Anya szeret minket úgy, ahogy vagyunk

Publikálás dátuma
2019.01.05 09:30

Fotó: Visszhang/ Draskovics Ádám
Nettó 104 ezer forint. Ennyit kapott eddig Nagy Anna az államtól azért, mert otthon ápolja két sérült gyermekét. Mégsem panaszkodik, lelkileg támogatják egymást és a családtól is kapnak anyagi segítséget. Több ezer magyar család azonban kénytelen a megalázóan alacsony otthonápolási díjból élni, miközben a társadalom peremére sodródik.
Meleg fényű, otthonos kislakás Budapesten. Mikulás-ajándék az asztalon, karácsonyi dekoráció, a falra akasztott képeken mosolygós gyerekek, díj a farsangi jelmezért. Eddig, úgy tűnik, minden rendben. A sarokban azonban két kerekes szék pihen. Tulajdonosaik, a sérült ikerlányok csak korlátozottan tudnak mozogni, beszélni is csak nehezen és lassan. A legtöbb dologban édesanyjuk segítségére szorulnak, akinek főállása, hogy róluk gondoskodik. „Már három hónapos terhes voltam, mire kiderült, hogy ikreket várok, de a gyerekek születéséig nem tudtam, hogy nagy baj van. Akkor, a gyulai kórházban derült ki, hogy Nóri nyelőcső nélkül született. Ez egy nagyon ritka rendellenesség, most is folyamatosan figyelni kell arra, hogy megfelelően feküdjön, ne hányjon például éjszaka. Valószínűleg a rendellenesség miatt lettek koraszülöttek, hat és fél hónaposan indult be a szülés. Akkor nem is nagyon fogtam fel, hogy mi történik, de mára feldolgoztam a történteket” – meséli Nagy Anna.   

Nem átlagos kamaszok

Az ikerlányok, Anna és Nóri most 15 évesek, Nóri gyermekként hónapokig volt kórházban, már nyolc műtéten van túl, kettejük közül ő az, aki fizikailag rosszabb állapotú. Mégis mosolyogva, izgatottan ülnek velem szemben, miközben arról mesélnek a tesóval, hogy ki mit szeret az is­kolában. Kiderül, hogy Nóri hobbiból zongorázik, Anna pedig énekel. Szeretnek koncertekre járni, de annak is örülnek, ha csak a friss levegőn lehetnek. Hétévesek voltak, mikor édesapjuk elhagyta a családot, de azért valamennyire tartják a ­kapcsolatot, vidéken olykor találkoznak. „Elég rossz volt, mikor apa elment. Most is vannak napok, mikor nagyon elkeseredünk a saját helyzetünktől, de aztán arra gondolunk, hogy vannak rosszabbak is, mi leg­alább valamennyire tudunk mozogni. Anya szeret minket úgy, ahogy vagyunk, nem akar megváltoztatni minket” – mondja Anna. Édesanyja ezen a ponton könnybe lábadt szemmel hozzáteszi, hogy igen, bele lehetne rokkanni a helyzetbe, de ők mégis inkább igyekeznek turbózni a lelkiállapotukat. „A lényeg, hogy szeretjük egymást.” A család Békés megyéből származik, ott speciális óvodába jártak a lányok, de a Pető Intézet miatt a fővárosba költöztek, hogy a számukra legmegfelelőbb általános iskolában tanulhassanak. A normál intellektusú, de mozgásukban korlátozott, ezért tolószéket használó lányok számára Békésben nem volt megfelelő intézmény. A Pető azonban középiskolai oktatást már nem biztosít, ezért a család most azon töri a fejét, hogy hogyan tovább. Valószínűleg Békéscsabára költöznek. A kis lakás, ahol most élnek, nem akadálymentesített, így nehéz a közlekedés, a lányok mindenben édesanyjuk segítségére szorulnak. „Egyre nagyobbak, Annával már csak néhány kiló van közöttünk, nem könnyű besegíteni a fürdőkádba, emelgetni. Annak viszont örülök, most, hogy nagyobbak már, sok mindent meg tudok beszélni velük. Az álmom, hogy legyen egy számukra megfelelő, akadálymentes otthon, ahol a lehető legönállóbban élhetnek” – mondja Nagy Anna. „Nagy változás lesz megint költözni, aggódunk, kicsit félünk is. Már hozzászoktunk az itteni légkörhöz” – jegyzi meg lassú, halk, de érthető beszéddel Nóri.  

Nyitottságra lenne szükség

„Az emberek többségének szerintem fogalma sincs arról, hogy mi az az otthonápolás, de megértem őket. Mikor nem voltak sérült gyerekeim, engem sem foglalkoztatott annyira a dolog. Mégis, fontos lenne, hogy kicsit többet foglalkozzunk a témával, nyitottabb legyen a társadalom” – mondja az édesanya. „Van, aki tartózkodik tőlünk, mások megijednek, de olyan is volt, hogy úgy kezeltek minket, mintha babák lennénk, és gügyögtek nekünk” – foglalja össze Nóri, milyen tapasztalatai vannak az idegenekkel. Amíg a lányok a Petőben tanulnak, Anna takarít, intézi azokat a dolgokat, amiket a lányokkal nem tud, hiszen két kerekes székes gyerekkel egy bevásárlás is a szinte lehetetlen kategóriába esik. Főállásban nem tud dolgozni. Az édesapa támogatásából, családi pótlékból az ápolási díjból élnek. Megdöbbenek, mikor kiderül: utóbbi kettő együtt nettó 104 ezer forint. Ennyiből kellene eltartania az állam szerint önmagát és két sérült kamasz gyerekét. „Képtelenség beosztani ezt a pénzt, édesanyám is támogat, és bár soha nem kérek, a testvérem is mindig segít. Nem élünk nagy lábon, de megvagyunk. Hála a családnak” – meséli Nagy Anna. Sokan azonban nem kapnak ilyen segítséget, nekik még kilátástalanabb a helyzetük.  

Megélni a semmiből

„Megkeresett minket egy 60 éves asszony, aki otthon ápolta nemrég elhunyt gyermekét. Egész életében ezt a munkát végezte, így most nehéz elhelyezkednie, de még nem nyugdíjaskorú. Nincs bevétele, tanácstalan, kiszolgáltatott” – ezt már Csordás Anett, a Lépjünk, hogy Léphessenek Közhasznú Egyesület elnöke mondja lapunknak, aki maga is fogyatékkal élő gyermeket ápol otthon. Társaival azon dolgoznak, hogy az otthonápolás megbecsülése társadalmi ügy legyen. A legfontosabb céljuk, hogy elérjék: minden otthonápoló számára hivatalosan is munkaviszonynak számítson ez a tevékenység, annak minden társadalombiztosítási és nyugdíjvonzatával. Most ugyanis, ha egy otthonápoló kiesik a munkából, 40 nap után megszűnik az ingyenes egészségügyi ellátása. Az egyesület által az aHang platformon indított kampányhoz május óta 40 szervezet csatlakozott és több mint 42 ezer ember írta alá a petíciót, amely azért indult, hogy munkaként ismerjék el az otthonápolást és annak megfelelően díjazzák. Az otthoni ápolást végzők jelenleg ugyanis csupán segélyre jogosultak, amelynek összege a kiemelt kategóriában, például Nagy Annáék esetében is alig több mint 50 ezer forint. Tizenkétezer ember gondozza ennyi pénzből súlyosan beteg hozzátartozóját, további 40 ezer ember még ennél is kevesebb pénzből kénytelen gazdálkodni. Ezért hatalmas civil siker, hogy a kampánynak hála a gyerekek esetében az ápolási díjat bruttó 100 ezer forintra emelte január 1-jétől a kormány. Két gyermek esetében pedig bruttó 150 ezer forintot kaphat a szülő. Nem egy családnak ez azt jelenti, hogy tüzelőt és élelmet tud vásárolni. A felnőtteket otthon ápolók azonban nem ilyen szerencsések, náluk ugyanis csupán 15 százalékos volt az emelés. Arról pedig, hogy mi lesz velük akkor, ha családtagjuk halála miatt már a segélyre sem jogosultak, de nyugdíjat sem kaphatnak, szinte senki nem beszél. „Nagyon bánt, hogy az állam beteg és beteg között tesz különbséget. Pedig egy 90 százalékosan fogyatékos gyerek és felnőtt között egyetlen különbség van, a súlya” – mondja Soós Éva, aki 2005 óta ápolja otthon stroke-ot kapott férjét.  

Órákig diagnózis nélkül

„Ájultan találtam, mikor hazaértem a munkából. Mentővel a sárvári kórházba vitték, infúziót kapott, de akkor még azt mondták, valószínűleg epilepsziás rohama volt. Közben hidegrázása lett és egyre rosszabb állapotba került. Az orvos mentőt hívott, hogy a szombathelyi kórházba vigyék. Több mint egy órát vártunk. Közben a kórházban kapott ­stroke-ot, de akkor nem nézte meg orvos” – emlékezik vissza az asszony. A férfi fél négykor lett rosszul, de háromnegyed hatkor Szombathelyen még nem volt diagnózis. Később kiderült: a nyaki főverőér záródott el. Felesége szerint, ha azonnal csináltak volna egy nyaki ultrahangot és műtétet, akkor a férje akár teljes életet is élhetett volna. Az agya nem sérült volna az oxigénhiánytól. Az akkor 49 éves férfi azonban jobb oldalára teljesen lebénult, beszélni is csak minimálisan tud. Mára gondnokság alá került, cukorbeteg, és valóban epilepsziás. „Egy év után ismert meg először, addigra tanítottam meg neki újra az ábécét. Egész nap kerekes székben van, de mivel nem akadálymentes a ház, mindent ide hordok ki neki a nappaliba. Fürdetni is csak itt tudom egy lavór vízzel” – meséli Soós Éva. Nem panaszkodik, de néha elcsuklik a hangja, miközben a mindennapok rutinját sorolja. Etetés, fürdetés, inzulin beadása, főzés, pakolás, fogmosás… Minden perc be van osztva. „Együtt élünk az unokáinkkal. Nekik sajnos már nem az az első, hogy családot szeretnének, mert csak azt látják, hogy milyen küszködés lehet egy fogyatékkal élő embert ápolni” – jegyzi meg szomorúan.  

Rémisztő kiszolgáltatottságban

A 61 éves asszony egészségi állapota mára leromlott. Aggódik, hiszen az otthonápolás nem számít jogviszonynak, ő pedig 48 éves kora óta ezt csinálja. A nyugdíja így szinte minimális lesz. „Szerencse, hogy a férjemnek korábban jó fizetése volt, ez alapján állapították meg a rokkantságit. Így az 52 ezer forintos ápolási díjjal együtt eddig havonta 200 ezer forintot kaptunk, de télen csak a gázszámla 40-50 ezer forint. Mégis, azt mondom, nem a pénz, hanem a kiszolgáltatottság a legnagyobb baj. Ha én lebetegszem, akkor a férjemet a rokkantsági járadékáért cserébe elhelyezik egy intézményben. De az ő nyugdíja nélkül nekem semmi nem marad, amiből megélhetnék” – mondja Soós Éva. Később panaszkodik arra is: ezek a gondozó intézmények nem a legjobbak. Előfordult, hogy rászorultak a segítségükre, de a férfi fogát egyáltalán nem mosták meg, hetente egyszer fürdették, és mikor elhozták, a szájában óriási tályogok voltak. „Szerintem egy évig sem tudna ott élni.” Éppen ezért, ameddig ereje engedi, ő gondoskodik a férjéről. Kérdés, mi lesz vele, ha már nem képes ellátni ezt a feladatot.

Havi 37 ezer forint

A felnőtteket otthon ápolók esetében a 15 százalékos emelés után január 1-jétől az alapösszegű bruttó ápolási díj a jelenleg havi 32 600 forintról 37 490 forintra emelkedik. Az emelt összegű díj 48 900 forintról 56 235 forintra, a kiemelt juttatás pedig 58 680 forintról 67 482 forintra nő. Ennyiből kell megélnie az ápoltnak és az ápolónak egy hónapban.

2019.01.05 09:30
Frissítve: 2019.01.05 09:30

Irodalom és önismeret: így láthatunk rá magunkra jobban

Publikálás dátuma
2019.01.14 12:00
Arra a kérdésre, hogy beleférhet-e a fantasztikus mű mint kötelező a magyar irodalom órákon, avagy elemezhetik-e a gyerekek Harr
Fotó: /
Állítólag, akik sokat olvasnak, kedvesebben fordulnak mások felé, mint azok, akik tévénézéssel töltik az idejüket. Matuska Mircsi coach, civilben könyvmoly a könyveknek ezt a személyiségformáló, áldásos hatását használva és kihasználva tart önismereti alkalmakat.
Harry Potter-rajongó? – Abszolút. Épp most osztottam meg én is azt a tanulmányt, mely szerint, aki gyerekkorában olvasta a Harry Pottert, az mérhetően empatikusabb felnőtt lesz annál, aki nem ismeri a varázslótanonc történetét. Kevés az olyan ember, akihez annyira közel éreznénk magunkat, mint egy főhőshöz, akivel lapról lapra olvadunk eggyé. Nyilván az olvasóra is hat Harry személyisége, aki, mivel nem a varázslóvilág szabályai és evidenciái alapján szocializálódott, a társadalom elnyomottabb rétegeivel, például a megvetéssel és félelemmel kezelt vérfarkasokkal is megbecsüléssel bánik. Sokszor ez a hozzáállás menti meg őt, amikor szorult helyzetbe kerül – valaki a segítségére siet, aki iránt korábban elfogadást és szeretetet mutatott. – Így zajlik egy irodalommal megspékelt önismereti tréning is? Azonosulunk a főhőssel, és megnézzük, adott, a saját problémáinkhoz így vagy úgy hasonlító szituációban ő hogyan reagál? – Nem, ez azért ennél bonyolultabb. Minden alkalomnak van egy témája, mindig ehhez választok részleteket a felhasznált műből. A helyszínen nem nagyon olvasunk, illetve, mivel bizonyos kiemelt részekhez kötöm a feladatokat, azokat – egy bekezdést, odatartozó mondatot – én magam felolvasom, hogy a résztvevők hangulatba kerüljenek. A Harry Pottert például házbeosztással kezdjük. Képletesen megérkeztünk a Roxfort expresszen – ez az ismerkedés fázisa –, majd megcsinálunk egy létező pszichológiai rendszer (MBTI) szerinti személyiségtesztet. Annak alapján mindenki kap egy betűsort a saját személyiségtípusáról, mely eldönti, hogy a Griffendélbe, a Mardekárba, a Hugrabugba vagy a Hollóhátba kerül-e. – És ha valaki nem ért egyet az eredménnyel? Nem olyannak látja magát? – A teszt után mindenki kap egy kalapot, ami a regénybeli Teszlek Süveget jelképezi, és kvázi a süveg sugallatára reflektálhatnak a teszt eredményére. Elmondhatják, mi az, amivel nagyon nem értenek egyet, illetve mi az, ami nagyon betalált. Ezen a ponton még van átjárás egyik házból a másikba. – Rendben, mindenki bekerült valamelyik házba. És aztán? – Aztán kezdődik a tanítás. Az első óra: sötét varázslatok kivédése. Patrónus-bűbájt kell végrehajtaniuk, aminek az a lényege, hogy egy nagyon kedves emlékükre kell gondolniuk. Ez a depresszióból való gyógyulás egyik eszköze – ha jönnek a dementorok, melyek a rowlingi világban jelképesen a depresszióval járó lények, úgy lehet küzdeni ellenük, hogy felidézünk valamilyen pozitív emléket. Valamit vagy valakit, amiért és akiért hálásak lehetünk. Ami boldogsággal tölt el bennünket. – Ennyire egyszerű volna leküzdeni például a depressziót? – Nyilván nem az a cél, hogy egy-egy ilyen alkalommal megoldódjon az ember minden nehézsége, problémája. Nem vagyok pszichológus, nem kóresetekkel foglalkozom. Annyit szeretnék, hogy aki eljön, egy kicsivel jobb rálátást kapjon önmagára. A Patrónus-bűbáj gyakorlat például arra tökéletes, hogy megmutassa, hogyan érdemes még akkor is keresni valami jót, amire fókuszálhatunk, ha épp leterítenek a problémák. Örökké, 40 évesen is az anyukánkat meg az ovit hibáztatni a nehézségeinkért, nem vezet sehová. De ha csak annyit teszünk, hogy a megoldásra nézünk, ha pusztán elképzeljük, milyen lesz, ha megoldódik az adott probléma, már nagyon sokat segítettünk magunkon. Azt gondolom, hogy minél több dolgot felfedezünk magunkkal kapcsolatban, és azt tudatosítjuk is, annak erős változtató ereje van. Sokszor már az elég, ha tudunk kérdéseket feltenni. Olvasóként kívülről csöppenünk a könyvek világába, ami sok előnnyel jár. Gondoljunk bele, Harrynek mennyi előnyt adott, hogy nem a varázslóvilágban nevelkedett, és nem voltak berögzült sablonjai, sztereotípiái. Ha túlságosan és túl régen benne vagyunk valamiben, önmagunkban például, fel se merül, hogy bizonyos evidenciákra rákérdezzünk. Úgy van, és kész. Pedig lehet, hogy ha megtennénk, kiderülne, hogy egyes félelmeink olyanok, mint Hagrid: látszatra kegyetlen óriás, valójában egy szeretni való bumburnyák. – Érzek némi küldetéstudatot… – Az én személyiségtípusomnak minimum a világmegváltás a célja. Az általam használt pszichológiai teszt alapján ugyanaz a kategória vagyok, mint Rowling. Az egész Harry Potter-történet arra van felépítve, hogy Harry mint valami messiásfigura az életét adja a barátaiért – önkéntes áldozatot hoz, ám a szeretet megmenti, azért támad fel. Én azt szeretném elérni az irodalmi-önismereti alkalmakkal, hogy a résztvevők rácsodálkozzanak magukra és felfedezzenek valami újat magukban. És ha közben az olvasást is megszeretik, annál jobb! – És A Gyűrűk Ura? – ahogy néztem, a következő alkalom témáját abból merítette. – Így, év elején a célok és a küldetéstudat mentén kalandozunk A Gyűrű Szövetségével. Megnézzük, kivel, melyik szereplővel tudunk azonosulni. Miért épp vele? Mik az erősségei? Azok közül melyeket tudjuk használni a céljaink elérésében. A célok rendkívül fontosak az életünkben, nélkülük csak ide-oda sodor bennünket a szél. Ha nem tudod, hogy mit akarsz, akkor olyanok fogják megmondani, mit tégy, akik jó esetben biztosan nem terveztek neked semmit. Kevésbé szerencsés esetben még rosszat is akarhatnak. Ezért nagyon fontos, hogy tudjuk, mit akarunk. Akkor látjuk a világítótornyot, és tudunk afelé menni.

Olvasással az empátiáért

Az elmúlt évek brit tudósok, amerikai pszichológiai laborok és különféle nemzetiségű olvasáskutatók által végzett tanulmánysorozatok alapján egyre inkább úgy tűnik, hogy tényleg van összefüggés az olvasás, valamint a szociális készségeink alakulása között, hiszen, ahogy például Rose Turner, a londoni Kingston Egyetem kutatója is állítja nagy bölcsen: akik sok regényt olvasnak, könnyebben azonosulnak mások érzéseivel. Az interjúban is említett Harry Potter-kutatásban például több körön keresztül vizsgálták, hogyan változik meg az olvasás hatására általános, illetve középiskolás gyerekek véleménye olyan kérdésekről, mint a migráció vagy a homoszexualitás. Az első kísérletben harmincnégy olasz ötödikes tanulót kértek meg arra, hogy hat héten keresztül olvassák Harry Potter történeteit. A sztoriba azután kezdhettek bele, miután kitöltöttek egy tesztet arra vonatkozóan, hogy mi a véleményük a bevándorlókról. Azok a gyerekek, akik korábban, nyilván otthoni minta alapján, elutasították a bevándorlást, Harry karakterével azonosulva sokkal elfogadóbbá váltak a kisebbségekkel, menekültekkel szemben. Ugyanez lett az eredménye egy olasz gimnazistákkal folytatott vizsgálatnak is: ők a szexuális mássággal kapcsolatban váltak sokkal toleránsabbakká a Harry Potter-könyvek hatására. Abban mindegyik kutatás egyetért, hogy a sokat olvasók társas megnyilvánulásai mérhetően pozitívabbak a nem vagy keveset olvasókénál, és többnyire abban is konszenzus van a különféle megközelítésekben, hogy együttérző-képességünket a műfajválasztás is befolyásolja. A társadalmi, szociális érzékenységet állítólag a romantikus regények és a drámák, az empátiánkat, illetve a másokkal való értelmi azonosulást (vagyis, hogy mennyire értjük a szereplő motivációit) pedig a kalandregények, valamint a vidám, komikus történetek csiszolják leginkább. Mindemellett a kutatók arra is felhívják a figyelmet, hogy a vizsgálatok során nem sikerült fényt deríteniük az ok-okozati összefüggések valódi természetére, azaz, hogy az eredmények valóban arra utalnak-e, az olvasás jobb, érzelmileg intelligensebb emberré tesz minket, vagy inkább arra, hogy azért olvasunk szívesen, mert eleve magasabb szintű empátiás készséggel bírunk. 

2019.01.14 12:00
Frissítve: 2019.01.14 12:00

Nem hősök, nem mártírok - háromgyerekes családért fogtak össze

Publikálás dátuma
2019.01.13 14:25

Fotó: Népszava/ Draskovics Ádám
Az ismert dakota mondás szerint a hídon akkor kell átmenni, amikor odaér az ember. Ifjabb Baranyi Albin Richárd és családja még nem értek oda. Náluk jártunkkor annak örültek, hogy az új házban tudnak karácsonyozni, lesz húsleves, töltött káposzta, rántott hús.
Egy hír nyomán indulunk el a Nógrád megyei Jobbágyiba. A szívmelengető karácsonyi mese egy ismeretlen jótevőről szólt, aki házat vett a fiatal, háromgyermekes cigány családnak, mert az ünnepek előtt húsz nappal porig égett a régi otthonuk. Sáros, gidres-gödrös földúton dagonyázunk – ez itt a falu vége, az utca szántóföldek barna szőnyegébe fut bele. Messziről látszik, hová tartunk: a masszív kockaház ablakait purhab hurkák keretezik, a lépcsőfeljáróhoz támasztva fóliába csomagolt fehér karnisok áznak a szemerkélő esőben. Odabent férfiak nyüzsögnek, lázas munka folyik. Az oldalsó nagyszobában nők és gyerekek tanyáznak bontatlan dobozok, illetve vadonatúj háztartási gépek társaságában. Itt találom a serdületlen kamaszlánynak látszó, huszonnégy éves, háromgyermekes családanyát, Szimonettát. Éjsötét haj, szabályos vonások, hatalmas szempár. Megtudom, hogy Szimonetta és Albin a modern kor gyermekei: nem a cigánytelepen, hanem egy közösségi oldalon botlottak egymásba. „Én tizenhat voltam, ő tizennyolc. Először cseteltünk, utána találkoztunk, egy hónap múlva hozzá költöztem Salgótarjánból, és két évvel később megszületett az első gyerekünk. Mirella most töltötte be a hatot, Istvánka két és fél éves, Anita nyolc hónapos. Amikor kigyulladt a ház, nem voltunk otthon. Átmentem a gyerekekkel apósomékhoz, ebéd után lepihentünk, meséltem a kicsiknek. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nagy kiabálás van kint, rohantak a szomszédok, hogy menjünk, mert ég a házunk. Mire negyedóra múlva odaértek a tűzoltók, lángokban állt az egész. Ami nem égett el, az szétázott az oltásnál, semmink nem maradt. Apósomék adtak nekünk helyet, de nem az övék a ház, ott nem maradhattunk egy hétnél tovább.”  

Angyal a mennyből

A kilátástalannak tűnő helyzetből egy ötlet rántotta ki őket. Reggelente mindig a Rádió 1-et hallgatják, e-mailt írtak hát „a Balázsnak”. Sebestyén Balázs és műsorvezető társai élő adásban szerveztek gyűjtést nekik. Két nap múlva megjelent náluk egy budapesti férfi, elmondta, hogy már tárgyalt egy eladó házról, még aznap meg is vette, másnap megkötötték a szerződést az ügyvédnél. „Olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le a mennyből. Nem vár cserébe semmit, nem akarja, hogy nyilvános legyen a neve, időnként telefonál, érdeklődik, hogyan haladunk. A gyűjtésből annyi pénz gyűlt össze ugyanis, hogy szinte azonnal nekiállhattunk a felújításnak” – meséli Szimonetta. Szebb lesz az új ház, mint a régi volt? – kérdezem. „Nem lesz szebb, gyönyörűen megcsináltuk azt is, és most kezdhetünk mindent elölről. De jó érzés, hogy annyian összefogtak értünk, rengeteg holmit kaptunk, bútort, ágyneműt, tűzhelyt, mosógépet, játékokat. Egy csomó minden meg is maradt, azokat majd továbbadjuk” – válaszolja. „A mai világban is akadnak rendes emberek. Nem gondoltuk, ki se derült volna, ha nem jön az a tűz” – szólal meg Dóra, Szimonetta édesanyja. Az asszony a pici Anitát dajkálja a franciaágyon, keze ügyében karos mankó hever. „Különben úgy festett a régi lakásuk, mint egy prospektus, mindenüket arra költötték, meg a gyerekekre. Akkor is segítettünk nekik, most is itt vagyunk az urammal, pedig balesetet szenvedtem, elütött egy targonca a munkahelyemen, háromszor műtötték azóta a lábamat.” Ahogy múlik az idő, egyre fokozódik a bábeli zűrzavar a házban. Mindenki egyszerre beszél, pontosabban kiabál, hogy túlharsogja a gépek sivítását. A telefonokból különféle zenék szólnak maximális hangerővel, az általános ricsajba néha belevijjog egy rendőrségi szirénához hasonló idegtépő hang, amit Istvánka csalogat elő játék közben az ajándék tabletből. Üvöltve beszélgetni nem túl kellemes, ennek ellenére megpróbálom kifaggatni Zsoltit. A tizenhat éves fiú Szimonettáék szomszédja volt a régi háznál, ő érkezett elsőként a tűzhöz, ő készítette a videót is a lángoló házról. Tőmondatokban beszél. Jobbágyiban nagyjából kétezren élnek. Van óvoda, iskola, orvosi rendelő. Az itteni emberek fele cigány, egy részük a telepen lakik, mások beköltöztek a faluba. Albinék tiszták, rendesek, nem isznak, nem verekszenek, dolgoznak, nincs velük gond. Ő sokat lóg náluk, segít a gyerekek körül. Ráér: kijárta a nyolc osztályt, nem tanul tovább, a környéken nem talál munkát.

Stílusos dizájn

Kimerészkedek a káoszba, ahol vagy tucatnyian sürgölődnek. Az már a szálló por, a nejlonleplek és a készülő burkolatok alól kikandikáló jajdezöld szigetelőlapok dacára is látszik, hogy meseszép lesz az új ház. Hófehér falak, matt fehér, csúszásbiztos járólapok, bordóra hangolt konyha amerikai módra, egybenyitva a tágas nappalival – ehhez falat is bontottak. Letisztult formák, semmi csicsa, minimalista stílus kevés terméskővel megspékelve – dizájnos luxuslakásokban látni ilyesmit. Kérdem is Szimonettát, kinek az ízlését dicséri mindez? Az övét, vágja rá habozás nélkül. Aztán hozzáteszi: a Pesten élő anyósa küldözgetett neki képeket, ezekből választott. A melósruhát viselő harmincasok közül egyetlen ember lóg ki. A nyolcvanéves Jakab Ferencet Papának becézik a többiek, igazi régi vágású szaki: vászonsapka, orrára tolt szemüveg. A konyhaasztalon halmozódó villanykapcsolókkal babrál, villanyszerelő a szakmája, valójában ezermester, de erről nincs papírja. „Nemcsak a baj hozott össze minket, máskor is együtt dolgozom a fiúkkal. A gyerekeim lehetnének, szeretek velük lenni. Nekem a karácsony semmit nem jelent, a feleségem meghalt, családom nincs, egyedül élek, nem vár haza senki. Jobb, ha elfoglalom magamat, otthon csak unatkoznék” – pillant rám szemüvege alól. Úgy látszik, többfelé tud egyszerre figyelni, mert a keze beszélgetés közben sem áll meg. Kedves, közlékeny öregúr. Amikor kisurranunk a teraszra fotós kollégámmal rágyújtani, velünk tart, s elmeséli, hogyan tette le a cigit negyven éve. Nikotinlével permetezte a szőlőt, látta, amint elszürkülnek, összepöndörödnek a levelek. Aznap szívta az utolsó szálat.

Jöttek maguktól

Órák óta téblábolunk itt, de nem nagyon jutottam előbbre. Ólomszürke az ég, még mindig szitál az eső, és mind jobban érzem, hogy útban vagyunk. Vészesen közeleg az ünnep, mindenkinek dolga lenne odahaza, de addig nem mennek el, amíg a házat – úgy-ahogy – lakhatóvá nem teszik. Ha kell, éjfélig robotolnak, és ehhez nem hiányzik két lábatlankodó idegen, akik csak hátráltatják a munkát. Nem csoda, hogy elhajtanak, valószínűleg én is ezt tenném hasonló helyzetben. Egyikük, aki négykézláb állva, fándlival és kőműveskanállal kezében a fürdőszoba aljzatát egyengeti, ki is oktat: „Nem azért jöttünk ide, hogy szerepeljünk! Bajban van egy háromgyerekes család, hát segítünk. Nem vagyunk hősök, nem vagyunk mártírok. Ennyi, nem kell ezt túlragozni.”
A huszonhét éves családapát, ifjabb Baranyi Albin Richárdot egész nap alig láttam. Akár a szélvész, futkosott ide-oda, ő volt az anyagbeszerző. „Akiket itt most lát, összeszokott brigád. Több éve dolgozunk az építőiparban, van köztünk festő, mázoló, gipszkartonos, burkoló, vizes – kezdi a bemutatkozást. – Tizennégyen vagyunk velem együtt, akad cigány is, magyar is, mind rokon szegről-végről. A Papa kivételével egykorúak vagyunk, családunk, kicsi gyerekeink vannak. Együtt dolgozunk, az egész napot együtt töltjük, összetartozunk. Mi nem csak vészhelyzetben vagyunk egy csapat. Hívni se kellett őket, jöttek maguktól, mindenki segít, amiben tud.” Pestre járnak, ott jobban megfizetik őket. Nincsenek állásban, feketén dolgoznak. Albin tisztában van azzal, hogy ezzel veszélyezteti a nyugdíját, de azt is tudja, hogy anyagilag így jár jól. Más indoka is van, azt mondja, rossz az egyik szeme, hatéves korában kiütötte egy gumipókkal, és műszemmel nem veszik fel az építőiparba. „Három nappal a tűz után, kedd reggel volt az élő adás a rádióban – meséli. – Tíz órára összegyűlt kétmillió forint, csütörtökre ez négymillióra emelkedett. Nem akartuk elhinni, azt hittük, álmodunk. Aztán jött a csodálatos idegen, aki megelőlegezett nekünk két és fél millió forintot, és azt ígérte, segít abban, hogy fölvehessük a csok-ot, amiből visszafizetjük neki a kölcsönt. A csok feltétele az, hogy hivatalos állásom legyen, de azt mondta, vannak rokkantmunkahelyek, ahol el tudok helyezkedni.” A történet így egy kicsit „színesebb” annál, mint ami a bulvárba belefér, de azért ez sem rossz. Persze sok múlik azon, hogy ifjabb Baranyi Albin Richárd keres-e majd annyit, hogy fizesse a törlesztőket. „Vállalok majd mellette más munkákat. Most nem töröm ezen a fejem, egyelőre azon sem vagyok túl, hogy elveszett a régi ház. Próbálunk örülni annak, hogy fedél van fölöttünk. Még nem tudom, mi lesz, majd meglátjuk. Soha nem volt még úgy, hogy valahogy ne lett volna.”
2019.01.13 14:25
Frissítve: 2019.01.13 14:25