Szinte már csodaként emlegetik azt, hogy Jules Verne azt írta az Utazás a Holdba című regényében (1865): „A Columbiad elsütését valóságos földrengés követte. Florida földjét egész mélyében megrázta az irtózatos robbanás” – (Kilényi Mária fordításában) –, vagyis megjósolta, hogy a jövő űrhajói honnan startolnak majd az űrbe, ám ő ezt aligha tudhatta előre. Verne csupán olyan író volt, aki – mielőtt nekiült egy fantáziatörténet megírásának – használta az agyát, előtanulmányokat végzett, elolvasta a kor tudományos kutatásait. Ezt amúgy minden önmagát és az irodalmi zsánert is komolyan vevő tudományos-fantasztikus író megteszi. Tehát, ha innen nézzük a megvalósult sci-fi gondolatkörét, akkor legfeljebb kölcsönhatásokról lehet értekezni. Arról leginkább, hogy mindig akadnak írók, akik történetet kerekítenek egy-egy fejlesztés köré, és mindig akadnak olyan tudósok, akik megvalósítják néhány kiváló fantaszta, például Verne, H. G. Wells, Isaac Asimov, Arthur C. Clark, Ray Bradbury, Philip K. Dick álmát.
Legyen az egyszerű vagy bonyolult. Amit aztán más művészek továbbgondolnak.
Ilyen például Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regénye (1968), amit Ridley Scott Szárnyas fejvadász címen filmesített meg. Az emberiség attól ugyan még – nem is olyan – messze áll, hogy chipkódolt életű, emberszerű lények (a könyvben replikánsok) népesítsék be a Földet, de az 1982-ben készült film látványvilágát alapjaiban határozza meg az éjszakai, mindig sötét városkép digitális, holografikus reklámvilága. A filmesek ugyan nem tettek mást, mint gondolkoztak, és alkalmazták, vagyis kiterjesztették Gábor Dénes 1947-ben feltalált képrögzítő eljárását, a holográfiát. Ennek mozgó verziója – amikor Leia Organa hercegnő videoüzenetben kér segítséget Obi-Wan Kenobi mestertől – jól ismert az 1977-es Csillagok háborúja című George Lucas-filmből, mára pedig, ha valaki végigsétál mondjuk Tokió utcáin, úgy érzi, mintha egyenesen a jövőbe csöppent volna, pedig az csupán a jelen.
Gábor Dénes ugyanakkor szinte véletlenül találta fel a holográfiát, hiszen csak az elektronmikroszkóp képi felbontásán szeretett volna javítani, ám a replikánsok, az androidok, a kiborgok, vagyis az emberszerű, gondolkodó gépek megalkotása mindig is izgatta az emberek fantáziáját. Ebből a szempontból mintha igaza lenne Oscar Wilde írónak, aki szerint nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet, ám a helyzet az, hogy megfelelő technikai tudás hiányában mindez sokáig leginkább a mesékben, a történetekben, a regényekben jelent meg. Mindezt azért, mert az ember még ma sem nagyon tud mit kezdeni a teremtéssel, pedig keresi, csak éppen nem találja annak gyökerét; így inkább maga is a teremtés felé fordul. Fokozatokra bontva: előbb hitből, később sárból, majd emberből, idővel pedig alkatrészekből – ahogyan a technika fejlődik. Az ókorban így hozta létre a mitikus lényeket, a középkorban a Gólemet, a felébredt agyagembert; Mary Shelley 1818-ban kiadta az emberi testrészekből összevarrt lény történetét (Frankenstein vagy a modern Prométheusz), Herczeg Ferenc 1894-ben kiadott Báró Rébusz novellája pedig már a tökéletes alkatrész-férfi mintaképe – kár, hogy robot, amit időnként fel kell húzni ahhoz, hogy úriember legyen. A robot szót (szláv eredetű, jelentése: szolgamunka) amúgy először Karel Čapek használta a R.U.R. (Rosumovi Univerzální Roboti) című darabjában, 1920-ban.
Az emberiség azonban innentől kezdve már a robotizált valóságon túli világ felé rohan. Asimov Én, a robot című történetében (1966) vagy Dick replikánsainak sorsában már csak az a közös, amire Asimov 1941-ben, a Körbe-körbe című írásában felhívta a figyelmet: nem az a kérdés, hogy lesznek-e robotok, hanem az, hogyan viszonyulnak az emberhez. Érdekesség, hogy az író által megfogalmazott robotika három alaptörvénye máig meghatározza az ember-robot viszonyt: 1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen; 2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének; 3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba. Vagyis, a robotika területén valóban tetten érhető a megvalósult sci-fi, ám a haladás ebben az esetben sem előzmények nélküli.
Ami azonban sokkal inkább elgondolkoztató, az az önbeteljesítő jóslat ideája. Mert amikor például George Orwell 1948-ban, a második világháború hatására megírta az 1984 című regényét, amelyben a Nagy Testvér minden polgárt megfigyel, aligha tippeket akart adni, mondjuk, a mai Kínának, ahol már tesztelik azt az adat- és nyomkövető, arc- és mozgásfelismerő rendszert, és éppen még csak azt nem tudják megfigyelni, hogy a polgárok mire gondolnak. A rendszer lényege, hogy minden állampolgári aktivitást lát, ami alapján pontozza az embereket. Aki jól szerepel, csöndes szolgája az államnak, így előnyben részesülhet, aki azonban renitens, azt a rendszer akár szabad mozgásában is korlátozhatja, úgy például, hogy még egy vonatjegyet sem vehetne, amivel el tudna utazni.
A mesterséges intelligencia összefügg a robotika fejlődésével, ám abban a tekintetben már dimenziókat ugrik, hogy ebben az esetben minden egy embertől idegen, virtuális térben történik, csupán hálózatba kötött gépekre, rendszerekre van szükség ahhoz, hogy az embertől független intelligencia mindent felügyeljen – rosszabb esetben az uralma alá hajtson. Stephen Hawking tavaly elhunyt fizikus szerint alighanem ez az emberiség utolsó nagy találmánya. Ám ha így lesz, senki nem vetheti a sci-fi írók és filmesek szemére, hogy nem szóltak előre. Megírták, filmre vették a Skynet öntudatra ébredését (Terminátor) vagy HAL 9000 fedélzeti számítógép ügyködéseit C. Clark 2001. Űrodüsszeia című regényéből. Az írók ugyanis nem feltétlenül a jövőt ismerik, hanem az embert.
