Csak a valóság: sci-fi, Frankenstein, miegymás

Publikálás dátuma
2019.01.08. 12:00

Persze könnyű rácsodálkozni arra, hogy jé, a sci-fi írók már régen megírták, mit megírták, megjósolták azt, ami ma kézzel fogható valóság, a helyzet azonban az, hogy a fantázia alapja nem lehet más, csak a valóság.
Szinte már csodaként emlegetik azt, hogy Jules Verne azt írta az Utazás a Holdba című regényében (1865): „A Columbiad elsütését valóságos földrengés követte. Florida földjét egész mélyében megrázta az irtózatos robbanás” – (Kilényi Mária fordításában) –, vagyis megjósolta, hogy a jövő űrhajói honnan startolnak majd az űrbe, ám ő ezt aligha tudhatta előre. Verne csupán olyan író volt, aki – mielőtt nekiült egy fantáziatörténet megírásának – használta az agyát, előtanulmányokat végzett, elolvasta a kor tudományos kutatásait. Ezt amúgy minden önmagát és az irodalmi zsánert is komolyan vevő tudományos-fantasztikus író megteszi. Tehát, ha innen nézzük a megvalósult sci-fi gondolatkörét, akkor legfeljebb kölcsönhatásokról lehet értekezni. Arról leginkább, hogy mindig akadnak írók, akik történetet kerekítenek egy-egy fejlesztés köré, és mindig akadnak olyan tudósok, akik megvalósítják néhány kiváló fantaszta, például Verne, H. G. Wells, Isaac Asimov, Arthur C. Clark, Ray Bradbury, Philip K. Dick álmát. Legyen az egyszerű vagy bonyolult. Amit aztán más művészek továbbgondolnak. Ilyen például Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regénye (1968), amit Ridley Scott Szárnyas fejvadász címen filmesített meg. Az emberiség attól ugyan még – nem is olyan – messze áll, hogy chipkódolt életű, emberszerű lények (a könyvben replikánsok) népesítsék be a Földet, de az 1982-ben készült film látványvilágát alapjaiban határozza meg az éjszakai, mindig sötét városkép digitális, holografikus reklámvilága. A filmesek ugyan nem tettek mást, mint gondolkoztak, és alkalmazták, vagyis kiterjesztették Gábor Dénes 1947-ben feltalált képrögzítő eljárását, a holográfiát. Ennek mozgó verziója – amikor Leia Organa hercegnő videoüzenetben kér segítséget Obi-Wan Kenobi mestertől – jól ismert az 1977-es Csillagok háborúja című George Lucas-filmből, mára pedig, ha valaki végigsétál mondjuk Tokió utcáin, úgy érzi, mintha egyenesen a jövőbe csöppent volna, pedig az csupán a jelen. Gábor Dénes ugyanakkor szinte véletlenül találta fel a holográfiát, hiszen csak az elektronmikroszkóp képi felbontásán szeretett volna javítani, ám a replikánsok, az androidok, a kiborgok, vagyis az emberszerű, gondolkodó gépek megalkotása mindig is izgatta az emberek fantáziáját. Ebből a szempontból mintha igaza lenne Oscar Wilde írónak, aki szerint nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet, ám a helyzet az, hogy megfelelő technikai tudás hiányában mindez sokáig leginkább a mesékben, a történetekben, a regényekben jelent meg. Mindezt azért, mert az ember még ma sem nagyon tud mit kezdeni a teremtéssel, pedig keresi, csak éppen nem találja annak gyökerét; így inkább maga is a teremtés felé fordul. Fokozatokra bontva: előbb hitből, később sárból, majd emberből, idővel pedig alkatrészekből – ahogyan a technika fejlődik. Az ókorban így hozta létre a mitikus lényeket, a középkorban a Gólemet, a felébredt agyagembert; Mary Shelley 1818-ban kiadta az emberi testrészekből összevarrt lény történetét (Fran­kenstein vagy a modern Promé­theusz), Herczeg Ferenc 1894-ben kiadott Báró Rébusz novellája pedig már a tökéletes alkatrész-férfi mintaképe – kár, hogy robot, amit időnként fel kell húzni ahhoz, hogy úriember legyen. A robot szót (szláv eredetű, jelentése: szolgamunka) amúgy először Karel Čapek használta a R.U.R. (Rosumovi Univerzální Roboti) című darabjában, 1920-ban. Az emberiség azonban innentől kezdve már a robotizált valóságon túli világ felé rohan. Asimov Én, a robot című történetében (1966) vagy Dick replikánsainak sorsában már csak az a közös, amire Asimov 1941-ben, a Körbe-körbe című írásában felhívta a figyelmet: nem az a kérdés, hogy lesznek-e robotok, hanem az, hogyan viszonyulnak az emberhez. Érdekesség, hogy az író által megfogalmazott robotika három alaptörvénye máig meghatározza az ember-robot viszonyt: 1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen; 2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításai­nak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének; 3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba. Vagyis, a robotika területén valóban tetten érhető a megvalósult sci-fi, ám a haladás ebben az esetben sem előzmények nélküli. Ami azonban sokkal inkább elgondolkoztató, az az önbeteljesítő jóslat ideája. Mert amikor például George Orwell 1948-ban, a második világháború hatására megírta az 1984 című regényét, amelyben a Nagy Testvér minden polgárt megfigyel, aligha tippeket akart adni, mondjuk, a mai Kínának, ahol már tesztelik azt az adat- és nyomkövető, arc- és mozgásfelismerő rendszert, és éppen még csak azt nem tudják megfigyelni, hogy a polgárok mire gondolnak. A rendszer lényege, hogy minden állampolgári aktivitást lát, ami alapján pontozza az embereket. Aki jól szerepel, csöndes szolgája az államnak, így előnyben részesülhet, aki azonban renitens, azt a rendszer akár szabad mozgásában is korlátozhatja, úgy például, hogy még egy vonatjegyet sem vehetne, amivel el tudna utazni. A mesterséges intelligencia összefügg a robotika fejlődésével, ám abban a tekintetben már dimenziókat ugrik, hogy ebben az esetben minden egy embertől idegen, virtuális térben történik, csupán hálózatba kötött gépekre, rendszerekre van szükség ahhoz, hogy az embertől független intelligencia mindent felügyeljen – rosszabb esetben az uralma alá hajtson. ­Stephen Hawking tavaly elhunyt fizikus szerint alighanem ez az emberiség utolsó nagy találmánya. Ám ha így lesz, senki nem vetheti a sci-fi írók és filmesek szemére, hogy nem szóltak előre. Megírták, filmre vették a Skynet öntudatra ébredését (Terminátor) vagy HAL 9000 fedélzeti számítógép ügyködéseit C. Clark 2001. Űrodüsszeia című regényéből. Az írók ugyanis nem feltétlenül a jövőt ismerik, hanem az embert.

Sci-fi vs. valóság

Erich von Däniken Istenek ivadékai vagyunk könyvében (1987) azt állítja, hogy a földi élet ebben a formában nem önmagában a Földön alakult ki. Ma már egyre több tény utal arra, hogy idegen fajok ellátogattak a Földre – de erről a tudomány hivatalosan nem foglal állást. Mary Shelley doktor Frankensteinje különböző halottakból próbált életre kelteni egy embert; H. G. Wells Dr. Moreau szigete című regényében (1896) állatokból teremt embereket. A Csillagok háborúja filmben robotkarral pótolják Luke Skywalker levágott kezét. A tudomány ma már ott tart, hogy emberi szerveket, testrészeket nyomtatnak 3D-technológiával. A Jurassic Park című filmben (1993) – Michael­ Criton 1990-es Őslénypark című regényéből készült – egy borostyánba dermedt szúnyogban található vérmintából dinoszauruszokat klónoznak. Három évvel később megszületett Dolly, a világ első klónozott báránya. A Gattaca című sci-fi filmben (1997) génmódosított emberek születnek, és génszűréssel választják ki az emberiség elitjét a legjobb munkákra. Kínából a közelmúltban érkezett a hír, miszerint génmódosított gyerekek születtek. A Mikulás szánja mindig is az égben szállt, nem csak Luke Skywalker járműve a Csillagok háborúja című filmben, az index.hu viszont 2015-ben már ezzel a címmel írt cikket: Lezuhant Nyitrán az első repülő autó. H. G. Wells már 1895-ben megírta Az időgép című regényét, amiben az időutazás kérdéskörét feszegeti. A tudomány ma már ott tart, hogy elméletben nem zárja ki ennek lehetőségét – egyelőre visszafelé. Brian Daley 1982-ben megjelent Tron című regénye a virtuális valóság világába visz minket. A VR-technológia ma már szó szerint fantasztikus dimenziókba repíti használóját. Csak programozás kérdése, hová kerül az emberi elme, és csakis fejlesztés kérdése, milyen érzékszervekre hat. William Gibson 1984-ben írta meg Neurománc című regényét, amiben korát messze megelőzően írt arról, ami ma már valóság: a kiberháborúk, a hackerek világát.

Asimov jóslatai

A 444.hu vette észre, hogy a Toronto Star című kanadai újság december 31-én – szokásához híven – újra közölte Isaac Asimov 1983. december 31-én megjelent esszéjét arról, milyen lesz a világ 35 évvel később. Az orosz származású amerikai író és biokémikus, a többi között Az Alapítvány-trilógia és a Robottörténetek (lásd fő cikkünkben) szerzője számos dolgot talált el a mai világról, ám némileg optimistább volt, mint ahogy a dolgok a valóságban alakultak. Asimov 1983-as írása szerint elkerülhető egy végzetes atomkonfliktus a Szovjetunióval. Úgy gondolta, ha a Szovjetunió és az Egyesült Államok mégis háborúba lépne egymással, akkor felesleges találgatni, milyen lesz a jövő, annyira kevesen maradnak életben, és olyan nyomorúságos körülmények lesznek a Földön. A számítástechnika és az automatizáció terjedéséről és hatásairól szólva megdöbbentően sok dologban volt igaza. Mint írta, ha nem jön valami technológiaellenes forradalom, a számítástechnikának nemcsak az iparban, hanem az emberek mindennapi életében, otthonában is egyre nagyobb jelentősége lesz. Úgy vélte, 2019-re elképzelhetetlen lesz a társadalom számítástechnika nélkül, és nagyon látványosan lemaradnak a világ azon területei, ahol nem érhető el ez a technológia. „A kormányok úgy áhítoznak majd a számítástechnikára 2019-ben, mint ahogy a fegyverkezési verseny zajlott az 1980-as években” – fogalmazott Asimov, aki hosszan részletezi, hogyan fogja az automatizálás átformálni az ipart és a munkaerőpiacot. Egyrészt megdöbbentő, hogy Asimov milyen pontosan írja le már 1983-ban azokat a változásokat, amikkel ma kezd el szembenézni a fejlett világ, másrészt viszont gyorsabb fejlődésre számított, úgy gondolta, hogy ez a forradalom 2019-re lezajlik. Arról ír, hogy ebben az új, automatizált világba újfajta tudásra lesz szükség, a számítógépek készségszintű használatára: ez lesz az új „írástudás”. Asimov úgy gondolta, 2019-ben lesznek még ugyan iskolák, de a tanárok dolga nem elsősorban valamilyen lexikális tudás átadása lesz, hanem hogy felkeltsék a diákok érdeklődését, mivel otthon, számítógépen elérhető lesz bármilyen számukra szükséges információ. Az író bízott abban, hogy a technológiai fejlődés 2019-re nagyrészt megoldja a környezetszennyezés problémáját (nem oldotta meg – a szerk.). Arról is írt, hogy a világban a nemzetek közötti és az országokon belüli együttműködés lesz a jellemző a viszály és konfliktus helyett (nem lett – a szerk.). Talán az űrkutatással kapcsolatos jóslatai csúsztak a leginkább félre – írja a Toronto Star. Asimov arra számított, hogy 2019-re már bányászunk a Holdon, jó esetben épülnek az első emberi települések a világűrben, elkészül az űrben napenergiát gyűjtő, majd azt a Földre továbbító rendszer prototípusa, és a tervezőasztalon a projekt, ami az űrbe telepítheti az emberiség iparának jelentős részét, hogy ezzel a végtelen világűrbe szórjuk az emberiség szemétjét, a környezetszennyezést. Asimov egyébként abban is reménykedett, hogy 2019-re majdnem leáll a globális népességnövekedés, ami a 2017-es adatok szerint 1,1 százalékon volt.

Ő lehetett volna a "Legyen Ön is milliomos"vetélkedő "nagy nyertese", de ott volt az az öt kocsma

Publikálás dátuma
2019.01.08. 11:00

Fotó: Draskovics Ádám
Ölveti László az a típusú figura, akivel szinte lehetetlen magázódni, amilyennek az úgynevezett bohém embereket képzeljük. Azt mondja, bármiről szívesen beszél, de a magánéletét ne firtassuk.
Miért ne? Pedig éppen meg akartam kérdezni, hogy van az, hogy egy magadfajta, ötvenes pasi még nem állapodott meg? Talán azért, mert nagy nőcsábász vagy, ahogy me­sélik?  Inkább béna vagyok. Van egy rejtett képességem a dolgok elszúrására. Volt egy nagy szerelmem az NDK-ban, még a nyolcvanas években, de nem én voltam a hercege a fehér lovon. De ez ma már nem is számít. Most van egy nagyon kedves, csinos hölgy itt Budapesten, az X-Faktor kapcsán ismertem meg, és egyelőre nagyon jól megvagyunk.  Azt mondod, elszúrod a dolgokat. Az X-Faktort is ide sorolod? A fene se tudja. Végül is bejutottam az élő show-ba, ami minden induló nagy álma, de onnan rögtön az első adás után kiestem. 1995-ben úgy beszéltek rólam, hogy én vagyok Debrecen bohóca (nem érdemtelenül). Aztán 2003-ban felléptünk egy áruház születésnapján, szintén a szülővárosomban, ott meg úgy konferáltak fel, hogy következik Debrecen büszkesége, a magyar Joe Cocker! A kettő között alig nyolc év telt el, és én, azt hiszem, alig változtam valamit. Mit kellett ahhoz csinálnod, hogy egy város bohóca legyél? Mondjuk azt, nem mindig éltem úgy, hogy méltó legyek az apámhoz, aki válogatott birkózó volt és nagyszerű ember. De kevésbé rosszindulatú megközelítéssel: néha inkább éltem, mint keményen dolgoztam.  Ez magyarázza, miért kellett várni harminc évet ahhoz, hogy országosan ismert legyél? Talán. De ahhoz, hogy valaki befusson, nem elég a munka és a tehetség: kell hozzá rengeteg szerencse is. Meg hogy az ember ne adja oda azt a számot egy befutott énekesnek, amivel befuthatna. A „Pocsolyába léptem”-re gondolsz? Azzal nincs semmi baj. Egy buliban hallott minket Takáts Tamás, megtetszett neki a dal, és kérdezte, játszhatná-e a koncertjein. Mi nagyon tiszteltük Tamást, szerettük, amit csinál, úgyhogy azt mondtuk neki, persze, nyugodtan. Azt hiszem, nem mértük fel, hogy ezzel most tényleg befuthatnánk. De azóta is, ha hallom, büszke vagyok rá, mert ez egy igazi Ölveti Blues Band-nóta. És Boros Gyuri, a szövegíró azóta is kapja utána a szerzői jogdíjat.  A blues nem az a tipikus popműfaj. Hogy találtatok egymásra mégis, amikor csajozni inkább az Adriano Celentano-nótákkal lehetett? Nevetni fogsz, énekeltem én Celentanót meg Nino Rotát is, de azért a leginkább a blues fogott meg. Hobo, a Nazareth és Ted Nugent. Én olyan „fésületlen”, bluesos gyerek voltam inkább, elég, ha annyit mondok, hogy egyetlen általános iskolában három különböző osztályba jártam, mert amikor baj volt velem – és sokszor volt –, akkor áttettek egy másik osztályba. Nagyon türelmesek voltak velem ahhoz képest, amilyen gyerek voltam. A tanítóképzőben is a blues-ból írtam a szakdolgozatomat, bár a kottaolvasás, hogy úgy mondjam, nem ment zökkenőmentesen. Inkább énekelni szerettem, nem tanulni. Nagyon hálás vagyok a mai napig annak a tanáromnak, aki magnóra énekelte azokat a népdalokat, amiket aztán elénekeltem a vizsgán. Egyébként miután felvettek, kimentünk Németországba, és ezer szerencse, hogy két és fél év után megint visszajöttünk, mert így nem kellett újra felvételiznem. Jöttem-mentem, ez volt akkor az életem.  Ez olyan igazi ölvetilacis sztori. Hogy majdnem van valami, de aztán mégse. Én alapvetően optimista fickó vagyok, szerintem mindennek van oka, és mindenből, ami történik, profitálhatok. A banda is úgy alakult, hogy két akkori barátom, a szájharmonikás Méhesi Zoltán, aki ma az egyik legjobb hazai biogazdálkodó, és Boros Gyuri megpattant az országból. Akkoriban nekem sem volt semmi dolgom a főiskolán kívül, az meg várhatott, hát kimentem utánuk, és végül Hollandiában alakítottuk meg az Ölveti Blues Bandet. Utcazenéltünk, klubokban, bárokban léptünk fel. Ment a dolog rendesen, de aztán 1990-ben Gyurival és Bujdosó Andrással inkább hazajöttünk. Különféle formációkban játszottunk, főleg rhythm & bluest. Olyan tagjaink voltak ebben az időben, mint Dorogi Barbara, Dr. Valter és Oláh Andor, akik később meghatározó figurái lettek a magyar bluesnak. Ment a szekér, meghívtak a Szigetre, az EFOTT-ra, a Hegyalja Fesztiválra. Megjelent az első lemezünk is, de aztán gondoltunk egyet, és megint léptünk.  2003-ban jöttetek haza másodszor, nekiláttatok egy újabb lemeznek, aztán megint külföld, megint egy lemez, de valahogy akkor sem sikerült betörni az élvonalba. Miközben olyan vidéki zenekarok taroltak, mint éppen a debreceni Tankcsapda vagy a miskolci Edda. Szerinted ennek mi az oka? Talán az, hogy Pataky Attila és Lukács Laci is nagyon erős személyiségek, szuper tehetségesek, elkötelezettek, és pontosan tudták, mit akarnak. Lehet, hogy ezekből valamelyik hiányzott belőlünk, belőlem. Nekem volt egy életvitelem: szerelem, csavargás, kevés iskola. Nem voltam hülye gyerek, de azért egy Teller Ede sem. És néha ahelyett is inkább éltem, mint hogy ezen dolgoztam volna. Elszaladtak a dolgok mellettem. Ezzel együtt nem érzem magam vesztesnek. Nem szívom a fogamat, hogy csak ennyi jutott, örülni kell annak, amit elértünk. Négy lemez, egy csomó jó buli, egy kis ismertség. És hát ne hagyjuk ki a végét, a 2018-as X-Faktort. Két hete még simán leülhettünk volna beszélgetni bárhol az országban, legfeljebb a debreceniek tudták volna, hogy ki vagy, most meg mindenki rád mosolyog. Olcsóbban kapod már a húst a hentesnél? Azt még nem, de sokan akarnak szelfizni velem, és a karácsonyi vásárban kürtőskalácsra is meghívtak. Azt tudod, ugye, hogy a hozzád hasonló korú pasasokat sokszor csak a vicc kedvéért mutogatják ebben a műsorban? Miért jelentkeztél? Mire számítottál? Évekig néztem a műsort, gondolkodtam, hogy mi legyen, de nem vitt rá a lélek. Aztán most eléggé gödörben voltam, Gyuri betegsége óta egyre kevesebb volt a fellépés (Boros György agyvérzést kapott 2010-ben. Azóta részben felépült, de még nem léphet színpadra – a szerk.), és azt gondoltam, miért is ne? Persze éreztem én is, hogy nagyon könnyű átkeveredni a vicc kategóriába – mondjuk ki, egy pici, kopaszodó, szakállas pali a tinik között, az azért elég vicces –, de azt gondoltam, bennem ennél több van. Aztán a táborban körbenéztem, és azt mondtam: az lenne a vicc, ha innen nem jutnék tovább. Bejártam fél Európát, énekeltem klubokban, utcán és fesztiválokon, annyit én is tudok, mint ezek a gyerekek! Persze nagyon sok jó volt, de éreztem, hogy van esélyem. Azt nem tudtam, meddig lehet eljutni ezzel az autentikus bluesszal, amit én tudok, de aztán ez is kiderült. Eddig. Ötven felett nagy dolognak tartom, hogy egyáltalán sikerült eljutnom egy ilyen tehetségkutatóba, és abban ilyen sokáig.  Nem érezted „rangon alulinak”, hogy a mentorod akár a lányod is lehetne? Ellenkezőleg. Nagyon sokat tanultam Radics Gigitől. Nagy énekes, igazi profi, aki megnyert egy tehetségkutatót, megjárta Amerikát, szinte mindent alárendelt a karriernek. Iszonyat kitartás van benne, ha csak ennyit tanultam volna meg tőle, az már elég volna. De azt is megtanultam, hogyan kell ilyen rövid idő alatt kilépni a komfortzónámból, és tőlem szokatlan dalokat megtanulni. Ha tovább akarok lépni, márpedig akarok, akkor erre a tudásra is szükségem lesz.  És lesz? Sok mindent csináltam az életben. Volt, amit nagyon elszúrtam, de valahogy mindig volt egy erő, ami megfogott a szakadék előtt. Amikor alig volt meló, összejött egy rendezvényszervezői tanfolyam Münchenben. Azt el is végeztem, szóval most talán volna kenyér a kezemben, ha nem jönne össze a profi karrier. De az igazi vágyam még mindig egy profi zenekar, hogy abból éljek, amihez a legnagyobb kedvem és talán tehetségem van. Amikor Németországban egy raktárban melóztam, húzkodtam a békákat, folyton az járt a fejemben, hogy nekem még dolgom van. Itt ez a rekedt hang, ez a fazon, aki egész jól boldogul a színpadon – mondtam magamnak –, talán mégsem kéne egy raktárban vagy egy irodában elpazarolni. Persze ha ez van megírva, akkor sincs semmi baj, de egyelőre még hiszek magamban. Mást nem tehetek.

A próbajátékon minden remekül ment

Egy másik hamisítatlan ölvetilacis történet. Kevesen tudják, de játszott a Legyen Ön is milliomos! utolsó szériájában. A próbajátékon és a nyitott körben ment minden, mint a karikacsapás, a műsor készítői titkon egy igazi Nagy Nyertest láttak benne. Aztán valami technikai malőr miatt egy éjszakára a csatorna vendégszeretetét élvezte, elhelyezték a stúdiótól nem messze lévő szállodában. Ahhoz viszont nem volt elég közel a két épület, hogy ne legyen közöttük legalább öt jó kocsma. Másnap kicsit másnaposan a másfél milliós kérdésig jutott. „Talán nyerhettem volna, de erre már nem tudtam válaszolni, nem akartam tippelni, inkább elvittem 800 ezret. Látod, ebből is jól jöttem ki” – meséli.

Csak ketten

Az idén 30 éves Ölveti Blues Bandben már csak ketten vannak az alapítók közül: Ölveti László és Pércsi Sándor basszusgitáros, ők működtetik a bandát. A további tagok: Jéger Attila - billentyű, szaxofon; Sándor Balázs - dob és Kabai István - gitár, vokál.

Szerző
Témák
interjú zenész
Frissítve: 2019.01.08. 12:11

Ez is a robotika hatása: milliók veszíthetik el a munkájukat

Publikálás dátuma
2019.01.07. 13:00

Fotó: Getty Images
A jövő technológiája már rég a mindennapjaink szerves (egyben szervetlen) része. Robotokkal, algoritmusokkal kell felvennünk a versenyt, ha érvényesülni szeretnénk a munkaerőpiacon. A gyermekeinket már most a jövő képességeivel kell felruháznunk, hogy labdába rúghassanak. De milyen jövőben és milyen képességekkel? A jövőkutatásban élen járó Spark Institute at IBS vezetőjét, Frankó Csuba Deát és az intézet oktatóját, Galántai Orsolyát kérdeztük: ki képes és ki nem a jövőben élni?
Napi tapasztalat, hogy az emberek az okostelefonjaikat bújják, önkiszolgálva automata pénztáraknál fizetnek a boltban, a banki ügyeiket interneten intézik, a készpénznek is hamarosan búcsút mondhatunk, a csomagjainkat drónok szállítják házhoz, a metró vezetőfülkéjében sem ül senki, robotok műtik a beteget. A technológia, a robotika, a mesterséges intelligencia használata a jelenünk része. A kontroll látszólag a mi kezünkben van. Még. Jóféle jövő felé haladunk, jó lesz nekünk? Frankó Csuba Dea: Minden azon múlik, hogy azok az emberek, akik ezeket a technológiákat fejlesztik vagy üzleti felhasználásba viszik, milyen szándékúak. Miként használják a technológia által kezükbe adott lehetőségeket. Annak mindenki örül, ha egy szakmájához értő lakatos kinyitja a lakása ajtaját, ha sikerült kizárnia magát. Annak már kevésbé, ha ugyanezt a technológiai tudást egy betörő hasznosítja, hogy eltulajdonítsa a javait. Hasonló a helyzet a mesterséges intelligencia (MI) technológiával és a robotikával is. Ha arra használjuk, hogy az emberiség életét kényelmesebbé, kiszámíthatóbbá és kontrollálhatóbbá tegyük, akkor minden rendben levőnek látszik. Kontrollálhatóság alatt itt most azt értem, hogy például az egészségmegőrzésben ezen technológiák révén javul az orvosi diagnosztika, a krónikus betegségben szenvedők gyógyításának esélye. Ma is használunk algoritmusokat: a tévém pél­dául képes felajánlani a korábban általam nézett műsorok száma és jellege alapján olyan filmeket, amelyek az érdeklődési körömnek megfelelőek. Onnantól válik izgalmassá a történet, ha ezeket a technológiákat arra használják, hogy kiszámítsák, miként lehet az embereket befolyásolni. Erre a legutóbbi amerikai elnökválasztás a legismertebb példa a közelmúltból, amikor az algoritmusok segítségével a tudatos befolyásolás dominált.  Az automatizáció leghúsbavágóbban a munkavállalókat érinti. A kérdés csak az: mekkora hányadukat? F. Cs. D.: Nagyon nehéz beletanulni abba a környezetbe, amit a most még újnak számító technológiák hoznak létre. Ez egészen biztosan kihívások elé fogja állítani az emberiséget. Hamar eljön az idő, amikor nem lesz szükség a munkavállalókra, vagy legalábbis nem azokra a munkavállalókra lesz szükség, akikre ma. Ezért kardinális kérdés ma az oktatásban, hogy mik is lehetnek azok az irányok, amelyek biztos jövőt garantálnak a fiataloknak vagy a már tíz-harminc éve dolgozó generációknak a munkaerőpiacon. Galántai Orsolya: Földrajzi régiónként és szektoronként eltérő a technológiavezérelt működés és az automatizáció térhódításának mértéke. A Világgazdasági Fórum (World Economic Forum, WEF) közeljövőre várható robot-ember együttműködését vizsgáló jelentéséből kiderül: négy év múlva a pénzügyi és a befektetői szolgáltatások terén a humanoid robotok 23 százalékban fogják felváltani a humán erőforrásokat. A repülő és vízi robotoknak az olaj- és gázkitermelésben is egyre nagyobb szerepük lesz, ott 2022-re 20 százalékos lesz az automatizáció. A világ munkáinak jelenleg körülbelül 70 százalékát végzik emberek, 30 százalékát robotok, szoftverek, algoritmusok. Négy év múlva tovább erősödik ez a hatás, ugyanis az emberek munkavégzési aránya már csak 60 százalék lesz az előrejelzések szerint. F. Cs. D.: Ehhez tegyük hozzá, hogy bár a WEF előrejelzései a legmegalapozottabbak, mégiscsak lineáris tempójú változásokat vetítenek előre. Ám a valóságban a technológiák nem lineárisan alakítják át a munkaerőpiacokat. Az emberi munkavégzésben négy évre előjelzett 10 százaléknyi csökkenésnél jóval komolyabb és gyorsabb változások is bekövetkezhetnek. Egy amerikai közgazdászprofesszor három évvel ezelőtti kutatása az önvezető autók elterjedésének hatásait vizsgálta az Egyesült Államok munkaerőpia­cán, kifejezetten a teherfuvarozás területén. Az USA-ban a teherautóso­főrség az egyetlen olyan szakma, ami jónak számító középosztálybeli fizetéssel jár, anélkül, hogy az embernek diplomája lenne – jelenleg 4,5 millió főnek adva munkát. Ha ezek az önvezető járművek kikerülnek az utakra, ők és családjaik kapásból elvesztik a megélhetésüket. Ahogy az útvonalaik mentén a fogyasztásaikra, igényeikre épülő szolgáltatások – hotelek, motelek, éttermek, bárok – alkalmazottai is. Sőt, mivel egyes kisvárosok is az átmenő forgalomból élnek, ez az egyetlen bevételi forrásuk, ez további 6 millió embert jelent. Tehát közvetlenül 10,5 millió ember foglalkoztatását érinti ez a technológiai változás, ami aztán sokkal drámaibb tempójú átrendeződéseket idéz elő, mint azt most gondolnánk.
60:40 - A Világgazdasági Fórum előrejelzései szerint 2022-re a világ munkáinak 60 százalékát fogják emberek végezni, 40 százalékát már robotok, szoftverek, algoritmusok. Jelenleg 70:30 százalék ez az aránypár.

Mások is hasonló adatokra jutottak. Egy idei PwC-tanulmány (PricewaterhouseCoopers, multinacionális könyvvizsgáló és gazdasági tanácsadó cég) szerint 2030-ra 30 százalékos lesz a munkahelyek automatizációja világszerte. Mi lesz a sorsuk az állásukat vesztett embertömegeknek? F. Cs. D.: Erre ma még nincsenek jó válaszok. Sem a közgazdaságtudósok, sem a politikusok, sem az üzletemberek részéről. Az egyik lehetséges út: a munkavállalók átképzése. De hogyan is lehetne átképezni bárkit, amikor nem is igazán tudjuk, milyen készségekre lesz szükség a jövőben? Csak annyi látszik bizonyosnak, hogy a technológia lesz az úr, ezért a reáltudományok, s velük együtt az úgynevezett STEM-képességek (STEM: Science, Technology, Engineering, Mathematic – természettudomány, technológia, mérnöki tudomány és matematika) felértékelődnek. Emellett a humán tudományokban is tapasztalhatók felfutó tématerületek – a gazdaság- és a viselkedéspszichológia, a szociológia –, hogy az emberi fogyasztási szokásokat, döntéshozatali mintákat minél jobban megértsék, s ezáltal a gépek programozásánál érvényesíteni tudják. A fentebb említett kutatás a kevésbé fejlett Kelet-Európában 40 százalékot is meghaladó ­mun­kahely­vesztést prognosztizál. Mi, magyarok tehát fokozottan ki vagyunk téve mind az algorit­musoknak, mind a politikai vezetésnek? F. Cs. D.: Magyarországon a fő kérdés, hogy mi lesz azokkal a munkavállalókkal, akik fizikai munkát végeznek, vagy akik már nem tudnak, nem akarnak vagy nem képesek beletanulni ebbe az új világba. A fia­talabbakat még lehet orientálni, ők egy darabig rugalmasabban fognak reagálni a kihívásokra, mint az iskolarendszerből már kikerült huszonöt év felettiek. Ám az idősebb generációknak ez egyáltalán nem triviális kérdés. A jóléti államokban felvetődött már, ha bekövetkeznek az előrejelzések, akkor alanyi jogon járó alapjövedelmet kell biztosítani mindenkinek, ami a lakhatást és a minimum létszükségleteket fedezni tudja. Ezzel csak az a probléma, hogy a szociális ellátórendszerek a világ legtöbb országában nincsenek erre felkészülve. Ráadásul a jövőben az adófizető vállalatok is azok lesznek, amelyek a legsikeresebbek a digitális világban. A Google-höz, az Apple-höz, a Facebookhoz hasonló tőkeintenzív, jövőre szabott vállalatból pedig kevés van Európában, pláne Magyarországon.

Nő a hatékonyság

Nemek tekintetében hogyan fog megváltozni a munka világa? F. Cs. D.: A sok sztereotípia – a nők nem értenek a matematikához, az informatikához – ellenére kiderült: a nők nagyon jó munkaerőnek bizonyulnak, és sok területen kiemelkedő teljesítményre képesek. Strukturáltak, szervezettek, önfeláldozóan állnak a munkavégzéshez, mert ez nekik olyan lehetőség, amit korábban nem kaptak meg. Ezenkívül tény, hogy genetikailag is máshogy vagyunk huzalozva, mint a férfiak. A nők jelenléte a munkahelyen új színeket és új szempontokat hoz be a problémamegoldás területén. A nagyvállalatok, amelyek tudományos alapokon építik föl a csapataikat, tudatosan foglalkoznak azzal, mi a legkedvezőbb nemi keverési arány, amitől a leghatékonyabban működhetnek. G. O.: Amellett, hogy rengeteg olyan szakma kialakulásának lehetünk szemtanúi, amihez nincs megfelelő képzettségű vagy képességprofilú munkaerő, az európai népesség létszáma csökken. A két erős tendencia eredményeképpen a következő 10-20 évben jelentős munkaerőhiány fog keletkezni. Ennek az egyik hozadéka genderspecifikus abban az értelemben, hogy a nőkre mint munkavállalókra arányait tekintve jobban számít majd a piac. Ugyanakkor, ahogy azt már a jelenben is tapasztaljuk, a digitalizáció, a digitális eszközök, a szupergyors internet elterjedése az atipikus foglalkoztatást is elősegítette. Ma már egyre több, gyermeket nevelő nő – vagy éppen férfi – tud rugalmas feltételek mellett dolgozni. F. Cs. D.: Hogyan érjük el, hogy mindkét nemből felkészült munkavállalók legyenek, illetve a korábbi munkája alól felmentett milliók mégis emberhez méltó életet tudjanak élni? – ezek az alapvető kérdések, amikre válaszokat kell találnunk. És ennek bekövetkeztére már most tudatosan kell készülnünk. Mindig úgy beszélünk a robotikáról, az algoritmusokról, mint valami nagyon távoli jövőről. De igazából ez most történik. Ezek a megoldások már itt vannak velünk, a jelenben. És mindez nagyon gyorsan tud átcsapni egy mindent felforgató trendbe, amit úgy nevezünk: jövő. Az oktatás ezért nagyon fontos dilemma, mert egy százötven éves rendszert kell újra feltalálni, ráadásul úgy, hogy passzoljon a jelenkor kihívásaihoz.   

Az oktatás jövője – mit tehet a szülő?

Felelős, a jövőjükért aggódó szülőként mi felé tereljem a gyermekei­met, hogy érvényesülni és megélni tudjanak a még szebb, még újabb világban? F. Cs. D.: A kor egyik legnagyobb előnye, hogy óriási az információbőség, minden elérhető könyvekben, az interneten, viszonylag megfizethető áron. Ha valaki érdeklődő, kíváncsi, és tudja, merre szeretne elindulni, akkor a lehetőségek tárháza gyakorlatilag korlátlan. Ha a tudatában vagyunk annak, hogy a STEM- és a SMAC-képességek (SMAC: Social, Mobile, Analitics, Cloud – hálózati-közösségi, mozgékony, adatelemző és felhőalapú) lesznek a jövőben a nyerők, és ezeknek bármelyikére van affinitása a gyereknek, akkor minden forrást megmozgatva arra kell törekedni, hogy ezeknek a szegmensek valamelyikében kiképezze magát. Ehhez ingyenes, programozást és egyéb szakmákat oktató honlapok, online tanfolyamok állnak rendelkezésére, ahogy léteznek már kifejezetten a jövő szakmáival foglalkozó iskolák is felnőttek számára. A szókincs, a képzelőerő, a kreativitás és az innovációs készség fejlesztésére kifejezetten előny, ha a gyerek sokat olvas. Ugyanígy fontos az érzelmi intelligencia, az emberekkel való bánás, az együttműködés képességének fejlesztése, az empátia és mentális tartás kialakítása, hogy azokat a technológiákat, amiket a kezébe kap, tényleg jól használja fel. Az újabb tanulási-oktatási – online – módok a hozzáférhetőség tekintetében elég demokratikusnak látszanak. A bő­­ség kosarából valóban mindenki egyaránt vehet? F. Cs. D.: Az új technológiák kínálta oktatási rendszer nem tud fair lenni. A fentebb vázolt tudás és képességek gyakorlatilag csak egy szűk körnek elérhetőek, noha elméletileg, azt gondolnánk, bárkinek. Egy elmaradott régióban élő, kevésbé tájékozott szülő, akinek az otthoni internetkapcsolatra sincs pénze, ezeket a lehetőségeket nem tudja felkínálni a gyerekének, holott őt is hasonló kérdések foglalkoztatják, mint a fővárosi szülőtársát. A technológiai forradalom hatására is beindulhat egy szegregálódási folyamat. A lemaradók pedig sokkal gyorsabban és intenzívebben fognak leszakadni amiatt, hogy igazából senki nem tudja, merre van előre, de aki közelebb van a technológiához és az információhoz, hamarabb fog rájönni és lépéseket tenni, mint azok, akik a klasszikus értelemben vett iskolának és információáramlásnak vannak kitéve. A tanároknak marad itt bármiféle szerepük, vagy az ő szakmájuk is az enyészeté lesz? F. Cs. D.: Az interperszonális folyamatokat nem lehet technológiá­val kiváltani. A tanárokra szükség lesz, a szerepük azonban megváltozik. Már most sem úgy kellene tanítaniuk, hogy a tankönyvi interpretációkat előadják és kikérdezik, hanem egy adott témában önálló véleményformálásra, önálló problémamegoldásra kellene biztatniuk a gyerekeket. A tanár sokkal inkább mentor lesz a jövőben, aki elgondolkoztatja a diákokat a problémákon, és megtanítja a módszereket, amikkel feldolgozhatják azokat. Segít az információt dekódolni, megemészteni, következtetéseket levonni belőle. Ez is nagyon fontos szerep, de ehhez újra kell tanulni, mit jelent tanárnak lenni. Csupa olyasmiket sorolnak fel, amiket a jelen magyar oktatási rendszer nemhogy nem kínál fel, inkább ezek ellen dolgozik – nyilván alternatív jövőképpel bír… G. O.: Sokszor tapasztaljuk, hogy az intézmények a teljesítménykényszerükkel frusztrálják a diákokat, és a lexikális tudásanyag sulykolásával, a szigorú számonkérésekkel épp a jövő kihívásainak sikeres teljesítéséhez szükséges egyik legfontosabb vonást, a tanulási vágyat oltják ki belőlük. Ha nincs módunk olyan intézményt választani, ahol inkább serkentik ezt, tegyünk meg mindent, hogy otthon tompítani tudjuk az iskolában szerzett kudarcélményeket. Ugyanakkor világszinten már abszolút tapasztalható, hogy a digitalizáció hatására felforgató oktatási módszertanok törik meg a letűnt idők pedagógiai gyakorlatát. Ezek élményszerűbb, bevonóbb, rugalmasabb, vidámabb tanulást tesznek lehetővé. Egyre több egyetemen a szemléletmód is az új technológiákhoz idomul: a hallgatókra ügyfélként tekintenek, akik tisztában vannak az igényeikkel, hogy pontosan milyen szolgáltatást is szeretnének, és milyen minőségben. Nemegyszer előfordul, hogy a technológiák terén a digitális ­bennszülöttek (a gyerekek) felkészültebbek az őket oktatni hivatottaknál. F. Cs. D.: Egyes szaktantárgyak, tudományok, mint például a matematika, a pszichológia, az idegtudomány tudásanyaga olyan gyorsan változhat a jövőben, hogy könnyen lehet, bizonyos oktatási csomagokat nem is készen kapnak a diákok, hanem ők maguk állítják elő. Miért ne lehetne, hogy oktatási tartalmakat fejlesztenek gyerekek az iskolában? Miért ne lehetne az ő tudásukat a jövő iskolájában felhasználni? Ebben az esetben a tanárnak megint más lesz a feladata: egyfelől biztosítja a környezetet a tanuláshoz, másfelől ellenőrzi a tudáscserélő folyamat minőségét a diákok között. Például azt, hogy miként kell egy grafikai szoftver segítségével egy 3D-s tárgyat megtervezni, amihez minden valószínűség szerint egy diák jobban ért a tanáránál. Változtatnunk kell tehát a régi beidegződéseken, az ezeken alapuló oktatás már a jelenben sem jelent hatékony módszert a jövőre való felkészülésre.

A jövőkutatás jövője

„Jósolni nehéz, főleg, ha a jövőről van szó” – idézi a mondást Frankó Csuba Dea, aki szerint valójában nem lehet megmondani, mit hoz a jövő. „Hogy milyen lesz a jövő, nagyon komplex kérdés, rengeteg paraméteren múlik és nem csak a technológiák fejlődésén. Ilyen kérdés például az, hogy mihez kezd a mesterséges intelligenciák fejlődésével az ember, a nagyhatalmak vagy akár a nagyvállalatok, amelyek olyan hatalmas készpénzállományon ülnek, amivel szinte bármelyik államot meg tudnák venni. Az előrejelzések érdekében az egyik legfontosabb feladat a mintázatkeresés. Meg kell találni azokat a lappangó mintázatokat, amik feltehetően erőre kapnak a jövőben, esetleg más mintázatokkal egy irányba konvergálnak, felerősítik egymást. Milyen üzleti modellek érvényesülnek a jövőben, mit jelent mindez az egyes iparágakra nézve, lesznek-e ezeket elősegítő állami támogatások, netán államok közötti összefogások, vagy éppen szabályzati szigorítások, amelyek korlátozni igyekeznek a folyamatokat? Olyan alternatív jövőképekkel is érdemes kalkulálni, melyekben esetleg el is veszíthetjük a kontrollt. Ám mindezek ellenére sem tudhatjuk, milyen jövő valósul meg, nincs pontos képünk arról a világról, amibe most lépünk bele, vagy már – részint – benne is élünk. Egyet tehetünk: megpróbálunk különféle forgatókönyveket végiggondolni a mintázatok alapján.”

Nálunk is képzik a jövő szakértőit

A Spark Institute at IBS alapító intézménye a Budapesten és Bécsben is alap- és mesterképzési diplomákat nyújtó IBS Nemzetközi Üzleti Főiskola, mely az első közép-európai magán felsőoktatási intézmény. A Spark Institute transzformatív vezetőképző intézet, ahol a jövő képességeire készítik fel a vezetőket, szakértőket, HR-szakembereket.

Szerző