valószínűség szerint egy diák jobban ért a tanáránál. Változtatnunk kell tehát a régi beidegződéseken, az ezeken alapuló oktatás már a jelenben sem jelent hatékony módszert a jövőre való felkészülésre.

A jövőkutatás jövője

„Jósolni nehéz, főleg, ha a jövőről van szó” – idézi a mondást Frankó Csuba Dea, aki szerint valójában nem lehet megmondani, mit hoz a jövő. „Hogy milyen lesz a jövő, nagyon komplex kérdés, rengeteg paraméteren múlik és nem csak a technológiák fejlődésén. Ilyen kérdés például az, hogy mihez kezd a mesterséges intelligenciák fejlődésével az ember, a nagyhatalmak vagy akár a nagyvállalatok, amelyek olyan hatalmas készpénzállományon ülnek, amivel szinte bármelyik államot meg tudnák venni. Az előrejelzések érdekében az egyik legfontosabb feladat a mintázatkeresés. Meg kell találni azokat a lappangó mintázatokat, amik feltehetően erőre kapnak a jövőben, esetleg más mintázatokkal egy irányba konvergálnak, felerősítik egymást. Milyen üzleti modellek érvényesülnek a jövőben, mit jelent mindez az egyes iparágakra nézve, lesznek-e ezeket elősegítő állami támogatások, netán államok közötti összefogások, vagy éppen szabályzati szigorítások, amelyek korlátozni igyekeznek a folyamatokat? Olyan alternatív jövőképekkel is érdemes kalkulálni, melyekben esetleg el is veszíthetjük a kontrollt. Ám mindezek ellenére sem tudhatjuk, milyen jövő valósul meg, nincs pontos képünk arról a világról, amibe most lépünk bele, vagy már – részint – benne is élünk. Egyet tehetünk: megpróbálunk különféle forgatókönyveket végiggondolni a mintázatok alapján.”

Nálunk is képzik a jövő szakértőit

A Spark Institute at IBS alapító intézménye a Budapesten és Bécsben is alap- és mesterképzési diplomákat nyújtó IBS Nemzetközi Üzleti Főiskola, mely az első közép-európai magán felsőoktatási intézmény. A Spark Institute transzformatív vezetőképző intézet, ahol a jövő képességeire készítik fel a vezetőket, szakértőket, HR-szakembereket.

Szerző

Előre a múltba, mert a tudásnál fontosabb a nemzeti műveltség

Publikálás dátuma
2019.01.07. 12:30

A magyar kormány egy másik jövőre készül - szemben Európa többi részével
A magyar társadalom „jövősokkban” szenved. Lannert Judit oktatáskutató szerint, aki Alvin Toffler jövőkutató kifejezését használja, egyszerűen túl sok és túl gyors változás történik, ezért az emberek nem képesek alkalmazkodni az új körülményekhez. Különösen igaz ez az oktatásra: az iskola nem tud lépést tartani a világgal, a tanárok és a diákok közti szakadék lassan áthidalhatatlanná válik. Lannert Judit a Tárki Társadalmi Riport 2018 című kiadványában azzal a dermesztő gondolattal zárja tanulmányát: a magyar társadalom, „ha tehetné, megállítaná az idő kerekét, és a fiatalok jövőjeként legszívesebben saját múltját képzelné el”. Mint azt a Vasárnapi Híreknek több mint egy évvel ezelőtt adott interjújában kifejtette: jelenleg a probléma tagadása dívik, az oktatás az utóbbi évek intézkedései miatt visszafordult a ’70-es évekbe. Pedig a változásokra lehetne lehetőségként is tekinteni, ehhez viszont először a felnőtteknek kellene „megtanulniuk” vagy legalább megfogalmazniuk, milyen képességekkel kellene felvértezni a gyerekeket, hogy megfeleljenek a jövő kihívásainak. Az új, készülőben lévő Nemzeti Alaptanterv is a jövősokk jegyében születik: láthatóan igyekszik korszerű pedagógiai alapelveket megfogalmazni, de tartalmában nem hoz újat – továbbra is befogadhatatlan mennyiségű tananyagot ír elő a gyerekek számára, miközben adós marad a szükséges képességek fejlesztésével. Pedig Lannert Judit tanulmánya szerint sok ország tanterve küzd hasonló problémával, vagyis a túl sok ismeretanyag átadásának kényszerével kevés idő alatt. A sokat emlegetett finnek mellett például az észtek is a pedagógiai kutatások eredményeit felhasználva gondolták teljesen újra a tananyagot, középpontban a tanuló jól létével és boldogságával. Ehhez képest nálunk még a szakmai szervezetek által túl részletezőnek tartott új alaptanterv-tervezetet is folyamatosan kritizálják a politikai szereplők. Ebben különösen a KDNP politikusai járnak élen, akik hiányolják egyebek között, hogy nincs benne elég konkrét író és mű megnevezve, ezért veszélyben a „nemzeti műveltség”. L. Simon László, az Országgyűlés kulturális bizottságának fideszes alelnöke pedig hiányolja az anyagból „a kereszténység egységes európai erkölcsi keretrendszerkénti megjelenítését”, de fáj neki az is, hogy a honvédelem szó csupán egyszer szerepel az anyagban. Ha a vezető politikusokon múlik, „öntudatos és büszke magyar polgárokat” nevelnek majd, az általános iskolában kizárólag magyar történelmet tanítanak (Schmidt Mária gondolatai az ügyről), lesz honvédelmi ismeretek, lövészet, éneklés és tornaóra mindennap. Ők egy másik jövőre készülnek, mint a világ fejlettebb része. 
Szerző