Csak a valóság: sci-fi, Frankenstein, miegymás

Publikálás dátuma
2019.01.08 12:00

Fotó: /
Persze könnyű rácsodálkozni arra, hogy jé, a sci-fi írók már régen megírták, mit megírták, megjósolták azt, ami ma kézzel fogható valóság, a helyzet azonban az, hogy a fantázia alapja nem lehet más, csak a valóság.
Szinte már csodaként emlegetik azt, hogy Jules Verne azt írta az Utazás a Holdba című regényében (1865): „A Columbiad elsütését valóságos földrengés követte. Florida földjét egész mélyében megrázta az irtózatos robbanás” – (Kilényi Mária fordításában) –, vagyis megjósolta, hogy a jövő űrhajói honnan startolnak majd az űrbe, ám ő ezt aligha tudhatta előre. Verne csupán olyan író volt, aki – mielőtt nekiült egy fantáziatörténet megírásának – használta az agyát, előtanulmányokat végzett, elolvasta a kor tudományos kutatásait. Ezt amúgy minden önmagát és az irodalmi zsánert is komolyan vevő tudományos-fantasztikus író megteszi. Tehát, ha innen nézzük a megvalósult sci-fi gondolatkörét, akkor legfeljebb kölcsönhatásokról lehet értekezni. Arról leginkább, hogy mindig akadnak írók, akik történetet kerekítenek egy-egy fejlesztés köré, és mindig akadnak olyan tudósok, akik megvalósítják néhány kiváló fantaszta, például Verne, H. G. Wells, Isaac Asimov, Arthur C. Clark, Ray Bradbury, Philip K. Dick álmát. Legyen az egyszerű vagy bonyolult. Amit aztán más művészek továbbgondolnak. Ilyen például Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regénye (1968), amit Ridley Scott Szárnyas fejvadász címen filmesített meg. Az emberiség attól ugyan még – nem is olyan – messze áll, hogy chipkódolt életű, emberszerű lények (a könyvben replikánsok) népesítsék be a Földet, de az 1982-ben készült film látványvilágát alapjaiban határozza meg az éjszakai, mindig sötét városkép digitális, holografikus reklámvilága. A filmesek ugyan nem tettek mást, mint gondolkoztak, és alkalmazták, vagyis kiterjesztették Gábor Dénes 1947-ben feltalált képrögzítő eljárását, a holográfiát. Ennek mozgó verziója – amikor Leia Organa hercegnő videoüzenetben kér segítséget Obi-Wan Kenobi mestertől – jól ismert az 1977-es Csillagok háborúja című George Lucas-filmből, mára pedig, ha valaki végigsétál mondjuk Tokió utcáin, úgy érzi, mintha egyenesen a jövőbe csöppent volna, pedig az csupán a jelen. Gábor Dénes ugyanakkor szinte véletlenül találta fel a holográfiát, hiszen csak az elektronmikroszkóp képi felbontásán szeretett volna javítani, ám a replikánsok, az androidok, a kiborgok, vagyis az emberszerű, gondolkodó gépek megalkotása mindig is izgatta az emberek fantáziáját. Ebből a szempontból mintha igaza lenne Oscar Wilde írónak, aki szerint nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet, ám a helyzet az, hogy megfelelő technikai tudás hiányában mindez sokáig leginkább a mesékben, a történetekben, a regényekben jelent meg. Mindezt azért, mert az ember még ma sem nagyon tud mit kezdeni a teremtéssel, pedig keresi, csak éppen nem találja annak gyökerét; így inkább maga is a teremtés felé fordul. Fokozatokra bontva: előbb hitből, később sárból, majd emberből, idővel pedig alkatrészekből – ahogyan a technika fejlődik. Az ókorban így hozta létre a mitikus lényeket, a középkorban a Gólemet, a felébredt agyagembert; Mary Shelley 1818-ban kiadta az emberi testrészekből összevarrt lény történetét (Fran­kenstein vagy a modern Promé­theusz), Herczeg Ferenc 1894-ben kiadott Báró Rébusz novellája pedig már a tökéletes alkatrész-férfi mintaképe – kár, hogy robot, amit időnként fel kell húzni ahhoz, hogy úriember legyen. A robot szót (szláv eredetű, jelentése: szolgamunka) amúgy először Karel Čapek használta a R.U.R. (Rosumovi Univerzální Roboti) című darabjában, 1920-ban. Az emberiség azonban innentől kezdve már a robotizált valóságon túli világ felé rohan. Asimov Én, a robot című történetében (1966) vagy Dick replikánsainak sorsában már csak az a közös, amire Asimov 1941-ben, a Körbe-körbe című írásában felhívta a figyelmet: nem az a kérdés, hogy lesznek-e robotok, hanem az, hogyan viszonyulnak az emberhez. Érdekesség, hogy az író által megfogalmazott robotika három alaptörvénye máig meghatározza az ember-robot viszonyt: 1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen; 2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításai­nak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének; 3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba. Vagyis, a robotika területén valóban tetten érhető a megvalósult sci-fi, ám a haladás ebben az esetben sem előzmények nélküli. Ami azonban sokkal inkább elgondolkoztató, az az önbeteljesítő jóslat ideája. Mert amikor például George Orwell 1948-ban, a második világháború hatására megírta az 1984 című regényét, amelyben a Nagy Testvér minden polgárt megfigyel, aligha tippeket akart adni, mondjuk, a mai Kínának, ahol már tesztelik azt az adat- és nyomkövető, arc- és mozgásfelismerő rendszert, és éppen még csak azt nem tudják megfigyelni, hogy a polgárok mire gondolnak. A rendszer lényege, hogy minden állampolgári aktivitást lát, ami alapján pontozza az embereket. Aki jól szerepel, csöndes szolgája az államnak, így előnyben részesülhet, aki azonban renitens, azt a rendszer akár szabad mozgásában is korlátozhatja, úgy például, hogy még egy vonatjegyet sem vehetne, amivel el tudna utazni. A mesterséges intelligencia összefügg a robotika fejlődésével, ám abban a tekintetben már dimenziókat ugrik, hogy ebben az esetben minden egy embertől idegen, virtuális térben történik, csupán hálózatba kötött gépekre, rendszerekre van szükség ahhoz, hogy az embertől független intelligencia mindent felügyeljen – rosszabb esetben az uralma alá hajtson. ­Stephen Hawking tavaly elhunyt fizikus szerint alighanem ez az emberiség utolsó nagy találmánya. Ám ha így lesz, senki nem vetheti a sci-fi írók és filmesek szemére, hogy nem szóltak előre. Megírták, filmre vették a Skynet öntudatra ébredését (Terminátor) vagy HAL 9000 fedélzeti számítógép ügyködéseit C. Clark 2001. Űrodüsszeia című regényéből. Az írók ugyanis nem feltétlenül a jövőt ismerik, hanem az embert.

Sci-fi vs. valóság

Erich von Däniken Istenek ivadékai vagyunk könyvében (1987) azt állítja, hogy a földi élet ebben a formában nem önmagában a Földön alakult ki. Ma már egyre több tény utal arra, hogy idegen fajok ellátogattak a Földre – de erről a tudomány hivatalosan nem foglal állást. Mary Shelley doktor Frankensteinje különböző halottakból próbált életre kelteni egy embert; H. G. Wells Dr. Moreau szigete című regényében (1896) állatokból teremt embereket. A Csillagok háborúja filmben robotkarral pótolják Luke Skywalker levágott kezét. A tudomány ma már ott tart, hogy emberi szerveket, testrészeket nyomtatnak 3D-technológiával. A Jurassic Park című filmben (1993) – Michael­ Criton 1990-es Őslénypark című regényéből készült – egy borostyánba dermedt szúnyogban található vérmintából dinoszauruszokat klónoznak. Három évvel később megszületett Dolly, a világ első klónozott báránya. A Gattaca című sci-fi filmben (1997) génmódosított emberek születnek, és génszűréssel választják ki az emberiség elitjét a legjobb munkákra. Kínából a közelmúltban érkezett a hír, miszerint génmódosított gyerekek születtek. A Mikulás szánja mindig is az égben szállt, nem csak Luke Skywalker járműve a Csillagok háborúja című filmben, az index.hu viszont 2015-ben már ezzel a címmel írt cikket: Lezuhant Nyitrán az első repülő autó. H. G. Wells már 1895-ben megírta Az időgép című regényét, amiben az időutazás kérdéskörét feszegeti. A tudomány ma már ott tart, hogy elméletben nem zárja ki ennek lehetőségét – egyelőre visszafelé. Brian Daley 1982-ben megjelent Tron című regénye a virtuális valóság világába visz minket. A VR-technológia ma már szó szerint fantasztikus dimenziókba repíti használóját. Csak programozás kérdése, hová kerül az emberi elme, és csakis fejlesztés kérdése, milyen érzékszervekre hat. William Gibson 1984-ben írta meg Neurománc című regényét, amiben korát messze megelőzően írt arról, ami ma már valóság: a kiberháborúk, a hackerek világát.

Asimov jóslatai

A 444.hu vette észre, hogy a Toronto Star című kanadai újság december 31-én – szokásához híven – újra közölte Isaac Asimov 1983. december 31-én megjelent esszéjét arról, milyen lesz a világ 35 évvel később. Az orosz származású amerikai író és biokémikus, a többi között Az Alapítvány-trilógia és a Robottörténetek (lásd fő cikkünkben) szerzője számos dolgot talált el a mai világról, ám némileg optimistább volt, mint ahogy a dolgok a valóságban alakultak. Asimov 1983-as írása szerint elkerülhető egy végzetes atomkonfliktus a Szovjetunióval. Úgy gondolta, ha a Szovjetunió és az Egyesült Államok mégis háborúba lépne egymással, akkor felesleges találgatni, milyen lesz a jövő, annyira kevesen maradnak életben, és olyan nyomorúságos körülmények lesznek a Földön. A számítástechnika és az automatizáció terjedéséről és hatásairól szólva megdöbbentően sok dologban volt igaza. Mint írta, ha nem jön valami technológiaellenes forradalom, a számítástechnikának nemcsak az iparban, hanem az emberek mindennapi életében, otthonában is egyre nagyobb jelentősége lesz. Úgy vélte, 2019-re elképzelhetetlen lesz a társadalom számítástechnika nélkül, és nagyon látványosan lemaradnak a világ azon területei, ahol nem érhető el ez a technológia. „A kormányok úgy áhítoznak majd a számítástechnikára 2019-ben, mint ahogy a fegyverkezési verseny zajlott az 1980-as években” – fogalmazott Asimov, aki hosszan részletezi, hogyan fogja az automatizálás átformálni az ipart és a munkaerőpiacot. Egyrészt megdöbbentő, hogy Asimov milyen pontosan írja le már 1983-ban azokat a változásokat, amikkel ma kezd el szembenézni a fejlett világ, másrészt viszont gyorsabb fejlődésre számított, úgy gondolta, hogy ez a forradalom 2019-re lezajlik. Arról ír, hogy ebben az új, automatizált világba újfajta tudásra lesz szükség, a számítógépek készségszintű használatára: ez lesz az új „írástudás”. Asimov úgy gondolta, 2019-ben lesznek még ugyan iskolák, de a tanárok dolga nem elsősorban valamilyen lexikális tudás átadása lesz, hanem hogy felkeltsék a diákok érdeklődését, mivel otthon, számítógépen elérhető lesz bármilyen számukra szükséges információ. Az író bízott abban, hogy a technológiai fejlődés 2019-re nagyrészt megoldja a környezetszennyezés problémáját (nem oldotta meg – a szerk.). Arról is írt, hogy a világban a nemzetek közötti és az országokon belüli együttműködés lesz a jellemző a viszály és konfliktus helyett (nem lett – a szerk.). Talán az űrkutatással kapcsolatos jóslatai csúsztak a leginkább félre – írja a Toronto Star. Asimov arra számított, hogy 2019-re már bányászunk a Holdon, jó esetben épülnek az első emberi települések a világűrben, elkészül az űrben napenergiát gyűjtő, majd azt a Földre továbbító rendszer prototípusa, és a tervezőasztalon a projekt, ami az űrbe telepítheti az emberiség iparának jelentős részét, hogy ezzel a végtelen világűrbe szórjuk az emberiség szemétjét, a környezetszennyezést. Asimov egyébként abban is reménykedett, hogy 2019-re majdnem leáll a globális népességnövekedés, ami a 2017-es adatok szerint 1,1 százalékon volt.

2019.01.08 12:00
Frissítve: 2019.01.08 12:00

Irodalom és önismeret: így láthatunk rá magunkra jobban

Publikálás dátuma
2019.01.14 12:00
Arra a kérdésre, hogy beleférhet-e a fantasztikus mű mint kötelező a magyar irodalom órákon, avagy elemezhetik-e a gyerekek Harr
Fotó: /
Állítólag, akik sokat olvasnak, kedvesebben fordulnak mások felé, mint azok, akik tévénézéssel töltik az idejüket. Matuska Mircsi coach, civilben könyvmoly a könyveknek ezt a személyiségformáló, áldásos hatását használva és kihasználva tart önismereti alkalmakat.
Harry Potter-rajongó? – Abszolút. Épp most osztottam meg én is azt a tanulmányt, mely szerint, aki gyerekkorában olvasta a Harry Pottert, az mérhetően empatikusabb felnőtt lesz annál, aki nem ismeri a varázslótanonc történetét. Kevés az olyan ember, akihez annyira közel éreznénk magunkat, mint egy főhőshöz, akivel lapról lapra olvadunk eggyé. Nyilván az olvasóra is hat Harry személyisége, aki, mivel nem a varázslóvilág szabályai és evidenciái alapján szocializálódott, a társadalom elnyomottabb rétegeivel, például a megvetéssel és félelemmel kezelt vérfarkasokkal is megbecsüléssel bánik. Sokszor ez a hozzáállás menti meg őt, amikor szorult helyzetbe kerül – valaki a segítségére siet, aki iránt korábban elfogadást és szeretetet mutatott. – Így zajlik egy irodalommal megspékelt önismereti tréning is? Azonosulunk a főhőssel, és megnézzük, adott, a saját problémáinkhoz így vagy úgy hasonlító szituációban ő hogyan reagál? – Nem, ez azért ennél bonyolultabb. Minden alkalomnak van egy témája, mindig ehhez választok részleteket a felhasznált műből. A helyszínen nem nagyon olvasunk, illetve, mivel bizonyos kiemelt részekhez kötöm a feladatokat, azokat – egy bekezdést, odatartozó mondatot – én magam felolvasom, hogy a résztvevők hangulatba kerüljenek. A Harry Pottert például házbeosztással kezdjük. Képletesen megérkeztünk a Roxfort expresszen – ez az ismerkedés fázisa –, majd megcsinálunk egy létező pszichológiai rendszer (MBTI) szerinti személyiségtesztet. Annak alapján mindenki kap egy betűsort a saját személyiségtípusáról, mely eldönti, hogy a Griffendélbe, a Mardekárba, a Hugrabugba vagy a Hollóhátba kerül-e. – És ha valaki nem ért egyet az eredménnyel? Nem olyannak látja magát? – A teszt után mindenki kap egy kalapot, ami a regénybeli Teszlek Süveget jelképezi, és kvázi a süveg sugallatára reflektálhatnak a teszt eredményére. Elmondhatják, mi az, amivel nagyon nem értenek egyet, illetve mi az, ami nagyon betalált. Ezen a ponton még van átjárás egyik házból a másikba. – Rendben, mindenki bekerült valamelyik házba. És aztán? – Aztán kezdődik a tanítás. Az első óra: sötét varázslatok kivédése. Patrónus-bűbájt kell végrehajtaniuk, aminek az a lényege, hogy egy nagyon kedves emlékükre kell gondolniuk. Ez a depresszióból való gyógyulás egyik eszköze – ha jönnek a dementorok, melyek a rowlingi világban jelképesen a depresszióval járó lények, úgy lehet küzdeni ellenük, hogy felidézünk valamilyen pozitív emléket. Valamit vagy valakit, amiért és akiért hálásak lehetünk. Ami boldogsággal tölt el bennünket. – Ennyire egyszerű volna leküzdeni például a depressziót? – Nyilván nem az a cél, hogy egy-egy ilyen alkalommal megoldódjon az ember minden nehézsége, problémája. Nem vagyok pszichológus, nem kóresetekkel foglalkozom. Annyit szeretnék, hogy aki eljön, egy kicsivel jobb rálátást kapjon önmagára. A Patrónus-bűbáj gyakorlat például arra tökéletes, hogy megmutassa, hogyan érdemes még akkor is keresni valami jót, amire fókuszálhatunk, ha épp leterítenek a problémák. Örökké, 40 évesen is az anyukánkat meg az ovit hibáztatni a nehézségeinkért, nem vezet sehová. De ha csak annyit teszünk, hogy a megoldásra nézünk, ha pusztán elképzeljük, milyen lesz, ha megoldódik az adott probléma, már nagyon sokat segítettünk magunkon. Azt gondolom, hogy minél több dolgot felfedezünk magunkkal kapcsolatban, és azt tudatosítjuk is, annak erős változtató ereje van. Sokszor már az elég, ha tudunk kérdéseket feltenni. Olvasóként kívülről csöppenünk a könyvek világába, ami sok előnnyel jár. Gondoljunk bele, Harrynek mennyi előnyt adott, hogy nem a varázslóvilágban nevelkedett, és nem voltak berögzült sablonjai, sztereotípiái. Ha túlságosan és túl régen benne vagyunk valamiben, önmagunkban például, fel se merül, hogy bizonyos evidenciákra rákérdezzünk. Úgy van, és kész. Pedig lehet, hogy ha megtennénk, kiderülne, hogy egyes félelmeink olyanok, mint Hagrid: látszatra kegyetlen óriás, valójában egy szeretni való bumburnyák. – Érzek némi küldetéstudatot… – Az én személyiségtípusomnak minimum a világmegváltás a célja. Az általam használt pszichológiai teszt alapján ugyanaz a kategória vagyok, mint Rowling. Az egész Harry Potter-történet arra van felépítve, hogy Harry mint valami messiásfigura az életét adja a barátaiért – önkéntes áldozatot hoz, ám a szeretet megmenti, azért támad fel. Én azt szeretném elérni az irodalmi-önismereti alkalmakkal, hogy a résztvevők rácsodálkozzanak magukra és felfedezzenek valami újat magukban. És ha közben az olvasást is megszeretik, annál jobb! – És A Gyűrűk Ura? – ahogy néztem, a következő alkalom témáját abból merítette. – Így, év elején a célok és a küldetéstudat mentén kalandozunk A Gyűrű Szövetségével. Megnézzük, kivel, melyik szereplővel tudunk azonosulni. Miért épp vele? Mik az erősségei? Azok közül melyeket tudjuk használni a céljaink elérésében. A célok rendkívül fontosak az életünkben, nélkülük csak ide-oda sodor bennünket a szél. Ha nem tudod, hogy mit akarsz, akkor olyanok fogják megmondani, mit tégy, akik jó esetben biztosan nem terveztek neked semmit. Kevésbé szerencsés esetben még rosszat is akarhatnak. Ezért nagyon fontos, hogy tudjuk, mit akarunk. Akkor látjuk a világítótornyot, és tudunk afelé menni.

Olvasással az empátiáért

Az elmúlt évek brit tudósok, amerikai pszichológiai laborok és különféle nemzetiségű olvasáskutatók által végzett tanulmánysorozatok alapján egyre inkább úgy tűnik, hogy tényleg van összefüggés az olvasás, valamint a szociális készségeink alakulása között, hiszen, ahogy például Rose Turner, a londoni Kingston Egyetem kutatója is állítja nagy bölcsen: akik sok regényt olvasnak, könnyebben azonosulnak mások érzéseivel. Az interjúban is említett Harry Potter-kutatásban például több körön keresztül vizsgálták, hogyan változik meg az olvasás hatására általános, illetve középiskolás gyerekek véleménye olyan kérdésekről, mint a migráció vagy a homoszexualitás. Az első kísérletben harmincnégy olasz ötödikes tanulót kértek meg arra, hogy hat héten keresztül olvassák Harry Potter történeteit. A sztoriba azután kezdhettek bele, miután kitöltöttek egy tesztet arra vonatkozóan, hogy mi a véleményük a bevándorlókról. Azok a gyerekek, akik korábban, nyilván otthoni minta alapján, elutasították a bevándorlást, Harry karakterével azonosulva sokkal elfogadóbbá váltak a kisebbségekkel, menekültekkel szemben. Ugyanez lett az eredménye egy olasz gimnazistákkal folytatott vizsgálatnak is: ők a szexuális mássággal kapcsolatban váltak sokkal toleránsabbakká a Harry Potter-könyvek hatására. Abban mindegyik kutatás egyetért, hogy a sokat olvasók társas megnyilvánulásai mérhetően pozitívabbak a nem vagy keveset olvasókénál, és többnyire abban is konszenzus van a különféle megközelítésekben, hogy együttérző-képességünket a műfajválasztás is befolyásolja. A társadalmi, szociális érzékenységet állítólag a romantikus regények és a drámák, az empátiánkat, illetve a másokkal való értelmi azonosulást (vagyis, hogy mennyire értjük a szereplő motivációit) pedig a kalandregények, valamint a vidám, komikus történetek csiszolják leginkább. Mindemellett a kutatók arra is felhívják a figyelmet, hogy a vizsgálatok során nem sikerült fényt deríteniük az ok-okozati összefüggések valódi természetére, azaz, hogy az eredmények valóban arra utalnak-e, az olvasás jobb, érzelmileg intelligensebb emberré tesz minket, vagy inkább arra, hogy azért olvasunk szívesen, mert eleve magasabb szintű empátiás készséggel bírunk. 

2019.01.14 12:00
Frissítve: 2019.01.14 12:00

Nem hősök, nem mártírok - háromgyerekes családért fogtak össze

Publikálás dátuma
2019.01.13 14:25

Fotó: Népszava/ Draskovics Ádám
Az ismert dakota mondás szerint a hídon akkor kell átmenni, amikor odaér az ember. Ifjabb Baranyi Albin Richárd és családja még nem értek oda. Náluk jártunkkor annak örültek, hogy az új házban tudnak karácsonyozni, lesz húsleves, töltött káposzta, rántott hús.
Egy hír nyomán indulunk el a Nógrád megyei Jobbágyiba. A szívmelengető karácsonyi mese egy ismeretlen jótevőről szólt, aki házat vett a fiatal, háromgyermekes cigány családnak, mert az ünnepek előtt húsz nappal porig égett a régi otthonuk. Sáros, gidres-gödrös földúton dagonyázunk – ez itt a falu vége, az utca szántóföldek barna szőnyegébe fut bele. Messziről látszik, hová tartunk: a masszív kockaház ablakait purhab hurkák keretezik, a lépcsőfeljáróhoz támasztva fóliába csomagolt fehér karnisok áznak a szemerkélő esőben. Odabent férfiak nyüzsögnek, lázas munka folyik. Az oldalsó nagyszobában nők és gyerekek tanyáznak bontatlan dobozok, illetve vadonatúj háztartási gépek társaságában. Itt találom a serdületlen kamaszlánynak látszó, huszonnégy éves, háromgyermekes családanyát, Szimonettát. Éjsötét haj, szabályos vonások, hatalmas szempár. Megtudom, hogy Szimonetta és Albin a modern kor gyermekei: nem a cigánytelepen, hanem egy közösségi oldalon botlottak egymásba. „Én tizenhat voltam, ő tizennyolc. Először cseteltünk, utána találkoztunk, egy hónap múlva hozzá költöztem Salgótarjánból, és két évvel később megszületett az első gyerekünk. Mirella most töltötte be a hatot, Istvánka két és fél éves, Anita nyolc hónapos. Amikor kigyulladt a ház, nem voltunk otthon. Átmentem a gyerekekkel apósomékhoz, ebéd után lepihentünk, meséltem a kicsiknek. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nagy kiabálás van kint, rohantak a szomszédok, hogy menjünk, mert ég a házunk. Mire negyedóra múlva odaértek a tűzoltók, lángokban állt az egész. Ami nem égett el, az szétázott az oltásnál, semmink nem maradt. Apósomék adtak nekünk helyet, de nem az övék a ház, ott nem maradhattunk egy hétnél tovább.”  

Angyal a mennyből

A kilátástalannak tűnő helyzetből egy ötlet rántotta ki őket. Reggelente mindig a Rádió 1-et hallgatják, e-mailt írtak hát „a Balázsnak”. Sebestyén Balázs és műsorvezető társai élő adásban szerveztek gyűjtést nekik. Két nap múlva megjelent náluk egy budapesti férfi, elmondta, hogy már tárgyalt egy eladó házról, még aznap meg is vette, másnap megkötötték a szerződést az ügyvédnél. „Olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le a mennyből. Nem vár cserébe semmit, nem akarja, hogy nyilvános legyen a neve, időnként telefonál, érdeklődik, hogyan haladunk. A gyűjtésből annyi pénz gyűlt össze ugyanis, hogy szinte azonnal nekiállhattunk a felújításnak” – meséli Szimonetta. Szebb lesz az új ház, mint a régi volt? – kérdezem. „Nem lesz szebb, gyönyörűen megcsináltuk azt is, és most kezdhetünk mindent elölről. De jó érzés, hogy annyian összefogtak értünk, rengeteg holmit kaptunk, bútort, ágyneműt, tűzhelyt, mosógépet, játékokat. Egy csomó minden meg is maradt, azokat majd továbbadjuk” – válaszolja. „A mai világban is akadnak rendes emberek. Nem gondoltuk, ki se derült volna, ha nem jön az a tűz” – szólal meg Dóra, Szimonetta édesanyja. Az asszony a pici Anitát dajkálja a franciaágyon, keze ügyében karos mankó hever. „Különben úgy festett a régi lakásuk, mint egy prospektus, mindenüket arra költötték, meg a gyerekekre. Akkor is segítettünk nekik, most is itt vagyunk az urammal, pedig balesetet szenvedtem, elütött egy targonca a munkahelyemen, háromszor műtötték azóta a lábamat.” Ahogy múlik az idő, egyre fokozódik a bábeli zűrzavar a házban. Mindenki egyszerre beszél, pontosabban kiabál, hogy túlharsogja a gépek sivítását. A telefonokból különféle zenék szólnak maximális hangerővel, az általános ricsajba néha belevijjog egy rendőrségi szirénához hasonló idegtépő hang, amit Istvánka csalogat elő játék közben az ajándék tabletből. Üvöltve beszélgetni nem túl kellemes, ennek ellenére megpróbálom kifaggatni Zsoltit. A tizenhat éves fiú Szimonettáék szomszédja volt a régi háznál, ő érkezett elsőként a tűzhöz, ő készítette a videót is a lángoló házról. Tőmondatokban beszél. Jobbágyiban nagyjából kétezren élnek. Van óvoda, iskola, orvosi rendelő. Az itteni emberek fele cigány, egy részük a telepen lakik, mások beköltöztek a faluba. Albinék tiszták, rendesek, nem isznak, nem verekszenek, dolgoznak, nincs velük gond. Ő sokat lóg náluk, segít a gyerekek körül. Ráér: kijárta a nyolc osztályt, nem tanul tovább, a környéken nem talál munkát.

Stílusos dizájn

Kimerészkedek a káoszba, ahol vagy tucatnyian sürgölődnek. Az már a szálló por, a nejlonleplek és a készülő burkolatok alól kikandikáló jajdezöld szigetelőlapok dacára is látszik, hogy meseszép lesz az új ház. Hófehér falak, matt fehér, csúszásbiztos járólapok, bordóra hangolt konyha amerikai módra, egybenyitva a tágas nappalival – ehhez falat is bontottak. Letisztult formák, semmi csicsa, minimalista stílus kevés terméskővel megspékelve – dizájnos luxuslakásokban látni ilyesmit. Kérdem is Szimonettát, kinek az ízlését dicséri mindez? Az övét, vágja rá habozás nélkül. Aztán hozzáteszi: a Pesten élő anyósa küldözgetett neki képeket, ezekből választott. A melósruhát viselő harmincasok közül egyetlen ember lóg ki. A nyolcvanéves Jakab Ferencet Papának becézik a többiek, igazi régi vágású szaki: vászonsapka, orrára tolt szemüveg. A konyhaasztalon halmozódó villanykapcsolókkal babrál, villanyszerelő a szakmája, valójában ezermester, de erről nincs papírja. „Nemcsak a baj hozott össze minket, máskor is együtt dolgozom a fiúkkal. A gyerekeim lehetnének, szeretek velük lenni. Nekem a karácsony semmit nem jelent, a feleségem meghalt, családom nincs, egyedül élek, nem vár haza senki. Jobb, ha elfoglalom magamat, otthon csak unatkoznék” – pillant rám szemüvege alól. Úgy látszik, többfelé tud egyszerre figyelni, mert a keze beszélgetés közben sem áll meg. Kedves, közlékeny öregúr. Amikor kisurranunk a teraszra fotós kollégámmal rágyújtani, velünk tart, s elmeséli, hogyan tette le a cigit negyven éve. Nikotinlével permetezte a szőlőt, látta, amint elszürkülnek, összepöndörödnek a levelek. Aznap szívta az utolsó szálat.

Jöttek maguktól

Órák óta téblábolunk itt, de nem nagyon jutottam előbbre. Ólomszürke az ég, még mindig szitál az eső, és mind jobban érzem, hogy útban vagyunk. Vészesen közeleg az ünnep, mindenkinek dolga lenne odahaza, de addig nem mennek el, amíg a házat – úgy-ahogy – lakhatóvá nem teszik. Ha kell, éjfélig robotolnak, és ehhez nem hiányzik két lábatlankodó idegen, akik csak hátráltatják a munkát. Nem csoda, hogy elhajtanak, valószínűleg én is ezt tenném hasonló helyzetben. Egyikük, aki négykézláb állva, fándlival és kőműveskanállal kezében a fürdőszoba aljzatát egyengeti, ki is oktat: „Nem azért jöttünk ide, hogy szerepeljünk! Bajban van egy háromgyerekes család, hát segítünk. Nem vagyunk hősök, nem vagyunk mártírok. Ennyi, nem kell ezt túlragozni.”
A huszonhét éves családapát, ifjabb Baranyi Albin Richárdot egész nap alig láttam. Akár a szélvész, futkosott ide-oda, ő volt az anyagbeszerző. „Akiket itt most lát, összeszokott brigád. Több éve dolgozunk az építőiparban, van köztünk festő, mázoló, gipszkartonos, burkoló, vizes – kezdi a bemutatkozást. – Tizennégyen vagyunk velem együtt, akad cigány is, magyar is, mind rokon szegről-végről. A Papa kivételével egykorúak vagyunk, családunk, kicsi gyerekeink vannak. Együtt dolgozunk, az egész napot együtt töltjük, összetartozunk. Mi nem csak vészhelyzetben vagyunk egy csapat. Hívni se kellett őket, jöttek maguktól, mindenki segít, amiben tud.” Pestre járnak, ott jobban megfizetik őket. Nincsenek állásban, feketén dolgoznak. Albin tisztában van azzal, hogy ezzel veszélyezteti a nyugdíját, de azt is tudja, hogy anyagilag így jár jól. Más indoka is van, azt mondja, rossz az egyik szeme, hatéves korában kiütötte egy gumipókkal, és műszemmel nem veszik fel az építőiparba. „Három nappal a tűz után, kedd reggel volt az élő adás a rádióban – meséli. – Tíz órára összegyűlt kétmillió forint, csütörtökre ez négymillióra emelkedett. Nem akartuk elhinni, azt hittük, álmodunk. Aztán jött a csodálatos idegen, aki megelőlegezett nekünk két és fél millió forintot, és azt ígérte, segít abban, hogy fölvehessük a csok-ot, amiből visszafizetjük neki a kölcsönt. A csok feltétele az, hogy hivatalos állásom legyen, de azt mondta, vannak rokkantmunkahelyek, ahol el tudok helyezkedni.” A történet így egy kicsit „színesebb” annál, mint ami a bulvárba belefér, de azért ez sem rossz. Persze sok múlik azon, hogy ifjabb Baranyi Albin Richárd keres-e majd annyit, hogy fizesse a törlesztőket. „Vállalok majd mellette más munkákat. Most nem töröm ezen a fejem, egyelőre azon sem vagyok túl, hogy elveszett a régi ház. Próbálunk örülni annak, hogy fedél van fölöttünk. Még nem tudom, mi lesz, majd meglátjuk. Soha nem volt még úgy, hogy valahogy ne lett volna.”
2019.01.13 14:25
Frissítve: 2019.01.13 14:25